„Rendelőnkben nőgyógyász, egészségügyi asszisztens és szociális munkás fogadja önt. Kedvesen, mosolygósan, nyitottan beszél önnel mindenki. Végig azt érezheti, hogy odafigyelünk önre, és figyelembe vesszük, mit szeretne. Szabadon kérdezhet bármit, és mi mindenre igyekszünk válaszolni. Szólhat nyugodtan, ha valami kellemetlen. Nem siettetjük, elegendő idő jut a vizsgálatra. Lehetőségeink szerint segíteni fogunk abban, hogy hozzájusson a szükséges gyógyszerekhez. Azt szeretnénk, hogy biztonságban érezze magát, ne kelljen félnie, szégyenkeznie, és valóban megélhesse, hogy segítséget kap!”

– olvasható a BMSZKI immár második születésnapját ünneplő nőgyógyászati rendelőjének szórólapján. Ez a néhány mondat mindennél többet mond arról, milyen módon nem működik általában a nőgyógyászati ellátás Magyarországon, és miért rendkívüli, amit a BMSZKI dolgozói létrehoztak.

Két éve nyitott meg az a nemcsak budapesti, de országos léptékben is egyedülálló nőgyógyászati rendelő, ahol nehéz sorsú, sok esetben erősen traumatizált, bizonytalan lakhatású vagy hajléktalan nők juthatnak ingyenes, előítélet- és bántalmazásmentes ellátáshoz. A 24 telephelyével a legnagyobb budapesti hajléktalanellátó intézménynek számító Budapesti Módszertani Szociális Központ és Intézményei (BMSZKI) Dózsa György úti telephelyén társadalmi összefogással, kezdetben állami segítség nélkül megvalósult projekt első két évének legfontosabb tapasztalatairól beszélgettek a rendelő dolgozói szeptember 11-én.

Mint arról a rendelő megnyitója kapcsán is beszámoltunk 2022-ben, az itt dolgozó, kizárólag nőkből álló személyzet úgynevezett traumatudatos ellátást biztosít a pácienseknek, akik kiszolgáltatott élethelyzetük, az őket ért esetleges szexuális vagy fizikai erőszak, leromlott mentális állapotuk, vagy akár korábbi traumatikus nőgyógyászati élményeik miatt nehezen bíznak meg az egészségügyi ellátórendszerben, amelyhez egyébként is nehezen férnek hozzá, és könnyen újratraumatizálódhatnak az alárendeltségtől, egy váratlan érintéstől vagy akár bizonyos mondatoktól is, amelyeket egészen más kontextusban hallhatott korábban például egy erőszakot átélt nő.

A traumatudatosság a rendelő kialakításától a bánásmódon át a szóhasználatig rengeteg, akár apróságnak tűnő, ám annál fontosabb részletben megnyilvánul. Hogy mindez hogyan működik a gyakorlatban, arról mesélt a BMSZKI szakmai műhelyén dr. Geréb Ágnes szülész-nőgyógyász szakorvos, dr. Győrfy Judit mentálhigiénés szakember, Clease Piroska egészségügyi asszisztens és Lánszki Réka mentálhigiénés szakember, a program felelőse.

A BMSZKI belső felmérése szerint abból a kb. 800 nőből, aki megfordul a szállóikon évente, kétharmaduk az előző két évben nem vett részt nőgyógyászati vizsgálaton, de sokan 5-10-15, akár 25 éve – nem ritka, hogy komoly tünetekkel – sem jutottak el orvoshoz traumatikus élményeik miatt. Az Európai Unió Alapjogi Ügynöksége felmérése szerint Magyarországon a nőknek átlagosan a 28 százaléka élt már át 15 éves kora után a jelenlegi vagy korábbi partnerétől vagy bármely más személytől fizikai és/vagy szexuális erőszakot, a BMSZKI felmérései szerint viszont a náluk élő nőknél ez a szám sokkal súlyosabb, legalább 50 százalék.

