Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Miért beszélünk 2021-ben a holokauszt felelőseiről?

Ma egyetlen emléktábla van a Bács-Kiskun megyei Petőfiszálláson[1] található kúrián, ahol a magyar Belügyminisztérium vezető tisztségviselői, így Endre László és a német Birodalmi Biztonsági Főhivatalt képviselő Adolf Eichmann közti, 1944 tavaszi egyeztetések során elhatározták több százezer magyar zsidó Auschwitz-Birkenauba és más táborokba deportálását. E tábla sem az 1944-es döntésnek és e döntés áldozatainak, hanem a magyar holokauszt legradikálisabb, egyúttal leghatékonyabb elkövetője, Endre László családjának állít emléket.

Erre a tényre Vági Zoltán és Kádár Gábor közösen írott, A végső döntés című könyvének záró fejezete hívja fel a figyelmünket, A népirtástól a népbíróságig című sorozatunkat első fokon e megdöbbentő tény motiválta.

Az auschwitzi megsemmisítő tábor felszabadulásának 76. évfordulóján nem nehéz belátni, hogy nem pusztán e konkrét petőfiszállási-szentkúti történelmi helyszín jelentősége merült feledésbe, hanem a holokauszt magyar főbűnöseinek cselekedetei is, olyannyira, hogy Endre Lászlónak még a neve sem közismert.

Hogyan lehetséges mindez, 75 évvel azután, hogy a Zeneakadémián sor került a magyar holokauszt főbűnöseinek felelősségre vonására, az Endre–Baky–Jaross-perre, és annak ellenére, hogy a témát immár évtizedek óta nagy érdeklődés övezi?

Miért vesznek a múlt homályába a holokauszt történetének magyar kulcsfigurái, a tetteiket lehetővé tevő intézményekkel és folyamatokkal együtt? Méghozzá annak ellenére, hogy a magyar állam hivatalosan a „soha többé” jegyében fogalmazza meg a népirtáshoz fűződő viszonyát?

És miként lehetne ezen változtatni, hogy a holokauszt ne moralizáló-elidegenítő tanmeseként rögzüljön, hanem intézmények és személyek konkrét felelősségét felvető történelmi folyamatként lehessen róla gondolkodni, és az így nyert történelmi tudásunk a jelennek is kritikus tükröt állíthasson?

Sorozatunkat e kérdések és célok inspirálták.

A népirtástól a népbíróságig

Endre László, Baky László, Jaross Andor. E nevek viselői 1944 tavaszán és nyarán kulcsszerepet játszottak a magyar holokauszt legvéresebb epizódjában, a vidéki zsidóság gettósításában és elhurcolásában. Három főbűnös neve, amelyekre mára – a magyar állam és politikai osztály érdekének megfelelően – a szemérmes felejtés fátyla hull. Pedig az ország demokratikus újjáépítésének munkájától lelkesült magyarok 1945-ben még tisztában voltak azzal, hogy ki felelt a 437 ezer Auschwitzba és más német táborokba deportált honfitárs hiányáért, és fontosnak tartották a bűnök feltárását és a főbűnösök megbüntetését.

Endre, Baky és Jaross népbírósági perének 75. évfordulóján A népirtástól a népbíróságig címen indítunk sorozatot, amivel az igazságszolgáltatás, valamint a magyar és kelet-európai népirtás kulcspillanatait idézzük fel, miközben feltesszük a kérdést: mik a felejtés okai és milyen következményekkel jár a szembenézés hiánya?

Sorozatszerkesztők: Laczó Ferenc és Papp Gáspár


A kormányzó jobboldal által favorizált intézmények és diskurzusok a magyarok közelmúltbeli szerepei közül elsősorban az elszenvedői szerepet hangsúlyozzák. A magyar tragédiák és traumák egyoldalú előtérbe állításával – globális méretekben elterjedt mintákat követve – az emberek áldozati öntudatát próbálják felerősíteni. Ezáltal ugyanis képesek felerősíteni a nacionalizmus dacos oldalát és meggyengíteni az önvizsgálatot és felelősségvállalást előfeltételező jobbító gyakorlatokat.

Az áldozati narratívák radikális, mondhatni Szabadság téri változata még 1944 kapcsán is kizárólag a magyar áldozatiságot hangsúlyozza, a tettesi és haszonélvezői szerepeket pedig elleplezi, noha ezek nélkül a német megszállás és a magyar holokauszt története megérthetetlen. A magyar nacionalizmus radikális változataiban – melyekkel a jelenlegi rezsim immár évek óta kokettál – a magyar nemzet nemessége és ártatlansága alaptételnek számít. Ezen előfeltevésrendszer szerint minden rossz forrása a külvilág, és a huszadik század tragédiáiért is elsősorban a függetlenség elvesztése, azaz az ország megszállásai okolhatók.

A nemzet áldozatiságát túlhangsúlyozó értelmezés ellehetetleníti az éleslátást, akárcsak az állam közreműködésével alávetettek, jogfosztottak, üldözöttek elnyomásának elismerését és a velük való szolidaritást. E radikális nacionalista válaszok – Magyarországon éppúgy, ahogy a világ számos táján – ahhoz is hozzájárulnak, hogy az elnyomó, igazságtalan rezsimek képesek legyenek magukat kritikán felül helyezni.

