Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Kiürített iskolatáska: a közoktatás holokauszt-képén innen és túl

A rendszerváltás környékén született generációhoz tartozom, amelynek a formálódását alapvetően határozta meg a holokauszt, a róla való beszéd és hallgatás, a tétek felmérése, az odaértett párhuzamok. Iskolás korunkra esett a Schmidt Mária koncepciója alapján felépített Terror Háza megnyitása, és ugyanabban az évben, 2002-ben kapott Kertész Imre Nobel-díjat.

Ez a két kulcsesemény sok tanteremben vert visszhangot, azonban utólag látszik csak igazán, mennyire ez a két esemény alakította a történelmi emlékezetről szóló közbeszédet és azon vitákat, amelyekkel felnőttünk. A viszonyunk harmadik, talán kevésbé nyilvánvaló mozzanata pedig az, hogy mi vagyunk az első generáció, amely már alig szembesült túlélőkkel.

A rendszerváltás után, budapesti gimnazistaként nehéz volt nem a holokauszt témájával felnőni. Nekem gyakorlatilag képtelenségnek tűnt. Sokan valószínűleg először a holokauszt történetén keresztül szembesültünk a társadalmi emlékezet és felelősség, a generációs traumák alapkérdéseivel és tétjeivel. Az emlékezet városi tereinek egyik nagy témája is a holokauszt volt, a Duna-parti cipőktől a Terror Házán át a hegyvidéki Turul-szobor kapcsán fellángoló vitákig — miközben rengeteg jelöletlen, vagy rejtett színtér épp némaságával tüntet, ha van érzékünk a hiányra. Pilinszky János, a Sorstalanság és a Gályanapló után pedig az irodalmi nyelv sem tudott nem az ábrázolhatóságról szólni.

Persze valószínűleg rengeteg kortársam van, akik számára a kétezres években sokkal kevésbé volt markáns kérdések forrása a holokauszt, arra a kérdésre pedig, hogy a holokauszt milyen emlékezetpolitikai vagy értelmező keretezése adekvát, melyik megközelítésnek mi a csapdája, nem biztos, hogy az egyéni léptékű válasz a legmegfelelőbb.

Mégis úgy döntöttem, az iskolai emlékektől, és az onnan kamaszként még számomra belátható alternatíváktól elindulva válaszolok, mert az emlékezetpolitikához kapcsolódó szakmai, de akár állampolgári viszony kialakítása a készen kapott oktatás- és emlékezetpolitikai gyakorlatok mérlegre tételével kezdődik. Ennek a vakfoltjai sokáig elkísértek azután is, hogy a legnyilvánvalóbban problémás elemeiket elvetettem. Azt hiszem, ez sokunk közös története.

Megpróbálom azokat a falakat megmutatni, amelyekbe a közoktatásában kapott eszközökkel, illetve az elérhető, ezzel vitában álló más megközelítéseket olvasva belefutottam, amikor először gimnazistaként, majd egyetemistaként, illetve már pályakezdő antropológusként újra és újra megpróbáltam kialakítani saját viszonyomat a holokauszthoz. Megmutatom, mire engedett rálátni ez az eszköztár, és mi az, ami teljesen kívül esett rajta.

A modern államisággal és a rasszizmussal, az imperializmussal és a kolonializmussal kapcsolatos heves nyugati viták, konkrétabban az elmúlt hetek szoborafférjai apropóján fordultunk komoly elismerésnek örvendő és rendkívül tehetséges szerzőkhöz. Több aktuális kérdés tárgyalását kívántuk összekötni: az áldozati narratívák felfutásának értékelését a Nyugat- és Kelet-Európa közti viszonyrendszer vizsgálatával, a holokauszt megfelelő keretezésével és összehasonlíthatóságával kapcsolatos viták tanulságait az antirasszista és dekolonizációs hevület megítélésének problémájával.

A náci népirtás térségünk olyan történeti alapeseménye, amely múltunk emlékezetének egyik leghatásosabb keretét adja. Bár egyetlen esemény sem értelmezhető időn és téren kívül helyezve, csak ritkán tekintünk úgy a holokausztra, mint a gyarmatosító ideológiák és gyarmati népirtások Európán belüli folyományára. A „soha többé!” jelszavának hangoztatása ellenére csak elvétve vizsgáljuk érdemben, hogy az azóta elkövetett tömeges bűntettek miként viszonyulnak a gyarmatosítás és a Harmadik Birodalom történetéből ismert rasszista politikákhoz.

