Az 1944 októberi józsefvárosi antifasiszta felkelés résztvevőiről többek közt azért is tudunk keveset, mert a nyilasok szinte minden ellenállót a helyszínen megöltek. A sorozat itt következő részében az ellenállók kilétéről fennmaradt forrásokat vetjük össze.
„Nők is harcolnak az utcán”
„Akik harcolnak, aránylag kevesen vannak, nagyrészt 18 évnél fiatalabb gyerekek és 56 év fölötti öregek – a többiek katonák, vagy munkatáborban vannak. Nők is harcolnak az utcán”[1], írja az ellenállókról alig egy hónappal az események után egy szemtanú. Az ellenállókat kivégző egyik nyilas is említ nőket népbírósági pere vallomásában. Az állítása szerint 73 előállított zsidó ellenállónak majdnem a negyedét ő végezte ki: „17 vagy 18 zsidót lőttem agyon, kik közül 2 vagy 3 nő volt.”[2]
A fent idézett szemtanú az a K. A. néven nyilatkozó munkaszolgálatos, aki – feltehetően az ellenállás több későbbi résztvevőjével együtt – 1944. október 15-én fegyverért állt sorban az Andrássy út 60-ban, bár maga végül saját bevallása szerint nem harcolt. A munkásmozgalom résztvevőjeként hozzáteszi, hogy „azokat, akik az utolsó huszonöt évben szabadság-mozgalmakban résztvettek, már hetekkel előbb összeszedték a németek, nagyrészüket Kőszegre vitték[3], s az ottani hírhedt katonai börtön udvarán kivégeztek minden férfit, akit három évi, s minden nőt, aki öt évi, vagy ennél hosszabb szabadságvesztésre ítélt a magyar ellenforradalom”. Vagyis „[a] régi harcosok is hiányoznak”, teszi hozzá.[4]
Sorozatunk a „Kis Varsó”-ként ismert, 1944 októberi józsefvárosi fegyveres antifasiszta ellenállás eddig feltárt eseményeit igyekszik a jelenleg elérhető források alapján összefoglalni, időrendben. A nyilas puccsal egyidejű eseménysorozat a közvélemény előtt kevéssé ismert, pedig a II. világháború legszámottevőbb magyarországi antifasiszta ellenállásáról van szó. A felkeléssel két évvel ezelőtt több részes sorozatban foglalkoztunk, az újabb források alapján egyre pontosabb képet kaphattunk az ellenállásról.
Két másik szemtanú szerint az ellenállók „zsidó munkaszolgálatosok, kommunista és szociáldemokrata munkásokkal együtt” (Lévai[5]), illetve „civil emberek” (Balázs[6]) voltak. Egy másik szemtanú, Bese János alátámasztja mindkettőt, amennyiben „katonaszökevények, munkaszolgálatosok, meg […] olyan civilek [voltak], akik utálták a nyilasokat”.[7] Egy alig két hónappal az események utáni cikk egyedüli forrásként, de kategorikusan a náci megszállás után ellenzéki pártokat tömörítő Magyar Frontnak tudja be az ellenállást: „Reménytelen volt a Magyar Front hősies ellenállása ezekben a napokban: kevés és hiányosan felfegyverzett ember állott szemben »Tigrisekkel« és ejtőernyős elit csapatokkal, de a Tisza Kálmán-tér még így is napokig a Magyar Front kezén volt.”[8]
Egy, a felkelés után majdnem fél évvel megjelent cikk szerint a „katonai iskola kadétjei” voltak azok, akik „a munkások és a baloldali intellektüelek támogatásával fegyveres ellenállással válaszoltak a fasiszta provokációra.”[9] Öt évvel az események után a Magyar Nemzet az ellenállókat „munkaszolgálatosok, kommunista és szociáldemokrata munkások”-ként írja le, akik „eltorlaszolták magukat, és fegyverrel kezükben vették fel a harcot a harácsoló nyilasokkal szemben.”[10] A környékbeli Reisler Ferenc konkrétan „zombori munkaszolgálatosok”-at is említ.[11] Gazsi József hadtörténész ennél is konkrétabb leírást ad; máig publikálatlan kandidátusi értekezése szerint „[t]öbb jel utal arra, hogy a fegyvereket részben Rákosrendezőn dolgozó 107/302 munkaszolgálatos század révén szerezték”.[12] Igaz, ezek közül a „jelek” közül egyet sem oszt meg, de hozzáteszi, hogy „[a] Népszínház utcai harcok fő erejét olyan munkaszolgálatosok képezték, akik [október] 15-én megszöktek alakulataiktól.”[13] Moldova György az ellenállást szintén munkaszolgálatosoknak és kommunistáknak tulajdonítja.[14] A már idézett Bese János szubjektíven megemlíti, hogy „[a]kin rendes katonaruha volt, az nem lehetett zsidó”[15] – bár, mint látni fogjuk, ezekben a napokban még az, akin nyilas egyenruha vagy karszalag volt, is lehetett adott esetben zsidó, például a zsidókat mentő, nyilasnak álcázott cionista ifjúsági mozgalmak aktívái is már naprakész öltözékkel vetették be magukat az embermentésben, rögtön a nyilas puccs napján és nem máshol, mint a Népszínház utcában – még ha eredetileg a saját embereiket is igyekeztek onnan kimenteni.
