Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Nyilas üldöztetés, államszocialista meghurcolás és polgárjogi mozgalom: egy roma aktivista a 20. században

Vitatott, hogy a Magyarországi Cigány Kulturális Szövetség (röviden: MCKSZ, vagy Szövetség) létrejöttét vajon az 1956-os forradalom nem várt következményeként, az A magyarországi cigányság helyzetéről című, az akkori Munkaügyi Minisztérium két munkatársa, Bán Géza és Pogány György nevével fémjelzett jelentés eredményeként, avagy egy mindezeknél korábbi, 1954-es közös értelmiségi megmozdulás, a pándi lakosok és neves roma zenészek együttes fellépése sikereként lehet elkönyvelni. Akárhogyan is történt, 1958 elején, László Mária (1909–1989) vezetésével és a Művelődési Minisztérium Nemzetiségi Osztályának felügyelete alatt a Szövetség megkezdte rövid, ám hatékony működését. Bár a szervezet tevékenységét az állam ellenőrizte, mégis képes volt, elsősorban László Mária vezetése alatt, a magyarországi roma népesség mentsvára és kulturális motorja lenni.

A népirtástól a népbíróságig

Endre László, Baky László, Jaross Andor. E nevek viselői 1944 tavaszán és nyarán kulcsszerepet játszottak a magyar holokauszt legvéresebb epizódjában, a vidéki zsidóság gettósításában és elhurcolásában. Három főbűnös neve, amelyekre mára – a magyar állam és politikai osztály érdekének megfelelően – a szemérmes felejtés fátyla hull. Pedig az ország demokratikus újjáépítésének munkájától lelkesült magyarok 1945-ben még tisztában voltak azzal, hogy ki felelt a 437 ezer Auschwitzba és más német táborokba deportált honfitárs hiányáért, és fontosnak tartották a bűnök feltárását és a főbűnösök megbüntetését.

Endre, Baky és Jaross népbírósági perének 75. évfordulóján A népirtástól a népbíróságig címen indítunk sorozatot, amivel az igazságszolgáltatás, valamint a magyar és kelet-európai népirtás kulcspillanatait idézzük fel, miközben feltesszük a kérdést: mik a felejtés okai és milyen következményekkel jár a szembenézés hiánya?

Sorozatszerkesztők: Laczó Ferenc és Papp Gáspár

A Szövetség elsődleges feladatai közé tartozott a romák kulturális jogainak biztosítása, a romák helyzetének az egészségügy, oktatás és kultúra terén való jobbítása, illetve tágabban a kultúra ápolása. Ez utóbbit nem csupán a közösség (túl)élése miatt tartotta kiemelkedően fontosnak, hanem a kultúrára egyfajta „fegyverként” tekintett, ami a többségi-kisebbségi viszonyrendszer, s az abból fakadó hatalmi egyenlőtlenségek alakításában is kulcsszerepet játszhat. A Szövetséghez idővel megszámlálhatatlanul sok, visszaéléssel, atrocitással, diszkriminációval kapcsolatos panasz érkezett, s a munkatársak vállalták azok elemzését, kivizsgálását, illetve jogorvoslat biztosítását.

Az MCKSZ hamar politikai tényezővé vált: a roma kisebbségi gondolatkör elsődleges alakítója lett, képviselte a rá bízottakat, perlekedett a hatalommal és elhintette a roma polgárjogi mozgalom csíráit.[1]

A Szövetség, megalakulásának kezdetétől odafigyelt a „hitleri üldözéseket”[2] elszenvedők kárpótlásának kérdésére. Sőt, a holokauszt története, pontosabban annak roma emlékezete szerves részét képezte már annak a feliratnak is, amit László Mária a Magyar Népköztársaság Minisztertanácsához címzett, s melyben a Szövetség megalapítását szorgalmazta.

