Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Napóleon vagy a kommün?

A Franciaországnak némi figyelmet szentelő magyar olvasók bizonyára hallottak a legutóbbi fejleményekről: előbb a francia hadsereg nyugállományú főtisztjei, majd a ma is aktív katonák egy csoportja nyílt levelet tett közzé, amelyben olyan szépen felmondják korunk összes szélsőjobboldali közhelyét, hogy tényleg nem találhatunk benne hibát. Katonai puccsal talán éppen nem fenyegetnek (ahogy némely újság írta), de nem valami bizalomgerjesztőek, az ténykérdés. A dolog pontosan olyan, mint manapság szinte minden (Fudantól Gázáig és Kolumbiától az ATV-ig), alapvetően nem sok jelentősége van, mégis jelentőségteljes: újabb lépés a barbárság felé.

A levelek tartalma nagyjában-egészében a magyar sajtóból is megismerhető volt, meg nagy újdonságot nem is jelentenek Macron Franciaországában. A haza védelme a civilizációk összecsapásában, Franciaország hanyatlása, melynek okai a gyűlölködő, fanatikus antirasszizmus, amely „faji háborút” szít (azzal, hogy le kívánja dönteni a gyarmati időkhöz kötődő történelmi személyek szobrait), a dekolonizációs ideológiák, az iszlámizmus (és balos védelmezői), a külvárosi hordák, a kommünotarizmus, amely normává teszi Franciaország és dicsőséges, patyolattiszta történelmének gyűlöletét, a kormányzók tehetetlensége, mely képtelen fenntartani a rendet – de hát nagyjából ismerjük ezt a lemezt. Mindez polgárháborús helyzetet idéz elő, ahol (és ez azért újdonság) a hadsereg beavatkozására kerülhet sor, ahol a halottakat „ezresivel fogjuk számlálni”.

Még, még, még!

Mindazonáltal a dolog kevésbé a katonai puccs veszélyéről szól, hanem mintegy jelzés inkább a szélsőjobb, mint a hadsereg részéről (jellemzően egy bizonyos Richoufftz nyugalmazott tábornok, az egyik aláíró, egyébként a szarajevói francia jelenlét egyik „hőse”, maga is a szélsőjobboldali nagy párt jelöltje volt, egyébként tudják, ő „se nem jobb, se bal”, egyszerűen francia hazafi), azaz az aláírók jelezték, hogy „készen állnak olyan politikusokat támogatni, akik a nemzet megóvására tekintettel vannak”.

Azaz: még, még, még, a szélsőjobboldali Macron sem elég.

Az első levélnek őszintén szólva inkább kedvező volt a fogadtatása, a mai francia közhangulatra jellemző, hogy a TV-k és az újságok azt a kérdést tették fel, hogy „a hadsereg fogja-e megmenti Franciaországot?” Jellemző módon a kormány is napokon keresztül hallgatott: utána sem az egészen durván szélsőjobboldali retorika és tartalom volt a probléma, hanem hogy „a nyugdíjas katonák politizálnak”.

Ettől a szélsőjobboldal bátorságot nyert és most már aktív katonák (állítólag; mivel a második levelet névvel nem írta alá senki, ezt nemigen lehet tudni, de tény: nem lenne meglepő) üzentek igen egyértelműen a politikusoknak és saját tábornokaiknak, azokat romlottsággal, gyávasággal és elfajulással vádolva a polgárháborús helyzetben.

Szimpatikus szélsőjobboldali barátaink nem azok a rejtőzködő típusok (és persze a lap sem, amely közli mindezt, a magyarországi hivatalos „Franciaország szakértő” mindig megbízható tudatlanságával: a „konzervatív-jobboldali” Valeurs actuelles, ezen a jelzőn alighanem a lap és olvasói lepődnének meg a leginkább). Levelük nyilvánosságra hozására az 1961-es algériai katonai puccskísérlet hatvanéves évfordulóját választották (akkor még Algéria Franciaország tengerentúli megyéje volt, a katonatisztek éppen azért lázadtak fel ekkor már de Gaulle ellen, hogy ez így is maradjon), azaz nem sok kétséget hagytak afelől, hogy miről van szó. A korabeli piszkos arabokat, meg az őket támogató kommunistákat és más balosokat, ma felváltották a „külvárosok”, meg az „iszlamista hordák”, de persze a lényeg ugyanez maradt: veszélyben a nemzet, elsősorban a belső ellenség, az ötödik hadoszlop nemzetárulása miatt.

