Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Viccnek elég durva volna

Öt hosszú év. Ezalatt Macron neokonzervatív politikája valódi strukturális áttörést hozott a francia „reformokban”, közben leverték az utóbbi évtizedek legjelentősebb társadalmi mozgalmát (a „sárga mellényeseket”), hatalmas sztrájkmozgalmak szenvedtek vereséget, de Franciaország kivette a részét a metoo-ból és a Black Lives Matter mozgalomból is, miközben az elnök autoritárius (szélsőjobboldali elmekkel dúsított) politikája színesítette tovább a mindennapokat, hogy aztán eljussunk a mai francia politika igazi krédójához:

„bizonyos negyedekben a bűnözés nem egyszerűen bűnözés, hanem civilizációs harc, dzsihád”. Voilà.

A kijelentés elkövetője Eric Zemmour, a médiaszereplőből lett elnökjelölt, és attól tartunk, hogy nem viccelt. Bár lehet,  egy saint-oueni drogdíler kicsit meglepődne, hogy a rendőrség elleni küzdelme dzsihád vagy esetleg „fehérellenes rasszizmus”, vagy talán még inkább: a „nagy népességcsere” összeesküvésének különösen rafinált harctere (biztos ismerik, nálunk is emlegetik ezt, a kormányzó erők is: le leszünk cserélve arabokra meg feketékre, mi rendes fehér emberek).

Zemmour, Le Pen, Macron és ez az egész gyomorforgató kampány viccnek azért tényleg kicsit durva volna.  Főleg úgy, hogy a franciák harmada szélsőjobboldali jelöltre fog szavazni az elnökválasztáson (nagyjából húsz százalékuk Le Penre, tíz százalákuk Zemmourra), és akkor még nem is szóltunk a maradék jobboldali burzsoázia rohamos fasizálódásáról. Franciaország iránt érzett őszinte szeretetünk megakadályoz minket abban, hogy a kampány részleteibe belemenjünk, ahol olyan összeesküvés-elméletek és elképesztő őrültségek hangoznak el nap mint nap a „remigrációs” minisztériumtól (azaz lényegében tömegek visszadeportálásától) Zemmour „Reconquête” nevű mozgalmán (vö.„reconquista”: ha valakinek kételyei lennének, hogy kiktől kell visszafoglalni az országot) és az „emberijogizmus” harcos bírálatán át „a fehér genocídiumig”, hogy még talán Bayer Zsolt is ingatná kicsit a fejét.

Egyébként Zemmour inkább az ál-intellektuelt alakítja nagy szponzora, Vincent Bolloré médiáiban (egyébként ennek az egyik legnagyobb médikonszernek az embere Zemmour: újságok, TV-csatornák, ingyenes metrólap stb. tartoznak hozzá), míg nekünk Bayer és társai révén a kisnyilas házmesterek jutottak – de higgyenek nekünk: ez se sokkal jobb. Zemmour nagy vonzereje (mint kommentátornak) sokáig az volt, hogy eredeti dolgokat mondott a teljesen kiüresedő TV-vitákban, igaz ezek többnyire vérlázító őrültségek voltak: a nagy francia forradalmat az angolok finanszírozták; Pétain tulajdonképpen megmentette a zsidókat; talán nem minden muzulmán terrorista, de „minden terrorista muzulmán”; a társadalmaink elnőiesedtek; Franciaország öngyilkosságot követett el – azt hiszem, el tudják képzelni a dolgot.

A legszomorúbb mindebben az, hogy minden kutatás azt mutatja, hogy ez az egész fasizálódó hóbelevanc alapvetően egy kisebbség ügye (bár kellemetlen, hogy ebbe beleszámíthajuk az ország vezetőit, a politikusok döntő részét, a szakértőket, az elemzőket, a médiák tulajdonosait…): a franciák legfontosabb gondja a „vásárlóerő”, ahogy mondani szokás (azaz a bérek és az árak), az egészségügy, a nyugdíjrendszer, vagy éppen Ukrajna. A szavazók alig negyede sorolta a legfontosabb három probléma közé a bevándorlást és alig tizedük a Köztársaság laicitását, amit állítólag az iszlám előretörés fenyegetne.

