1944. október 17-én gyilkosság történt.

A Vasas Szakszervezet három vezetője titokban a Fiumei úti temetőben találkozott, hogy megbeszéljék, mitévők legyenek Szálasi Ferenc hatalomátvétele után. Féltették a szakszervezet embereit és vagyonát. A Népszínház utcai ágyúzás hallatán a nyilas hatalomátvételt követően betiltott vasasok titkára, az országgyűlési képviselő Kabók Lajos az egyeztetés után hazaküldte Koltói Annát, hogy iratokat és 900 pengőt helyezzen biztonságba. Koltói Anna ekkor a VIII. kerületi Mária Terézia, ma Horváth Mihály tér 16-os szám földszintjén lakott egy rokonával. A rokon asszony elmondása nyomán elevenítjük fel az eseményeket.

Alig tért haza, megjelent öt nyilas, vezetőjük kezében géppisztolyt fogott. Kiparancsolta a lakókat a folyosóra, és hat szakszervezeti vezető nevét ordította azzal, hogy lépjenek elő. Az egyetlen szakszervezetis, Koltói Anna előlépett, mire a géppisztolyos nyilas a homlokához emelte fegyverét és kétszer lőtt. Koltói Anna a lakók szeme láttára holtan esett össze, azonnal meghalt. A nyilasok elvitték az áldozat kézitáskáját, és mint akik jól végezték dolgukat, távoztak. Az udvaron álló emberek dermedtek álltak. A jóval később megérkező rendőrtanácsos tehetetlenül állt a rablógyilkosság előtt, az egyetlen, amit meg tudott ígérni, egy rendőrorvos kiküldése volt. Estig kellett várni az orvosra, aki szomorúan mondta:

„Ma ez a kilencvenhatodik ilyen haláleset.”

A tanúvallomás csak a felszabadulás után, 1945 júniusában került a Népszavába,

a nyilas időkben „természetesen” nem indult semmiféle vizsgálat az ügyben, hogy is indulhatott volna, miután mindennaposak voltak a rablógyilkosságok az elkövetkezendő hetekben.

Koltói Annát csendben, szinte titokban két támogatott keresztlánya jelenlétében temették el a Fiumei úti sírkertben. A tettesről annyit tudni, hogy egy csendőr őrmestert véltek benne felfedezni, aki a VIII. kerület nyilas pártban játszott vezető szerepet. A gyilkosságot felderíteni azonban nem sikerült, még a háború után sem. Az 1945. június végi gyászszertartás alkalmával Kéthly Anna mondott beszédet a mártír asszonyról.^[1] Később is megemlékezéseket tartottak róla, különösen a Vasas Szakszervezet, mely 1970-ben avatta fel mai sírkövét a Fiumei úti temetőben, ahol máig nyugszik Sok közterület viselte nevét egészen a 2010-es jobboldali kurzus bejöveteléig, az 1950-es években több brigád, úttörőcsapat, továbbá általános iskola és egy leánygimnázium is felvette nevét.

De ki volt valójában Koltói Anna^[2]? Milyen halálos közellenség lehetett, hogy mihelyst rátaláltak, ott helyben azonnal ki kellett végezni?

Az árvalány

Az 1891. június 13-án született gyermek korán, négyévesen elvesztette mindkét szülőjét. Alig járt iskolába, analfabéta nevelőszülei 12 évesen cselédnek adták. A kiskamasz megtapasztalta az alávetettség minden kínját, hiszen a „liberális” Osztrák-Magyar Monarchiában törvény biztosította a cselédek verését is. Magyar feudalizmus a monarchia liberalizmusában! Talán az egyedüllét és a kiszolgáltatottság érlelte meg benne az ellenszegülést, ami bátorságot adott a tizenéves fiatal dacosságának: nyomdai, majd gyári munkára kerülve már huszon-egynéhány évesen szakszervezeti bizalmi lett.

Az első világháború alatt a csepeli Weiss Manfréd lőszergyár munkása volt, a fronton harcoló férfiak helyett nők álltak a munkapad mellé. A gyárban ún. Tizenegyes Nőbizottságot alakítottak, amely a nők szervezésével, mozgósításával foglalkozott.

Innen vitte az útja a Tanácsköztársaság idején a gyár és Csepel Község Munkástanácsába, ahol a helyi közellátás biztosításán dolgozott. Egyike volt azoknak, akik gondoskodtak a munkások és családtagjaik ruha- és élelmiszer-ellátásáról, a proletárgyermekek üdültetéséről, orvosi felügyeletéről.

