Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Az emlékezetpolitika tanulságai

Ez a sorozat arról szól, miért fontos a Holokauszt emlékezete a gyarmati múltról való európai beszédben.

A modern államisággal és a rasszizmussal, az imperializmussal és a kolonializmussal kapcsolatos heves nyugati viták, konkrétabban az elmúlt hetek szoborafférjai apropóján fordultunk komoly elismerésnek örvendő és rendkívül tehetséges szerzőkhöz. Több aktuális kérdés tárgyalását kívántuk összekötni: az áldozati narratívák felfutásának értékelését a Nyugat és Kelet-Európa közti viszonyrendszer vizsgálatával, a holokauszt megfelelő keretezésével és összehasonlíthatóságával kapcsolatos viták tanulságait az antirasszista és dekolonizációs hevület megítélésének problémájával.

A náci népirtás térségünk olyan történeti alapeseménye, amely múltunk emlékezetének egyik leghatásosabb keretét adja. Bár egyetlen esemény sem értelmezhető időn és téren kívül helyezve, csak ritkán tekintünk úgy a holokausztra, mint a gyarmatosító ideológiák és gyarmati népirtások Európán belüli folyományára. A „soha többé!” jelszavának hangoztatása ellenére csak elvétve vizsgáljuk érdemben, hogy az azóta elkövetett tömeges bűntettek miként viszonyulnak a gyarmatosítás és a Harmadik Birodalom történetéből ismert rasszista politikákhoz.

A résztvevőknek elküldött kérdéseink ezért így hangzottak:

  • A holokauszt mely történeti keretezését vagy keretezéseit – úgy mint a kolonializmus története, a nemzetállam-építés, a rasszizmus, az antiszemitizmus, a fasizmus, a totalitarizmusok – tartja legadekvátabbnak és miért?
  • Miként jellemezné az elsősorban az áldozatokra fókuszáló történelemkép kulturális és politikai jelentését és társadalmi funkcióját Magyarországon és nemzetközileg?
  • Mit tart a domináns nyugati történelemképet átértékelő-dekolonizáló kortárs kísérletek legjelentősebb ígéretének és legkomolyabb veszélyének?

Az eddig megjelent cikkek itt érhetők el. 

A sorozatban felkért szerzők cikkeit közöljük folyamatosan, de természetesen reagálni, válaszolni, vagy hozzászólni a kérdésekhez bármikor lehet az info@merce.hu email-címen.

A kérdés, hogy a holokauszt melyik történeti kontextualizációja a legadekvátabb, nemcsak azt feltételezi, hogy van, illetve kell lennie egy legadekvátabb keretezésnek, hanem azt is, hogy a holokauszt emlékezetének a múltról alkotott tudáson jóval túlmutató jelentősége van. Mint minden nyilvános vitatéma, ebben az értelemben a holokauszt emlékezete is közügy. A legadekvátabb történeti kontextualizáció nem pusztán történet(tudomány)i kérdés, hiszen tudvalevő, hogy a zsidó népirtásnak a negyvenes évektől kezdve sokan és sokféleképpen tulajdonítottak jelenkori jelentőséget.

Az a metatörténeti nézőpont, amelyben láthatóvá válik, hogy milyen történeti, társadalmi és (geo)politikai kontextusban kik és milyen módon tulajdonítottak normatív jelentőséget a második világháborús zsidó szenvedésnek, a mai helyzetet a hetvenes évektől eredezteti. Ekkortól fogva a múlt (elsősorban a holokauszt) emlékezetének politikai jelentőségét az „aki elfelejti a múltat, az a megismétlésére ítéltetik” alapelve fejezi ki. Ha nem emlékezünk és emlékeztetünk a múltbeli erőszakra – hangzik a figyelmeztetés, – képtelenek leszünk megakadályozni, hogy az erőszak újra megtörténjen. Arról a mára rendkívüli mértékben intézményesült elképzelésről van szó, hogy az emlékezet megőrzése és ápolása az átadott történeti tanulság révén a megbékéléshez, a politikai integrációhoz, a társadalmi kohézióhoz vezet el. E felejtés elleni küzdelem gyakorlatait nevezhetjük a lehető legtágabb értelemben emlékezetpolitikának, az emlékezet politika szolgálatába való állításának.

A hidegháború végétől fogva globálisan és rendkívül sok területen, illetve cselekvési szinten intézményesültek az emlékezés kötelességének imperatívuszát a gyakorlatba átültetni hivatott szakpolitikák. Szaporodtak a megemlékezések, emléknapok, múzeumok, oktatási programok; számos és rendkívül különböző „konfliktus utáni” társadalomban transitional justice mechanizmusokat ültettek a gyakorlatba (ilyen az áldozati tanúságtétel, az igazság és megbékélési bizottság vagy a történeti igazságtétel, illetve a „történeti párbeszéd” gyakorlatai, mint pl. a közös történelemkönyv és így tovább); a civil társadalmat célzó pályázati rendszereket működtetnek a különféle egyéni, közösségi, állami és államközi szereplők.

