Amikor a mai hivatalos Magyarország a magyar társadalmat a gyarmatosító „Nyugattal” szembeszegülő erőként igyekszik ábrázolni, az európai faji gyarmatosítás legszörnyűbb, a holokausztot is magába foglaló örökségét veszi védelmébe.
Szolidaritást kell vállalnunk a dekolonializációra törekvő megmozdulások szereplőivel, de szellemi és forradalmi energiánkat elsősorban a lokális felelősségeink felkutatásának és feldolgozásának kell szentelnünk.
A „tanúk korának” nevezett időszak ugyan véget ért, de hosszú időre átformálta a történelem időtapasztalatát.
A néző kényelmetlen helyzetbe hozását tiltó íratlan udvariassági szabályok Magyarországon megnehezítik, hogy valódi emlékezetpolitikai válaszok szülessenek a huszadik század legnagyobb európai népirtására.
A nácik a gyarmatként kezelt területen elképesztő pusztítást hajtottak végre, a zsidó áldozatokról viszont a Szovjetunió sem akart emlékezni. A jelenlegi rezsim sokkal inkább.
A kérdés elsősorban nem az, hogy elősegítette-e a holokauszt emlékezete a gyarmatosításét és viszont, hanem az, hogy hogyan szorultak az emlékezet politikájába a társadalmi mozgalmak.
A cég szóvivője szerint „nehéz megtalálni” az egyensúlyt a szabad véleménynyilvánítás és az emberek védelme között, így hát a továbbiakban sem távolítják el a holokauszt valóságát tagadó tartalmakat az oldalról.
A holokauszt bekövetkezte elválaszthatatlan a modern rasszizmus történetétől, a népirtások globális történetén belüli példátlan aspektusait eközben az antiszemitizmus kiváltképp explozív, a rasszizmus legtöbb fajtájától eltérő jellege is magyarázhatja.
A német tudós által kidolgozott „központi helyek elméletét” először a nácik használták, majd a „gondoskodó imperializmus” jegyében használta az USA.
Az elismerés történetpolitikájának visszatérése kétségtelenül kihívás és nem veszélytelen, ezt már tudjuk a múltból, és erre utalnak a jelenlegi folyamatok is.
