Az észak-írországi Belfastban 2026. június 9-én kitörő zavargások mutatják, hogyan fordítható egy város munkásosztálya a társadalom legalján lévők és a bevándorlók ellen könnyűszerrel. Amíg a helyiek nem találnak érvényes válaszokat a gyors demográfiai változások okozta problémákra, addig az agresszív szélsőjobboldal kezében könnyű fegyvert jelent az új etnikai konfliktusok kiélezése. Keir Starmer kormányára sajnos mindebben nem számíthatnak.

„Sajnos belfastibb dolog nincs is annál mint amikor zavargók kifüstölnek az otthonodból azért, aminek születtél” – illusztrálta az Unherd magazinnak írt cikkében Gerry Lynch északír katolikus plébános sokkolóan, de mégis érzékletesen a múlt héten zavargások helyszínévé vált Belfast helyzetét.

A város a katolikus ír függetlenségi törekvések támogatói és az azokat elnyomni kívánó, brit lojalista lakosság köreiből szerveződők összecsapásairól híres. A súlyos belső konfliktust a brit kormány 1998-ban csak a város kerítésekkel és falakkal való megosztásával, és az „Ír Köztársasági Hadsereg” (IRA) nevű terrorszervezet lefegyverzésével tudta elérni. Azóta Belfast egymástól elzárt protestáns és katolikus negyedekre van mesterségesen szétszabdalva.

A mostani  zavargások viszont nem a szokásos ír/katolikus/nacionalista és brit/protestáns/lojalista válaszvonalak mentén indultak el. A kiváltó ok az volt, hogy június 9-én kiderült, egy szudáni fekete férfi félelmetesen pontos mozdulatokkal a földhöz nyomott egy helyi skót férfit, kis híján kinyomta a szemét, majd megpróbálta a nyílt utcán lefejezni.

A helyszínen felvett videók tanúsága szerint ezek után – az utcai harcokban nem éppen járatlan – helyi fehér férfiak egy csoportja érkezett oda, és lapáttal vágta fejbe a szudáni menekültet, mielőtt tragédiába torkollt volna a támadása.

Mindezt pedig a balközép miniszterelnök, Keir Starmer és kormánya is segíti. Miután Starmer már 2020-as munkáspárti vezetővé válása után teljes mértékben megadta magát a bevándorlóellenes retorikának, miközben az emberek folyamatosan érkeznek az országba, nincs valódi politikai erő, ami az ismétlődő erőszakhullámnak megálljt parancsolna.

A brutális eset, amely során az áldozat súlyos sérüléseket szenvedett és kis híján meghalt, csupán egy héttel egy másik felháborító incidens után történt. Ekkor váltak ugyanis nyilvánossá annak a 2025 decemberi esetnek a felvételei, amely során a Southamptoni Egyetem egyik 18 éves diákját, Henry Nowakot a dél-angliai városban késő éjszaka egy szikh férfi állította meg, majd vitatkozás után egy jókora késsel többször, közvetlen közelről mellkason szúrta. Ezek után a családja elrejtette a kést, a fiatal szikh férfi pedig kihívta a rendőrséget, azt állítva, Nowak őt támadta meg. A rendőrség által közzétett testkamera-felvételből kiderült, hogy a kiérkező járőrök először nem hitték el Nowaknak, hogy haldoklik, és meg is bilincselték, mielőtt a helyszínen szenvedve életét vesztette.

A megrázó felvételek után Southampton Portswood és St. Denys városrészeiben fehér angol és lengyell tüntetők és szélsőjobboldali csoportok csaptak össze a rendőrséggel, de az eset egész Angliát megrázta. A gyilkosságot elkövető, majd arról hazudó szikh férfi nem volt menedékkérő, családja évtizedek óta a városban lakott. Ráadásul eddigre már régen elítélték, és előzetesben ült, ez azonban a helyzeten mit sem változtatott.

Mindezek után egy ilyen támadás már önmagában is zavargásokat okozott volna az Egyesült Királyság egyre inkább széteső és kontrollálhatatlan politikai helyzetében. A Nowak-gyilkosság után a Keir Starmer-vezette munkáspárti kormányt eleve megbuktatni akaró Reform Párt és Nigel Farage, az X-tulajdonos Elon Musk és a muszlimellenes, rasszista aktivista, „Tommy Robinson” (valójában Stephen Yaxley-Lennon)  arra biztatta az embereket, hogy „ridegen engedjék ki haragjukat” a történtek miatt, és „ha nem alkalmaznak erőszakot, akkor [a bevándorlók] rajtuk fognak erőszakot tenni”.