Az ellenállás szociáldemokrata vonalát Herczog Mária is megerősíti, aki szerint lakóházában, a Népszínház utca 31-ben, mely az ellenállás egyik központi helyszíne volt, működött egy „kis ellenállási csoport,” amelyben az akkor már nem élő Braun Somának, a szociáldemokrata munkásmozgalom propagandistájának „utódjai vettek részt, többek között az én nevelőapám, Karczag István is.”[16] Bár a Népszínház utcai felkeléshez nagy valószínűséggel nem volt köze, a nyilasok a harcok legintenzívebb napján, október 16-án (más forrás szerint az ellenállás leverésének napján, 17-én) lőtték agyon Koltói Anna szociáldemokrata politikust józsefvárosi lakása előtt, aki többek között éppen antifasiszta fegyveres ellenállást szervezett.[17]
Gazsi József kutatása szerint az MHSZSZ (Magyar Hazafiak Szabadság Szövetsége) ellenállócsoport sejtjei is részt vettek a Népszínház utcai harcok zsidó felkelőinek oldalán. Ez a csoport, Bartha Ákos történész kutatása szerint, egy Szalay Sándor nyomdász és könyvkereskedő által alapított „keresztény középosztálybeliek”-ből álló szövetség volt, amely 1944 nyarán három memorandummal is sürgette a kormányzónál a háborúból való kiugrást.[18] Egyik bázisuk a Teleki téren volt, a másik a szintén közeli Fiumei úton. Gazsi leírása szerint 1944. október 16-án este egy 60 fős akciócsoportjuk támadta meg a fent említett Népszínház utca 31-es számú házat, ahol a nyilas őrség több tagját megölve a ház lakóit kimentették és a Teleki tér 10-be kísérték.[19]
Gazsi József összegzése szerint „[e]gy maroknyi elkeseredett ember küzdelme volt ez, akik arra számítottak, hogy példájukat a város követni fogja, szembefordul a hatalombitorlókkal, s érvényt szerez a békének [értsd: a háborúból való kiugrásnak].”[20]
Az eddig elsőként megnevezett ellenálló
Név szerint egyelőre egyetlen ellenálló személyéről tudunk, amiben nagy valószínűséggel annak is szerepe van, hogy a legtöbb résztvevővel ellentétben a harcokat túlélte. Reich Andor, aki ekkor ötödik éve volt főleg Erdélyben munkaszolgálatos, századával a Rózsák téri templomban volt elszállásolva, ahonnan szabadon látogathatta édesanyját és húgát a Vay Ádám utca 8-ban. Reich 1946-ban magyarosította Rónára a nevét, és lányának, Róna Juditnak a leírásában azok között volt, akik a Vay Ádám utca 8. számú házat próbálták a nyilasoktól fegyverrel védeni. „Mellette kapott fejlövést a barátja”, akinek csak a személyneve maradt fenn: Ernő. Reichen és bajtársán kívül
„[a] házban dolgozó órásmester – aki nem volt zsidó, de utálta a németeket és a nyilasokat – volt a harmadik, aki próbálta védeni a házat, de ő eltűnt, mikor a nyilasok tankkal bedöntötték a kaput és lövöldözni kezdtek; apám soha többé nem hallott róla. […] valószínűleg ott halt meg.”[21]
Gazsi József leírása szerint a Vay Ádám utca 8. alatt lakókat a nyilasok „a Városi Színházba, majd a Tattersallba terelték, miközben két személyt […] agyonlőttek.”[22] Róna Judit elbeszélésében „[a]pám meg tüdőlövést [kapott]. Lehet, hogy ezért beszélt két halottról Gazsi József.” A Városi Színháznál „egy lány a blúzával bekötözte apámat”, akit onnan „a Bethlen térre vittek kórházba, ahol kiszedték a tüdejéből a golyót”.
Róna hozzáteszi, hogy ők hárman „a kommunista párttól kértek fegyvert, ahol nem ajánlották az ellenállást, mivel reménytelen. De kaptak puskákat. Apámat halottnak hitték, ennek köszönheti, hogy életben [maradt]. Lehet, hogy többen is próbálták védeni a házat, én hármójukról tudok.”[23]
A cionista ifjúság elhatárolódása az antifasiszta felkeléstől
„Az egyik zsidó ifjúsági csoport”, írja Gazsi József az ellenállás fegyveres résztvevőire utalva, „a Demény Pál-féle kommunista tömörülés révén jutott fegyverekhez.”[24] Demény Béke Pártja történetesen a Magyar Fronthoz tartozott. Gazsi viszont itt alapvetésként kezeli, hogy több, bár megnevezetlen, „zsidó ifjúsági csoport” vett volna részt a felkelésben. Ezzel szemben azonban – a fent említett zsidómentésen kívül – a túlélők nyilatkozatai szerint egy sem vett részt benne, főleg miután Demény Pál „tömörülése” a cionista ifjúsági csoportokat látta el fegyverrel, ezeknek túlélői pedig nyilatkozataikban a legnagyobb mértékben elhatárolódtak a felkelésben való részvételtől.
Többek között a Hasomér Hacair (Hácáir, Hatzair) baloldali haluc, vagyis cionista ifjúsági szervezet aktívái voltak azok, akik nem csak lopott katonaruhában, de nyilas egyenruhában illetve karszalagban is szerveztek mentőakciókat. Túlélő tagjainak elmondása szerint ennek a mozgalomnak – amely egyike volt az öt nagyobb, ekkor Budapesten főleg embermentő tevékenységet folytató cionista ifjúsági mozgalomnak – közvetlen köze nem volt a Népszínház utcai fegyveres ellenálláshoz.
A haluc mozgalom már a nácik bejövetele előtt, 1939-től is a határon csempészett át és látott el keresztény iratokkal külföldről menekülő zsidókat; a nácik bejövetele után pedig a fegyver nélküli antifasiszta ellenállás legkiterjedtebb és leghatékonyabban működő mozgalmává lett Magyarországon. A halucok az elsők között ismerték fel, hogy mivel a nácik és magyar szövetségeseik a zsidó lakosságot elsősorban bürokratikus eszközökkel fosztják meg jogaiktól, így velük szemben leghatékonyabban nem fegyveres, hanem bürokratikus módszerekkel lehet felvenni a harcot, mint például hamis iratok gyártásával.
