Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Le az utcára, ki a térre – Párizsban

Minden városban, minden rezsimben az egyik legeminensebben politikai és ideológia kérdés a közterületek elnevezésének problémája, ahogy a párizsi utcanevek egyik történésze fogalmazott, „minden szemantika politika is egyben”. A közterületek elnevezése a nép politikai nevelésének része, így mindig kérdéses, hogy a történelem nagy szereplői, politikai elvek, történelmi események közül mely érdemli meg, hogy közterület neve őrizze az emlékét? Párizsban sem volt ez másként és természetesen szó sincs arról (ahogy a franciák azon képességéről szóló – egyébként nem teljesen alaptalan – legenda tartja, hogy előbb-utóbb minden és mindenki megtalálja a helyét a nagy nemzeti elbeszélésben), hogy ne változott volna mindez rendszerről-rendszerre. Bizony hogy változott.

A középkori városi urbanisztika kezdeténél ez a kérdés fel sem merült: nem tiszteletadásról, ideológiai mondanivalóról, történelmi emlékezetről volt szó az első utcanevek esetében, hanem a lehető legpraktikusabb kérdésről, az utcák egymástól való megkülönböztetéséről. Az első utcanevek teljesen spontánul jöttek létre, sokáig csak az orális kultúra részeként (ezért több változatban is éltek, senki sem „hivatalosította” őket). Párizsban, a város központjában, a régi középkori határai között ma is találunk szép számmal ilyen utcanevet. Mesterségek gyakorlóinak lakóhelyéről nevezték el őket (pékek, mészárosok, üvegcsiszolók utcája), a benne található templomról (ilyen a Saint-Denis vagy a Saint-Martin utca), az utca jellegzetességéről (például a rue Pavée, a kockaköves utca), a lakóiról (a zsidók, a lombardok, az írek utcája), egy-egy cégérről (a Sarkantyú utca, Hold utca, Galamb utca…) vagy éppen egy híresebb lakójáról (például a rue Aubry-le-Boucher, a „mészáros Aubry utcája”).

Nem véletlenül a lassan központosoló államhatalom (nagyjából a XVI. század vége, IV. Henrik uralkodása) idejében jöttek létre az első politikai motívációjú utcanévadások. Sully, IV. Henrik nagy minisztere, hozta létre a királyi teret a város akkori központjában, a Place Royal 1800-tól Place des Vosges lett (előtte 1792-től Place des Fédérés volt, a „föderáltak” voltak a Forradalom patrióta hívei), mely annak állít emléket, hogy a Vogézek megye fizette be először az adót a Nagy Forradalom után az államnak, azaz ismerte el a párizsi forradalmi hatalmat. Leginkább a királyi család tagjairól neveztek el utcákat (a Rue de Dauphine-t a trónörökösről, a későbbi XIII. Lajosról; a Rue Monsieur XVI. Lajosra fivérére, a későbbi XVIII. Lajosra utalt; a Rue Madame, a feleségére – ezeket persze a Forradalom alatt átnevezték, de később visszakapták a nevüket és ma is léteznek).  Az abszolutizmus korában jött létre a Mazarin, a Richelieu, a Colbert utca – igaz ezek esetében nem tiszteletadásról volt szó, hanem topográfiáról is: a fenti urak palotái ezekben az utcákban voltak találhatóak. Az első igazi modern névadásra talán az Odéon színház 1779-es átadása után került sor, ahol a környező utcákat a francia színházművészet nagyjairól (Racine, Corneille, Crébillon, Regnard) nevezték el.

Párizs még közvetlenül 1789 előtt is „templomváros” volt, a város topográfiájában (és életében) alapvető szerepe volt az egyház intézményeknek és épületeknek: csak magában a városban mintegy ötven parókia működött, mintegy száz „confrérie” (azaz egyházi rend, társaság, egyesület) és természetesen jelentős klerikális népesség élt.  Az 1789-es rendi gyűlés harmadik rendbéli képviselőit illető választások során osztották fel az addig tizenhat kerületből álló várost hatvan körzetre (districts), melyek központjaiban hívták össze a választási gyűléseket. Ezek a körzetek kivétel nélkül templomokról vagy egyházi rendekről, társaságokról (Jacobins, Cordeliers, Feuillants, Blancs-Manteaux, Capucins…) neveztettek el. A körzetek választási gyűlései azonban nem oszlottak fel, hanem (az ekkor még cenzusos) helyi demokrácia gyakran ülésezői szervezeteivé váltak, azaz önkormányzatokká.

