Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Évtizedes harc után kényszerhelyzetben a Politikatörténeti Intézet Egry Gábor főigazgatóval beszélgettünk a költözésről

A Politikatörténeti Intézet (PTI) meghurcolásának hosszantartó folyamata lassan a végéhez érkezik. A PTI Alkotmány utcai épületéből való elköltöztetésére harmincnapos határidőt tűzött ki az állam, amit a Kúria legutóbbi döntésében helybenhagyott. Ahogy arról már korábban is beszámoltunk, ez nem az első eset volt, hogy kormány támadást indított az Intézet ellen.

A PTI most az MSZP közeli alapítvány tulajdonában lévő Villányi úti épületben folytathatja tudományos munkáját. Egry Gábor főigazgatót kérdeztük az Intézet jelenlegi helyzetéről, a PTI további működéséről és a kormány baloldali intézmények ellen folytatott emlékezetpolitikai harcáról.

Mérce: Legutóbbi Népszavának adott interjújukban arról számoltak be, hogy alkotmánybírósági panaszbeadványt nyújtottak be. Ha kimerülnek a magyar jogrendszer nyújtotta eszközök, mennyire bíznak a nemzetközi fellépésben?

Egry Gábor: Korábban, mikor a levéltári anyagokat államosították, akkor az Alaptörvénybe foglalták bele, hogy az érintett iratok mindig is állami tulajdont képeztek. Ennek okán először az Alkotmánybírósághoz fordultunk, és mikor a kérelmünket elutasították, a strasbourgi bíróságot kerestük fel. Azonban ott ugyanaz a bíró részt vett kérelmünk elutasításában, aki korábban az alkotmánybírósági elutasító döntésnek is részese volt. Az, hogy ugyanaz a bíró kétszer ítélhetett ugyanabban az ügyben, minden más normális jogrendben abszurdnak számítana.

Az eddigi kellemetlen tapasztalatok alapján most azt próbáljuk megvizsgálni, van-e lehetőség arra, hogy az Európai Unió Bíróságához forduljunk. Habár a bírói szerv szűk hatáskörrel rendelkezik, konkrét uniós jogrend megsértésével foglalkoznak, nem szeretnénk kizárni ennek a lehetőségét sem.

Mérce: Korábbi nyilatkozataikban közel 2600 iratfolyóméternyi – 2,6 kilométernyi – levéltári és könyvtári iratról számoltak be, amit a költözés esetén el kell szállítani. Az MSZP-hez közeli alapítvány tulajdonában lévő, Villányi úti épületben lesz lehetőség ennyi iratot szakszerűen tárolni?

EG: Sajnos a Villányi úti épület csak a levéltári anyag egy szűk részének tárolására alkalmas, így további raktárakat kell használnunk. Már most is az a helyzet, hogy külső bérelt raktárakat kell igénybe vennünk, ahol államosított iratokat tárolunk. Arra törekszünk, hogy lehetőleg az ilyen típusú anyagok kerüljenek külső raktárakba, ugyanis egy idő után az államnak el kell vinnie ezeket, miután a felelős őrzés költségét megfizette.

Sajnos a Villányi úti raktár nem akkora méretű, hogy ne kelljen más iratot is külső raktárba szállítani. Ez pedig azt is jelenti, hogy ezek az anyagok kevésbé lesznek hozzáférhetők és kutathatók. Jelenleg egyedül a Budapest Főváros Levéltárában vannak olyan külső elhelyezésben lévő anyagok, melyek kutathatósága biztosított.

A Politikatörténeti Intézet gyűjteménye, fotó: PTI.

Mérce: A külső raktári tárolás költsége az Intézetet terheli?

EG: Igen, sajnos nincs olyan épületünk, ahol ezeket az iratokat elhelyezhetnénk, és egy támogató sem tud ilyet ingyen a rendelkezésünkre bocsátani. Tehát a költségeink nemcsak a költözés, de az Intézet fenntartása és működtetése miatt is növekedni fognak, hiszen ezek is drágábbá váltak a bérléssel.