A résztvevőknek elküldött kérdéseink ezért így hangzottak:

  • A holokauszt mely történeti keretezését vagy keretezéseit – úgy mint a kolonializmus története, a nemzetállam-építés, a rasszizmus, az antiszemitizmus, a fasizmus, a totalitarizmusok – tartja legadekvátabbnak és miért?
  • Miként jellemezné az elsősorban az áldozatokra fókuszáló történelemkép kulturális és politikai jelentését és társadalmi funkcióját Magyarországon és nemzetközileg?
  • Mit tart a domináns nyugati történelemképet átértékelő-dekolonizáló kortárs kísérletek legjelentősebb ígéretének és legkomolyabb veszélyének?

A sorozatban felkért szerzők cikkeit folyamatosan közöljük, de természetesen reagálni, válaszolni, vagy hozzászólni a kérdésekhez bármikor lehet az info@merce.hu email-címen.

Mire iskolába jutottunk, a magyar történelemkönyvekben már megszilárdult az a máig domináns világkép, amely az elnyomó rendszereket egymásra tükrözi, amelyben a kommunista diktatúrák és a nácizmus kettős tragédiája határozta meg, amit és ahogyan az ország és az egész régió elmúlt évszázadáról sorvezetőnek kaptunk. A tankönyvek ugyan egymásra tükrözték a fasizmust és a szovjet kommunizmust, de előképeikről, történeti beágyazottságukról nem esett szó, ahogy a más kontextusokban lezajló népirtások, etnikai hadjáratok is legfeljebb lábjegyzetek voltak.

Az elnyomó rendszerek kapcsán ugyan jobb iskolákban sok szó esett a helyi vezetőség szerepéről, a magyar politika nemzetközi beágyazottságáról, de az összhatáson e kritikai elemek sem változtattak érdemben: a holokauszt és párja, a gulág kontextusa egy-egy, tömeggyilkosságok felé dübörgő politikai rendszer volt, maga a rendkívüli állapot, a normális élet kizökkenése.

Ez elsősorban azért fontos, mert azok az emlékezetpolitikák, amelyek számára a népirtások előfeltételei a totalitárius rendszerek, sokszor kapnak egyfajta mitikus színezetet — részben a totalitarizmus fogalmának retorikai ereje miatt. A tömeggyilkosságok feltárhatósága, ipari apparátusának feltérképezése paradox módon csak tovább erősíti azt a benyomást, hogy a részletek nem érnek fel az egészhez. Hogy az elkövetők és áldozataik egyéni történeteinek megértése sem vezet a rendszerszerű pusztítás többletéig, hogy a tragédia alapvetően felmérhetetlen és beláthatatlan marad.

A Schmidt Máriáéra amúgy nagyon is emlékeztető iskolai történelemértés számára a tágabb társadalomszerkezetről, jogról, intézményekről szóló kérdések háttérben maradtak: lepergethető események rózsafüzérét kaptuk, egyre ijesztőbb törvények sorát egy szinte légüres térben. Magyarázatként legfeljebb kibontatlan absztrakciók hangzottak el, mint a két háború közötti Németország válsága, vagy a Habsburg-monarchiabeli földreform nyomán átalakuló társadalom mély osztályfeszültségei.

Diákként teljesen felmérhetetlen maradt a „normális” fennálló rendtől a totalitárius tömeggyilkosságok kivételes állapotáig vezető út. Sem a magyarországi, sem a németországi helyzet eszkalálódásának lépcsői nem váltak világossá.

Ezáltal pedig áthidalhatatlan maradt a távolság érzete a 2-3 generációval korábbi társadalomtól, amelyben a holokauszt megtörtént, amely részt vett benne, hagyta megtörténni, próbált volna ellenállni neki vagy éppenséggel félrenézett.

Szorosan összefügg ezzel, hogy a történelemkönyvek holokauszt-képe szinte mindig az áldozatok és a szörnyszerű, vezető pozícióban lévő elkövetők felől volt megrajzolva. Az elkövetők és az áldozatok ellentétpárja, a totális borzalom érzete könnyen alkalmazható volt az épp bemutatásra kerülő tragédiára, és szinte kiszorította a magyarázatok iránti igényt.

