Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Karsai László: A magyar holokauszt első számú felelősei

1945. december 17-től 1946. január 7-ig a Zeneakadémia még fűtetlen nagytermében zajlott annak a három embernek a népbírósági tárgyalása, akik nagy mértékben tehetők felelőssé azért, hogy 1944 tavaszán-nyarán 437.000 magyar zsidót vagy zsidónak minősített magyar állampolgárt Auschwitzba és más német táborokba deportáltak.

Egy-egy tárgyalási nap átlagosan reggel 9-től délután 2-3 óráig tartott, egy-két rövid szünettel. A perben dr. Jankó Péter tanácsvezető bíró, dr. Matiszfalvy István népügyész, dr. Újhelyi Szilárd politikai ügyész, valamint a népbírák elsősorban azt próbálták meg tisztázni, hogy az Adolf Eichmann és viszonylag kis létszámú Sonderkommandója szakértői tanácsait is követő vádlottak hogyan voltak képesek megszervezni és lebonyolítani a magyar vidéki zsidóság megbélyegzését, kirablását, gettókba, majd gyűjtőtáborokba terelését, végül deportálását. Ilyen rövid idő alatt ilyen sok zsidót Eichmannak addig még Európa egyetlen más országából sem „sikerült” elhurcoltatnia. Ennek az „Európa-rekordnak” — melyre Eichmann élete végéig büszke volt — a krónikája a népbírósági tárgyalásukról megjelent, immár a neten is szabadon elérhető 650 oldalas forráskiadványunk.

A népirtástól a népbíróságig

Endre László, Baky László, Jaross Andor. E nevek viselői 1944 tavaszán és nyarán kulcsszerepet játszottak a magyar holokauszt legvéresebb epizódjában, a vidéki zsidóság gettósításában és elhurcolásában. Három főbűnös neve, amelyekre mára – a magyar állam és politikai osztály érdekének megfelelően – a szemérmes felejtés fátyla hull. Pedig az ország demokratikus újjáépítésének munkájától lelkesült magyarok 1945-ben még tisztában voltak azzal, hogy ki felelt a 437 ezer Auschwitzba és más német táborokba deportált honfitárs hiányáért, és fontosnak tartották a bűnök feltárását és a főbűnösök megbüntetését.

Endre, Baky és Jaross népbírósági perének 75. évfordulóján A népirtástól a népbíróságig címen indítunk sorozatot, amivel az igazságszolgáltatás, valamint a magyar és kelet-európai népirtás kulcspillanatait idézzük fel, miközben feltesszük a kérdést: mik a felejtés okai és milyen következményekkel jár a szembenézés hiánya?

Sorozatszerkesztők: Laczó Ferenc és Papp Gáspár

A három fő vádlott: Jaross Andor felvidéki magyar politikus, 1938-1940-ben a felvidéki ügyek tárca nélküli minisztere, 1944. március 22-től a Sztójay-kormány belügyminisztere volt. Logikus lett volna, ha őt a megszállás után kinevezett és Sztójay Döme vezette kormány tagjaival együtt állítják népbíróság elé. Az, hogy neki, és két államtitkárának, Baky László nyugalmazott csendőr őrnagynak, a nácibarát Magyar Nemzetiszocialista Párt egyik vezetőjének, valamint Endre Lászlónak, Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegye egykori alispánjának külön pert szerveztek, mutatja, hogy a korabeli politikai elit nagy fontosságot tulajdonított a vészkorszaknak.

A vádlottak a per során meg sem próbálták tagadni aktív részvételüket a magyarországi vidéki zsidóság deportálásában. Védekezésük alapmotívuma az volt, hogy az akkori törvényes magyar kormány utasításainak engedelmeskedtek csupán.

Horthy Miklós vitézi rendjének tagja volt mindhárom vádlott. Jaross valószínűleg igazat mondott, amikor a kormányzónak előterjesztette a két államtitkár kinevezését, az államfőnek semmiféle kifogása nem volt, sőt azt mondotta: „Mindketten szegedi tisztjeim voltak, helyes, hozzájárulok.”[1]

Bal szélen Sztójay Döme későbbi miniszterelnök 1941. március 20-án, berlini nagykövetként. Középen Bárdossy László szintén későbbi miniszterelnök, a felvétel idején külügyminiszter (forrás: Wikimedia Commons)