És persze az utóbbi öt év kapcsán lenne további elmélkedni való is: a szociális rendszerek elleni nagy támadás, a klímakatasztrófa vagy a járvány, melyek újabb bizonyítékait hozták el a tőkés rendszer emberiségellenes tendenciáinak – de a kampány egyelőre inkább arról szól, hogy vajon a feminizmus vagy az antirasszizmus fogja-e előbb libanonizálni és elveszejteni az országot.  Elképzelhető, hogy a hatalomhoz (vagy más részről: a szélsőjobboldalhoz) közel álló médiák micsoda boszorkánykonyhája kell hozzá, hogy mégis minden a francia identitásról, a veszélyben levő fehér rasszról (ki lehet találni, kik veszélyeztetik), a haldokló Köztársaságról, a nagy népességcseréről és ilyesmiről szóljon.

Nyilvánvalóan a mostani választások legfontosabb jellemzője a baloldal teljes esélytelensége.

Végülis másodszorra fog egymás után előfordulni, hogy a baloldal számára mindig is mintaadó, mindenki számára ismert történelmi hagyományok miatt igen lényeges Franciaországban az égvilágon semmi esély sincs arra, hogy baloldali elnöke legyen.

A Mérce tájékozott olvasóinak nem mondunk nagyon újat azzal, hogy persze a baloldal igen megosztott (hat baloldali elnökjelölt van), de nem ez az esélytelenség oka, inkább annak eredője. Alighanem egy majd félévszázados folyamatnak még csak nem is biztos hogy a végéhez, de mindenesetre egy újabb állomásához érkeztünk.  Alapvonásaiban mindenki ismeri a dolgot, meg persze régi mint az országút: a szocialista-szociáldemokrata pártok és kormányok neokonzervatív fordulatáról van szó természetesen, mely erodálta társadalmi bázisukat, kiüresítette ideológiájukat, színvonalában alaposan lezüllesztette a személyi garnitúrájukat és így tovább.

Alapvetően mindenki ismeri a történetet, melynek azért vannak figyelemre méltó francia árnyalatai. Franciaországban a két nagy törés dátuma 1982 és 2012. Ma már ez talán hihetetlennek tűnik, de a nyolcvanas évek elején a szocialista párt programja a szó szoros értelmében szocialista program volt. A híres formula szerint a párt célja „az egyik rendszer felváltása egy másikkal”, azaz a demokratikus tervezésen, a munkástulajdonon, de a piaci koordináción is alapuló ún. önigazgatásos szocializmus modelljét tűzték ki célul.

A párt a korban már hihetetlennek tűnő baloldali reformpolitikát hirdetett meg, úgy tűnt, hogy valóban a francia szocialisták lehetnek az európai szocializmus avantgárdja. A program a szocialisták domináns politikai kultúrájának megfelelően egy erősen etatista, ún. maximum keynesiánus politika volt, azaz a kereslet által beindított növekedéssel számolt.

A problémát az jelentette, hogy az olajválságok utáni Európában sem a növekedés nem indult meg, de az európai partnerekre (különösen a német SPD-re) sem lehetett számítani: a monetáris helyzet 1982 júniusára odáig romlott, hogy Franciaországnak választania kellett, kimarad az Európai Monetáris Rendszerből (EMS), vagy megszorító intézkedéseket vezet be a frank védelmében.

Mitterrand teátrális színjátékok után az utóbbit választotta, amivel persze az is nyilvánvalóvá vált, hogy nemcsak szocializmus, de még „maximum keynesiánus” politika sem lehetséges egy országban. A baloldal ekkor egyszer és mindenkorra lemondott egy alternatív társadalmi modell képviseletéről, célja ezután tulajdonképpen a neokonzervatív átalakulásnak a lehető legkevésbé brutális levezénylése volt, sokáig a társadalmi bázis legérzékenyebb pontjainak megkímélésével.

Ezek a legérzékenyebb pontok a szociális ellátórendszereket (egészségügy, munkanélküli ellátás, nyugdíjrendszer) és a munkaügyi viszonyokat jelentették. A nyolcvanas-kilencvenes évek szocialista kormányai ezért inkább a pénzügyi, makrogazdasági rendszer liberalizálásában és privatizálásában „reformáltak”, melyek kevésbé érintették közvetlenül a bázisukat. Persze nagyon is érintették, hiszen a gazdagság megteremtésének alapvető feltételeiről volt szó, de gyakran bonyolult technika-ökonómiai érvelésekkel elfedve.

A jobboldali kormányok próbáltak nekiugrani az igazi (neoliberális szövetségeseik számára oly édes) „struk-tu-rá-lis” reformoknak, de alapvetően ők is nagyon óvatosan. Ennek oka egyrészt az volt, hogy amikor igazából radikálisan próbálták átalakítani (a jobboldali Alain Juppé vezette kormány 1995-ben hirdette meg az ún. Plan Juppét, a francia szociális rendszerek átfogó reformját), a reform hihetetlen mértékű társadalmi ellenállást váltott ki, melyet a közvélemény többsége is támogatott: ez meghátrálásra kényszerítette a kormányt.