Közbevetőleg megjegyzem, hogy amikor a VIII. kerületi önkormányzat ismét közterületet szándékozott elnevezni róla, a helyi fideszes képviselő hevesen tiltakozott ez ellen (sikertelenül), mondván „a Tanácsköztársaság véres terrorjának kommunista szekértolójáról” van szó.^[3] Ez a korlátolt látásmód hasonlatos a fehérterrorista különítmények gyűlöletbeszédéhez.

1919-ben a munkástanácsban végzett szociális munkája elég volt meghurcolásához, letartóztatásához.

A márianosztrai fegyintézetbe vitték, majd Zalaegerszegre került internálótáborba, ahonnan súlyos betegsége miatt engedték el 1920 végén. Természetesen rendőri felügyel várt rá, és természetesen kitiltották Csepelről. A Ganz-gyárban helyezkedett el.

A nőmozgalmár

Visszatért tágabb családjához a munkások közé és a szakszervezetbe. 1924-ben perbe fogták izgatás vádjával, de egy év után szerencsére felmentették. 1925-ben felhagyott a gyári munkával. Helyet biztosítottak számára a vasasok szakszervezeti központjában, ahol kezdetben egyszerűbb adminisztratív (a pénztárost segítő) feladatokat kapott. Nekiállt pótolni iskolázatlanságát. Gyermekkora óta falta a könyveket, nevelőapjának ő olvasta fel az újságot. Szorgosan tanult, a Szociáldemokrata Párt segített neki, a szemináriumok rendszeres hallgatója lett. Eljárt a vasasok vezetőségi üléseire, a húszas évektől az Országos Nőszervező Bizottság tagjaként dolgozott és 1931-ben alapító tagja, majd titkára, azaz vezetője lett a Vas- és Fémmunkások Szövetsége Nőszervező Országos Bizottságnak.^[4]

Kitett magáért, járta az országot, figyelmét elsősorban a nők bér- és szociális problémái megoldása kötötte le. Szerte az országban előadásokat vállalt.

A nők körében a Szociáldemokrata Párt egyik arca lett. 1931-ben Bécsben részt vett a Nemzetközi Szakszervezeti Nőkongresszuson. Otthon két árva keresztlányát pátyolgatta, nem ment férjhez.

Ellenzékben

1931 után nem sokkal a főváros és környéki szociáldemokrata pártszervezetek végrehajtó bizottságában találjuk. Az MSZDP 1933 eleji kongresszusán bekerült a párt ellenőrző bizottságába, és a helyét 1939-ig megőrizte. Tanácskozási joggal részt vett a központi vezetőség ülésein. Az MSZDP 1939 eleji kongresszusán az országos végrehajtó bizottság tagja lett – haláláig. Folyamatosan tagja volt az Országos Nőszervező Bizottságnak, rendszeresen elnökölt az országos nőgyűléseken, állandó nőnapi előadó volt. A harmincas évektől az MSZDP képviselőjelöltje volt, de a pártvezetőség csak Kéthly Annát futtatta bejutó helyen.

Tagja volt viszont az Országos Társadalombiztosító Intézet (OTI) elnökségének.^[5] 1942 májusában a zsidótörvények miatt lemondott tagok helyébe bekerült a Főváros Törvényhatósági Bizottság Társadalompolitikai Bizottságába, továbbá a Közegészségügyi és Köztisztasági Bizottságba is.

Kisebb, főként a nőket érintő konkrét szociális kérdésekkel foglalkozott, mint például a védőnők képzettségével, a szülőotthonok, árvaházat, napközik, bölcsődék szaporításával, gyermekétkeztetési kedvezmény növelésével, a lakásínség enyhítésével Budapesten. 1943-ban a hadiárvák számának növekedése miatt az árvaházi ellátás bővítésére, valamint a szülőotthoni elhelyezés növelésére tett javaslatot.

Ekkor már szinte elviselhetetlenné vált a szükséglakások, a nyomortelepek és a hajléktalanok száma a fővárosban. A halmozódó orvosolatlan szociális feszültségek miatt a fővárosi költségvetéseket nem fogadta el.

Az ötvenes évektől készült életrajzok úgy mutatták be, mint aki az MSZDP baloldalához tartozott, a kommunistákkal együttműködő ember lett volna, de az MSZMP Politikai Bizottsága 1958. június 17-i ülésén a munkásmozgalmi panteon vitáján Marosán György jelezte, hogy Koltói Peyer Károlyhoz közel álló személyiség volt. Ahhoz a Peyerhez, aki a szocdem párt jobboldalának vezetője volt a második világháború előtt és után.

Miért ölték meg?