László így fogalmazott „A második vh. idején a nemzetiségek elnyomása igen erősen fellángolt és faji gyűlöletbe csapott át. A negyvenes évektől kezdve, de főleg 1941-ben a délszláv lakossággal kegyetlenkedtek, majd zsidó és cigány gettókat állítottak fel, ahonnan a legkegyetlenebb körülmények között a cigányok ezreit, úgy miként a zsidókat, gyerekeket, nőket, férfiakat, magukkal tehetetlen öregeket és betegeket vittek gázkamrákba. Míg a zsidó lakosságunkért a világ minden táján élő szabadságszerető, dolgozók milliói emelték fel szavukat, addig a világ fájdalmát és örömét eldaloló muzsikáló vagy becsületesen dolgozó és mindvégig a törvényen kívül álló, és sohasem politikai tényező és nem kizsákmányoló cigányért senki sem emelte fel a szavát.[3]

László tehát nem csupán a zsidók szenvedéséhez hasonlítja és azon keresztül kísérli meg a cigányok második világháborús szenvedésének elismertetését, de arra is lehetőséget lát, hogy ezen a történeten keresztül a romák teljes értékű állampolgárai legyenek a magyar társadalomnak.

A szervezet igyekezett összegyűjteni és hálózatot építeni azokból, akik valóban tenni akartak a magyarországi cigányság helyzetének jobbításáért. Kakuczi József egyike volt ezen lelkes tagoknak. Járta az országot, beszélt az emberekkel és beszámolt a Szövetségnek tapasztalatairól, élményeiről, a telepeken látottakról.

Az Etnológiai Archívumban fellelhető László Mária hagyatékban két dokumentum is található Kakuczi neve alatt: az egyik egy 1958. szeptember 15-én kelt jelentés az ercsi cigánytelep helyzetéről, míg a másik az önéletírása, e cikk origója.[4]

Kakuczi önéletírásának szerves része a 40-es évek üldöztetésének története is. Ez talán csak retrospektíve tűnik meglepőnek, egy olyan korból visszatekintve, amiben a roma holokauszt története „elfelejtettnek”, „elhallgatottnak”, „némának” minősül. Ha ellenben prospektív szemlélettel kíséreljük meg megérteni a szöveget, már nem nehéz azt feltételeznünk, hogy a holokauszt eseményei pár évvel megtörténtük után nem merültek feledésbe. Nem váltak tabukká, sem sorseseményekké, sokkal inkább az én történetének integráns, elbeszélhető epizódjaivá. Talán Kakuczi is egyike volt azoknak, akik a Szövetség által szorgalmazott kárpótlási folyamatba beléptek és az igénylést kitöltötték. Talán önéletírására nem csak az MCKSZ által meghirdetett pozícióra benyújtott „pályázati anyagként” tekintett. Talán nem csak munkalehetőséget látott az intézményben, hanem egy olyan platformot, amin keresztül elbeszélhetővé válik az ő és mások élettörténete, s ami által képes lehet alakítani berögzült mindennapi képzeteket, társadalmi struktúrákat is.

„Kakuczi József, önéletrajzom. Születtem 1913. augusztus 15-én, Pesthidegkúton. Édesanyám Kakuczi Katalin. Pilisvörösváron lakom. A solymári gyárban dolgoztam szegkovácsként. Keresetem 1200 Ft. Törvényes feleségem Sárközi Ilona, született 1927. december 30-án, Esztergomban, anyja Sárközi Júlia, esztergomi, születési ideje nem megállapítható. Pesthidegkúton születtem és ott is nevelkedtem. Majd 16 éves lettem és kőműves szakmunkás lettem Mazur Lajos kőművesmesternél Pesthidegkúton. Majd 17 éves koromban 1 napi elzárásra ítélt a budapesti büntető bíróság orgazdaságban. 18 éves koromban munkahelyet váltottam szintén Hidegkúton és elkezdtem dolgozni Szabados Andrásnál, szintén kőművesmesternél egész 20 éves koromig. Majd sorozásra vittek Budakeszire. Tényleges katonai szolgálatra bevonultam 1937-be Budapestre a Gróf Andrássy laktanyában fog. ütegnél be. oszl. löveghez voltam. Katonai szolgálatosan nagyon nehéz volt. Önkényes eltávozásom miatt a honvéd törvény elítélt 6 heti börtönre. Belátással voltak, hogy nem bírtam a sok pofont. Később megszöktem. … 1938-ban beteg lettem, amelyben 2 évig szenvedtem és mai napig a nyoma látható a bal nyak és jobb arcomon. 1939-ben leszereltem, elfekve, mint beteget hazaszállítottak, kérelmemre, hogy otthoni halálozásban részesüljek. Dr Forgács Ferenc privát orvos 1 hónapi kezelés után kigyógyított. Majd 1940-ben 30 napos fegyvergyakorlatra hívtak. 1940-ben leszereltem, mint fegyvernélküli szolgálatos. Tovább dolgoztam napszámban, amit apámtól, Sárközi Páltól sajátítottam el. 1942-ben behívót kaptam, amelyre nem jelentkeztem, mert akkor már az én fajta népemet deportálták. Majd tudtomra került, hogy többet ki is végeztek a nyilasok.”