Ennek a hamispapír-alapú „ellenbürokráciának” egyik legszervezettebb formája is a halucok Hasomér Hacair mozgalma keretében zajlott, Gur Dávid (Grósz Endre) vezetésével. A Hasomér Hacair 1948-as, saját kiadványa szerint a mozgalom körülbelül 250 ezer hamis iratot gyártott a magyar zsidóüldözés időszaka alatt.[25] Hamis papírjaik egyik fő terjesztési központja a svájci védettség alatt álló Vadász utca 29. alatti „Üvegház” volt, miután a korábbi üveggyár, Carl Lutz svájci konzul kezdeményezése nyomán területen kívüli státuszt kapott. Így különböző módszerekkel közel négyezer zsidónak nyújtott menedéket illetve segítséget a nyilas korszakban.
Lengyel ellenállók is részt vettek a józsefvárosi lázadásban?
Az 1943-as varsói gettólázadásra utaló „Kis Varsó” néven is gyakran emlegetett józsefvárosi ellenállásban egyesek szerint lengyel menekültek is részt vettek. Legalábbis erről számol be a Hasomér Hacair több volt vezetője, illetve a volt tagként Izraelbe települő Cvi Erez (Antscherl László) történész. Jelenlegi ismereteink szerint azonban a haluc mozgalom veteránjain kívül más túlélőnek, szemtanúnak, vagy egyéb forrásnak erről nincs tudomása. Mayer József elmondása szerint a Körút közeléből látta október 16-án az eseményeket, amelyeket „német provokáció”-ként összegez.[26]
Mayer maga Demény Pál illegális kommunista sejtétől szállított fegyvereket a mozgalmának, többek között az 1944 decemberében a Hungária körúton nyilasokkal tűzharcot vívó tagoknak is. Azt azonban nem említi, hogy az így felfegyverzett haluc ellenállók közül bárki részt vett volna aznap a Népszínház utcai harcokban. Cvi Erez elmondásában „Magyarországra menekült lengyel cionisták elvesztették az önuralmukat 1944. október 16-án, és lengyel szociáldemokratáktól kapott fegyverekkel rálőttek a Teleki téren a vonuló nyilasokra”, amit azonban sem több információval, sem forráshivatkozással nem támaszt alá.[27] A szervezet, amelyre Erez utal, a PPS, a Lengyel Szocialista Baloldali Párt feltehetően illegális magyar sejtje, amely elmondása szerint a magyar emigrációban egyfajta bázisként működött lengyel zsidó menekültek számára.[28] Hogy ennek a szervezetnek a révén lett volna közük például az említett, Braun Soma-féle Népszínház utca 31-beli szociáldemokrata csoportosulásnak lengyel menekültekhez, arról nincs tudomásunk.
A fegyverszerzést illetően Erez főként a Teleki téri feketepiacra hivatkozik; a mozgalom legtöbb tagja szerint azonban fegyvereket elsősorban a nyilas puccs után szereztek. Többek közt a már idézett K. A. leírása alapján, mint korábban említettem az ellenállás résztvevői nagy valószínűséggel túlnyomórészt a nyilasok és a rendőrség által közösen szervezett fegyverosztás során jutottak fegyverekhez; illetve Róna leírása megerősíti az illegális kommunista fegyverforrást is. Bartha Ákos leírásában „[a] budapesti cionisták rendelkezésére álló lőfegyverek számát izraeli kutatások 200 pisztolyra, 15 puskára és 10 géppisztolyra taksálják”.[29] Ezek az „izraeli kutatások” azonban nem mások, mint az imént idézett Antscherl László egymaga, aki ugyanabban a szóbeli interjúban említi a fenti számokat, mellesleg bármilyen forráshivatkozás nélkül, mint amelyikben hasonló nagyvonalúsággal teszi hozzá, hogy „[n]em hiszem [!], hogy [a halucoknak] két-háromszáz fegyvernél többet sikerült volna szerezniük.”[30] A halucok fegyverkészletéről tehát az efféle, hitalapú „taksálásokon” kívül nem áll rendelkezésünkre semmilyen valódi adat.
Mindenesetre azon túl, hogy semmilyen bizonyíték nem köti a haluc mozgalmakat a józsefvárosi felkelőkhöz, az összes erről meginterjúvolt haluc veterán kategorikusan elhatárolja a haluc mozgalmakat ettől a fegyveres ellenállástól.[31] Így bár Bartha lelkiismeretesen leltározza, hogy a varsói és vilniusi gettólázadók fegyverkészlete mennyiben egyezhetett a magyar halucok állítólagos arzenáljával, ez a „Kis Varsó” felkelői kilétének, illetve fegyvereik forrásának meghatározásában sajnos még a feltételezés szintjén sem segít.[32] Bár számos haluc vezető hangsúlyozza, hogy mozgalmaik a fegyveres ellenállás helyett az embermentésre törekedtek, a néhány, többnyire spontán módon szerveződő fegyveres haluc alakulat nyilasokkal vívott tűzharcait is említik páran, ezek viszont – mint például Klein Móse vagy „Szabó Lajos” (álnév) csoportjai – mindössze néhány fős csapatok voltak, amelyek egyrészt kivételt képeztek a mozgalmak munkájában, másrészt a mozgalmakon belül mások is értesültek akcióikról; harmadrészt pedig ezekkel az akciókkal is civileket menteni, semmint veszélyeztetni, igyekeztek.[33]