E különféle gyakorlatokban közös, hogy ilyen vagy olyan módon a múlt emlékezetének felmutatásán és a felek általi elismerésén keresztül hivatottak elérni a megbékélést.

Az emlékezet politikai intézményesítése az elmúlt évtizedekben igen nagy léptékű és szerteágazó társadalmi vállalkozás, olyan fejlemény, amire érdemes önmagában is rákérdezni. Annál is inkább, mert egyre szembeötlőbb az ellentmondás az emlékezetpolitikák intézményesülése és az általuk elérni kívánt társadalmi megbékélés hiánya között.

Az ellentmondás adódhat abból, hogy minden jó szándék ellenére a megbékélést célzó elismeréspolitikai gyakorlatok nem érik el a várt eredményt. Milyen tényleges szereppel bírnak a történeti tanulság átadásának emlékezeti gyakorlatai? Sarah Gensburger és Sandrine Lefranc Túl az emlékezeten. Valóban tudunk tanulni a múltból? című könyvükben azt a kérdést teszik fel, hogy miért nem vezetett eredményre a holokauszt emlékezete által hordozott morális tanulság átadása az idegengyűlölet, az antiszemitizmus, a rasszizmus visszaszorításában. Kétségbe vonják azt a hallgatólagos előfeltevést, hogy a múlt közvetítette tudás az egyénben attitűdváltozáshoz vezet. A múzeumokban, kiállításokon, a legkülönfélébb emlékezeti tartalmak révén átadott tudás a holokausztról, írják empirikus kutatásokra hivatkozva, nem feltétlenül vezet a szélsőjobboldali diákok hozzáállásának, szemléletének megváltozásához. Sőt, a múlt leckéinek való kitettség az ő esetükben az eleve vallott meggyőződések megerősítéséhez vezet.

A szerzők azt az emlékezetpolitikai előfeltevést is megkérdőjelezik, amely szerint az emlékezet közvetítette morális tanulság révén megváltozik az egyének viselkedése.

Gensburger és Lefranc abban látják az emlékezetpolitika kudarcának okát, hogy úgy akar hatni az egyénre, hogy közben zárójelbe teszi a társadalmat: a tudás révén elérendő megbékélési modell eltekint az egyén társadalmi közegétől, attól, hogy konkrét viszonyai között cselekszik, akkor is, amikor a múlt morális tanulságával szembesül.

Az emlékezetpolitika és a társadalmi megbékélés hiánya közötti ellentmondásra az utóbbi felől is rákérdezhetünk. Az emlékezetpolitika intézményesülése nem hozta el a múlt körüli társadalmi konfliktusok megszűnését, a múlt körüli politikai viták rendre újra kialakulnak. Persze már a kezdetekben akadtak, akik kritikusan szemlélték az emlékezet politikai hasznosságába vetett hitet. Charles Maier történész 1993-ban a washingtoni Holokauszt Emlékmúzeum megnyitásával kapcsolatban írta: „A holokausztmúzeumoknak látszólag az a céljuk, hogy átadják a holokauszt tanulságait. De mik „a tanulságai” a holokausztnak, melyek állítólag igazolják ezeket a múzeumokat? A tanulság nem lehet csak az, hogy a népirtás gonosz. Ez aligha igényli a múzeumi erőfeszítést.” Az igazi tanulság, írja, hogy a múzeumot támogató csoport hihetetlen szenvedésen esett át, és ennek elismertetésére törekszik.

Itt tehát nem arról van szó, hogy a holokausztmúzeum hatékonysága korlátozott a morális tanulság átadására, hanem arról, hogy a társadalmi konfliktusok maguk is átalakultak: ez a politika emlékezet szolgálatába való állításának problémája.

Maier világosan látta, hogy a múltbeli szenvedés kollektív létezést biztosít a csoportnak, és figyelmeztetett, hogy „a mások tisztelete iránti túlzott foglalatosság eltéríthet egyéb politikai célkitűzésektől.” Az emlékezetbe forduló politikát társadalmi melankóliaként fogta fel, a transzformatív, tömeges és jövőorientált politikától való elfordulásként.

Traumatársadalom című könyvemben ezt az átalakulást a népképviselettől az áldozatok nevében folytatott politika felé történő elmozdulásként értelmezem. Az emlékezetpolitika az intézményes politikai képviselet korábbi formáinak romjain ütötte fel a fejét. A különféle társadalmi csoportok képviseletében gyakorolt, partikuláris érdekeket megjelenítő és a jövőre irányuló, társadalomalakító politika átadta a helyét az értelmetlenül szenvedő egyének sokaságának nevében gyakorolt, a múltbeli szenvedés elismertetését célzó politikának.