Az én-elbeszélés névvel, születési idővel és hellyel, anyja nevével kezdődik. A szerző ezt követően röviden kitekint a jelenbe, megemlíti feleségét és foglalkozását, majd visszakanyarodik a múltba s a gyerekéveket átugorva 16 éves korától kezdi el mesélni élettörténetét, amikor is szakmát szerez és kőművesként kezd dolgozni egy helyi mesternél. Szakmai előmenetele 1933-ban megszakad, amikor is sorozásra viszik, majd 1937-ben be is vonul. A szöveg itt akadozik, a szavak nehezen olvashatóvá válnak, a helyesírás összeomlik.

Talán fizikailag és lelkileg is annyira megviselte Kakuczit a katonai szolgálat, hogy ennyi idő távlatából is nehéz a visszaemlékezés. Talán ki volt szolgáltatva katonatársainak, nem tudta megfelelő módon képviselnie és megvédeni magát, s – a fizikai és lelki bántalmazások elől menekülve – elszökött az adott hónap harmadik napján. S mindezért csupán (?) hat heti börtönre ítélik, mert értik vagy együtt éreznek vele felettesei?

Kakuczi egy évre rá megbetegszik, 1939-ben hazaszállítják, 1940-ben leszerel s ezalatt napszámban dolgozik. 1942-ben megérkezik a behívója, amit elbeszélése szerint a megindult deportálások miatt nem vesz át. Lakatos Menyhért Füstös képek c. regényének záróképei között úgy indul el a vonat, rajta a telep romáival, hogy azok mit sem sejtik, hova tartanak, mi vár rájuk.[5] Vajon Kakuczi tudott, s ha igen, akkor honnan a deportálásokról? Lehetséges, hogy ez inkább utólagos értelmezése a történteknek? Elképzelhető, hogy a múltbeli események elbeszélhetővé tétele érdekében a zsidó tapasztalaton keresztül épül fel a narratíva ezen része.[6] Hiszen a nácik romákkal és zsidókkal szembeni megnyilvánulásai erősen különböztek egymástól, ami megnehezítheti a romák történetének kifejtését és beillesztését a holokauszt diskurzusába.

Az ún. cigányellenes intézkedések rasszista megközelítése két másik indítékkal társult. Egyrészt „munkakerülőknek”, „a társadalom parazitáinak” minősítették a romákat, másrészt a „társadalomra veszélyes egyedeknek”, akiket „bűnmegelőzés céljából” üldöztek. Ám ezek az intézkedések alapvetően decentralizáltan és összehangolatlanul születtek; nem volt központi parancs és nem volt egységes az üldözések kivitelezése sem.[7]

Mindez azt jelenti, hogy a hatalom különböző szintjei, ha eltérő mértékben is, de beleszólhattak a romákkal kapcsolatos intézkedésekbe, az egyes vármegyék szinte autonóm módon dönthettek saját roma lakosságuk sorsáról. Nem csupán az üldözés formája, módja és intenzitása, de annak célcsoportja sem volt feltétlenül egységesen meghatározva.

Ez utóbbi úgy fordulhatott elő, hogy a hatóságok különbséget tettek az ún. „tiszta vérű” és a „kevert vérű” cigányok között, s az egyes „kategóriákat” eltérő bánásmódban részesítették.