Bartha kutatása azonban a józsefvárosi ellenállásnak a haluc mozgalmakra gyakorolt hatásának egy igen fontos mozzanatát fedte fel, amennyiben a fegyveres ellenállók közvetetten veszélyeztették az embermentőket. Röviden megemlíti, hogy a „hungaristák és tettestársaik” a Teleki téri harcokban elfogott ellenállók iratai alapján az említett „Üvegházban” házkutatást kezdeményeztek.[34] Az 1945-ben, közvetlenül a háború után alapított DEGOB (Deportáltakat Gondozó Országos Bizottság), amely holokauszt-túlélők tanúvallomásait jegyzőkönyvezte, egy 1945. december 18-án felvett jegyzőkönyvének leírásában az Üvegházban „[a] „Svájci Követség Idegen Érdekek Képviselete” kivándorlási osztályának legkritikusabb napját 1944. október 17-én du. ½ 4 órakor élte át”, amikor az ott dolgozó (később a Dunába lövést túlélő, zsidókon életmentő műtéteket végző) orvos elmondása szerint, „a behatolt géppisztolyos, hivatalos utasítással ellátott öt államrendőrségi detektívet és Gestapo-pribéket Kávay nevű régi rendőrségi detektív vezette”, amely „gyilkos horda azzal az indoklással jelentkezett nálam, hogy ők ma elfogtak délelőtt a Teleki téri harcokban partizán alakulatokat, akiktől elvett iratok a mi embermentő hivatalunkba vezettek, [ezért] nekik házkutatást kell tartani”.[35]
Mint a már idézett Sugár Ottó vallomásából tudjuk, a nyilasok ugyanazon a napon délig legalább hetvenhárom ellenállót végeztek ki a Teleki téren; így az, hogy bármilyen irat az Üvegházba „vezetett” volna, önmagában nem jelent mást, mint azt a svájci védlevelet, amit a halucok az Üvegházból osztottak zsidóknak. Így nagy valószínűséggel nem arról volt szó, hogy a nyilasok bármilyen konkrét kapcsolatot találtak volna a haluc mozgalom és a józsefvárosi ellenállók között (amennyiben bármelyik ellenállónál valóban találtak ilyen menlevelet). Ez annál is kevésbé valószínű, hogy azt aligha lett volna okuk az ott dolgozók elől eltitkolni. Valószínűbb, hogy a felkelést annak ürügyéül használták, hogy a nemzetközi védelmet élvező embermentő-központot zaklassák. Vagyis, bár az Üvegház irodáinak munkássága Budapesten éppannyira volt nyílt titok ebben az időben, mint amennyire a nyilasoknak ez a fenyegetése nyílt blöff, ez utóbbit ez nem tette kevésbé veszélyessé, miután „[l]egerélyesebb és számtalan tiltakozás, többszöri szitává lövéssel való fenyegetés, golyószórók és egyebek mellünknek szegezése dacára két és fél órán át sikerült hanggal győzni és feltartani a házkutatást, és ami ezután járt volna, [és] minden ott tartózkodó tisztviselőnek és hozzátartozójának, valamint [a] többi bemenekültnek az életét megmenteni.”
Miután a Szabadság téri svájci követség egy Steiner nevű munkatársának közbenjárásával végül sikerült „kituszkolni ezt a gyilkos különítményt”, a nyilatkozó hozzáteszi, hogy a házkutatás „nem csak a jelenlévőkre [nézve] lett volna végzetes, hanem a Szálasi rémuralom további három hónapja alatt ott elrejtőzködött, mintegy 4000 élet megmentési lehetősége is illuzórikussá válhatott volna.”[36] Arra tehát, hogy a haluc mozgalmaknak mi okuk lehetett neheztelni a józsefvárosi ellenállókra, ennél kimerítőbb választ aligha találhatnánk.
Gur Dávid azt írja a Népszínház utca és Teleki tér kereszteződésében történtekről, hogy „német »Tigris« tankok lőttek az egyik házra. Ugyanabban az épületben szökött munkaszolgálatosok és lengyel zsidó menekültek laktak, akik felbuzdultak azon, hogy Horthy bejelentette, az ország kiszáll a német szövetségből. A menekültek azt hitték, hogy a háborúnak vége, és tüzet nyitottak a ház előtt vonuló nyilasok csoportjára. Ezeknek a menekülteknek, akik magyarul nem beszéltek, fogalmuk sem volt, hogy eközben egy fasiszta fordulat történt […], mire a német és magyar hadseregek tankokat állítottak fel a ház előtt, és lőttek rájuk. Szegény menekültek az aknavetőzésben és lövöldözésben meghaltak. Tizesével hevertek a szétlőtt és ízekre aprított testek az utcán. […] A fasiszták kihasználták a lengyel menekültek likvidálását a többi zsidó zaklatására”.[37] Gur a „[t]izesével” heverő testek (ez az egyetlen forrás, amely „ízekre zúzott” (pulverized) testeket említ) esetében vélhetően a Népszínház utca 59. pogrom tízesével az utcán heverő áldozatait keveri a Kun utca 12. ellenállóival, akiknek holttesteit más forrás sem ebben a formában, sem más összefüggésben nem említi. Továbbá ez az egyetlen forrás, amely a magyar hadsereg tankjait az eseményekkel kapcsolatban említi.