Az Alkotmányozó Nemzetgyűlés 1790 májusában fogadta el az új önkormányzati törvényt, amely a hatvan körzetből negyvennyolc szekciót hozott létre, a törvényhozó célja továbbra is a tiszta képviseleti rendszer létrehozása volt, azonban ez a szekciók esetében sem járt teljes sikerrel: a választási gyűlések továbbra is de facto helyi önkormányzatokként működtek. Az egyházi vagyon kisajátítása (ezzel kívánta orvosolni az ancien régime-től örökölt pénzügyi katasztrófát az Alkotmányozó Nemzetgyűlés – egyénként sikerrel) a szekciók elnevezésének első nagy változásával járt együtt: sok szekció (mai szóval: kerület) neve változott meg. Elsősorban persze jelentős egyház- és vallástalanítás zajlott le az elnevezésekben, leginkább fontos utca (Lombards, Poissonnière, Champs-Elysée), tér (Place-Vendôme, Halle-au-Blé), szökőkút (Fontaine-Montmorency, Fontaine-de-Grenelle), középület (Tuilerie, Invalides, Observatoire, Temple), régi, már akkor Párizshoz csatolt falu (Roule, Montreuil, Popincourt, Bondy) adta a nevét az adott kerületnek. Mindösszesen három szekció elnevezése őrizte meg vallásos jellegét: a Croix-Rouge, a Notre-Dame és Saint-Geneviève kerület.

De a nagy változást ebben, ahogy persze magának a Forradalomnak a menetében is, az 1792. augusztus 10-i népfelkelés, majd a Konvent, a Hegypárt, a jakobinusok hoztak. Csak a témánknál maradva, főleg alulról történő nyomásra névváltoztatások történtek szinte mindenhol: eltűntek a royalista elnevezések (Place Louis-XIV helyett Mail, a Henri-IV helyett Pont-Neuf), természetesen megtörtént a teljes laicizálás (Notre-Dame helyett Cité, majd Raison; Croix-Rouge helyett Bonnet-Rouge, a „frígiai sapka”, Saint-Geneviève helyett Panthéon-Français). Az immár „sans culotte” szekciók olyan neveket viseltek, mint Társadalmi Szerződés, Brutus, Tell Vilmos (mint „zsarnokölők”), Egység, Testvériség, Sans-Culottes, Marat, Montagne (a Hegypárt)…

Az 1793 szeptemberében kibontakozó dekrisztinalizációs mozgalom valóban szinte vulkanikus erejű kitörés volt: néhány hét alatt Párizsból (ahol maga az önkormányzat, azaz a Kommün és a sans-culotte szekciók is támogatták a kampányt) eltűnt a katolikus kultusz.

Mindebben az első lépés a monarchia közterületi jeleinek a teljes megsemmisítése volt: bizony nem pusztán szobrok dőltek le (például Párizsban nemcsak XVI. Lajosé, hanem a „jó” IV. Henriké is: a sans-culotte-ok tényleg nem akartak „forradalmat forradalom nélkül”…): 1793 őszére a monarchia még rossz emlék sem maradt. Egy idő után természetesen eltűntek a monarchiára nyíltan utaló jelek, majd a utcanevekből a „szent” előtag is. A ma is híres Place Vendôme a „Pikák tere” lett (a sans culotte-k megkülönböztető fegyvere volt a hosszú pika), a Rue Royale a „Forradalom utcája”, volt Marat utca és ekkor kapott először utcanevet Voltaire vagy Rousseau is. Igen sok közterület egyenesen absztrakt fogalmakról kapta a nevét, mint Egyenlőség, Emberi Jogok, Egyesülés, Egyetértés (a ma is létező Concorde, itt állt a guillotine, Thermdiorig Révolution volt a tér neve, ezután kapta a ma nevét) tere.

Sans-culotte felkelés Párizsban 1793 június elején. Jelenet a Tuileriák előtt. (kép: Wikimedia Commons)

Párizs 1780 és 1800 között alaposan megváltozott: eltűnt a Bastille és Châtelet börtöne, a templomok jó része zárva tartott: a parókiák száma alig pár tucat volt, mintegy 200 egyházi intézmény eltűnt (sok egyházi épületből lett börtön: Abbaye, Saint-Lazare, Sainte-Pélagie, Port-Libre), a nagy egyházi földek, a konventek kertjeit elkezdték beépíteni, itt új negyedek jöttek létre. Nem voltak többé  egyházi ünnepek, harangszó, egyházi énekek és felvonulások, a tömjén illata kiszállt a városból, a városi környezet szekularizálódott (ez egyébként máig így van, mielőtt valamelyik őrült megjegyezné: nem, nem vették át a müezzinek a katolikus kultusz helyét…): eltűntek az egyházi intézmények, melyek sokáig biztos tájékozódási pontot jelentettek, a szobrok, a vallásos cégérek, a szentek nevei a mindennapokból: a lakbért többé nem Saint-Martin vagy Saint-Rémy napján fizették, hanem a hónap első napján (még a hónapok neve is megváltozott, mint köztudott).