Kakuczi így folytatja a történetét:

De hát így nem lehettem hazafi csak katonaszökevény. Szökésben éltem Sárközi Rozáliával, most Esztergomba lakik, majd Horváth Zsófiával, Sárközi Borbálával is, ezek hordoztak anyagilag is engem. Pesthidegkút és Esztergom között minden …. helyet megjártam. 1944. szeptemberben Pesthidegkút határában tartózkodtam és a hajnali órákban két csendőr ébresztett fel, elfáradt mély álmomban. Persze velem volt Horváth Zsófia is. Engem megbilincseltek és jól elvezettek és Pestszentlőrincre vittek. Pestszentlőrincen még több cigányok össze voltak gyűjtve. Lőrincről Lajosmizsére vittek október közepe felé lehetett, majd a Dicső Vörös Hadsereg közeledett és menekülni kellett. Menekülés közben én megszöktem és Esztergom felé vettem az irányt. Esztergomba …. a nyilasok és Komáromba vittek volna többünket, már cigányok és magyarok vegyesen voltunk, de én útközben megszöktem és vissza akartam menni Esztergomba. Útközben megint elfogtak és …. autóba tettek és elszállítottak Nagymegyerig. Ott sikerült utolérnie minket a Dicső Vörös Hadseregnek. Ez 1945. április hó eleje lehetett. A Dicső Vörös Hadsereg szabadon engedett mindenkit. Annyi volt a nép, hogy az útmentén nem fért el. Pesthidegkútra mentem, de úgy meg voltam törve, hogy már nem bírtam lábra állni.

Szökevényként él, különböző nők segítik a túlélésben. 1944 őszén elfogják a csendőrök és Pestszentlőrincre, a vármegye egyik nagyobb gyűjtőközpontjába viszik. A romák többsége nem a koncentrációs táborokban vesztette életét, hanem a kényszermunka, az egyes razziák vagy a kivégzések során. Az üldözések mértéke és természete a helyi érdekek, viszonyok, kapacitások és intézmények függvényében alakult, dokumentációjuk pedig nem volt garantált – ez utóbbi értelemszerűen nagyban nehezíti az események rekonstruálását. Ahogy Karola Fings írja, a Harmadik Birodalom területén az ún. Zigeunerlagereket nem az SS, az SA vagy a Gestapo hozta létre, hanem a helyi, regionális közigazgatás.[8] Magyarországon a legnagyobb gyűjtőtábor a komáromi Csillagerőd volt, ahonnan a munkaképeseket kényszermunkára vitték, többeket hazaengedtek, de 1944 telén innen indultak a vonatok Dachauba, Bergen-Belsenbe és Ravensbrückbe is.

Kakuczi nem kerül a Csillagerődbe, Pestszentlőrincről Lajosmizsére szállítják, ahonnan sikeresen megszökik. Útközben elkapják, ám ismét sikeres szökési kísérletet hajt végre. Végül a „Dicső” Vörös Hadsereg jelenlétében szabadul, s jut haza, kimerülten.

Túlélése történetében fontos szerepet játszott egyrészt a barátnő személye és az azon keresztül érkező anyagi, lelki, fizikai segítség, másrészt az, hogy képes volt újra és újra erőt merítenie és megpróbálni változtatni a helyzetén, ha kell, szökni.

„1945. május 7-én fölmentem Esztergomba és újból nősültem, Sárközi Ilonát vettem feleségül. Nagy infláció keletkezett és cseréltem tárgyakat ruhafélékre és úgy éltünk 1947-ig majd, már akkor a forint stabil volt. Alkalmi munkát végeztem feleségemmel együtt, családunk volt velem, kocsit lóval is könnyebb fuvarokat vállaltam. 1948-ban az esztergomi magas építkezéshez mentem dolgozni. 1949-ben országszerte meg indult az analfabéta tanfolyam is, az esztergomi cigánytelepen összeszerveződtünk, 24-en is jelentkeztünk. Sárhidi Dezső volt az előadónk. Nagyon jól tanított, megtanultam írni, olvasni és visszamentem munkahelyemre. Hét hónap leforgása alatt az építkezési gépekről vizsgát tettem. 1950-ben vándoroktató kutatás indult országszerte és én is beleestem. De én nem jelentkeztem, mert nagyon gyöngének éreztem magam. A vándoroktatók hét hónapi tanfolyamra mentek. Mire ők vizsgát tettek én az idő alatt két szemináriumot végeztem. Előadó Vadász Sándor rendőrszázados volt. Így mire ők taníthattak én is be lettem osztva Komárom megyébe és taníthattam Esztergomban, …. és Sárisápon. 1952-ig, majd utána Esztergomban fúróés szegkovácsként dolgoztam. Vezetője én voltam 1954-ig, 1955-ig az esztergomi szerszámgépgyárban dolgoztam. 1955-től 1956 -ig önálló leszek. Majd az egyik napon Dorogon áthaladva az egyik rendőr őrmesterrel találkoztam, aki személyi igazolványomat elvette azzal, hogy rossz a fénykép. Egy írást adott a személyi azonosság elvételéről. Majd 1 hónap múlva behívtak a rendőrségre és fekete igazolványt kaptam 1957-ben. Sárközi Rezsőnek …. csináltunk.”