Az említett Mayer József október 16-án nyilasnak öltözve indult kimenteni a Népszínház utcából egyik bajtársát, Jehuda Alpár (Alpár György) „fiatal somért” az utcai harcok alatt. Más visszaemlékezés megerősíti, hogy (halucok) nyilasnak öltözve mentettek zsidókat a Népszínház utcai összecsapások közben. Szántóné Tarnovszki Éva, Népszínház utca 40-beli túlélő elmondásában a Városi Színháznál nyilasok „azt mondták, hogy akinek kisgyereke van, az forduljon meg, és álljon ki a sorból. […] és jönnek végignézni ezeket a fiatal asszonyokat, akik kiálltak, és ott volt ugye a kezükbe’ a gyerek […] és akkor az egyik nyilas elkezd […] üvölteni […] a németnek, hogy én láttam ennek a nőnek a gyerekét – mert az anyám megfogott engem és kilökött […] És az a nyilas erősködött, hogy neked van gyereked, én láttam. Hát, az úgy volt nyilas, mint én. […] És erre ez a nyilas, aki olyan nagy pofával mondta, hogy látta az én gyerekemet – életemben azt a fiatalembert nem láttam –, azt mondta, hogy Na, jöjjenek, majd én magukat hazakísérem. És összeállt 2-3 nyilassal együtt – akik ugyanúgy voltak nyilasok, mint ő; egyáltalán, ezek valami ellenállók voltak –, és hazakísértek minket. […] Kicsöngették a házmestert, az pont azzal volt elfoglalva, hogy nyitogatta fel a lakásokat, és vitte el, amit lehetett, és ez elkezdett ezzel ordítani, hogy Vegye tudomásul, hogy ezeket a zsidónőket mi most visszahoztuk, és maga felel értük.”[38]
Mayer egyébként nem csak a Hasomér Hácáir felfegyverzéséről gondoskodott: szervezetük a német megszállás után illegalitásba szorult pártok új szervezetével, az említett Magyar Fronttal tartotta a kapcsolatot, illetve mindkét kommunista párttal is, a Demény Pál-féle Béke Párttal és a szovjet típusú, „vonalas” Kommunista Párttal. Ezeket a szervezeteket a halucok iratokkal, és főleg az utóbbi kettőt élelemmel is ellátták; azok pedig, elsősorban a Demény-csoport, cserébe információkkal, rejtekhelyekkel, és fegyverekkel látták el a halucokat. Demény Pálon kívül Mayer az akkori kommunista vezetőségből még Nonn Györggyel (aki nem állt szóba Deménnyel), az antifasiszta mozgalomból pedig (a hungarista) Bajcsy-Zsilinszky Endre köréből Tartsay Vilmos embereivel tartotta a kapcsolatot; innen értesült arról, hogy „az ellenállásnak nemcsak a kommunista katonai vonala, hanem a polgári része is készül a felkelésre”.[39]
Groszmann Sándor, a Vadász utcai Üvegház egyik somér vezetője, Rajk Lászlóval is tartotta a kapcsolatot, aki 1944 őszén a Magyar Front egy új vezetőjeként egyik fő szervezője volt annak a kezdeményezésnek, mely szerint a háborúból való kiugrást náciellenes katonai ellenállással kötötte volna egybe a kormány; amely azonban részben Horthy miatt végül meghiúsult.[40]
Az egyik somér vezető, Rafi Bensalom (Friedl Rafael) szerint, aki ugyan nem a felkelés kapcsán állítja ezt, a külföldi haluc menekültek közül „[a] lengyelek azt mondták: itt vannak a németek, bevonultak, harcolni kell. Ahogyan Varsóban, a gettólázadásban”. Hozzáteszi, hogy „[a] többség, a szlovákiaiak elsősorban, azon a véleményen voltak: mentsünk meg minél több embert”.[41] Egy másik somér vezető, Móse Alpán (Elefánt Márton) elmondása szerint egy másik haluc mozgalmat, a Drór Habonímot például egy Wolfarth nevű lengyel zsidó vezette, aki egy akció során elesett.[42]
Többek között a somérok egyik vezetője, Cvi Goldfarb is lengyel menekült zsidó volt. R. L. Braham leírásában „[e]gyes ifjú [haluc] pioníroknak a [nyilas] puccs napjának zűrzavaros körülményei közepette sikerült fegyverhez jutniuk”. Bár ezt önmagában Mayer esete is illusztrálja, az nem világos, hogy ezt Braham a felkelésre érti-e. Azt azonban hozzáteszi, hogy „[m]ások, elsősorban a Goldfarb és a lengyel menekültek vezette Dror [mozgalmakhoz] tartozók, bunkereket építettek a főváros különböző pontjain.” Bartha szerint a bunkerek építését főleg a lengyel menekültek szorgalmazták.[43]
A magyar aktívák közül kevesen tartották produktív ötletnek.[44] Braham szerint bár hét vagy nyolc bunkert alakítottak ki, arról nincs adat, hogy a bunkerekben hány zsidó lelt menedékre. Mikor a Hungária körúti bunkert felfedezték a nyilasok, a tűzharc mindkét oldalon követelt áldozatokat.[45] A Laki Adolf közbeli bunkerben kialakult tűzharc során hat zsidót öltek meg a nyilasok.[46]
A halucoknak az egyes spontán szerveződésű fegyveres csoportokon kívül egy saját fegyveres alakulatuk is volt, amelyet a Klál Cionisták csoportjához tartozó Nátán Sándor vezetett, és melynek célja a Vadász utcai Üvegház védelme volt. Az Üvegház egyik incidense, amely a már idézett DEGOB-jegyzőkönyvbe nyilatkozó orvos szerint 1944. december 31-én történt[47], talán példaszerűen illusztrálja a fegyveres ellenállás gyakorlati problémáját. Amikor körülbelül ezerötszáz embert – az Üvegházban akkor éppen menedéket keresőknek legalább a felét – tereltek ki onnan a nyilasok, Nátán Sándor késleltette, hogy alakulata a kiterelt zsidók segítségére siessen. Bár a nyilasok – feltehetően az Üvegház vezetőinek, Weisz Artúrnak és Krausz Mosénak[48] köszönhetően – az embereket végül visszaengedték, amennyiben Nátán alakulata tüzet nyit rájuk, azzal nem csak a kiterelt emberek életét veszélyeztetik, hanem – még ha történetesen az összes helyszínen lévő nyilast is megölik – az összes Üvegházban menedéket kereső életét is.
