A 1944-45-ös nyilas erőszak legtöbb elkövetője soha nem került bíróság elé. A később kampányszerűen, politikai megfontolásból lefolytatott eljárások – mint az 1967-es zuglói nyilasper – célja pedig nem a trauma társadalmi feldolgozása, hanem a politikai elrettentés és nyilvános megbüntetés volt, mely az elkövetők ártatlan hozzátartozóit is elérte. Lénárt András és Szlávy Adrienne fegyveres nyilas pártszolgálatosok 1967-ben elítélt tagjainak közeli rokonait keresték fel. Mi történt e családokban? Tudtak-e rokonuk sötét múltjáról, és mit szólt ahhoz környezetük? A tárgyalás, majd a súlyos büntetés hogyan befolyásolta életüket? Van-e, lehet-e tanulság? Az első részben a szerzők második világháborús tettes-kutatásainak előkészületeiről volt szó, a másodikban az egyik család története következett. A záró rész néhány következtetés levonására vállalkozik.

A zuglói nyilascsoportot a bíróság több ezer civil lakos ellen elkövetett fizikai bántalmazásáért, kifosztásáért és gyilkosságokért ítélte el. Vali, a 19 bíróság elé állított nyilas férfi egyikének házastársa 1944-45 telén még csak tízéves gyerek volt. Semmit sem sejtett férje múltjáról, pedig az ő számláján is sok volt.

A kihallgatási jegyzőkönyvek tanúsága szerint a férj egyre több mindent vallott be, végül 11 fő megölését vállalta magára.^[1]

A többiek úgy emlékeztek rá, mint aki előszeretettel zsákmányolt és fosztogatott. A csoport első vezetőjével, Szelepcsényi Lászlóval egy időben, 1944 karácsonyán lépett olajra és eljutott egészen Linzig, ahol újra találkozott egykori vezetőjével. Visszatért Magyarországra, ahol szovjet fogságba esett. 1945 június közepén Szekszárdnál azonban sikerült megszöknie és szülőföldjén, az Alföldön bujkálni kezdett. A rendőrség előtt személye korántsem volt ismeretlen, valutaüzérkedésért és tiltott határátlépésért az ötvenes évek során több ízben is leültették.^[2]

Kutatásunk során feleségével (az idős Vali nénivel), lányával és unokájával 2015-16-ban többször találkoztunk, ekkor beszélgettünk a perről és annak családi életükre tett hatásáról. Vali néni leszármazottai az interjúkat évekkel később visszavonták, így csakis az idős nővel készített beszélgetések szövegét felhasználva folytatjuk a történetet.

Elrettenés az önvizsgálattól

Beszélgetéseink során Vali visszatérően említette az erőszak és a szadizmus olyan közismert eseteit, mint a Gulág, Recsk vagy a Mindszenty bíboros ellen alkalmazott erőszakos rendőrségi módszerek. Nem tudta elképzelni, hogy az elkövetőket a feletteseik ne gyógyszerezték volna be.

Elképzelése szerint a világháborús szörnyűségek is hasonló okokból, a társadalom elérhetetlenül magasan lévő vezetői és az alsóbb szinteken tevékenykedő, tudatmódosított végrehajtók együttműködésének eredményeként következtek be. Ezen értelmezési keretben tehát nem pusztán a nyilas idők bűncselekedetei váltak relatívvá, hanem az elkövetők profilja is elmosódott. Vali feltűnően kerülte a nevek használatát, egyetlen politikust sem nevezett meg. Feltűnően hiányzott elbeszéléséből a tettek konkrét megnevezése és leírása.

Még fontosabb, hogy az elkövetők, így férje tetteire is alkalmas magyarázatot talált: nem volt magánál, amikor cselekedett. Vali egyszer sem mondta ki, hogy a férje ölt, gyilkolt, lopott volna. A kirendelt védőügyvéd „mindent elmesélt”, de hogy valójában mit mondott, arról Vali a továbbiakban nem szólt.

A rossz cselekedetek bontatlan „csomagban” maradtak tehát, amit a családtagok további életük során magukkal cipeltek, de nem nyitottak ki, és nem is tehettek le. Az 1944-45-ös gyilkosságok emlékét hasonlíthatjuk továbbá a szoba padlója által betemetett veszélyes háborús lövedékhez, amit folyamatosan kerülgetni kell.

Vali háborús bűnökért elítélt férje 2011-ben, idős korában halt meg. Az özvegy 45 év után felszabadultnak érezte magát, mígnem egy nyilasokról szóló újságcikkben viszont nem látta férje nevét: „Amikor szegényt leengedték a sírba, dolgos volt, sajnáltam, úgy álltam a sírnál, mintha egy batyut levettek volna a vállamról. Istenem, megszűnt a nyilas dolog. S nem telt el 2-3 hét, jött ez az újságcikk, nem is volt évforduló.”