A még Farage-nál is inkább szélsőséges és bevándorlóellenes párt, a Restore, illetve a még tőlük is jobbra lévő fehér hatalmat és neonácizmust nyíltan hirdető csoportok egyenesen számonkérték: miért kellett az amerikai George Floyd halálakor térdelniük az angol focistáknak, ha a „migránsoknak” nem kell Nowak megölése után. Ismerős, kultúrharcos érvelés ez a magyar fideszes és mi hazánkos körökből is. Ezentúl a Reform és Restore Párt politikusai hangsúlyozták, Nowak halála és az azzal kapcsolatos rendőri viselkedés bizonyítja véleményüket, amely szerint a brit rendőrök hátrányos megkülönböztetést alkalmaznak a fehér többség ellen a „kisebbségek javára.” A hivatalos statisztikák szerint viszont a helyzet pont fordított az országban.

Mindez tény, ugyanakkor hasonló etnikai zavargások például Belfastban, már akkor is történtek, amikor virális közösségi média-posztok még nem is léteztek, a külső, uszító és rosszindulatú erők felelősségre vonása tehát a probléma megértéséhez nem elégséges.

Az viszont, hogy a következő ilyen támadást éppen egy szudáni menedékkérő férfi, Hadi Alodid követte el, éppen Belfastban, már robbanáshoz vezetett.

 A támadás után először csak arra lehettek figyelmesek a városban tudósítók, hogy számtalan helyre, Belfastban és Észak-Írország-szerte közös tüntetésekre hívnak a protestáns és katolikus kerületek is, pedig az itt élők szinte sohasem találkoznak.

Katolikusok és protestánsok együtt a menekültellenes tüntetéseken

Az eseményeken feketébe öltözött, arcukat eltakaró  lojalista mozgalmárok is megjelentek. De mellettük utcára vonultakír katolikus munkásosztálybeliek is, akik erős fenntartásokkal ugyan, de az ősellenséggel együtt arról nyilatkoztak, „elegük van a bevándorlókból.” Később, amikor a lojalisták elkezdték szisztematikusan – és a mai információk szerint előre előkészített módon – a támadásért „bosszúból” szabályos pogromot rendezni a sötétebb bőrű belfastiak házainál, a tüntetésekre kinéző ír katolikusok ezt messziről, mint valami futballemccset, nézték, mielőtt hazamentek volna.

A zavargók által felgyújtott lakásokból később az Északír Rendőrség páncélkocsijai kellett, hogy kimentsék az ott elszállásolt menekülteket, de emellett több nem menekült, de nem fehér belfasti lakos házát is megkeresték, ablakait betörték, gépkocsijait megrongálták. A maszkos támadók viszont a tudósítóknak nem engedték, hogy akár csak távolról is lefotózzák az arcukat, többeket megfenyegettek, telefont eleve nem is lehetett hozni a tüntetésnek induló zavargások helyszínére. Akit mégis telefonnal „kaptak el”, mint az Unherd tudósítóját, azt sarokba szorították, arra kényszerítették, hogy átnézessék vele a telefonja fotógalériáját, és csak akkor engedték el, amikor kiderült, nem fotózott arcokat. A magukat fenyegetve érző menekültek és lakók segítségére végül helyi antifasiszta önkéntes „őrjáratok” siettek, akik végül a nagyobb, további támadások elhárításában  is segítségükre voltak.

A zavargásokkal kapcsolatban összesen 35 embert tartóztattak le, az északír rendőrség szerint a lefogottak negyede (!) kiskorú, 16 és 18 év közötti fiú volt.

 

 

A számos felületes híradás és tudósítás nem teszi ugyan ezt teljesen egyértelművé, de a menekült által elkövetett támadás a régóta kettéosztott Belfast katolikus részén történt, az Antrim Roadon, nem messze egy a protestáns oldalt elválasztó magas kerítéstől. Így egyértelmű, hogy annak nem csupán a hagyományosan inkább az angol szélsőjobboldallal mozgó északír protestáns „ultrák” és szélsőséges csoportok, hanem a belfasti ír katolikusok között is megrázó hatása lett.

De Gerry Lynch szerint nem csupán ez változtatta június elejére lőporos hordóvá a várost. A helyzet évek óta érik.

Az okok között meg kell említeni a városban kialakuló szociális helyzetet. Míg évtizedeken át mindenki csak a katolikus-protestáns szembenállásról ismerhette Belfastot, most, 28 évvel a brit kormány és a helyi ír nacionalista politikai erők által tető alá hozott Nagypénteki Megállapodás után egészen átalakult a város problématérképe.