Horthy tudta, kiket nevez ki a Belügyminisztérium kulcspozícióiba. Endre László már gödöllői főszolgabíró korában az antiszemita fajvédők egyik vezéralakja volt, aki Szálasival 1937. augusztus 1-jén „életszerződést” kötött. Endre Lászlónak az utolsó szó jogán elmondott beszédének szinte minden mondatából félelmetes módon izzik a zsidógyűlölet. Utalt rá, hogy ő hosszú évtizedeken át foglalkozott „elméleti vonatkozásban is” a zsidókérdés megoldásával, és meggyőződése volt már az 1920-as években, hogy Magyarországon és Európában is a zsidókérdés csak kitelepítéssel oldható meg. Endre szilárdan hitte: van külön zsidó szellemiség, a zsidó ártalmas faj, nem asszimilálható. Endre beszéde során idézte politikai és szellemi-ideológiai példaképeit, antiszemita barátait, tanítómestereit, Széchenyi Istvántól Szekfű Gyuláig, Bajcsy-Zsilinszky Endrétől Ravasz László református püspökig.[2]

Magyar főpapok és más, intellektuális és politikai tekintélyek egész sorának „úri”, „szalonképes” antiszemitizmusa legitimálta a Baky Lászlók, Endre Lászlók, Jaross Andorok habzó szájjal előadott zsidóellenes kirohanásait. A névsor hosszú: élén Teleki Pál halad, aki 1920-ban miniszterelnökként elfogadtatta a magyar parlamenttel a világháború utáni Európa első antiszemita törvényét, az izraelita vallásúak egyetemi-főiskolai továbbtanulását korlátozó ún. numerus clausus (zárt szám) törvényt (1920. évi XXV. tc.). A szegedi gondolat — melynek jellemzői a nacionalizmus, az irredentizmus és az antikommunizmus — antiszemita is volt. Akkor, és ma is, ha valaki „keresztény-nemzetit” mondott, csak azt akarta mondani, hogy nem zsidó, de nem is baloldali, nem liberális és nem demokrata. Nem híve sem a kapitalizmusnak, sem a többpárti polgári demokráciának, sem a munkásság megszerveződésének. Mert mint az antiszemita körökben köztudomású: mindezek „kitalálója”, fő haszonélvezője a „genetikusan” gyökértelen, ateista „világzsidóság.”

Jaross Andor ebben a szellemben mondott beszédet 1944. május 16-án Nagyváradon:

„Aki ma úgy érzi, neki kötelessége megvédeni esetleg rosszabb sorsba került úgynevezett embertársait, akkor azt mondom, hogy válasszon azonnal és örökre a kettő közül: vagy 13,5 millió magyar érdekében hajlandó politikát csinálni és ezek sorsával vállalni közösséget, vagy pedig azzal a néhány százezer emberrel, aki nem tartozott sohasem a magyar közösségbe.”[3]

Tehát csak „úgynevezett embertársaink” a zsidók, valójában nem is emberek, hanem parazita élősködők, a nemzet egészséges testébe furakodott, fertőző bacilusok, kártevők. Kiciánozásuk tehát nemcsak jogos „nemzeti” feladat, de egyben humanitárius kötelesség is, hiszen az emberek társadalmát meg kell szabadítani e „kártevőktől.”

Baky László már 1939-ben azt követelte, hogy a magyar hadseregben tiszt és altiszt csak az lehessen, akinek nagyszülei, sőt feleségének a nagyszülei is már kereszténynek születtek. Két évvel a munkaszolgálat bevezetése előtt már javasolta, hogy a zsidók ne teljesíthessenek fegyveres katonai szolgálatot, hanem kétévi „közérdekű munkára” vonultassák be őket. Jaross teljes joggal mondhatta, hogy Baky korántsem volt magányos farkas abban a parlamentben, hanem legalább 100-120, zsidókérdésben hozzá hasonlóan radikális képviselő ült ott.[4]

Horthy Miklós is pontosan tudta már legkésőbb 1942-től, hogy a nácik szisztematikusan, milliószámra lemészárolják a zsidókat. Tisztában volt azzal, hogy súlyos felelősség terheli, éspedig nem pusztán azért, mert csak 1944. július 7-én függesztette fel a deportálásokat, hanem azért is, mert eleinte kifejezetten támogatta a deportálókat.

Horthy kissé konzervatívan volt antiszemita. Megnyilatkozásai alapján úgy tűnik, ő csak a vallásos, kaftános, pajeszos vidéki zsidókat nem szenvedhette. Ő (is) valóban komolyan hitte, hogy a Tanácsköztársaság vezetői kizárólag „galíciáner”, friss bevándorló, rosszul asszimilált zsidók voltak. Baky minden bizonnyal jól emlékezett, amikor felidézte, hogyan nyilatkozott Horthy, amikor az egyik kormánytaggal a deportálásokról beszélt: „A kormányzó úr szó szerint a következőket mondotta a kormány egyik tagjának: ’Ki akarják vinni az országból a zsidókat. Én is utálom a galíciai kommunista zsidókat, ki az országból velük, ki, ki! De Baky belátta, hogy Chorinék és Vidáék éppolyan jó magyarok, mint te meg én. Ezekről szó sem lehet.’”[5]Vida Jenő nagyiparost sok más nagytőkés társával egyetemben deportálták, és Chorinék sem Horthynak, hanem az SS-szel kötött különalkujuknak köszönhették, hogy Portugáliába menekülhettek.