A fegyveres ellenállás legtöbb esetben azért volt végső eszköz vagy még az sem, mert a kimenetét nem annyira az átmeneti, konkrét helyzetek, mint az alapvető, általános erőviszonyok döntötték el. A haluc partizánok épp ezért többnyire akkor keveredtek nyilasokkal tűzharcba, amikor ezek az erőviszonyok leginkább kiegyenlítődtek, vagyis amikor „civileket” (gyakorlatilag a halucok maguk is mind civilek voltak) nem veszélyeztettek közvetlenül. A „Kis Varsó” a nyilasterror elején ennek a legdrasztikusabb ellenpéldája volt. Bármekkora ellentét is alakult ki a cionisták és a hivatalos zsidó hitközségi vezetés között, a fegyveres ellenállás kockázatában már a német bevonulás idején egyetértettek. Gur Dávid szerint a fenti helyzetben Nátán „[d]öntése helyesnek bizonyult, felesleges áldozatoktól mentette meg az Üvegház lakóit.”[49] Stern Samu, a Pesti Izraelita Hitközség, majd a Magyar Izraeliták Országos Irodája, illetve az Eichmann kényszerítésére alapított Zsidó Tanács elnöke szerint pedig a „[z]sidó ellenállás hiábavaló véráldozat lenne, ami percek alatt összeroppanna és elképzelhetetlenül súlyosbítaná a többiek helyzetét.”[50]
A lengyel menekültek ezekkel az erőviszonyokkal, és főleg következményeikkel kétségkívül korábban tisztában voltak, mint a magyar állampolgárok. A Teleki téri mesék c. dokumentumfilmben a Népszínház utca 59-ben lakó Yoseph Ben-Nun (Bienenstock József) mindössze a következőt mondja el egy akkori lengyel menekült zsidóról: „[a]z egyik ilyen menekült fiú kapott egy címet, ahol kérhet segítséget tovább menekülni […] Amikor kijött, akkor mondta nekem, „Idefigyelj, Joszi, látod ezt a szép házat, és ezt az embert, akié? Ő azt hiszi, hogy ez az övé […] még nem tudja, hogy neki nincs semmije!”
A magyar haluc ellenállásban több lengyel is részt vett, és több cionista ifjúsági mozgalomban még vezető posztot is betöltöttek lengyelek. Olyan magyar haluc is akadt, mint például a szlovák-magyar Móse Alpán, aki megtanult lengyelül.[51] Az is tény, hogy a Népszínház utca és környéke a felkelést megelőző években számos lengyel zsidó menekültnek nyújtott menedéket. Bár kizárni nem lehet, hogy túlnyomórészt lengyel és magyarul alig tudó menekültek egy tizennyolc helyszínre[52] is kiterjedő felkelés szervezésében részt vegyenek, illetve hogy egy ilyen bonyolult, folyamatos kommunikációt és helyismereteket megkövetelő, több napon keresztül tartó akciót a több szemtanú által is említett magyar munkaszolgálatosokkal és ellenállókkal közösen bonyolítsanak le, még akár az ehhez szükséges nyelvtudás hiányában is, erre semmilyen konkrét bizonyíték egyelőre nem áll rendelkezésünkre.
A felkelők személyének megítélésében a visszaemlékezők között egy demográfiai különbség is fellelhető: azoknak a nagy része, akik a felkelést lengyel menekülteknek tudják be, Izraelbe települt haluc veteránok, míg a Magyarországon maradt túlélők jó része a felkelést vagy magyaroknak tulajdonítja, vagy kétségbe vonja, illetve tagadja. A két csoport közötti átfedés leginkább a felkelés náci, illetve nyilas provokációként való minősítésében merül ki. A magyar történészi feldolgozások között többen említenek cionistákat a felkeléssel kapcsolatban.[53]
Bár a korabeli sajtó és a túlélők visszaemlékezései szinte minden lehetséges korabeli antifasiszta szerveződési formát felsorolnak a józsefvárosi felkelés résztvevőinek besorolására, a források alapján az is kiderül, hogy az ellenállók nem alkottak egy homogén csoportot.
A sorozat következő részében a józsefvárosi felkelés hibás emlékezetének, megkérdőjelezésének, illetve tagadásának történetét és okait fogjuk vizsgálni.
Köszönet: Forgács Évának, Gáspár Zsuzsának, Nemes-Jakab Évának, Molnár Krisztina Ritának, Tamás Ábelnek.
[1] – Szemtanú elbeszélése Budapest népének véres felkeléséről a nácik ellen: Kézigránáttal, revolverrel a német tankok ellen, Szabad Szó (Marosvásárhely), 1944. 11. 22., 1. évfolyam, 17. szám
[2] – Sugár Ottó vallomása, Sugár Ottó peranyaga, HU BFL – VII.5.e – 16759 – 1949, 68, 76. old.
[3] – Magyarországon egyedül Kőszegen volt gázkamra.
[4] – Szemtanú elbeszélése, i. m.
[5] – Lévai Jenő: Fekete könyv a magyar zsidóság szenvedéseiről, Officina, 1946, 215. old.
[6] – Dr. Balázs József: Teleki-téri csata 1944-ben, Új Élet. 1947. november 5.
[7] – Bese János interjúja, United States Holocaust Memorial Museum Collection, Perpetrators, Collaborators, and Witnesses: The Jeff and Toby Herr Testimony Initiative, 50:09 – 59:58 perc. RG Number: RG-50.670*0081. Accession Number: 2011.288.81.; URL: https://collections.ushmm.org/search/catalog/irn87880, letöltve 2023. jan. 2-án.
[8] – Küzdelem a békéért (Illegális pártok a világháborúban), dr. Tariska István, Néplap, 1944. 12. 13., 1. évfolyam, 16. szám. Idézi Gazsi József, MTA KIK KT D/14.302, Gazsi József kandidátusi értekezése, 255. old.
[9] – Németország utolsó vazallusának szomorú vége, i. m.
[10] – A vérző város 2, Szálasi uralomra jut, Magyar Nemzet, 1949. 01 25, 5. évfolyam, 20. szám.
[11] – „Sirat minket az eső”, i. m., Reisler Ferenc interjúja, 169. old.