A múlt körüli társadalmi viták jellemző dinamikája az áldozati versengés, amely során az áldozatok nevében fellépő társadalmi szereplők két táborra oszlanak, és saját szenvedésük elismertetését követelik a másiktól, és ezen elismerés hiányát az elnyomás egy formájának (az elismerés megtagadásának) tekintik.

A politika célja ezekben a konfliktusokban nem a társadalmi erőviszonyok átalakítása, hanem az összeütköző emlékezetek elismerésében észlelt egyenlőtlenségeké. Igazságos társadalom helyett a múltbeli szenvedés igazságos elismerése a cél. A kialakuló társadalmi dinamikát, amely során a felek a szenvedés hivalkodó reprezentációja révén igyekeznek presztízsre szert tenni, Thorstein Veblen amerikai szociológus nyomán olyan státuszversengésnek tekinthetjük, amit az érdemesség megszégyenítő összevetése vált ki.

A közelmúlt egyik legnagyszabásúbb emlékezetpolitikai vállalkozása az Európai Unió bővítéséhez kötődik. Jóllehet az EU integrációs politikájának emlékezeti fordulata a hetvenes évekre tehető, amikor a béke, a gyarapodás, a stabilitás alapértékei helyett a kulturális örökség emlékezeti fogalma vált központi jelentőségűvé, az áttörést a kilencvenes évek hozta el. A hidegháború végét követő geopolitikai átrendeződés során a civilizációs Nyugat nevében fellépő európai intézmények és államok felkarolták az elsősorban az USA-ban kialakult dekontextualizált, univerzális morális jelentőséggel felruházott holokauszt-emlékezetet.

A kozmopolitizmus egy sajátos, európaizált emlékezeti programja volt ez, mely azt ígérte, hogy a kulturálisan sokszínű politikai közösség a holokauszt emlékezetén alapuló civilizációs identitásnarratívában közös integratív keretre találhat. A „Kelet” csatlakozásával kapcsolatos elképzelések, félelmek feltehetően csak fokozták a politikai integráció iránti elvárásokat. A baj csak az volt, hogy ekkorra, vagyis a politika „narcisztikus fordulatán” túl immár csak az emlékezetbe szorult politikai gyakorlatok álltak rendelkezésre.

A bővülő európai politikai közösség határairól folytatott vita ezért arról szólt, hogy melyek egy közös történeti identitásnarratíva kulcseseményei, amelyek emlékezeti kultusza az elképzelés szerint lehetővé teszi a polgárok azonosulását a politikai közösség egészével. Ugyanakkor a csatlakozók a holokauszt elvárt emlékezeti kultuszán kívül (ám az előírt emlékezetpolitikai keretben) a kommunizmus emlékezetét is felmutatták, méghozzá saját legitim különbözőségük zálogaként.

A kontinentális áldozati versengésben az egyik oldal a holokauszt egyediségének másik általi relativizálását sérelmezte, míg a másik azt a „kettős mércét”, amellyel az egyik megtagadja a holokauszttal kapcsolatosan megkövetelt morális elismerést a kommunizmus áldozataitól.

Mindkettő a saját, a másik által megismerhetetlen „történeti tapasztalata” elismertetéséért küzdött, és következetesen a történelem elferdítésének bélyegezte a másik elismerésigényét.

Ez a „vita” nem dőlt, mert nem dőlhetett el. Egy olyan kompromisszum lett az eredménye, amelyet az eszmei konszenzus helyett a közös deklaráció szimbolikus gesztusa hivatott biztosítani (ld. Csigó-Zombory Intersections 2020/1). Bár az Európai Parlament 2009-es Az európai lelkiismeret és a totalitarizmus elnevezésű határozata elvileg lezárta a kérdést, a konfliktus kiújulását megelőzni nem volt képes.

A szóban forgó kompromisszumnak leginkább két jellemzője van: az áldozati moralitás és az indirekt legitimáció. A felek kölcsönösen az áldozatok elismerésének szükségességére hivatkoztak, saját pozíciójuk legitimitása ugyanakkor a másik hiteltelenítésén alapult (egyfelől a „kettős mérce” érveléssel, másfelől a holokauszt egyediségének relativizálására való hivatkozással).

A határozat szerint „Nyugat-Európa uralkodó történelmi tapasztalata a nácizmus volt, miközben Közép- és Kelet-Európa országai emellett mind a kommunizmust, mind a nácizmust megélték.” A kommunizmus tehát részévé vált Európa identitásalkotó narratívájának, bár azon az áron, hogy „keleti emlékezet” vált belőle. A határozat ugyanakkor leszögezi azt is, hogy „a holokauszt egyedülállóságát el kell ismerni.” A „nyugati holokauszt” és a „keleti kommunizmus,” e két kulturális értelemben azonos, csak földrajzi hivatkozásában különböző konstrukció versengése minősített esete annak, amit Freud a kis különbségek nárcizmusaként írt le.