A háborút követően megnősül s felesége Sárközi Ilona lesz. Ez a név korábban nem fordult elő az őt körülvevő női nevek között.

Csereberél, fuvarokat vállal és építkezésen dolgozik az első időszakban, majd 1949-ban megkezdi tanulmányait, megtanul írni és olvasni. 1951-52 között tanít, majd fúró- és szegkovács szakvizsgát tesz és el is kezd a szakmában dolgozni. 1957-ben Dorogon tartózkodott, amikor is elveszik a személyi igazolványát és helyette ő és családja is ún. fekete igazolványt kap. Az 1954-ben megkezdett személyi igazolvány rendszert 1955-ben az ún. „kóbor cigányok” számára kiegészítették egy speciális igazolvánnyal, melyre akkor vált jogosulttá a személy, ha az munkáját és lakhelyét nem tudta igazolni és „feltehetőleg bűnözésből élt.” Valójában azonban bőrszín alapján lett kiosztva, s puszta stigmatizációs eszközként szolgált, mely gyakorlat aztán 1963-ig volt érvényben az országban. [9]

Azaz a romák a világháborút követően is közegészségügyi és rendőri problémaként jelentkeztek a karhatalom számára. Bár a Magyarországi Cigányok Kulturális Szövetsége 1957-es megalakulásával úgy tűnt, a helyzet végre javulhat, a szövetség 1961-es felszámolásával egyidőben jóváhagyott párthatározat alapján a cigányság többé „nem alkot nemzetiségi csoportot”, integrációja pedig a munkán és letelepedésen keresztül oldandó meg.

1957-ben megesküdtem feleségemmel polgárilag és egyházilag is. 1958. január 20-án az esztergomi cigány vajda a rendőrséggel és lakásügy vezetőjével Szabó nevezetűvel a tizenkét fokos hidegbe a családomat kirakta a szabadba. Én a dorogi MÁV fűtőháznál dolgoztam és mire hazajöttem a családomat a hó tetején találtam. Budapestre jöttem. És a Magyarországi Kulturális Szövetség titkárságon panaszt tettem, amikor panaszom eredményes lett. Akkor a vajda is, Horváth András lakásügyi vezető is…. megfenyegetett. A fenyegetést én nem vettem …. és visszamondtam a Szövetségnek. 1958. április 10-én akkor lakásomon délután 1 órakor Huszár nyomozó megjelent és bekényszerített a rendőrségre. Nem hallgattak ki, lökdösve vittek, közbiztonsági laborba helyeztek. Feleségem elment a Szövetséghez és László Mária a szövetség titkára helyes nyomozást indított meg. Szövetségünk nyomozása alapján április 27-én szabadlábra helyeztek. A volt munkahelyem fölmondást értesített felém. Így a közbiztonságba helyezett időm nem lett kifizetve. De hát én a rendőrséggel és a tanáccsal nem akartam ujjat húzni és elköltöztem Esztergomból Pilisvörösvárra 1958. május 1-jén és a szentendrei textilfestő gyárban dolgoztam. A Magyarországi Cigányok Kulturális Szövetsége külső munkatársa vagyok. 7 családom van, idősebb 12 éves, legkisebbik egy éves.