[12] – MTA KIK KT D/14. 302., Gazsi József kandidátusi értekezése, 255. old.
[13] – Uo.
[14] – Moldova György: Szent-Imre induló, Magvető, 1975; 80. old.
[15] – Bese János interjúja, i. m.
[16] – 20. Század Hangja Archívum és Kutatóműhely interjúanyagai, Gláser Emlékalapítvány interjúanyagai, Bruck Lászlóné/Herczog Mária interjúja.
[17] – intér István: Magyar antifasizmus és ellenállás, Kossuth, 1975, 405-406. old.
[18] – Bartha Ákos: Véres város, Jaffa, Budapest, 2021, 33. old.
[19] – Gazsi, i.m., 255. old. Gazsi forrásként a következőket adja meg: „PI Archivuma. HF-30. Fekete Sándorné visszaemlékezése., Magyar Nemzet, 1949. márc. 22., Bódi Béla visszaemlékezése. A szerző gyűjtése.”
[20] – Uo.
[21] – Róna Judit a szerzőnek e-mailben, 2023. október 25-én.
[22] – Gazsi, i. m., 253-254. Az utolsó mondatban az 1946. április 13.-i Népbirósági Közlönyre hivatkozik. A fent említett két embert a nyilasok Gazsi leírása szerint azután ölték meg, hogy 12 embert egy, a ház óvóhelyére bedobott kézigránáttal öltek meg.
[23] – Gazsi, i. m.
[24] – Róna Judit a szerzőnek e-mailben.
[25] – A Hasomér Hacair a zsidó ellenállási mozgalomban, 1942–1944, Budapest, Hasomér Hacair Borochow Kör, 1948; idézi Győri György: Megmeneküléseim, Belvárosi Könyvkiadó, Budapest, 2001, 105. old.
[26] – Benedek István Gábor – Vámos György: Tépd le a sárga csillagot – Pallas Lap- és Könyvkiadó, 1990; Jószéf Méir/Mayer József interjúja, 160. old. „Aznap [október 16-án] volt a Népszínház utcában egy német provokáció. A németek azt mondták, hogy kilőttek rájuk valamelyik emeletes ház ablakából. Tankokkal jöttek, és kezdték összeszedni a zsidókat.”
[27] – Ua., Cvi Erez interjúja, 34. old. Bartha Ákos, feltehetően itt is Erezre támaszkodva, egy sejtelmes utalással jelöli meg a lengyel szociáldemokratákat fegyverforrásként, amennyiben „némi fegyver is érkezhetett Budapestre – például a lengyel szociáldemokratáktól.” (Bartha, i. m., 139-140. old.) De hogy valójában érkezett-e is vagy sem, azt nem tudjuk meg.
[28] – Uo., 27. old.
[29] – Bartha Ákos: Véres Város, 140. old.
[30] – Tépd le a sárga csillagot, Cvi Erez interjúja, i. m., 39. old. Bartha továbbá a Kis Varsó ellenállóinak fegyverszerzésének helyszínéül minden ezt igazoló forráshivatkozás nélkül a Teleki téri piacot nevezi ki: „Annak, hogy éppen a Józsefvárosban lángoltak fel a harcok, elsősorban a közelben működő piac volt az oka”, mert az „a budapesti fegyverkereskedelem jól ismert központja volt”. (Bartha, i. m., 139. old.) Bár a Teleki téri piac mint fegyverforrás önmagában valószínűsíthető, és Braham munkaszolgálatos-felfegyverzési elméletének sem mond ellent, az, hogy a feketepiac kínálata hogyan biztosította a nyilas puccs napjára ezek szerint hirtelen megugrott fegyverkeresletet, vagy ellenkező esetben az évekkel korábban is forgalomban lévő felkelésnyi fegyver hogyan halmozódott fel ott bevetés hiányában, már a történelmi titkok közé tartozik.
[31] – Tépd le a sárga csillagot, Jószéf Méir és Móse Alpán interjúi, ill. Gur Dávid leírása a Brothers for Resistance and Rescue-ban, mind alább idézve.
[32] – Bartha, i. m., 142. old.
[33] – Tépd le a sárga csillagot, i. m., „Szabó Lajos” interjúja, 199. old.; uo., Jószéf Méir interjúja, 162. old.; uo., „Szabó Lajos” interjúja, 196-199. old.
[34] – Bartha, i. m., 145. old. Nem elhanyagolható különbség azonban, hogy míg Bartha egy „partizánalakulat”-ot említ, az eseményt rögzítő jegyzőkönyv ezt többes számban teszi – bár, mint a jegyzőkönyv idézett szövege is mutatja, ez önmagában nem feltétlenül értékelhető bizonyítékként.
[35] – 3582. DEGOB-jegyzőkönyv: http://www.degob.hu/index.php?showjk_img_full=3582&page=1 – letöltve: 2023 április 20. A honlap „M. R.”-ként jelöli meg a nyilatkozót, de az eredeti jegyzőkönyvben identitására nézve csak „orvos” szerepel. A névtelen orvos elmondása szerint életmentő műtéteket végzett Dunába lövést túlélő zsidókon: „Fentnevezett [svájci] követségi épületek egyik aziluma volt a Dunából az éjjeli tömegkivégzések alkalmával szerencsés megmenekültek részére. Éjjeli vagy hajnali műtétek a Wekerle Sándor-utcában folytak le, ahol a menedéket találó orvosok hősies munkájával több szerencsétlen életét mentettük meg. Felejthetetlen éjszakák voltak ezek, amikor egy szál ingben, a Dunából kiúszva, bőrig ázva jöttek ezek a szerencsétlenek vérző testtel hivatalunkba.”
[36] – Uo.
[37] – David Gur: Brothers for Resistance and Rescue: The Underground Zionist Youth Movement in Hungary During World War II, 23-24. old. (az idézett rész a szerző fordítása). Gur Dávid a könyv magyar kiadásában, Együtt az ár ellen c. munkájában, ezt az epizódot nem említi.