„A valóság ennél is rosszabb, mert ez egy önbevallásos teszt eredménye, látenciában maradtak azok, akik nem tudják, hogy amit átéltek, az egy trauma, bántalmazás, párkapcsolati erőszak, intézményi erőszak. Nagyon sokféle abúzus érte a nálunk lakó nőket. Összességében mi, szociális munkások azt mondanánk, hogy 90% a traumát átélt nők aránya az ügyfeleink között. Nekik különösen szükségük van arra, hogy olyan szemlélettel, olyan módszerekkel forduljunk feléjük, amely segíti őket abban, hogy hozzájussanak a nőgyógyászati ellátáshoz, ami a legérzékenyebb terület, ha az egészségügyről beszélünk”

– ismertette a helyzetet Lánszki Réka.

A rendelőben jelenleg havonta három napon fogadják a pácienseket, és február óta már terhesgondozást is vállalnak.

A pácienst egy szociális munkás fogadja, teával, kávéval kínálja, oldva a feszültséget, a férfi kísérőknek pedig a várón kívül kell maradniuk. A dolgozók hangsúlyozzák: ez nem azért történik, mert azt gondolják, hogy minden férfi bántalmazó, de a pácienseik közül sokan férfiaktól szenvedtek el abúzust, a biztonságérzetük növeléséhez pedig erre van szükség. De arra is volt már példa, hogy egy nő a párjával együtt szeretett volna fogamzásgátlással kapcsolatban informálódni, így, látva a közös felelősségvállalás iránti szándékot, végül megoldották, hogy közösen vehessenek részt a tanácsadáson. Dr. Geréb Ágnes arról is mesél, ha éppen nincs nagy rohanás, ő is ki szokott menni a váróba teázni az érkező nőkkel, és azt sem titkolják, ők is csak emberek: „Az is egy nagyon jó dolog, hogy lehet mondani az ott ülőknek, hogy bocs, de muszáj kimennem pisilni, mert nem tudok máshogy itt lenni. Ez azért jó, mert látszik, hogy mindannyian járunk pisilni.”

Tapasztalataik szerint nagyon fontos a hozzájuk érkező nőknek, hogy megtisztálkodva vehessenek részt a vizsgálatokon, ezért is volt szükség rá, hogy legyen zuhanyzási lehetőség is a rendelőben, enélkül sokan inkább lemondanának az ellátásról. Egy függöny mindig el van húzva az ajtó előtt, így nem kell attól tartania a nőknek vizsgálat közben, hogy valaki rájuk nyit, különálló helyiségben vetkőzhetnek le, innen pedig nem muszáj félmeztelenül elsétálniuk a vizsgálószékig, igény szerint felvehetnek egy papírszoknyát. Vizsgálat közben nem beszélgetnek másról, nem szól a telefon, csak a páciensre koncentrálnak. Ha az orvosnak el is kell fordulnia egy pillanatra, például amíg receptet ír, az asszisztens akkor is szemkontaktusban marad vele. „Erre nagyon nagy figyelmet szoktam fordítani azért, mert ha jelen is vagyok, tehát nemcsak nézem, nemcsak látom, hanem észlelem, hogy mi történik vele, akkor több eszközöm van arra, hogy jól és időben reagáljak, hogyha kell” – fogalmaz Clease Piroska.

Fontosnak tartják a tudatos nyelvhasználatot is: mindenki érthetően, szakkifejezések nélkül fogalmaz, és előre elmondják mindenkinek, mi fog a vizsgálat során történni. A szóhasználat során nemcsak a szakzsargon kerülésére figyelnek, hanem például arra is, hogy nem felszólítják a nőt, hogy vetkőzzön le, mert ez egy prostitúcióból menekülő, vagy még abba kényszerített nőnek egész mást jelenthet.

Míg ez a szülészeti, nőgyógyászati ellátásban egyáltalán nem általános, a BMSZKI rendelőjében a nők akár a vizsgálat közben is bármire mondhatnak nemet.

Ezzel kapcsolatban egy konkrét esetről is meséltek a dolgozók.

Több alkalommal járt náluk egy nő, akinek, személyiségi jogait védve, az Ibolya álnevet adták. Ügyfelük két évtizede hajléktalanságban él, bántalmazó kapcsolatból született több gyereke, akik állami gondozásba kerültek. Mindezek alapján iszonyatos veszteségek, traumák érhették őt. Nagyon nagy szüksége volt egy beavatkozásra, az állapota az életminőségét is rontotta, az addig vezető út viszont hosszú volt, amin a legnagyobb türelemmel és megértéssel kísérték végig.