Így különösebb kétségünk nem is nagyon lehet, hogy ha – mint ígérik – bátor katonáink, a hadseregnek megint be kell avatkoznia az eljövendő polgárháborúba, akkor megint arabok hulláit fogja vinni százával a Szajna, mint a szép emlékű 1961-es esztendőben. Igaz, most ezerszámára ígérik a halottakat.

Iszlám bérencek

Természetesen, a mára maga Macron és kormánya által népszerűsített, sokáig a szélsőjobboldal szótárába tartozó, islamo-gauchiste kifejezés (jelentése nem teljesen tisztázott: nagyjából annyit tesz, mint baloldali ember, aki az iszlamisták hasznos idiótája és/vagy maga is iszlamista) lényegében a jó öreg „judeobolsevik” mai formája (ki túlzással a „jelentése” annak is hasonló volt: baloldali zsidóbérenc, aki egészen súlyos esetben maga is zsidó).

Ahogy az islamo-gauchiste jelzőt Macron kormánya emelte a közbeszéd „elfogadható” kifejezései közé (az oktatási miniszter szerint az egyetemeken egyenesen ezek az iszlám bérencek vették át a hatalmat), úgy tette a judeobolseviket a szintén szép emlékű Pétain marsall (Macron pár évvel ezelőtti megemlékezése szerint: „ez a nagy katona”) kormánya propagandájának részévé.

Bizony: itt tartunk.

Emmanuel Macron

A szerencsétlen védelmi miniszter nő még el is szólta magát: szerinte a katonák a levelükben követeltekkel „nyitott kapukat döngetnek, hiszen a kormány már négy éve ezen az úton jár”.

Tényleg?

Ezek szerint a kormány is úgy gondolja, hogy gyűlölködő, fanatikus antirasszizmus, amely „faji háborút” szít, a dekolonizációs ideológiák, az iszlámizmus (és balos védelmezői), a külvárosi hordák, a kommünotarizmus Franciaország gyűlöletére uszít és polgárháborús helyzetet idéz elő?

Egyébként a kormány ezt pontosan így gondolja.

Mivel maga az említett miniszter tartja úgy, hogy a nyitott kapukat döngető levél „a szélsőjobboldal tónusát, referenciáit, retorikáját és szótárát” használja, nem nagyon gondolhatunk másra, mint hogy Franciaország elnöke és kormánya maga is szélsőjobboldali.

Aligha lehet eltekinteni a ténytől, hogy leszámítva a katonák által írt nyílt levelek szokatlanságát, a dolog politikailag tökéletesen illeszkedik a Macron és kormánya által lassan egy éve folytatott szélsőjobboldali kampányba. A szeparatizmus elleni törvény, az egyetemek és a nagy diákszervezet (az UNEF) elleni gyomorforgató propagandahadjárat, az islamo-gauchiste boszorkányüldözés, a belbiztonságról szóló elképesztő törvény elfogadása (Franciaországban azok járnának rosszul, akik lefilmezik a Floydot megfojtó rendőrt, nem a gyilkosa), az elképesztő járványügyi szerencsétlenkedés mellett (melyet, mint autoritárius rendszerekben általában, az államvezető öndicsőitő monológjai kísérnek), újabb hadüzenet a szociális ellátórendszerek ellen (válság közepén csökkentik a munkanélküli járadékokat és hosszú távon aligha kétséges, hogy ha Macron marad, akkor kik fogják megfizetni a krízis alatt kiosztott állami milliárdok árát) – de nem is folytatjuk a sort.

Mindenki tudja: a francia nemzetet állítólagosan megosztó (nem-fehér) feminista, dekolonizációs, antirasszista „ideológiák” elleni küzdelem hosszú hónapok óta ömlik a csatornákból, annak első számú képviselői a kormány reakciós miniszterei – bizony, igaza van a védelmi miniszternek: a katonák levele nyitott kapukat dönget.

Posztkolonizáció & imperializmus

Az intézményes baloldal válasza is inkább riasztó volt, mondanunk sem kell.