[38] – 20. Század Hangja, i. m. Fris E. Kata interjúja Szántó Györgyné Tarnovszki Évával, i. m.
[39] – Tépd le a sárga csillagot, i. m., Jószéf Méir/Mayer József interjúja, 157. old.
[40] – Alexander Grossman: Nur das Gewissen: Carl Lutz und seine Budapester Aktion, Geschichte und Porträt, 85. old.
[41] – Tépd le a sárga csillagot, i. m., Rafi Bensalom interjúja, 102. old.
[42] – Tépd le a sárga csillagot, i. m., Móse Alpán interjúja, 63. old.
[43] – Bartha Ákos: Cionista bunkerek a német megszállás idején, Szombat, 2021. 06. 06.
[44] – „[Ezek a bunkerek] nem voltak [valódi óvóhelyek]. Pincékben, tanyákon, rissz-rossz lakásokban bújtattuk az embereket, a városon kívül.” – Tépd le a sárga csillagot, i. m., Mayer József (Joszef Meir) interjúja, 157. old.; vö. Perec Révész interjújával: „Például egy ócskavastelepen, a Hungária körúton [volt egy bunker]. Itt bújni sem volt veszélytelen. De hát akkoriban egyáltalán élni volt veszélyes.” – Ua., 184. old.
[45] – Randolph L. Braham: A népirtás politikája – A Holocaust Magyarországon, Második kötet, 2., bővített és átdolgozott kiadás, Belvárosi Könyvkiadó, Budapest, 1997; második kötet, 1092. old. Vö. Bartha Ákos: Cionista bunkerek a német megszállás idején, Szombat, 2021. 06. 06.
[46] – Grossman, i. m., 95. old.
[47] – 3582. DEGOB-jegyzőkönyv, i.m.: „December 31. volt [az] egyik legnehezebb napja a követségnek, amikor a követség épületéből már az utcára sorakoztatták az ott rejtőzködőket és ismeretlen (ismert volt ez a sors) sors elé akarták állítani. Itt is [a] hatósági sokórás küzdelem meghozta az eredményt: mindenkit visszaengedtek, veszteségünk úgy ekkor, mint az egyéb megrohanásoknál, a legminimálisabb volt.” Hozzáteszi: „Sokkal szerencsésebben úsztuk meg a rettenetes napokat, mint pl. a svéd követség, ahol a Liszt Ferenc-téri hivatal megrohanása közel 300 halálos áldozatot követelt. Kun páter, akit időközben már felakasztottak, a Wekerle Sándor-utca 17. sz. házba Krisztus szent nevében fegyverrel hatolt be zsidókat kiirtani. Itt is [!] követségi érvekkel és egy vadonatúj bőrkabát feláldozásával sikerült az elhurcoltatást megúszni.”
[48] – Gács Teri: A mélységből kiáltunk hozzád, I. rész, Tabor kiadás, Budapest, 1946, 326. old. – amennyiben ugyanarról az incidensről van szó, amelyet Gur Dávid említ; Gács Teri dátum nélkül, de kronológiája szerint 1944 december 31-ére vagy későbbre tesz egy nyilas-razziát, ami megfelel Gur Dávid hónap és kronológia nélküli említésének (Együtt az ár ellen, 132. old.).
[49] – Gur Dávid: Együtt az ár ellen, i. m., 132. old.; Brothers for Resistance and Rescue, i.m., 180. old.
[50] – L. Braham: The Politics of Genocide, i. m., 202, 290. old.; A népirtás politikája Magyarországon, i. m., Első kötet, 667, 676. old.
[51] – Tépd le a sárga csillagot, i. m., Móse Alpán interjúja, 67. old.
[52] – Népszínház utca 31. (10 forrás), Népszínház utca 40. (1 forrás), Vay Ádám utca 8. (6 forrás), Alföldi utca (1 forrás), Népszínház utca 46. (2 forrás), Népszínház utca 47. (4 forrás), Népszínház utca 59. (14 forrás), Kun utca 12./Teleki tér 25. tömbben (6 forrás), és Erdélyi utca 19. (mai Teleki tér 1. (2 forrás). Gazsi József kutatásai alapján Bartha Ákos még a Népszínház utca 16-ot is megnevezi fegyveres ellenállás helyszíneként. Harsányi János történész még három utcát említ meg a harcok helyszíneként: a Bezerédi utcát, a József utcát, és a Nagy Fuvaros utcát, illetve a Tisza Kálmán teret (mai II. János Pál pápa tér); itt három egymástól független kortárs forrás említi az OTI-házakat a harcok helyszíneként, és a Teleki teret. Az utóbbira való tekintettel Komoróczy Géza történész konkrétan a Teleki tér 4-et nevezi meg ellenállás helyszíneként, még legalább egy utcát és házat megjelölve: a „Lujza utca 16.-Magdolna utca 42/44.-Dobozi utca 19/21. háztömb”-öt, amelyben „az ócskapiac árusai, nagy többségükben zsidók laktak,” és „váratlanul fegyveres ellenállás fogadta [a nyilaskereszteseket]: munkaszolgálatosok, cionista fiatalok lőttek rájuk, néhány órán át tartani tudták magukat.”
[53] – Lásd Tolnainé Kassai Margit: Óvoda az óvóhelyen – Feljegyzések a Sztehlo-gyermekmentésről (bár nem történészi feldolgozás), Tények és Tanúk, Magvető Kiadó, 2020, 84. old., és Komoróczy Géza: A zsidók története Magyarországon, II. köt., 809-810. old.; illetve Braham, amennyiben utalása a Népszínház utcai eseményekre értendő, valamint Gazsi József erre vonatkozó idézett megjegyzését. Bartha csak közvetve implikálja a halucokat a felkelésben.