Október 15-e, Szálasi Ferenc hatalomátvétele után a megmaradt nyilas sajtó a Budapestről a gettókban lévő szórványos fegyveres ellenállásról adott rémisztő tudósításokat, mintegy megalapozva a rá következő razziákat. A németek és a nyilasok csak 17-én 22 embert mészároltak le a Népszínház utca 59. előtt. Már az előző napon betörtek házakba, raboltak, elhurcoltak embereket, többeket a helyszínen agyonlőttek, különösen a zsidó származású magyarokra vadásztak.

A Vasas Szakszervezetet a német megszállás után sem tiltották be. Szükség volt a fegyver alapanyagot és fegyvert gyártó munkásokra, és tartottak attól, ha felszámolják szervezeteiket, sztrájkok, szabotázsok törnek ki és az rontja a termelést.

Október 15-e után a szakszervezeti vezetőkön teljes tanácstalanság lett úrrá, hiszen a szociáldemokraták Horthy Miklóssal titokban abban állapodtak meg, hogy a szervezett munkásság mindenütt politikailag és fegyveresen is a kiugrást támogatja. Az általános sztrájk előkészítését a vasasoknál Kabók Lajos főtitkár, Karácsony Sándor és Koltói Anna irányította. A nyilasokat azonban legkevésbé sem érdekelte a szakszervezet mérséklő szerepe. Ellenséget láttak benne. A szakszervezeti vezetőknek figyelmeztetni kellett erről a szervezett munkásokat. A gyárakba, munkahelyekre is kimentek a különítmények összeszedni a bizalmiakat. Aki azonnal eltűnt, annak szerencséje volt. Koltói Annát is figyelmeztették, de – feltételezhetően – úgy ítélte meg, hogy van még ideje. A besúgó azonban gyors volt. Az ismertség is Koltói Anna ellen szólt.

A nyilasok egyedül a terrorban bíztak, nem beszélve arról, hogy a Magdolna utcai székházat a kerületi nyilas párt kinézte magának. Október vége felé el is foglalták, az ott tartózkodó vezetőket letartóztatták, az alkalmazottakat elzavarták. Nem lőtték őket halomra, a törvényesség halvány látszatát produkálták, bár a két vezetőt kegyetlenül megkínozták és később le is gyilkolták.

A véres razziák nem akartak véget érni. A VI., VII. és a VIII. kerületben rendszeresen megjelentek a fegyveresek és elvittek embereket, kifosztottak lakásokat.

Jól láttatja ennek rettenetét Fábri Zoltán kitűnő filmje, Az ötödik pecsét. Csak később váltottak emberkereskedésre: Adolf Eichmann két ütemben százezer lövészárok ásásra alkalmas magyar zsidót „kért kölcsön” Szálasiéktól, így a nyilasok és a csatlós rendfenntartó szervek az öldösés helyett tízezreket gyűjtöttek össze, akiket végső soron a Tattersallba, azaz az ügetőpályára (ma Aréna Pláza), illetve az Óbuda-Újlaki Téglagyárba vittek, és onnan indítottak télen gyalog az ország nyugati szélére.

A nyilasok hónapjainak mérlegét úgy vonhatjuk meg, hogy a második világháború temérdek áldozatát megtoldották több tízezer magyar ember teljesen felesleges kínszenvedésével és halálával. Ez volt az eredménye a 25 évre visszanyúló antiszemita, baloldal-ellenes, soviniszta őrjöngésnek, amit a magyar és német szélsőjobboldal művelt, és a kormányzat a zsidótörvényekkel átvett.

Koltói Anna 18-i megölését a szakszervezet likvidálása nem indokolja. A hatalomátvétel első napjainak eseményeit a törvénytelenség, később az önkényes rendparancsoló „törvényesség” bevezetése magyarázza. Kérdés, hogy a szabályozottság vagy a szabadosság volt-e a szörnyűbb.

Koltói Anna végzetét egy, a nyilasokban már megérett tömeggyilkos ideológiai fanatizmussal áthatott, a hatalmi terror felmutatásának szenvedélyében tetszelgő alak gátlástalan tette hozta el. Egy olyan figurának a cselekedete, akinek minden bizonnyal elég volt, hogy áldozatait megbélyegezze egy papírfecni.^[6]

Koltói Anna megölése emlékeztessen az őt követő százak és ezrek áldozataira, akiket a nyilas bitangok embermészárlása küldött a halálba. Magyar zsidókat, baloldali meggyőződésű embereket, Jehova tanúit, menekülőket és az őket rejtegető humanistákat.

A 20. századi magyar barbárság ideje volt ez.