Ahogyan Lynch emlékeztet, ennek egyik oka a lakhatás és a demográfia. A leginkább reakciós, radikális elemei a városnak az inkább pénzesebb és középosztálybeli protestáns lojalisták, akik évtizedek óta a város és Észak-Írország fogyó, elöregedő etnikai csoportja. A demográfiai válság előbb a katolikusok, majd a bevándorlók elleni radikális szervezkedésekben öltött körükben testet.

Eközben az ír nacionalista népesség fő problémája éppen a növekvő számarányuk Belfaston belül. Míg az 1998-as Nagypénteki Megállapodás az akkor jellemző protestáns-katolikus (brit-ír) negyedek szerint „falazta el” egymástól a katolikus Belfastot és a protestáns részeket, mára a katolikusok a saját szűkös kerületeiket kinőtték, a nagycsaládok szinte egymás hegyén-hátán kénytelenek lakni. Mivel Észak-Írország továbbra is az Egyesült Királyság egyik legkisebb jövedelmű országrésze, főként a katolikus többségű munkásosztály nagy része továbbra is önkormányzati lakásokban lakik. Ha a katolikus fiatalok a lakhatási válság miatt vállalják annak a kockázatát, hogy kiköltöznek a hagyományos negyedeikből – közelebb a protestánsokhoz, vagy protestánsok közé – számtalan fenyegetést kapnak fű alatt a népességfogyás miatt paranoid lojalista többségtől, avagy annak radikális elemeitől, így az sem példa nélküli, hogy  ki kell költözniük a környékről.

Ez még ma is hétköznapi, de a protestáns-katolikus ellenállás múltjára jellemző, hogy 1969-ben még az Észak-Belfastba beköltöző katolikusok házait gyújtották fel protestáns paramilitáris erők – pont ugyanazon a környéken, ahol a múlt héten a bevándorlók házait gyújtották fel. Így kezdődött az a 29 évig tartó fegyveres szembenállás is, amire 1998 tett pontot, és ami mindkét oldalról több ezer halálos áldozatot követelt, bombamerényletekhez és nyílt fegyveres harcokhoz is vezetett Belfast utcáin.

Ebbe a még ma is néha villámló helyzetbe kezdte el a brit kormány 2020-tól a covid-válság alatt „betenni a menedékkérőket.”

A menekültellenes erőszakhoz ugyanis – mint számtalan más helyen – hozzátartozik az is, hogy Belfastra még a 2010-es években sem volt jellemző a nem európai bevándorlók, beköltözők jelenléte. A 2021-es népszámlálás szerint a közel 310 ezres lakosú város lakóinak közel 88 százaléka „fehér brit/ír” származású volt, a fekete és dél-ázsiai (indiai, pakisztáni) lakosok aránya a teljes lakosságon belül egyaránt 1,2-1,3 százalék. Belfast lakossága tehát ebben az értelemben kevésbé „multikulturális” mint akár Bécs, akár Budapest (a magyar főváros lakosságának 5,06 százaléka egyenesen külföldi állampolgár) – inkább hasonlít Győrhöz, vagy Debrecenhez. Ironikus módon még a Brexit-szavazás alatt sem a bevándorlás okozta a feszültségeket: az ír katolikusok az Ír Köztársasághoz húzva szavaztak az EU mellett, a brit protestánsok pedig az Egyesült Királyságban az EU-ellenes nacionalistákkal szavaztak együtt a kilépésre. Teljes országrész-szerte többen is voltak még, így tíz éve a kilépés nyert is.

De éppen a kilépés után, az ír határok Brexit alatti rendezése miatt állt elő az a szituáció, ami a problémákat okozza.

Egyrészt a távozó EU-s állampolgárok tömeges távozása miatt kialakult munkaerőhiányt a Boris Johnson vezette konzervatív kormány a „Brit Nemzetközösség” és a volt Brit Birodalom országaiból (India, Pakisztán, Ausztrália, Kanada, Új-Zéland, a karibi térség egyes szigetei) kívánta pótolni. De a beköltözési programok annyira sikeresek voltak, hogy 2020 és 2024 között az Egyesült Királyság történelmének egyik legnagyobb bevándorlási hullámát tapasztalta meg az 1066-os normann megszállás óta. 2022 júniusára a konzervatív kormány programja a nettó bevándorlást minden idők csúcsára, 1 400 000 főre emelte. Eközben a konkrét menekültügyben a bürokrácia nem bírt a papírmunkával a súlyos leépítések és forráselvonások miatt: így a konzervatív kormányok időszakának 2024-re  a 2015 óta érkezett menedékkérelmek mintegy 70-80 százaléka még mindig elbírálásra várt. Eközben a migrációban a menekültek érkezésétől a legális gazdasági migráció vette át a főszerepet, az átlag polgár viszont a két jogi út között aligha tudott valódi különbséget tenni.