Ez hatalmas politikai következménnyel jár, mert ha a holokauszt a radikális másság terepe és már eleve a mi világunkon kívül van, nem evidens aktív, rákérdező viszonyt kialakítani vele. Tanmese talán lehet belőle, de a kortárs politikai rendszernek tükröt nem képes tartani. A személyes dimenzió marad a kulcs akár Anna Frankról van szó, akár Adolf Eichmannról vagy Hans Frankról.

Abból, hogy a holokauszt a közoktatásban egyszeri, vagy legfeljebb kizárólag totalitárius rendszerekben elképzelhető katasztrófának tűnik, és hogy nyilvános feldolgozása legtöbbször az áldozatok méltóságának helyreállításán keresztül zajlik, több nehézség is következik. Egyrészt gyakran vezet oda, hogy a legevidensebb áldozatokat helyezze a megemlékezés fókuszába, mint pl. a Sorsok Háza tette. Másrészt a beleérezhetőségen keresztül hozza közel a tragédiát: a marhavagonban szenvedő anya, a halál felé menetelő naplóíró lány alakja emberarcot ad a bénító veszteségeknek. Saulnak például kell, hogy legyen egy fia ahhoz, hogy áldozatiságot lássunk sonderkommandós szerepében. Valószínű, hogy egy pedofil vagy egy rablógyilkos áldozat méltóságát kevésbé könnyen emelné be ez a narratíva. Pedig ha a holokausztról beszélünk, és azt állítja az emlékezetpolitikánk, hogy a gázkamra botrány, akkor ugyancsak abszurd egymáshoz mérni a benne elégőket.

Számomra a Sorstalanság, a Valaki más és Kertész többi munkája adta az első fogódzót mind a totalitárius paradigma, mind az áldozatiság meghaladásához. A Sorstalanság programja a láger élményének egyfajta radikális normalizálása, esszéi pedig teljes természetességgel tudnak a folytonosságról a holokauszt és a mai Európa társadalma között. A Sorstalanság azáltal leplezi le a borzongás és a beleélés abszurd voltát, hogy teljesen más érzelmi skálával nyúl a láger tapasztalatához.

Az áldozatiság mellett a másik kulcskérdés a közoktatás emlékezetpolitkájában a relativizáció kérdése. A totalitárius rendszerekre fókuszáló, általában nemzeti megközelítés megengedi a holokauszthoz mérhető, kivételes tragédiák emlegetését, mondhatni egy szűk értelemben vett relativizmust. Ez a gyakorlatban többnyire a Szovjetunió tömeggyilkosságait jelenti, ezek közül is elsősorban a gulágot, esetleg a sztálini korszak ukrajnai éhínségét, a holodomort. A kazah éhínségről, vagy a csecsenek és a tatárok deportálásáról már ritkábban esik szó, további népirtások pedig szinte csak elvétve kerülnek említésre.

A Terror Házában ezt a totalitarizmus-vonalat képviselő kurátori stratégia hallgatólagos állítása, hogy a holokauszt összemérhető más eseményekkel. A stratégia sok szempontból éppen azzal emel bizonyos eseményeket az igazi tragédia rangjára, hogy az euro-atlanti világban mára ősképként létező tragédia, a holokauszt mellé helyezi őket.

A Terror Háza így egyszerre őrzi meg a holokauszt totális katasztrófájának képét, és kérdőjelezi meg hallgatólagosan azt a gondolatot, hogy egyedülálló és megismételhetetlen lenne.

A kultúrpolitikában a holokausztot a sztálini munkatáborokkal összehasonlító stratégia Magyarországon, de például Lengyelországban és Ukrajnában is jellemzően arra szolgál, hogy a helyi elkövetők bűneiről a hangsúlyt a geopolitikai présre helyezze, és a nemzeti függetlenség hiányának vagy csorbulásának felmutatásával átjátssza a felelősséget a megszállókra. Ahogy Kelemen Ágnes is megjegyzi, ez a nemzeti viktimológiának nevezhető stratégia gyakran torkollik ízléstelen számháborúba, a megemlékezés versenyként, tragédiák vagylagos feldolgozásaként értett harcába.