A Thermidor utáni rezsimek nem sokat változtattak mindezen, mindösszesen a legkihívóbb forradalmi elnevezéseket törölték el: például a Montmartre egy ideig Mont-Marat volt a nagy sans-culotte, jakobinus időkben. Lényegesebb változás volt, hogy az új alkotmány elvette minden százezernél nagyobb várostól az automómiáját, polgármesterek és önkormányzatok helyett minisztérumi tisztviselők irányították Párizst is, és természetesen a szekciókat is feloszlatták, tizenkét adminisztrációs kerületre osztván fel a várost.

Ezzel lényegében Párizs önkormányzata (leszámítva az 1848-as forradalom utáni rövid időszakot és persze a kommünt) egészen 1977-ig megszűnt.

Napóleon császársága alig meglepő módon a közterületek neveinek nagy militarizációját hozta el: neveztek el tereket, utcákat katonai győzelmekről (Austerlitz, Marengo, Rivoli, Lodi, Jéna) és elesett tábornokokról (Bourdon, Morland, Valhubert). Ezek az utcanevek léteznek ma is.

Ezzel szemben a Restauráció minden utcanevet visszaalakított, amelyet a Forradalom nevezett át, de alig érintette azokat, melyeket a Császárság. Lajos Fülöp rendszere alatt alakult ki a névadás igen szigorú rendje is: mivel Párizs lényegében a jakobinusok bukása (1794) óta meg volt fosztva önkormányzati hatalmától, azért ebben az ügyben is a kormány által kinevezett prefektus és a belügyminiszter mondta ki a végső szót. Ez a rendszer alig változott 1977-ig, amikor is először került újra sor párizsi főpolgármester-választásra.

A második császárság folytatta Napóleon névadási szokásait: győzelmek (Alma, Malakoff, Sébastopol, Magenta, Solférino, Turbigo) és legtöbbször a császári család tagjainak nevei kerültek az utcanévtáblákra. Előbbiek megmaradtak, utóbbiak természetesen nem: az Eugénie császárnőről elnevezett 120 méter széles sugárút, ez vezet a Diadalívtől a Bois de Boulogne-ba, ma avenue Foch; a Jenő hercegről elnevezett sugárút pedig boulevard Voltaire (noha III. Napóleon tér még mindig létezik).

Barikád Párizs utcáin 1871-ben a Kommün idején (Forrás: Wikimédia Commons)

A III. Köztársaság (1873-1940) idején ebben a kérdésben is éles harc dúlt a többnyire baloldali párizsi önkormányzatok és a város egészét valójában irányító, a kormány által kinevezett prefektus között. Általában az utóbbi győzelmével: a párizsiak sosem tudták kívivni, hogy maguk döntsenek ebben a kérdésben. A legtöbb új utcanév a gyarmati háborúk nagy csatáinak (Constantine, Smala, Sontay, Pali-Kao) és „hőseinek” (Bugeaud, Marchand, Mangin, Faidherbe) állít máig emléket – jellemzően a kolonizációban konszenzus urlakodott a balos önkormányzat és jobboldali kormányok között.

Mindenesetre ez a radikális (ez nem jelző, hanem a III. Köztársaság lényegében állandóan kormányon levő kispolgári, antiklerikális centrumpártját hívták így) és szocialista párizsi önkormányzat még a párizsi kommün pár nagy nevének is kijárt utcát (igaz legfőképpen azoknak, akik  a kommünön túl a republikánus- vagy munkásmozgalomban is szereztek érdemeket), így van utcája Charles Delescluze-nak, Jules Vallès-nak, Edouard Vaillant-nak vagy Benoît Malonnak. Sőt, sőt: Auguste Blanqui sugárút is létezik (igaz az utcatábláján a leírás – „homme politique” – vérlázító sértés a nagy forradalmárral szemben). Másik oldalról persze ebben a rezsimben lett utcája Párizsban a város népe olyan hóhérainak, mint Adolphe Thiers vagy Mac-Mahon tábornok. Az első világháború nacionalista őrületére jellemző, hogy igen sok utca, amelynek köze volt Németországhoz, megváltoztatta a nevét: Richard Wagner, Berlin vagy a Németország utcáit nevezték át, s ez máig így maradt.

Ez a köztársaság már nagyon is ápolta a Forradalom emlékét (ekkor lett a hivatalos zászló a trikolór, a nemzeti ünnep július 14., a himnusz pedig a Marsaillaise), ez meglátszott az utcaneveken is. Utcája lett a girondiaknak (Vergniaud, Pétion, Condorcet), de a dantonistáknak is (maga Danton, Desmoulins, Fabre d’Églatine, Héraut de Séchelles), a jakobinusoknak azonban máig sem. Leszámítva Saint-Justöt, akinek van egy teljesen eldugott utcája a XVII. kerület kihalt részén (egy Hébert tér is létezik, de a névadó sajnos nem a nagy forradalmár, hanem egy helyi politikus). A forradalom radikálisai, Robespierre, Marat, sőt Varlet vagy Babeuf, a „vörös külvárosok” számtalan utcajának és terének adták nevüket, ahogy a későbbi munkásmozgalom (Marx, Lenin, a francia kommunista párt vezetői) nagyjai is.