És a menekültügyet magát tekintve hasonlóan zavaros volt a helyzet – tehát azokban az esetekben, amikor jellemzően az EU felől, papírok nélkül érkezől emberek  be akarnak jutni az Egyesült Királyság területére, hogy ott menedékért folyamodjanak. Az EU-s Írországba ugyanis akár Franciaországból, akár Olaszországból könnyű bejutni repülőn egy menedékkérői státuszú embernek ellenőrzés nélkül. Itt viszont az ír republikánus politikai oldal a Brexit során kikövetelte Boris Johnson kormányától, hogy az ír-északír határon továbbra se legyen ellenőrzés (tehát maradjon meg a Közös Utazási Terület, azaz a CTA). Így aki át akar menni az Egyesült Királyságba – ahol még a Brexit után is könnyebb menekültstátuszt szerezni egy háborús övezetből érkezőnek – csak buszra kell ülnie például Dublinban, megérkeznie Belfastba, és beadnia kérelmét.

És mivel az Egyesült Királyság nem EU-tagállam, nem is küldhetik vissza sehová.

A helyzetet éppen az igencsak bevándorlóellenes retorikával és a Brexit „végrehajtásának” ígéretével megválasztott konzervatívok súlyosbították tovább. Suella Braverman,az Orbán bevándorlóellenes CPAC-gyűlésein villogó Liz Truss, vagy éppen Robert Jenrick, Boris Johnson 2019-ben megválasztott kormányának lakhatásért, közösségekért és önkormányzatokért felelős minisztere, a saját szavazói bevándorló- és idegenellenes hangulatára reagálva – szándékosan nem fordított energiát a menedékkérelmek elbírálására. Az azt beadókat viszont a Brexit után és a Covid-járvány alatti korlátozások miatt már nem küldhették el az országból: nekik az elbírálásig maradniuk kellett, szállást és ellátmányt is kaphattak a törvények szerint. Így míg 2015-ben még csak 600 menedékkérőt tartottak nyilván teljes Észak-Írországban, számuk 2026 márciusára elérte a 2780-at.

Egy eleve gyúlékony helyzetbe kerültek be a menekültek

Ez a közel 3000 ember nem tűnik soknak, a város lakosságának összesen 1 százaléka, de a menedékkérelmük elbírálásáig, pozitív döntés esetén pedig azután is alapvető pénzbeli ellátás és szállás illeti meg őket. Ezzel pedig a hagyományos belfasti társadalomban kivívták a gazdasági és lakhatási nehézségekkel küzdő, főként fehér munkásosztály körében az ellenérzéseket. Jellemző példa erre többek közt, hogy a  zavargások alatt megtámadtak és felgyújtottak helyi fiatalok egy AirBnB- kiadás céljából megkezdett építkezést, ezek a beruházások ugyanis   a szegényebb negyedek közepén húznak fel luxusapartmanokat. A helyi információk szerint a lakosság körében rendkívül népszerűtlen ingatlanfejlesztők például az indiai vállalkozók.

Starmer és kormánya felelőssége – Boris Johnsonék elképesztően inkompetens politikája mellett – éppen itt jön be. Ahogyan Richard Seymour a Jacobin magazinban fogalmazott: hiába engedékenyebb és liberálisabb továbbra is az Egyesült Királyság bevándorláspolitikája az Európai Unió szabályainál, ha a már az ország területén tartózkodó menedékkérők ügyeire – a biztonsági ellenőrzésektől a megfelelő elhelyezésen és a lakosság tájékoztatásán, a szociális munkán, valamint az esetleges felmerülő problémák és bűnüldözés terén – nincs elvégezve minden feladat. Ehelyett pedig Starmer is folytonosan arról szónokol, hogy „nem válhatnak idegenné a saját hazájukban” a britek, a bevándorlást jelentősen korlátozni kell – tehát szavakban támogatja a szélsőjobboldalt. Az újabb érkezők száma a munkáspárti kormány idején valóban jelentősen csökkent is a szigorúbb szabályok és határőrizet következtében. De több mint egymillió új legális bevándorló, menedékkérő és a menekültstátuszt már elnyerő jövevény még így is az országban van. Ahelyett pedig, hogy a már itt lévők és a régebbi lakosok közötti feszültségeket csökkentené, a kormány inkább élezi azokat az ilyen megszólalásokkal.