A magyar közelmúltat e jobboldali platformon állók ezért nem is próbálják érdemben vizsgálni, annak sokkal inkább ideologikus emlékezetpolitikai felhasználásával próbálkoznak. Eközben arra törekszenek, hogy a kritikus és önreflexív munkák elősegítésére képes szektorok autonómiáját visszaszorítsák, sőt felszámolják. E megfontolás áll egyetemek, a Magyar Tudományos Akadémia vagy az olyan kutatóintézetek függetlensége elleni támadások mögött, mint az 1956-os Intézet vagy a Politikatörténeti Intézet.

Közismert, hogy a személyes és a nemzeti emlékezet is hajlamos torzítani. A velünk szemben elkövetett, akár kisebb sértéseket is gyakran mélyebben őrzi, mint az általunk elkövetett, akár komolyabb bűnök szégyenteljes emlékezetét. Ha azonban embertársainkkal és a világ népeivel az egyenlőség elvére épülő viszonyokat szeretnénk kialakítani, akkor épp e torzítások korrekciójára kell törekednünk.

Épp ezért

az áldozatainkról való megemlékezések – bármily érthetőek és szükségesek is legyenek – nem pótolhatják a tettesek történeteinek, tettessé válásuk folyamatának megismerését. Amely közösség ugyanis nem képes önkritikusan megvizsgálni saját múltját, hagyományait és örökített gyakorlatait, hanem azok elvtelen igazolására törekszik, attól a jelenlegi és a jövőbeli jogsértések és igazságtalanságok esetén sem várhatunk hatékony ellenintézkedéseket és előremutató politikát.

Amely állam saját maga mindenkori ártatlanságát hirdeti, az nem csupán az érdemi-kritikus történettudományt kívánja mitikus képekkel helyettesíteni, hanem e mitikus képek elterjesztése által jelenbeli és jövőbeli önkényes lépéseit is legitimálni próbálja.

A modern társadalmakban a tudományon túl, az érdemi közélet szerepe is épp e mitikus, elvtelen, önigazoló képek kritikai felülvizsgálatából áll.


Sorozatunk nem az áldozati szerepek helyreállítására-visszafordítására törekszik. Ahogy a magyar nemzet alapvető ártatlanságát, úgy természetesen bűnösségét sem állítjuk. Norbert Frei jénai történész Németországgal kapcsolatos megfigyelése éppenséggel Magyarországra is alkalmazható: a kollektív bűnösség állítólagos elvére épp, hogy a német egyének második világháborús, nagyon is konkrét felelősségét elvitatók hivatkoztak és hivatkoznak előszeretettel.

Kollektív bűnösség nincs, ahogy nem létezett a tömegeket valóban kollektivizáló – totalitárius – rendszer sem. Sorozatunk célja pontosan az, hogy ezen általánosító, a magyar közelmúlt tényeit elhomályosító képek helyett konkrét tudással szolgáljunk, a magyar esettanulmányokat pedig tágabb regionális kontextusukba is belehelyezzük.

Kik voltak a holokauszt legfőbb magyar elkövetői? Hogyan jutottak a hatalomba, mit kezdtek vele, és tevékenységük hogyan függött össze német tettestársaik kortárs lépéseivel? Hogyan vett részt a csendőrség a holokauszt elkövetésében? Mi derült ki az ország vezetősége, így többek között Horthy Miklós kormányzó szerepéről a népbíróságokon lefolytatott főbb perek során?

Miként határozták meg a társadalmi nemekkel kapcsolatos előfeltevések és előítéletek a népbírósági tanúvallomások érzékelését és értékelését? Miként reagáltak az üldözöttek szenvedéseikre és hogyan értelmezték azokat a felszabadulásukat közvetlenül követő években? Mennyiben tűnt ki vagy illeszkedett a második világháborús üldöztetés egy magyar roma aktivista huszadik századi súlyos megpróbáltatásaiba? Mit mondhatunk a kárpótlások történetéről és az ezzel kapcsolatos téves előfeltevésekről?

E kulcskérdésekkel mind külön cikkben foglalkoztunk vagy fogunk foglalkozni a következő hetekben.

A holokauszt korántsem csak magyar, hanem összeurópai, ugyanakkor nagyrészt épp közép-kelet-európai történet. A regionális beágyazás érdekében Románia, Szlovákia és Horvátország második világháborús történetének vezető kutatóit is bevontuk, mégpedig annak tudatában, hogy a szomszédos országokban a magyarhoz sok tekintetben hasonló, de jelentős pontokon némileg eltérő emlékezeti folyamatok zajlanak, amelyek úgyszintén leírhatók az áldozati és önreflexív emlékezet versengésével.

Reményeink szerint A népirtástól a népbíróságig sorozat cikkeinek megismerése után olvasóink a holokauszt magyar és régiónkbeli felelőseiről pontosabb képet tudnak majd alkotni, és a felelősség kérdéseiről is megbízható tudással fognak rendelkezni. Közösen talán Petőfiszálláson is képesek leszünk majd létrehozni egy érdemi történelmi tudást kínáló emlékhelyet.

[1] – Petőfiszállás 1952-ben jött létre, 1944-ben még Szentkút volt a szóban forgó település neve, ami később Petőfiszállásba olvadt.

Kiemelt kép: Yad Vashem, Photo Archive, Jerusalem