Alighanem ez volt a strukturális reformokkal szembeni utolsó sikeres társadalmi mozgalom Franciaországban (de attól tartunk, Európában is: ennek 27 éve…). Másrészt a jobboldal társadalmi bázisa is erősen kötődött ehhez a francia szociális modellhez: a neki való hadüzenet igen delikát dolognak számított, Sarkozy próbálkozott bizonyos területeken ilyesmivel (egyébként összehasonlíthatatlanul kevésbé eltökélten, mint Macron), 2012-ben bele is bukott.

Sarkozy közismert személyes és politikai tulajdonságai („a gazdagok elnöke”, a nép alig leplezett megvetése, a szélsőjobboldal elvekkel való erős kacérkodás, arrogancia stb.) váratlanul visszahozták a baloldalt, olyan ajándék volt ez a sorstól, mint Gyurcsány 2006-as győzelme: a meg nem érdemelt diadalból (melyet ráadásul a baloldal népének őszinte lelkesedése kísért Franciaországban is, hiszen Sarkozyt hazaküldeni legalább olyan kellemes volt, mint Orbánt) a vég kezdete lett.

Mindenesetre 2012-ben újra hatalomra jutott a fenti politikán kívül semmilyen ideológiai meggyőződéssel nem rendelkező baloldal, ráadásul igen alacsony színvonalú személyzettel – lényegében a „Mitterrand fiókákkal” (majd mindenki a nyolcvanas-kilencvenes évek miniszteri kabinetjeiből érkezett), akik semmi máshoz nem értettek, csak a politikai technológiához (ami nem volt teljesen haszontalan, addig míg legalább látszólag volt valami értelme az egésznek), és persze a belső könyöklésekhez: talán itt sem olyan távoliak a magyar párhuzamok.

Ráadásul a Szocialista Párt igen gyorsan baloldali szövetségesek nélkül maradt (a kommunisták be sem léptek a kormányba, a zöldek pedig hamar elmenekültek), a dolgok pár évig még minden politikai tartalom nélkül folyogattak (nyilván egyre súlyosabb kiábrándulás és a baloldal népének dühe mellett), hogy aztán lassan eljöjjön a három évtizedes neokonzervatív sodródás igazságának a pillanata.

Egyszerűen elfogytak a fenti baloldali tabukat közvetlenül nem érintő reformok (mondanunk sem kell, mondjuk a „vállalatok versenyképességét”, azaz az adóik csökkentését illetően történt egy és más: Macron volt Hollande gazdasági minisztere), a dolgok logikája oda vezetett, hogy sort kellett keríteni egy igazi intézményi reformra: ez volt a hírhedt, a munka törvénykönyvét neokonzervatív irányba fordító törvény.

Ha Hollande volt a francia Gyurcsány, akkor 2016 a francia „2006”: nem csak lángba borította az országot (igaz, Franciaországban a baloldalról), de ez lett az igazi árulás, minden illúzió vége, amikor a baloldali bázis döntő része leszakadt a Szocialista Pártról.  Nagyobb baj volt, hogy nem kevesen a baloldalról is: a 2017-es elnök- és parlamenti választások hasonló „baloldali sokkos” állapotban zajlottak, mint a magyar 2010-es választás, melynek a vége a jobboldal és a szélsőjobboldal második fordulós összecsapása lett, és persze Marcon és pártja elsöprő győzelme.

Ma már jobban látszik, mint a sokk idején felismerhető volt, hogy Macron győzelme nemcsak az országos politikai rendszert alakította át gyökeresen

(ez nyilván már akkor is egyértelmű volt), hanem a bal- és a jobboldal mögött álló „társadalmi blokkok” nagy válságának a jele is volt: egyik oldalnak sem volt többé társadalmi legitimitása, végül is ez okozta a 2017-es nagy fordulatot.

Macron ciklusáról és politikájáról magunk és mások is itt a Mércén sokat írtak, nem ismételjük meg ezeket: a neokonzervatív strukturális átalakulás igazi nagy áttörése zajlott le Franciaországban, érintve immár lényegében mindent a munkanélküli ellátás átalakítástól, a vállalati adócsökkentésen, a nyugdíjrendszeren, a leggazdagabban adóterhének csökkentésén át az egészségügyi rendszerig. Ezek, a néhol komoly szociális mozgalmak ellenére,

mindig és mindenben sikerrel jártak.