Mondhatnánk persze, hogy az áldozatok elismerésén alapuló megbékélési modell szükségszerűen elszakít a történeti kontextustól, és éppen ez teszi lehetővé a megbékélést: a puszta emberi szenvedés közössége. Ahogy maga a határozat is kijelenti: „az áldozatok szempontjából mindegy, hogy melyik rezsim fosztotta meg őket szabadságuktól, kínozta vagy gyilkolta meg őket bármilyen okból.” Azonban nehéz úgy a múlt tanulságainak gyógyító szerepében bízni, ha kizárjuk a szenvedés történeti okait és társadalmi viszonyait. Így például a határozat képviselte képzeletvilágban a második világháború tanulsága a liberális demokrácia megérdemelt győzelme a totalitárius rendszerek felett. Ez morális tanulság, valóban, a történeti múlthoz azonban vajmi kevés köze van.

Miért alakul ki ez a „buborékhatás”, amely során a múltra hivatkozó fellépések nemhogy hozzásegítenének a történeti tanulságok levonásához, hanem éppen hogy eltávolítanak a múltról alkotott tudás közvetítésének lehetőségétől, azáltal, hogy kölcsönösen hiteltelenítik egymást? Az identitásalkotó politikai mítoszok már csak ilyenek?

Véleményem szerint sokkal inkább arról van szó, hogy az emlékezet a társadalmi csoportok kialakításának és képviseletének tétjévé vált. Ez a politika hetvenes évek óta tartó intézményes átalakulásához köthető, mely a népképviselettől ível az áldozati képviseletig, az osztályversengéstől a státuszversengésig.

A hidegháborús Nyugat visszavonulása a transzformatív politikától a moralitásba, az ezzel együtt járó neoliberális fordulat és emlékezeti robbanás, a hidegháborús győzelem, a nemzetállami rendszer felrepedezése a globalizáció és a gyarmati uralom felbomlása révén, a demokratikus politikai képviselet intézményrendszerének (az ún. corps intermédiaire) leépítése – mindez egy olyan transznacionális politikai teret hozott létre, amelynek szereplői a múlttal való folytonosság bizonyosságot keltő javaiért küzdenek. Ilyen az emlékezet, az identitás, a trauma eszméje, melyek korunk kulcsfogalmaivá váltak.

Ebben a térben a politikai képviselet új formái intézményesülnek, melyeket az emlékezetpolitika gyakorlatai testesítenek meg. A politikában az osztályalapú tömegpártok helyett immár az elismerés identitáspolitikusai küzdenek egymással. A társadalom partikuláris csoportérdekei helyett univerzális normákra hivatkoznak, az áldozatok, minden áldozat emberi méltósága helyreállításának szükségességére. A múlt folytonosságának javai a csoporthatárokat változatlanként és változtathatatlanként jelenítik meg. Az egykori áldozatok köre zárt: se csatlakozni, se csalatkozni nem lehet.

A traumatársadalom áldozati státuszcsoportokra tagolódik, amelyek között a történelem során elszenvedett sérelmek presztízskülönbségei teremtenek egyenlőtlen viszonyokat.

És mint az EU-integráció példájából látható, a csoport határai nemcsak nemzetek között, hanem azok felett és alatt is húzódhatnak (lehetnek egyetemesek, regionálisak, helyiek). A státuszcsoportok a szenvedés hivalkodó reprezentációja révén versengenek egymással, ami jellemzően az áldozatok számában fejeződik ki. Azáltal, hogy hangot és elismerést követelnek az állítólagosan hallgatásba burkolózó áldozatok számára, az őket nyilvánosan képviselő szereplők társadalmi létezőt, csoportot hoznak létre a képviseltek sokaságából.

A hatalmi küzdelmeknek ezt az átalakulását az áldozatokkal kapcsolatos moralitás igazolja. Mivel mélyen emberi, a mindennapokból ismert imperatívusz, hogy az áldozat méltóságát igyekezzünk helyreállítani, az áldozatiság politikai jelentőségnövekedésének kritikája azzal a kockázattal jár, hogy a kritikus maga is áldozatává válik a morális szemrehányásnak, hogy megtagadja az elismerést az áldozatoktól. Azonban

egyáltalán nem szükségszerű, hogy az áldozatok képviseletében folytatott politika emancipatorikus, bármennyire is ezt hangoztatja magáról. Az egyént a passzív és tudattalan áldozat szerepébe szorítja, a történelmet a trauma ismétlésére szűkíti le, és megnehezíti az áldozattá válás társadalmi viszonyainak megváltoztatását célzó voltaképpeni politikát.

Kiemelt kép: MTI, Mohai Balázs