Ekkor értette meg, hogy a múlttól nem lehet megszabadulni. Talán ezért is örült jelentkezésünknek: végre van, akivel megbeszélheti a dolgokat, akik az „újságban” is visszaadhatják, amit a „sors” elvett a családtól. Később többször is érdeklődött, hogy mikor jelenik majd meg a tanulmányunk.

Vali elbeszéléséből és a többi családdal készült interjúinkból is az rajzolódott ki, hogy az előkerült apák és férjek még felszólításra sem voltak képesek beszélni, „vallani” a családtagjaiknak. E börtönben megnyomorodott emberek sebzettek és visszahúzódók maradtak. A jelek szerint képtelenek voltak a szembenézésre. Sértett áldozatoknak láttatták magukat, akik már csak nyugalmat akarnak.

A családtagoknak talán nem volt türelme kivárni a megnyílást, amikor kérdéseikre nem kaptak kielégítő választ – már amennyiben fel merték egyáltalán tenni azokat. Igyekeztek minél kevésbé érintkezni a családjukbeli tettessel, régi-új rokonukat sokszor gyakorlatilag kizárták életükből. A fiatalok elköltöztek, amint tehették; mondhatni menekültek feldúlt otthonukból.

Az elkövetők hosszú évekig önállósodott feleségei azonban nem akartak, vagy csak nem tudtak szabadulni férjüktől – az általunk megismert családokban senki nem vált el. A családok nem váltottak lakhelyet. A feleségek férjezett nevüket sem változtatták meg. Miközben védeni próbálták a család megtépázott becsületét, igyekeztek kerülni az igencsak kényes múltat. Mondhatni a jelenre próbáltak koncentrálni.

A háborús bűntettek miatt elítélt emberek családi életére a hosszú börtönbüntetések hasonló hatással voltak, mint azokra a családokra, ahol köztörvényes emberölés miatt volt sokáig távol a férj vagy az apa. A szégyenbélyeg mindkét esetben felkerült a családokra, és sokszor a belső viszonyaikat is végzetesen megbolygatta a leleplezett bűntett.

Az 1967-es nyilas per esetében ráadásul a több mint húsz évvel korábban elkövetett gyilkolások motivációit rendkívül nehéz lett volna magyarázni – erre utalt Vali férjének védőügyvédje is. Az elkövetők a háború után megismert hozzátartozóik és megszületett gyerekeik előtt mélyen hallgattak tetteikről, ők – a letartóztatás hirtelensége miatt – jószerével csak börtönbüntetésük letöltése után beszélhettek (volna) velük nyíltan.

A börtönévek azonban korántsem múltak el nyomtalanul. A per után mindenki áldozatnak érezhette magát, a bebörtönzöttek és a miattuk ártatlanul szenvedők egyaránt. A párbeszédek az általunk megismert családokban nem sikerültek, az egykori áldozatok családjait pedig meg sem próbálták felkeresni.

Részinformációk birtokában a családtagok egy része később megbékélt az apák emlékével, mások azonban nem tudtak megbocsátani. A zuglói nyilasperben elítélt férfi és Vali közös lánya, Zsuzsi és unokájuk – akikről igazán nem mondhatjuk, hogy a szőnyeg alá söpörték volna a problémát – is csak Vali kedvéért álltak rá az interjúra, amit később szintén megbánták.

Feltehetően úgy érezték, a nyilvánosság semmit nem segít az ő életükön, viszont könnyen tetézheti problémáikat. Ők is, mint a többi megkeresett család, nyugalmat akarnak, ezért zárkóztak el az visszaemlékezéseik felhasználásától. E történetek közreadása az írástudók felelőssége.

Az ő családjuk széttört darabjait nem tudjuk összeilleszteni, mint ahogy a (részben koncepciós elemeket is tartalmazó) 1967-es per elítéltjeit sem tudjuk újabb kutatási eredmények birtokában felmenteni. A perbefogottak megítélésünk szerint tényleg elkövetők voltak, még ha direkt bizonyítékok nem is álltak rendelkezésre.

A politikai számításból lefolytatott per kétségkívül felmutatta a bűntetteket, de össztársadalmi szinten nem törekedett feloldásra. Erődemonstráció volt, jelzés a kommunista pártba egykor tárt karokkal várt „kisnyilasoknak”. A hatvanas évek közepén elővett egykori gyilkosok zöme meglehetősen visszavonultan élt a háború után. A 19 elítélt közül senki nem „szervezkedett” a háború után, egymással is kerültek mindenféle találkozást. Pechük volt, hogy éppen őket találta meg a rendőrség.

Az 1967-es per az elkövetők hozzátartozóit, ha lehet, még inkább elrettentette az őszinte önvizsgálattól.