Horthynak volt ereje és befolyása ahhoz, hogy a német megszállók első számú miniszterelnök-jelöltjét, Imrédy Bélát félretegye, és helyette – akkor úgy hitte – megbízható emberét, Sztójay Dömét nevezze ki miniszterelnökké. Horthy aláírása ott díszeleg valamennyi 1944. március 19. után leváltott, félreállított vagy lemondott főispán helyére kinevezett új főispáni kinevezés alatt is.

Endre azt vallotta, hogy a Minisztertanács azért tárgyalta már márciusban gyorsított tempóban a zsidórendeleteket, mert a kormányzó közölte: akkor szűnik meg a német nyomás és akkor áll helyre tulajdonképpen a szuverenitás, ha a zsidókérdést a németek kívánságainak megfelelően oldjuk meg.[6]

A németeknek Endrére vagy Bakyra természetesen semmiféle „nyomást” sem kellett gyakorolniuk, ők eleve lelkesedtek azért, hogy végre eltávolíthatják Magyarországról a zsidókat. Balázs-Piri Gyula csendőrezredes, 1944-ben a Belügyminisztérium XX., csendőrségi szolgálati osztályának vezetője volt. 1960. július 4-én, amikor Magyarországon az izraeli hatóságok kérésére az Eichmann-perhez gyűjtöttek tanúvallomásokat, elmondta: Eichmann valamikor 1944 áprilisában fölkereste Bakyt és engedélyét kérte, hogy a kassai hadtest területéről körülbelül 250.000 zsidót Németországba szállíthasson. Baky erre igent mondott. Eichmann távoztával Balázs-Piri bement Bakyhoz, és megkérdezte tőle, egyáltalán megértette-e, miről folyt a tárgyalás, mivel Eichmann németül beszélt, az államtitkár pedig alig tudott németül. Baky kijelentette, hogy ezzel a döntésével ő többet használt hazájának, mint 200 év alatt az összes államférfiak. Másnap Jaross is megnyugtatta Balázs-Pirit, ő is tud Baky döntéséről, és egyet is ért vele.[7]

Endre joggal hangsúlyozhatta: ők tudomásul vették azt a tényt, hogy az ország vezetői megállapodtak a Nagynémet Birodalom magyarországi teljhatalmú képviselőivel, Edmund Veesenmayerrel és Ernst Kaltenbrunnerrel, a Birodalmi Biztonsági Főhivatal vezetőjével. Ennek a megállapodásnak az eredménye volt a magyarországi vidéki zsidók döntő többségének deportálása.

Baky László és Endre László 1945. októberében, a népbírósági tárgyalások előtt. (képkocka: Nemzeti Filmintézet Magyarország)

Mint a per során világosan kiderült, a magyar zsidók túlnyomó többségének semmiféle esélye sem volt a megmenekülésre.

Az egész államapparátus, hivatalnokok, orvosok, mérnökök és rendőrök, vasutasok tízezrei „dolgoztak”, a szó szoros értelmében sokszor éjt nappallá téve, azért, hogy a zsidónak minősített magyar állampolgárokat megbélyegezzék, kirabolják, majd a halálba deportálják.

Ferenczy László csendőr alezredes, a német és magyar deportáló hatóságok közötti összekötő tiszt már első jelentésében – mely jelentések az 1944-es deportálások alapvető forrásai[8]– hivatkozik a 6163/1944. BM Res. sz. rendeletre. Ez rendelte el a zsidók gyűjtőtáborokba, illetve gettókba szállítását. Ez a rendelet nem szólt a zsidók deportálásáról, csak annyit jelzett: „A m. kir. kormány az országot rövid időn belül megtisztítja a zsidóktól.”[9]

A hivatalnoki apparátus, a rendőri-csendőri és katonai hatóságok Endre és Baky utasításait követve rugalmasan, lelkesen, készségesen együttműködtek a magyarországi zsidókérdés „rendezése” érdekében. Kolozsvárott például Ferenczy csak egyetlen hiányosságot tapasztalt: kezdetleges volt a személymotozás megszervezése, mert azt nőkön városi tisztviselők végezték. Ezért intézkedett, hogy szakképzett szülésznők és ápolónők vegyék át ezt a felelősségteljes munkát.[10]Ferenczy hálával írt a kolozsvári hadtest parancsnokáról, aki a zsidóakcióval kapcsolatban a legteljesebb támogatást rendelte el, sőt még személyi használatú repülőgépét is az alezredes úr rendelkezésére bocsátotta. Ferenczy nagy elismeréssel állapítja meg: „A zsidók értékeinek összegyűjtésével kapcsolatos teendőket a hatóságok általában a legnagyobb készséggel, öntevékenyen és rugalmasan végzik.”[11]

A deportálók tudták: szó sincs arról, hogy csak a munkaképes zsidókat szállítanák ki. Endre és Baky is tisztában volt azzal, hogy a deportáló vonatoknak Auschwitz a célállomása.