Ha mondjuk, Önök a Párizs külvárosában levő Villejuifben akarnak uszodába menni, a következő útvonalat ajánlhatjuk: leszállnak a metróról a nagy kommunista költőről-íróról elnevezett Louis Aragon megállónál, sétálnak pár lépést a Stalingrad sugárúton, majd rákanyarodva a Maxime Gorki utcára,  szemben a Karl Marx stadionnal meg is találják a Youri Gagarine nevét viselő uszodát.

A felszabadulás után az egy ideig szocialista-kommunista párizsi önkormányzat fontos, nagy utcákat nevezett el az Ellenállás mártírjairól (Corentin Celton, Marx Dormoy, Jean-Pierre Timbaud, „Fabien ezredes”, horribile dictu még egy nőről is: Danielle Casanova), sőt, még Robespierre tér is volt Párizsban (a híres jakobinus-klub régi terén, pár lépésre az elnöki palotától) 1946 és 1950 között. A megválasztott jobboldali önkormányzat azonnal megszüntette ezt az elhajlást.

Végezetül az 1977-ben jogait visszaszerző párizsi önkormányzat 1985-ös rendelete helyezte újra az önkormányat egy speciális bizottsága kezébe az utcanévadást. Általában a „jelölt” halála után legkevesebb öt évvel kezdeményezhető a dolog, a bizottság messzemenőleg figyelembe veszi a család véleményét, végezetül a párizsi képviselőtestület dönt az elnevezésről.

Napjainkban az önkormányzat elsősorban a nőket érintő nagy aránytalanságot kívánja kissé kiegyenlíteni, Párizsban mintegy 6 ezer közút (utca, körút, sugárút, köz, tér, sétány…) található. Ezek közül 2 400 viseli egy személy nevét, jellemző, hogy ezek közül mindössze 300 nő. Az utóbbi pár évben mintegy száz új közterület kapott „női nevet”. A gondot legfőképpen az okozza, hogy igen kevés az elnevezhető terület a városban: elsősorban a parkok (Rosa Parksnak van egy nagy parkja a városban) kapnak újabban nevet és tulajdonképpen kereszteződések lesznek „terek” (újabban ilyen kereszteződés lett Hannah Arendt vagy éppen Marlène Dietrich tér, Louise Michel pedig metróállomást kapott, ahogy egyébként a Népfront is).

Egyetlen nagy lehetőség volt még a városban, az új nemzeti könyvtár környéki városnegyed beépítése, ahol születtek új utcák, melyeknek az elnevezése elég jól mutatja a mindenkori városvezetés irodalmi ízlésének határait: sem Sartre, sem Beckett, sem Genet, sem Foucault – ellenben François Mauriac, Georges Duhamel és Marguerite Duras… Másrészről máig hetvenegy utcanév viseli tábornokok neveit, akik többnyire (leszámítva a forradalmi és  – bon, legyen – a napóleoni háborúkat) többnyire a francia és/vagy a harmadik világ népeinek véreskezű hóhérai voltak. Vagy hogyan lehetséges Colbert nevét (Colbert volt a megrendelője a rabszolgaságot törvénybe iktató jogszabálynak, mely szerint a fekete emberek tárgynak számítottak, amelyeket adni-venni, sőt, örökölni is lehetett) egy iskola homlokzatára írni együtt azzal, hogy „szabadság, egyenlőség, testvériség”?

Párizsi kontraszt az Oberkampf utcában. (Forrás: Flickr / Jeanne Menjoulet.)

Na de erről majd máskor.

És hogy hol van mindebben a mi nemzetiszín lobogónk?

Ha jól tudjuk, három neves honfitársunk kapott utcát Párizsban (ha Lisztet nem számítjuk, mivel Franz Liszt a tér neve) – és kétségkívül nem is akárkik. Kossuth és Bartók mellett Frankel Leó, akinek közterület viseli a nevét Párizsban, a Rue Léo Frankel a XIII. kerületben található, a kerületben, amely képviselőjének választotta. Frankel egyébként az egyetlen talán a kommün szereplői közül, akiről az utcatábla csak ennyit jegyez meg: „Élu hongrois de la Commune de Paris (1871). Délégué du Ministère du Travail, de l’Industrie et de l’Echange” („Az 1871-es párizsi kommün magyar választott tagja, a munkaügy, az ipar és a kereskedelem delegáltja”).

Nem olyan rossz ez.

Az írás először a Rednews oldalon jelent meg.

Kiemelt kép: Wikipédia