Ibolya pszichiátriai beteg, eleinte a rendelőbe is csak gyógyszerrel, a szociális munkásába szó szerint kapaszkodva volt képes csak elmenni. Egy alkalommal Ibolya a vizsgálóágyon disszociált (ez gyakori jelenség traumát átélteknél), vagyis, bár a teste ott volt, és el lehetett volna végezni rajta a szükséges beavatkozást, a tudata nem volt jelen. „Először nem beszélt, aztán elfordította a fejét, lehunyta a szemét, alig láthatóan vett levegőt, és nem reagált arra, amit kérdeztünk” – meséli Clease Piroska. Bár dr. Héra Anna, a rendelő másik orvosa a vizsgálat közben is hangsúlyozta, nyugodtan mondhat nemet, végül úgy ítélte meg, hogy Ibolya nincs abban az állapotban, hogy nemet tudna mondani, így nem lett volna konszenzuális a beavatkozás sem, ezért úgy döntött, megszakítja azt. „És akkor hoztunk neki egy pohár vizet, és megvártuk, míg újra visszaérkezik a jelenbe” – mondja Piroska.

Dr. Győrfy Judit megerősíti a döntés fontosságát: szerinte, ha folytatták volna a vizsgálatot, az „teljes mértékben leképezte volna valószínűsíthetően azt az eredeti élményt, amit ő már korábban átélt. Az is nagyon szép volt, hogy ez nem lett ott firtatva, tehát nem cél, hogy kiderüljön, hogy mi történt vele”.

Nagyon büszkék rá, hogy sok időt tudnak szánni egy-egy páciensre – Ibolya esetében is volt, hogy hiába várakoztak már többen is vizsgálatra, egyszerűen csak elfogadták az állapotát, nem sürgették. „​​Nem mondtuk neki, hogy akkor most már idő van, hanem türelemmel és elfogadással fordultunk felé. Ez már segítette őt, és egyébként segítette a többi várakozót is, és senki nem lett türelmetlenebb, hanem én azt gondolom, hogy ők is megérezték azt, hogy ez az, amit ők is kaphatnak, és hogy ez jár” – mondta Lánszki Réka.

Ennek a hozzáállásnak köszönhetően pedig végül Ibolya már gyógyszer és a szociális munkása nélkül volt képes belépni a rendelőbe, az életminőségét jelentősen javító beavatkozást pedig el tudták végezni rajta.

Bár a példaként felhozott nőről éppen több információjuk volt, mert az egyik szállójuk lakója, a traumatizáltság jeleit pedig fontos felismerni, nem tartják elengedhetetlennek, hogy kiderüljön minden páciensről, pontosan mi történt vele. A traumatudatosság lényege pusztán az – ahogy dr. Győrfy Judit a beszélgetést megelőző előadásában is hangsúlyozta –, hogy ne ártsanak, ne triggereljék (ingereljék, váltsák ki újra) a traumákat. A náluk megforduló nőknek egyébként a rendelőn kívüli nőgyógyászati ellátásban is igyekeznek segítséget nyújtani: ha olyan vizsgálatra vagy műtétre van szükség, amit nem tudnak elvégezni, a szociális munkások segítenek nekik az ügyintézésben, és el is kísérik őket az adott egészségügyi intézménybe.

Miközben a hajléktalanságban élő vagy más szempontból kiszolgáltatott nők között kifejezetten magas a fizikai vagy szexuális abúzus okozta trauma aránya, összességében minden negyedik-ötödik nő élt már át bántalmazást Magyarországon, ezért elgondolkodtató, miért nem szempont ez egyáltalán az állami egészségügyi ellátásban.

Ahogy dr. Geréb Ágnes is jól rávilágított, bárki lehet érintett: mint mesélte, fél évvel ezelőtt tartott egy női csoportot, ahol körülbelül tizenketten voltak, és a beszélgetésük során felmerült a kérdés, hogy kinek volt szexuális abúzusa. „Ezek teljesen hétköznapi nők, mint mi vagyunk, itt mindannyian. És mindenkinek. Tehát nem szükséges tudni, hogy valakit trauma ért-e vagy nem, elég tudni, hogy akárkit érhetett.”