Erről többek között Ferenczy 1944. május 29-i jelentésében is említést tett: „A német biztonsági rendőrség javasolja és kifejezett óhaja, hogy a zsidók a szállítás időtartamára személyenként legalább 5 napi élelmet vigyenek magukkal, annál is inkább, mivel az Auschwitzba történő megérkezésük alkalmával megejtett szelektálás után onnan őket azonnal a különböző munkahelyekre vonatokkal továbbítják.”[12]

Azt, hogy a „szelektálás” nem az esetleges szakképzettség vagy életkor függvénye, még ugyanebben a jelentésében Ferenczy világosan le is írta: „A német biztonsági rendőrség külcsoportjai parancsot kaptak, hogy a zsidóknak a táborokból való elszállításuk alkalmával eltérőleg az eddig követett gyakorlattól elsőknek a betegek, aggok és hozzátartozóik indítandók útba.”[13]Vagyis ekkor már Mengele és kollégái annyira túl voltak terhelve a magyar zsidó transzportok szelektálásával, hogy e feladatot részben áttestálták a magyar hatóságokra.

Dán Dezső népbíró fölvilágosította Bakyt is, mit jelentett az egyik Ferenczy-jelentésben szereplő munkácsi „eredményes fegyverhasználat”: a csendőrség a pályaudvaron sortüzet adott le azokra, akik nem akartak beszállni, majd még a halottakat is betették a vagonokba.[14]Dán népbíró is jól tudta, hogy az igen ritka, tömeges zsidó ellenállás egyik esetéről volt itt szó.

Az Endre–Baky–Jaross perhez 1945-ben összegyűjtött eredeti dokumentumok, a vizsgálati anyagok, valamint a per során elhangzott tanúvallomások nélkülözhetetlenek a magyar holokauszt történetének megértéséhez. Egyértelműen tisztázzák a náci Németország és Horthy Miklós Magyarországának szerepét, felelősségét 437.000 magyar zsidó kirablásában és deportálásában. A perben elhangzott tanúvallomások, és a kötet lábjegyzeteiben közölt dokumentumok segítségével a kérdésre, hogy kik voltak a felelősek a magyar zsidóság tragédiájáért, egyértelmű válasz adható. Felelős volt elsősorban a náci Németország, amelynek vezetői mindenekelőtt hadászati, stratégiai okok miatt döntöttek úgy, hogy „vonakodó csatlósukat” katonai megszállással tartják vissza a háborúból való kiugrástól, de ugyanakkor fontos céljuknak tekintették a magyarországi zsidókérdés „rendezését” is. Ebben a perben, és más nagy politikai perekben a vádlottak, a védőik és az ügyészek is sokszor kimondva, máskor kimondatlanul joggal „hiányolták” Horthy Miklóst. A politikai felelőssége az 1944-es deportálásokért is, mint arra fentebb utaltunk, vitathatatlan. Ebben a perben a vádlottak azt is joggal hangsúlyozták, hogy ők a Sztójay-kormány jóváhagyásával, annak utasításait (is) követve szervezték, irányították a magyar zsidók megbélyegzését, kirablását, gettókba, gyűjtőtáborokba zárását, majd deportálását.

A per vádlottait halálra ítélték és kivégezték. Ma már még megalapozottabban tudjuk, mint akkor, hogy teljes mértékben jogosan.

Jelen cikk az eredetileg a Mozgó Világban (1994/7. sz., 77-85. o.) megjelent tanulmány rövidített, szerkesztett változata. A szöveget a Mozgó Világ engedélyével közöljük, melyért ezúton mondunk köszönetet.

[1]Az Endre-Baky-Jaross per, 316. A továbbiakban: EBJ.

[2] – Endre utolsó szó jogán elmondott beszédét lásd: EBJ, 438-452.

[3]EBJ, 568.

[4]EBJ, 138.

[5]EBJ, 105.

[6]EBJ, 45.

[7]EBJ, 545.

[8]EBJ, 49. sz. j., 497-522.

[9]EBJ, 484-485.

[10]BJ, 498.

[11]EBJ, 501.

[12]EBJ, 49. sz. 1j., 509. o.

[13]EBJ, 509. és 510.

[14]EBJ, 100.