A britek mindenhonnan bevándorlásellenes szólamokat hallanak, még a miniszterelnök is azt állítja, hogy szinte minden bajuk ebből származik, megoldásokat a helyzetre viszont sehonnan sem kapnak.

A belfastiak ugyanis csak annyit látnak, hogy míg a kormány kicsit sem törődik velük, addig a még mindig a szektariánus erőszak emlékétől sújtott, érzékeny egyensúlyú közösségbe más – főként a brit kormány és szövetségesei által támogatott – aktív etnikai tisztogatással sújtott területekről (Ukrajna, Közel-Kelet, Szudán) érkező menekülteket „telepítenek le”, mintha valami erőszakos helyzetet előidéző szimulációt mozgatnának távolról a politikusok – miközben nem nekik kell ott élniük, elviselni a lakásínséget és a továbbra is alacsony jövedelmeket.

1. ábra: a katolikusok aránya Belfastban, 2011-ben. A kék területek az ír katolikus többségűek, míg a pirosak a (valamilyen mértékben) még brit lojalista, protestánsok
2. ábra: az Egyesült Királyságon és Írországon kívül született belfasti lakosok (lila) aránya a városon belül 2011-ben. A legtöbb „külföldi” hátterű beflasti lojalista negyedekben lakik (Ábrák: Wikipédia, Forrás: UK National Census, 2011)

Csak azt látják, hogy eközben még hagyományos közösségeik is megváltoznak, és azt érzik, a helyi, északír regionális kormány, az értelmiségi elit és a média bármiféle ezzel kapcsolatos panaszukat az „egyszerű és tudatlan emberek rassizmusaként” utasítja el. Lynch szerint még az ír katolikusok által a belfasti regionális kormányra beszavazott helyi Sinn Féin miniszterelnöke, Mary Lou McDonald is így tesz. Az ír republikánus mozgalom fősodra ugyanis – éppen a szélsőjobboldali protestáns Demokrata Unionista Párt és még radikálisabb szervezetek ellenében – menekültbarát, antirasszista és liberális elveket vall, de a közösségben még sincsen annyira jelen, hogy a mindennapi problémákra hihető válaszokat adjon.

Gerry Lynch véleménye szerint az alapvető probléma az, hogy a menedékkérők és a már eleve egymás iránt gyanakvó katolikus és protestáns lakók közötti feszültségek igenis növekszenek a fogyó erőforrások feletti harcban. És míg az 1998-as Nagypénteki Megállapodás éppen amiatt jöhetett létre, hogy az etnikai-szektás erőszakot megfelelő és elfogadható szókészlettel és nyelvvel meg lehetett fogalmazni, addig az Európán kívülről érkező menedékkérők és „őslakosok” hasonlóan elég prózai, materiális okokból kialakuló konfliktusánál az „antirasszista” liberális tabusítás megakadályozza, hogy hasonlóképpen lehessen egy konfliktusokat mediáló, és a helyiek által is elfogadott nyelvet, vagy demokratikus struktúrát kialakítani.

Mindaddig, amíg ez így marad, a helyzet természetesen termékeny talaj a szélsőjobboldalnak: a 2024 óta feltámadt és a trumpista erők által a közösségi médián is tüzelt mozgaloma a menekülteket elszállásoló hoteleket, önkormányzati lakásokat célozzák meg, megfélemlítve, sőt esetenként megtámadva és meg is verve az ott lakókat. Vasárnap Belfastban a többséget megrázó zavargások és erőszak ellen ezrek tüntettek ugyan, de mint a példa is mutatja, az újfasizmus és rasszizmus puszta verbális felháborodás, az ilyen helyzetek megoldásához a jövőben kevés lesz.

A belfasti dolgozó osztály egy jelentős része úgy érzi, hogy a fejük felett, a megkérdezésük nélkül akarnak dönteni arról, hogyan éljenek együtt és kikkel. Ez pedig csupán a szélsőséges, rasszista aktivistáknak, és milliárdos pénzelőiknek, egyre népszerűbb, jobboldali médiájuknak használ. A valódi de-eszkaláció tehát a város súlyos szociális és lakhatási válságának kezelésénél kezdődik, valamint a szociális munkánál és annál a fajta szolidaritásnál, amely a menekülteket nem simán „bezsuppolja” a szegényebb északírek közé, hanem elvégzi az integrációjukhoz elengedhetetlen és kemény munkát is.