Minden más területen (a szegénység csökkentése, klímavédelem, az egyenlőtlenséget egész félelmetesen újratermelő iskolarendszer, a külvárosok, az egyre nagyobb bajban levő, valaha világhíres francia egészségügyi rendszer, a példátlanul zárt politikai szisztéma demokratizálása) Macron elnöksége  nem eredményeket hozott, hanem csak növelte a bajt – ezt nem mi mondjuk, hanem a tények.

Ezt a programot két dolog zavarta meg igazán: a sárga mellényesek mozgalma és persze a járvány. Előbbit egészen példátlan rendőri brutalitással számolta fel a Marcon-kormányzat, melynek persze meg kellett fizetni az árát: a szélsőjobb eszméivel igencsak átitatott rendőrség a kormányzat (és persze maga a szélsőjobboldal) dédelgetett kedvence lett, ami erősen hozzájárult az ország fasizálódásához: a „rendőri erőszak” (mely ugyancsak erősen rasszizált probléma, mint az Egyesült Államokban) eltagadott tabu lett, a tüntetések rendőri brutalitásának soha sincs következménye, sőt, mint láthattuk, a rendőrök valamiféle képzelt civilizációs harc ágensei lettek (hozzátehetjük: úgy is viselkednek, mint a gyarmatosítók).

A járványkezelés esetében Macron inkább pragmatikus volt, a francia állam a „coûte que coûte” (kerül, amibe kerül) politikáját folytatta a járvány társadalmi hatásainak semlegesítése érdekében. Pragmatikus, azaz a társadalom kohéziója fenntartásának megfizette az árát, de a most bejelentett választási programja jól mutatja, hogy egy lépést sem hátrált eredeti politikai tervét illetően: az irány továbbra is az egész társadalom neokonzervatív átalakítása.

Nem akarjuk sokáig vinni még a Magyarországgal való párhuzamot (meg alapvetően nincs is nagy magyarázó ereje), de tény, ami tény:

Franciaországban is egyfajta centrális erőtér jött létre egy egyre autoritáriusabb, egyszemélyibb, arrogánsabb hatalmi bázis körül.

Ez nyilvánvalóan kevésbé látszik, akkor, ha arányos rendszerben való listás választásokról van szó (ezeken a Macron-párt általában olyan súlyú képviselethez jut, amilyen a társadalmi súlya, azaz 20 és 30 százalék között), és mindent elsöprő erejű, ha a végén a centrális oldal kettesben marad a széttagolt (egymástól a lehető legnagyobb ideológiai távolságban levő) ellenzék egyik erejével: azaz az elnökválasztáson, vagy a képviselői választásokon. Franciaországban csak egyéni választókörzetek vannak, de a választás kétfordulós, itt árnyalják a dolgot a regionális politikai tényezők, azaz egy erősen szélsőjobboldali vagy baloldali körzetben az ellenzék egyik ereje is lehet erősebb, mint maga az erőtér.

Ezért van az, hogy a Macron-párt helyi (regionális, önkormányzati) befolyása a lehető legkorlátozottabb: a régiókat, a városokat továbbra is a tradicionális bal- és jobboldali pártok (a zöldek komoly előretörésével) irányítják.

Persze Önök joggal tehetik fel a kérdést: milyen centrális erőtér az, amely a szavazatok legfeljebb harminc százalékára számíthat? Ennek a kérdésnek a megoldása lesz a mostani választásnak (ideértve a júniusi parlamenti választásokat is, ahol alighanem a hagyományos jobboldalnak is vége lesz) és persze Macron második ciklusának a fő kérdése. Az eredeti „burzsoá blokk”, mely Macron 2017-es győzelmét hozta, alapvetően egy gazdaságilag jobboldali, kulturálisan baloldali (nagyjából ezt hívják Magyarországon „liberálisnak”) választói bázis volt, amely a Szocialista Párt jobboldali és a klasszikus jobboldal legliberálisabb része felől érkezett, és szociológiailag igen pontosan meghatározható volt: magas jövedelműek, diplomások, a magánszektor dolgozói, egy gazdag ország széles középosztályának kulturálisan nyitott tagjai. (Ez volt Macron 2017-es első fordulós tábora, a második fordulóban ez egészült ki a szélsőjobb elleni, főleg baloldali, szavazókkal.)