Ezen elzárkózás pedig az egykori elkövetők és áldozataik leszármazottjai közti párbeszédkísérleteket mindmáig roppantul megnehezíti.

Részleges válaszok

A megfogalmazott kérdéseinkre tehát csak részleges válaszokat kaptunk. Mindössze néhányra térhetünk itt ki, melyek alapján még korai lenne átfogó értelmezéseket kialakítani.

Hamar világossá vált számunkra, hogy Valiék családját megtépázta a per és az apa tízéves elzárása. A tárgyalás idején a vádlott rokonai meghasonlottak és sok mindent át kellett gondolniuk. A hosszú börtönbüntetés jegelte a problémát, és paradox módon mintha segítette volna is a házasságok fennmaradását. A meggyötört emberek a börtönből kikerülve hamarosan meghaltak, vagy – mint Vali férje is – nagyon visszahúzódó életmódot választottak.

A gyerekek sokkal nehezebben viselték a meghurcolást, ami apjuk miatt érte őket. Gyakran szembe is fordultak szüleikkel, bár a rokonok egy része idősödő fejjel újra keresni kezdte az eset „magyarázatát”, sőt egyre elfogadóbbá vált apja tettei iránt. Beszélgetéseink előrehaladtával Vali esetében is érezhetővé vált férje óvatos mentegetése, a felmentés egyfajta igénye – legalább bizalmassá váló körünkben.

A környezet felemásan reagált a lelepleződésre. A családok személyes kapcsolatai mintha alig lazultak volna. A rokonok és barátok, a szomszédság, ideértve a településeken elvétve megmaradt zsidókat is, értesüléseink szerint nem fordítottak hátat e családoknak. A munkahelyeken sem állítottak senkit pellengérre és nem is mondtak fel nekik, bár az előmenetelüket sok esetben meggátolták.

A gyerekek már védtelenebbek voltak az iskolában. Információink alapján társaik kíméletlenül gúnyolódtak rajtuk. Iskolai továbbtanulásuk, időnként későbbi elhelyezkedésük is akadályokba ütközött. Ismerünk olyan esetet, ahol az udvarlók – értesülve az apa múltjáról – sorra visszakoztak a házasságkötés előtt.

A gyerekek tehát kettős terhet voltak kénytelenek cipelni: el kellett viselniük a rájuk nehezedő súlyos és feszültségekkel terhes családi levegőt, miközben a külvilág rájuk mért csapásaival is meg kellett küzdeniük.

Az unokákat ellenben már nemigen érintette e „családi átok.” Benyomásaink szerint ők alig tudnak valamit nagyapjukról. A családon belüli elhallgatásokat, és azok külső szemmel láthatatlan következményeit leszámítva hátrányuk aligha származott. Ebben szerepe lehetett az idő múlásának, a politikai rendszerváltásnak, akárcsak a szomszédság diszkréciójának vagy elnézésének.

Szemlátomást már senki nem akarja megbélyegezni e családokat. Eközben – ahogy azt az interjúk visszavonásából is láthatjuk – a leszármazottak félelemérzete, a „kellemetlenségek” elkerülésének erős igénye megmaradt.

Közös felelősség, közös hiány

Az első részben említett könyvtáros unoka például, akivel annak idején elsőként ültünk le, nemcsak édesanyját akarta megkímélni tőlünk, vagyis a nyilvánosságtól, hanem gyerekeinek sem szándékozik elmesélni dédapjuk véres történetét. Azt reméli, fejtette ki nekünk, hogy idővel mindenki szépen elfelejtkezik családja múltjáról.

De vajon miért választják a leszármazottak 75 év elteltével is a titkolózás stratégiáját? Miért nem akarnak megszólalni a nyilvánosságban, de gyakran szűk családi körben sem?

A magyarázatok egy része a személyes szinten keresendő. Ha az apák, nagyapák benne is voltak valami háborús balhéban, az minősült igazságtalannak, hogy „csak őket” büntették meg. Talán nem is követtek el gyilkosságokat, hiszen az 1967-es perek során közvetlen bizonyíték nem állt rendelkezésre. A felmenők leülték a maguk büntetését, az ártatlanul meghurcolt családok szintúgy megszenvedték a bűnt, így nincs is többé mivel számot vetniük, vallják.

Sérelmi okokból, áldozati tudatuk miatt saját és családjuk erkölcsi deficitjeit sem érzékelik. Nem tudnak, de nem is akarnak jóvá tenni semmit – távolról sem esedeznek az ismeretlen áldozatok vagy a tágabb közösség megbocsátásáért.

Társadalmi szinten, ha lehet, még nagyobb űr tátong. A Magyarország számára legfontosabb referenciául szolgáló Németországban, de az osztrák kísérleti laborban is az írásunk első részében felsoroltaknál jóval több pozitív példa akad a náci múlttal való szembenézésre.