Mérce: Ön szerint, ha a levéltári iratok mennyiségének ismeretében egyértelmű volt, hogy a költözés harminc nap alatt nem megoldható, miért jelölt ki mégis ilyen rövid időtartamot erre a bíróság?

EG: A bíróság azért ezt az időtartamot jelölte ki, mert a keresetben ez szerepelt. Nem tudom, ilyenkor eltérhetnek-e egyáltalán a keresettől. Ha mégis lenne rá lehetőségük, akkor sem hinném, hogy módosították volna.

Kezdettől fogva az látszott ezen a peren, hogy nem tartalmi kérdésekről szól, minden erre irányuló próbálkozást a bíróság eljárásjogi érvekkel vetett el. Végül a Kúria ítéletének egy megfelelőnek tűnő passzusába kapaszkodva kimondták, hogy ez egy ítélt ügy, nem foglalkoznak tehát tartalmi pontokkal. A Magyar Szocialista Párt és az Intézet között született szerződésben a párt helyére egyszer csak az állam lépett, de erre nem adtak indoklást, ez is egy olyan lényeges pont volt, melynek tárgyalását visszautasították. Ha a harminc napos határidőt felülvizsgálták volna, akkor az további tartalmi kérdések megvitatására is megnyitotta volna a lehetőséget, azonban ezt a Kúria el szerette volna kerülni. Úgy vettük észre, a bíróság az ügy lezárását preferálta, nem akartak sokáig foglalkozni vele.

A Politikatörténeti Intézet gyűjteménye, fotó: PTI.

Mérce: Mit gondol, az állam intézet elleni támadása mennyire tehető be a kormány emlékezetpolitikával kapcsolatos intézkedéseinek?

EG: A kormány fokozatosan felszámolt, perifériára szorított olyan intézményeket, mint például a Magyar Tudományos Akadémia Történettudományi Intézete. Helyette alapított új intézeteket, például a Rubicon Intézetet, vagy a Magyarságkutató Intézetet, amely páratlanul bőkezű finanszírozásban részesül. Közben az 1956-os Intézetet beolvasztották, a Politikatörténeti Intézetet kompenzáció nélkül távozásra kényszerítették, az pedig fel sem merült, hogy tudományos jelentőségéhez mérten kapjon támogatást.

Úgy gondolom tehát, ezek alapján nem kell nagyon magyarázni, hogy ez egy emlékezetpolitikai intézkedés is. A döntés egyik dimenziója, hogy ezek az intézmények hogyan viszonyulnak ahhoz a vízióhoz, amit a kormány képvisel a történelemről. A másik dimenziója ennél konkrétabb. Ez a Kossuth tér megújításához kapcsolódik,

ha kinézek az ablakomon, akár Kövér László ablakát is láthatom, és nem hiszem, hogy ő boldog attól, hogy a Politikatörténeti Intézet kutatói ilyen közel vannak hozzá, vagy hogy a Kossuth térről alkotott elképzelésébe beleférne, hogy egy nem kormányközeli kutatóintézet is helyet kapjon ott.

Az ügy politikai jellegét egyébként az is mutatja, hogy mi kezdettől fogva azt képviseltük, hogy nem maradni akarunk, hanem méltányos körülmények között távozni. Ennek fényében kell értelmezni azt a közel egy évtizedes hercehurcát, amit a kormány folytatott.

A Politikatörténeti Intézet épületének részlete, fotó: Füzessi Károly / Mérce.

Mérce: Mit gondol, a költözés után nyugodtan folytathatják majd munkájukat, vagy további ellehetetlenítő intézkedésekkel kell számolni?