Nehéz ekkora ellenszélben (a francia mainstream médiák elsöprő többsége Macron-párti, olyannyira, hogy követi szélsőjobbos fordulatában is, kisebb része lassan Le Pen felé tendál) megőrizni minimális önbecsülésünket, de hát éppen ezért tartjuk a parlamenti baloldalt. Még az állítólagos szélsőbaloldali Mélenchon és pártja is a „republikánus” hadsereg védelmében szólalt fel, követelve az aláírók megbüntetését, mintha a francia hadsereg nem a posztkolonizációs politikák és az anakronizmusában is undorító francia imperializmus legfontosabb támasza lenne.

A szélsőbaloldali politika, mint a republikánus hadsereg védelme: édes istenem.

Az már csak inkább tragikomikus, hogy ugyanezek a veszélyes balos felforgatók leszögezték, hogy a hadsereg mostani fellépése „távolt áll de Gaulle tábornok módszereitől”. Bizonyára ezek a rossz értelemben vett jakobinus nacionalisták (nem szélsőbaloldaliak ők, dehogy) elfelejtetették, hogy maga de Gaulle is egy katonai puccs révén került hatalomra, az egész nyomorult V. köztársaság (Franciaország mai bonapartista politikai rendszere) egy puccsnak köszönheti a létét.

Néha nehéz megőriznünk a hidegvérünket, hogy ezek még mindig jobbak mint Macron vagy Le Pen (egyébként tényleg még mindig jobbak, ráadásul nem is kevéssel).

A helyzet velük vagy nélkülük is éppen elég aggasztó

Persze nyilvánvalóan aggasztó dolog, ha a hadsereg visszavonult vagy aktív tagjai polgárháborús veszélyről és abban a hadsereg által játszott szerepről delirálnak, de azért igen fontos különbség is van 1961-hez vagy bármely más katonai puccshoz vagy puccskísérlethez képest.

Nehezen tagadható ugyan, hogy a hadsereg nem elhanyagolható része egyetért ezekkel a gondolatokkal (már a legutóbbi választásokon is a katonák 40 százaléka szavazott a szélsőjobboldalra, a rendőrök még nagyobb arányban egyébként – ez az arány azóta valószínűleg tovább növekedett), de hát a kormány propagandájának köszönhetően ezek a gondolatok a teljesen elfogadható közbeszéd részévé váltak. Ezekről szólnak a hírek, ezzel van tele a sajtó, a magyar kormánypárti szélsőjobboldal egyik kedvence, az explicit rasszizmus miatt többszörösen elítélt Eric Zemmour minden nap egy órás műsorban szerepel az egyik országos televízióban, az antirasszizmus elleni uszítás ömlik mindenhonnan napi 24 órában.

Nagy különbség azonban, hogy ma a hadsereg aktív tagjai aligha készülnek valamilyen katonai akcióra a saját kormányuk ellen, mint 1961-ben: ennek a legfontosabb oka, hogy magának az elnöknek is bőven van hatásköre arra, hogy az utcára küldje a katonákat, ha ezt szükségesnek látja (már most is ez a helyzet, az ún. Sentinelles-akció keretében 2015 óta katonák járőröznek a pályaudvarokon, reptereken, az államigazgatás központi negyedeiben, frekventáltabb helyeken és így tovább). A hadsereg aktív vezetői álmai közé valószínűleg nem az tartozik, hogy jobban elköteleződjenek Macron rendszerének rendőri fenntartása mellett, melynek eszközeit az ENSZ, a különböző emberi jogi szervezetek és olyan balos felforgatók nevezték botrányosnak és „illiberálisnak” mint a Financial Times (és vele az angolszász sajtó jó része).

Nem nagyon hinnénk, hogy a hadsereg le szeretné váltani a Macron-féle polgárkirályság és a nyílt osztályuralom utolsó bástyája szerepébe kényszerített rendőrséget: a szabadságellenes törvények sokasága, a rendőrség törvényen kívülisége, a maguknak megengedett elképesztő erőszakosság, a kormányzók végtelen cinizmusa teljesen felelegessé teszi, hogy a hadsereg „aktív” tagjai részt vegyenek a rend fenntartásában.

A helyzet velük, vagy nélkülük elég aggasztó így is.