Most már más a cél: a francia politikai térkép hosszútávú (kérdés persze, hogy manapság mi hosszútávú) átrajzolása. Mivel a megmaradt baloldali blokk a lehető legellenségesebb a neokonzervatív programmal szemben, ők aligha lesznek valaha is az elnöki többség kliensei. A jobboldal felé való nyitás így magától értetődő: azonban ezeket a klasszikusan jobboldaliakat (a jobboldali blokk népi része, Franciaországban még mindig van valami olyasmi, hogy „népi jobboldal” előbb-utóbb a szélsőjobbon fog kikötni, de ahol fát vágnak, ott hullik a forgács) nem a neokonzervatív gazdaság- és társadalompolitika fogja elcsábítani (ezt a saját politikusaik is nyújtják nekik), hanem egy új, jobboldali hegemónia ígérete.

Ők mást is akarnak Macrontól: „identitáspolitikát” (hogy ilyen eufémizmussal illessük a fasizálódást), a kemény kéz politikáját elsősorban persze a „bevándorlókkal” (értsd: a nem fehér franciákkal) szemben, de például a szociális mozgalmakkal és mindenfajta baloskodással (feminizmus, Black Lives Matter – ez azért Franciaország, nem Kelet-Európa: azaz persze szó sem lehet homofóbiáról, nyílt nőellenességről) szemben is. Ez magyarázza Macron erős jobboldali fordulatát nagyjából 2019 óta: és érdekes megfigyelni (ami különösen pesszimistává tehet minket), hogy ez a fordulat igen kevéssé látszik zavarni Macronnak a szocialisták jobboldalától érkezett szavazóit. Egyszóval: libéral-identitaire-autoritaire-blokk kialakítása, amely akár hosszú távon is hegemón helyzetbe kerülhet Franciaországban.

Ez ellen csak egy legény van talpon a vidéken.

Egy ideig magunk is mérsékelten örültünk neki, de Jean-Luc Mélenchonról van szó, akinek (noha személyiségén aligha tud változtatni) alapvetően jót tett az elmúlt öt év. Lassan eltűntek a Chávez-párti őrültségek a programjából és a trikolór republikánus nacionalizmusa is sokat csillapodott: az ukrajnai háborút illetően inkább józan hangot ütött meg, programja számos részével minden baloldali szívesen egyetért.

Szociális intézkedések (nem belemenve a részletekbe: a társadalom alsó kétharmada jól járna a programjával, a felső egyharmad rosszul), a közvetlen demokrácia lehetőségeinek kiszélesítése, VI. Köztársaság (azaz véget vetni az egyszemélyi hatalmon alapuló perverz elnöki köztársaságnak), amnesztia a sárga mellényeseknek. Demokratikus ökológiai tervgazdálkodás bevezetése, amely az érték újratermelődése helyett a valódi szükségleteket helyezi a középpontba (mely teljes szemléletváltást jelentene nemcsak a zöld politikában, hanem a társadalompolitikában is, hiszen a környezetvédelmi és a szociális kérdések csak együtt oldhatóak meg), a rasszista identitáspolitika helyett pedig a francia társadalom „kreolizációjának”  értékként való kezelése és így tovább.

Egyszóval: egy másik társadalmi modell felépítése, harmónia keresése  a társadalom tagjai, de az emberek és a természet között is.

Magunk régen hallottunk olyan innovatív programbeszédeket, melyeket (az egyébként egészen kiváló szónok) Mélenchon prezentál a kampányban. Egy ilyen program kisebbségben van persze, de egy „ellenblokk” kialakítását valahol el kell kezdeni – és valami ehhez hasonló társadalomkép lehet a minimálprogram a baloldal számára.

Persze Macron és a szélsőjobboldal közös stratégiája (a szinte hihetetlen médiatúlsúlyuk mellett, amely nagyon relatívan teszi szabaddá ezt a választást – is), hogy minderről alig essen szó. A kisebbségi álláspont a neokonzervatív reformokról (a franciák, mint általában az értelmes emberek, meg kívánják őrizni szociális rendszerüket), leöntve az identitásról szóló maszlagokkal, melyek alig érdekelnek bárkit, hegemón, sőt domináns helyzetbe került.

Mint évek óta hajtogatják az itt is mindentudó és semmihez sem értő elemzők: „a franciák nem akarják újra játszani a 2017-es meccset”. Azaz minden valószínűség szerint újra Macron-Le Pen második fordulóra kerülhet sor, szóval: Marcon megint elnök lesz. Az autoritárius nekonzervatív program (az egyre erősödő fasizálódási tendenciákkal) újra komoly ellenállási formákat fog kiváltani – az elkövetkező években sem Franciaország lesz a legnyugalmasabb hely Európában.