Budapest, 1958. szeptember 26.

Kakuczi József”

Elbeszélése végén, 1958 telén Kakuczi családját kilakoltatják, míg ő épp a MÁV fűtőházban dolgozik. Panaszt tett a Szövetségnél, mire válaszul, bár panasza meghallgatásra talált, a helyi hatalmi szervek megfenyegetik és elzárják. Mire szabadul, már nincs munkája s nem akar újra áldozatául esni a hatalmi érdekeknek, így családjával elköltözik Pilisvörösvárra, s a szentendrei textilfestő gyárban helyezkedik el, illetve a Szövetség külső munkatársává lesz.

A Horthy-korszak cigányellenes intézkedései és a nyilas uralom emlékezete szorosan összefügg az emancipációért küzdő magyar és nemzetközi roma mozgalom megszületésével és megerősödésével, aminek fontos korai mérföldköve volt Magyarországi Cigány Kulturális Szövetség tevékenysége. A roma holokauszt tapasztalati alapként szolgál majd az 1971-ben megrendezett Roma Világkongresszuson, központi eleme lesz Lakatos Menyhért 1975-ben megjelent Füstös képek c. művének, vagy rákerül Péli Tamás Születés című, 1983-ban megfestett pannójára.

A publikus és a privát tapasztalat és emlékezés azonban nem feltétlenül azonos módon strukturálódik.

Míg az emlékező társadalom – pontosabban a mozgolódó roma értelmiség – erőforrásként használja a roma holokauszt emlékezetét, addig az emlékező ember élettörténetében, így Kakuczi esetében is, csupán egy epizóddá válik, amit aztán a „fekete igazolvány” rendszer, az 1961-es párthatározat, vagy adott esetben a kényszermosdatások követnek.

[1] – Magyar Cigányok Kulturális Szövetségéről bővebben lásd pl.: Sághy Erna, „Cigánypolitika Magyarországon az 1950-1960-as években,” Mozgó Világ 1 (2008), 273-308; Michael Stewart, „Communist Roma Policy 1945-1989 as Seen Through the Hungarian Case,” in Between Past and Future: the Roma of Central and Eastern Europe, ed. Will Guy (Hatfield, Hertfordshire, UK: University of Hertfordshire Press, 2001), 70-89.

[2] – Az Általános Értékforgalmi Bank kárpótlási kérdőívein ez a terminus szerepelt.

[3] – László Mária hagyatéka az Etnológiai Archívumban található. Iktatószáma nincs. Ezúton is köszönöm Szuhay Péternek, hogy a gyűjteményt megmutatta 2014-ben, illetve Hegyi Dóra könyvtárosnak a segítséget a dokumentumok előkeresésében. László Mária, Felirat a Magyar Népköztársaság Minisztertanácsához a Magyarországon élő cigány néptöredék gazdasági, politikai és kulturális életszínvonalának emelése tárgyában. 1956 január 9. Etnológiai Archívum, László Mária hagyaték.

[4] – A szövegen tartalmi változtatást nem eszközöltem, az olvasmányosság érdekében enyhén szerkesztettem, a helyesírási hibákat javítottam, a rövidítéseket néhol kiírtam.

[5] – Lakatos Menyhért, Füstös képek. Budapest: L’Harmattan. 2012.

[6] – Vidra Zsuzsanna, „‘The Unhidden Jew1. Jewish Narratives in Romany Life-Stories.” In Multi-disciplinary Approaches to Romany Studies, szerk. Michael Stewart és Rövid Márton. Budapest: CEU Press. 2010. 196-211.

[7] – Kapralski, Slawomir. „The Aftermath of the Roma Holocaust: From Implicit Memories to Commemoration.” In The Nazi Genocide of the Roma: Reassessment and Commemoration, ed. A. Weiss-Wendt. New York-Oxford. Berghahn Books, 2013.

[8] – Fings, Karola. „Nationalsozialistische Zwangslager für Sinti und Roma.” In Der Ort des Terrors, 192-217. Wolfgang Benz und Barbara Distel. Hrsg. München, 2009.

[9] – Sághy, „Cigánypolitika,” 274.

Címlapkép: Bundesarchiv