Ráadásul a régióban oly gyakran kapcsolódik össze a holokauszt relativizálása a felelősséghárítás gesztusával, szélsőséges esetben antiszemitizmussal, sőt egyenesen a holokauszt tagadásával, hogy e kontextusban kifejezetten nehézzé válik negatív felhangok nélkül rákérdezni más népirtások okaira, léptékére, végrehajtásának módjára.

Talán emiatt maradt fenn az a sajátos ellentét a magyar közéletben, amelynek egyik oldala a relativizmust egyenesen szentségtörésnek tartja, olyan trójai lónak, amellyel az elbagatellizálás veszélyét, a hárítást csempészik be, míg a másik számára a relativizálás a felelősségelhárítás, a nacionalista áldozatpolitika eszköze. Az emlékezetpolitika állítólagos globalizálódása ennek következtében Magyarországon ritkán jut az örmény népirtás megemlítésénél tovább.

Kertész itt már kevesebb segítségünkre lehet, mint az áldozatiság kapcsán. Álláspontja az összemérhetetlenség kérdését illetően nagyon más, mint a Terror Házáé, bizonyos pontokon a két kép mégis érintkezik: a holokauszt számára olyan vízválasztó, amely után a világ radikálisan és örökre megváltozik. Ez az állítás az életműben időnként metafizikainak tűnik, máskor egészen konkrét empirikus észrevételnek. Kertész odáig viszi a holokauszt kivételességének gondolatát, hogy kihelyezi a történelmi esemény kategóriájából, újszövetségi értelemben botránynak tartja, új időszámításhoz vezető kizökkenésnek.

A bolsevizmus és a nácizmus gyilkosságairól A holocaust mint kultúra című írásában azt mondja,

„komoly ember valóban nem tehet egyenlőséget a két fenomén közé. (…) Jegyezzük meg azonban, hogy a kínzás a sarlós-kalapácsos államtotalitarizmusnak sem a véletlen eleme volt, hanem a lényege. Egyáltalán, a kínzás minden állami szintre emelt kizárólagosság, minden, a hatalmat egyeduralommá duzzasztó diktatúra lényege.”

Másutt azt állítja, a német kultúrából következett a holokauszt, így a botrányhoz vezető út mégis visszavezet a nem diktatórikus előzményekhez.

Épp e folytonosság kimondása, Kertész könyörtelen igénye a szellemtörténeti háttér megértése iránt volt az első olyan elem, amely megnyitotta számomra az utat afelé, hogy ne a diktatúra utáni társadalom szinte biblikus bűnbeesésébe vetett emberének a szemével, hanem egyszerre a múlt és a jövő felől gondoljam végig a holokausztot. Fontos ugyanakkor, hogy ez a feltáró munka önmagában még nem állít semmit arról, hogy mi a funkciója az emlékezetnek, és mi a veszélye az amnéziának.

Mind a Terror Háza nagyon problémás módon egymásra tükrözött diktatúrái, mind Kertész sorai hasonló irányban engedik a holokauszt párhuzamainak feltárását. Mindkettő annak a hidegháborús világnak a terméke, amelyben a hatalmi visszaélés magától értetődően állami volt. Polgárháborús, vagy korporatista helyzeteket, mint a ruandai hutiké vagy a belga-kongói mészárlásoké, ezek a megközelítések nehezen tudnak tárgyalni. Szándékuk szerint persze eleve nem is voltak hivatottak arra, hogy a hidegháborús kereten kívül is érvényesek legyenek. Nem a népirtások általános anatómiájának kérdése mozgatta egyiküket sem, hanem azok a folyamatok, amelyekhez ott és akkor egyértelműen viszonyulhattak.

Nem függetlenül attól, hogy a hidegháború végét jellemző optimizmus kimerült, egyre kevésbé van ereje a gondolatnak, hogy a megemlékezésnek, a múltfeldolgozásnak megelőző jellege lenne. A visszatérően zajló népirtások, mint a pakisztáni hadsereg 1971-es bengáli mészárlása, Suharto 1965-66-os, milliós vérfürdője az indonéz kommunisták ellen, a guatemalai katonai kormány húsz éven át tartó „csöndes holokausztja”, amelyben a maja lakosság fele elpusztult, Pinochet Chiléje, vagy a kortárs darfuri mészárlások és a rohingyák elleni mianmari népirtó hadjáratok tükrében a holokauszt egyszeriségének és megismételhetetlenségének tézise fenntarthatatlannak hat.