Hazánkban szemlátomást máshogy alakult a közelmúlt feldolgozása és értékelése. Létezik ugyan egyfajta konszenzus arról, hogy ki és mi volt rossz, mit kellett volna elkerülni, vagy mi ne történtjen meg soha többé, de az egyetértés alapjai ma is meglehetősen ingatagok.

A felelősök közé a Horthy-korszak számos kormányzati és bizonyos közigazgatási tisztségviselője sorolható, ahogy az MKP és MDP, és az MSZMP vezetők egyike-másika is részt vett a bűncselekményekben. Még az ő megítélésük sem egyöntetű, de tetteik kapcsán legalább fel-felmerül a jogi-erkölcsi jóvátétel szükségessége.

E szükség még könnyebben indokolható az erőszakszervezetek – csendőrség, rendőrség, állambiztonsági szervek és hadsereg – azon vezetői vagy beosztottjai esetében, akiknek konkrétan vér tapad a kezükhöz. Egy részüket elszámoltatták a népbíróságok, mások annak a rendszernek lettek áldozatai, amelynek nevében korábban elkövették rémes tetteiket. A hivatásos katonai vagy belső terrorszervezetek tagjainál ugyanakkor nehezen megválaszolható a kérdés, hogy tagjai funkciójuknál fogva tehettek-e mást? Jogos-e számonkérni rajtuk azt, hogy végrehajtották a rendszer véres politikai utasításait, a politikusok parancsait?

Az utókor részéről a legnagyobb egyetértés valószínűleg a félkatonai szervezetek és a nyilas fegyveresek terrorjának elítélésében lehet. Elvileg tehát – sajnálatuk kifejezésével – épp e kétségtelen bűnösök leszármazottai kezdeményezhetnék a nyilvános elismerés folyamatát.

Ezt tőlük azonban szemlátomást nem remélhetjük, mert társadalmi helyzetüknél és a témára vonatkozó zárt gondolkodásuknál fogva erre nincs indíttatásuk, se képességük, miközben a társadalmi szembenézés mintái is égetően hiányoznak.

Az imént soroltak között nincs is olyan csoport, amelyiknek tagjait az utókor teljesen egységes módon felelősnek tartaná bűntettek elkövetéséért. De még inkább áll, hogy nincs olyan negatív megítélésű csoport, amelynek egykori tagjai vagy akár az ő leszármazottjaik a bűnt magukra vállalták volna, és megpróbáltak volna megküzdeni vele a nyilvánosságban, kifejezték volna empátiájukat és sajnálatukat az áldozatokért.

Ha értelmiségi, jó társadalmi pozícióban lévő emberek sem tettek ilyet, akkor alacsonyabb társadalmi helyzetű emberektől nehezen lenne elvárható, hogy épp ők legyenek e téren a kezdeményezők.

Az őszinte és fájdalmas feltárulkozás és párbeszéd előfeltétele márpedig a tettesek utódainak személyes érdeklődése, szégyenérzete, bizonyos fokú extrovertáltsága volna. Igénye a saját vagy a család reputációjának helyreállítására, reménye a meghallgatásra, a kölcsönös jóvátételre, a megbékélésre.

A mi érdeklődésünk e szempontból kevésnek bizonyult. Óvatos közeledésünket rendszerint elhárították – interjúalanyaink számára nem tűnt kifizetődőnek olyan rizikós vállalkozásba kezdeni, amit tévériportbeli vagy dokumentumfilmes szereplés, vagy akár csak egy iskolai fellépés jelentene.

Amíg vezető politikusok és hírhedt erőszaktevők gyakran ugyancsak közéleti szerepet betöltő utódai nem szólalnak meg, amíg „mások” cselekedetei, bűntettei relativizálhatók, nagy valószínűséggel a „kis nyilasok” leszármazottai sem fognak megnyílni.

És – mint megtudtuk – nem azért, mintha meggyőződéses antiszemiták volnának.

A nyolcvanas években Magyarországon is elkezdődött transzgenerációs holokauszt-túlélő interjús kutatásokban és a mi, elkövetők családtagjaival készített interjúinkban feltétlenül közös a családon belüli és persze a nyilvánosság előtti titkolózás. Ki a származásáról, ki a felmenői tetteiről nem tudhatott érdemben.

Az ebből származó, akár a fizikai rosszullétig súlyosbodó görcsök generációkon át megmaradhatnak. A kibeszéletlen múlt ezen túlmenően teret nyit sanda utalgatásoknak, alantas érzelmek szításának és politikai tőke nemtelen kovácsolásának.

Emberként és kutatóként annyit tehetünk, hogy óvatosan fellibbentjük a fátylat és kiteregetjük a családi szennyest. Tudatosítjuk a problémákat, mert így nyílik esély arra, hogy nekünk legyen hatalmunk fölöttük, nem pedig fordítva.