A hosszú idő óta folytatott rendpárti hadjárat, amelyre Macron politikája épül (a gazdagok uralmának büszke hirdetése mellett) a hadsereg beavatkozását egyébként is értelmetlenné teszi: a mostani politikai rendszerrel a szélsőjobb felé hajló katonáknak aligha lehet problémája. Ez a nagy különbség 1961-hez képest: akkor a hadsereg algériai része a politikai rendszer ellen lázadt fel, erre ma semmi szükség sincsen – és ezzel mindenki tisztában van.

A nyílt levelek nyelvezetét beszéli a politikai osztály nagy része, ideértve Macront és csapatát is.

Ezek a fél- vagy egészen fasiszta katonák, meg a hasonszőrű Marine le Pen és a mögötte álló még elvetemültebbek, nem megdönteni akarják az V. köztársaság politikai rendszerét, hanem a benne rejlő reakciós, tekintélyelvű lehetőségeket a végtelenségig kihasználni.

Macron, Le Pen: a különbség halovány

És a történelem leginkább azt mutatja, hogy ha a nemzet belső ellenségei elleni harcról van szó, a szélsőjobboldal még mindig verhetetlen. Abban is igen erősek, ha a reakciós politikusok a tőke érdekeinek kedvező törvényei elleni tüntetőket akarják rendőri vagy katonai erőszakkal megfékezni. Mint ahogy az sem újdonság, hogy az idegengyűlölet és a rasszizmus még mindig a legjobb fegyver a nép megosztására.

Egyre kevésbé számít, hogy a következő epizódot Macron vagy Le Pen fogja levezényelni: mindenesetre ennek az egész undorító epizódnak valami ilyesmi a tétje (azaz mint említettük: szimptomatikusságában is teljesen jelentéktelen ügy).

Versenyt fut ez a két akasztófáravaló, hogy ki szerzi meg a haldokló hagyományos jobboldal szavazóit. Macronnak ehhez lényegében fasizálni kellett önmagát (hajlama mindenképpen volt rá, a kormánya főleg jobboldali őrültekből áll, olyan kulcstárcák élén is mint az oktatási- vagy a belügyminisztérium), míg Le Pennek azt kell beláttatni mindenkivel, hogy Macron nem is igazi fasiszta (ez nyilván ő), hanem csak úgy csinál, mintha az lenne: ehhez kellenek például a bátor katonák levelei.

Remek mulatság, mindenki jól szórakozik.

Egy szó mint száz: ezeknek a leveleknek az igazi szerepe az, hogy tovább fokozzák a francia közéletre jellemző szélsőjobboldali dinamikát, bizonyosan inkább Le Pen, mint Macron érdekében: de hát, engedtessék meg nekünk szarni erre a körülményre.

A kommün vagy Napóleon?

A lényeges, hogy Macron és kormánya szélsőjobboldali hadjárata, és ez az epizód is mind inkább Franciaország szélsőjobboldali fordulata dinamikájában nyeri el a jelentését. Miközben Macron felülről jövő osztályharca igen széles ellenállási mozgalmakat váltott ki a szakszervezetektől, az utcai harcokon át a sárga mellényesekig, az antirasszista mozgalmakig, a csak az Egyesült Államok mindennapjaihoz hasonlítható rasszista és a szociális ellenállást felszámolni hívatott rendőri erőszakig.

Most a szélsőjobboldal bejelentkezett, hogy ezt még keményebben tudná csinálni: ez biztosan így van, de nem most kell megijedni.

Ilyen a Macron-féle bonapartizmus régen nem egyszerűen csak a kisebbik rossz – nyílt rendpárti, szélsőjobboldali elemekkel tűzdelt osztályharc zajlik, istenverte katonák ide vagy oda.

Történelmei véletlen, hogy Bonaparte Napóleon halálnak 200 éves és a párizsi kommün létrejöttének 150 éves évfordulója ugyanarra az esztendőre esik. Nyilván mondanunk sem kell, hogy a hivatalos Franciaország mely évfordulót ünnepli nagy elánnal: a militarizmust, a nagy Forradalom demokratikus vívmányainak a végét, a tulajdonosok politikai közösségének kizárólagosságát, a rabszolgaság visszaállításának emberét, a híres Code civilt, amely újra gyermeki státuszba helyezte vissza a nőket.

A népnek meg maradt a kommün.

Mint mindig.

Kiemelt kép: Flickr.