És ezek az események kikezdik a diktatúrák hidegháborús értelmezési keretét is. A holokauszt Európán belüli pozíciója, emlékezetpolitikai jelentősége ettől nem kell, hogy változzon, ahogy Kertész fenti, metafizikai szemszögű gondolata sem válik kevésbé érvényessé, miszerint a holokauszt biblikus mélységű botrány.

Az emlékezet 1970-es években lezajlott globalizációja, amelyre Kékesi Zoltán is hivatkozik, és amelyet részben a fenti, folyamatosan megismétlődő népirtások, részben a poszt-gyarmati világ létrejöttével lehetővé váló történeti munkák mozgattak, eközben olyan kontextusba helyezik a holokausztot, amely gyökeresen más, mint a holokauszt fő színhelyein kiépült emlékezetkultúráé.

Kertész kései kötete, A holocaust mint kultúra meghökkentő, ma korszerűtlennek ható reménynek ad hangot, mikor felveti, hogy „a holocaustot túlélt erkölcsiség tragikus világtudása” kultúrateremtő lesz Európa számára, szellemi értelemben katarzishoz vezet. Három generációval a holokauszt után, az utolsó túlélők halálával talán az egyszeriség érzete is óhatatlanul átalakul és a maradandó szemléletformálás reménye is a közelmúlt kortünetének tűnik.

A poszt-gyarmati világ tömeggyilkosságokat feltáró munkái nyomán immár globalizált emlékezetpolitika ugyan frissnek tűnhet a magyar vagy akár az ukrán nemzeti emlékezetpolitika összehasonlító áldozatiságához és tisztán helyi érdekeltségeihez képest, intézményes formája azonban általában megtartja az áldozatok és a trauma hangsúlyos szerepét. Kevésbé jellemző rá a rasszizmus gyökereinek feltárása, a társadalmi beágyazódás vizsgálata. Ez az identitáspolitikába, etnicizmusba hajló keret ugyan a beemelt sokféleség miatt progresszívebb, mint a nácizmus és a szovjet kommunizmus kettősében gondolkodó kelet-európai szcéna, de progresszivitása könnyen válik olcsó, egyenlőségjeleket osztó relativizmussá, a megemlékezés gesztusa a tényleges emancipációs politika cseretárgyává.

Egyetértek tehát Zombory Mátéval abban, hogy a globalizált emlékezetpolitika csapdája éppen az, hogy a tényleges politikai cselekvés vitorlájából foghatja ki a szelet. Az emancipáció puszta rítusává válik a brutális elnyomás áldozatokat teremtő, rendszerszintű gyakorlatai elleni tényleges fellépés helyett. A globalizált emlékezetpolitikai programok veszélye, hogy olyan világot teremtenek, amelyben nemcsak Kertész Imre válik holokauszt-bohóccá, ahogy azt ő maga oly keserűen felismerte, hanem bizonyos mértékig az áldozatok emlékező közössége világszerte.

A poszt-gyarmati emlékezet munkái, a globális, nem pusztán európai népirtások megismerése és értelmezése számomra kikerülhetetlen lépések voltak kifelé az elhárító emlékezetpolitikából, amelyet a közoktatás és a Terror Háza által fémjelzett állami emlékezetpolitika kínált. Kertész Imre nélkül valószínűleg gimnazistaként sokkal lassabban értettem volna meg az áldozatiság giccsének veszélyeit és a tabumentes nyelv fontosságát.

Sem Kertész Imre, sem az esetlegesen a történelemoktatásba beemelt globális, poszt-gyarmati keret sem fogja elvégezni azonban azt a munkát, amely állampolgári szempontból a legfontosabb: hogy megmutassa az egyenlőtlenség gyakorlatainak összefüggését a népirtások szélsőségeivel, és a társadalmi emlékezet fókuszát ezáltal elemelje az egyéni tanúságtételtől és az áldozatoktól. Az emlékezetpolitika után ideje a kirekesztés, a rasszizmus kultúrtörténetét is globalizálni, és az iskolapadig elvinni, ha azt akarjuk, hogy tényleges súlya maradjon az népirtások emlékezetének.

Címlapkép: MTI/Koszticsák Szilárd