EG: Egyrészt fel sem merül, hogy az Intézet tudományos jelentőségének megfelelő támogatást kapjon, miközben új intézmények még nem létező szellemi munkássága is százmilliós finanszírozásban részesülhet. Az Intézet 2014 és 2020 között két nagyobb összegű európai támogatást nyert el, ez rendkívül ritka Magyarországon, mégis elmondható, hogy az állam szemében ez csak tovább ront a helyzetünkön.

Az Intézetnek egyszerre szerencséje és szerencsétlensége, hogy nonprofit kft.-ként működik, tehát olyan értelemben nem lehet megszüntetni, mint például az 1956-os Intézetet. Tíz éve a tartalékainkból és a pályázatokon elnyert pénzekből élünk, ezen kívül pedig a költözés sem teszi egyszerűbbé helyzetünket, hiszen ennek költségei már a 25-30 milliós nagyságrendet is elérik.

A Politikatörténeti Intézet épületének részlete, fotó: PTI.

Ilyen értelemben az ellehetetlenítés folytatódni fog. Például az államosított levéltári anyag felelős őrzésének térítését csak peres úton lehet kikényszeríteni az államtól, pedig ők is elismerik, hogy felelős őrzésért fizetniük kellene. Ezt nehéz nem úgy látni, mint valamiféle kivéreztetési taktikát.

Mérce: Többször esett szó a költözés praktikus nehézségeiről, de a helyzetet nem csak gyakorlati problémaként lehet értelmezni. Milyen eszmei értéke volt az Alkotmány utcai épületnek, mely ezúton elveszik?

EG: Szerintem ennek az épületnek sokkal inkább az egykori Kúria idejéből származik az eszmei értéke. Ebből a szempontból az a gondolat, hogy visszakerüljön ide az igazságszolgáltatás valamiféle szimbolikus központja, akár megfontolandó is lehet. Ugyanakkor az egy nagyon lényeges kérdés, hogy azok a változások Budapest szimbolikus terében, melyek 1945, de főként 1949 után bekövetkeztek, milyen módon lennének újraértelmezhetők egy demokratikusabb, de egyúttal egyenlőbb társadalomban.

A kormány most vissza akar költözni a Várba, ahova néhány évtizede a kultúra intézményei települtek fel. A Néprajzi Múzeum elhelyezése abban az épületben, ahonnan most kiköltözünk, egyúttal azt is jelentette néhány évtizede, hogy egy hatalmi ág legfőbb szerve helyére a kultúra került. Az épület bíróságnak készült, de annak már nem alkalmas, hiszen százhuszonöt éve tervezték, akkor egészen máshogy gondolkoztak arról, hogy hogy nézzen ki egy tárgyalóterem, vagy milyen lakosztály illeti meg a Kúria és a Fővárosi Ítélőtábla elnökét.

A Politikatörténeti Intézet épületének részlete, fotó: PTI.

Amikor itt az Intézet, és az Intézet elődje működött, soha nem az épületet tartottuk annak, ami valamiféle szellemiséget hordoz. Persze, az, hogy a Kossuth téren lehettünk, szimbolikusan nem volt jelentéktelen. Azt gondolom, sikerült ezt magunk felé is kritikusan megmutatni. Nem olyan rég volt a Goethe Intézettel közösen rendezett kiállításunk, mely KissPál Szabolcs álrégészeti leletét hozta be az Intézetbe. Nagyon izgalmasnak találom, hogy ezt a Kossuth térre néző épületben tudtuk elhelyezni.

A kiállítás egyik üzenete, hogy a történelem, a történetírás mennyire függ attól, hogy hogyan fabrikálunk tényeket, amelyeknek akár koherens értelmezést is lehet adni. A kiállítás az egykori Párttörténeti Intézet helyén volt megtekinthető, ahol szintén előfordult történelemfabrikálás. Persze, ettől nem érdemes kidobni az egész munkásságukat, de nem szabad megfeledkezni erről az aspektusról sem.

Ez nagyon izgalmas feszültséget hozott létre kiállítás és a Kossuth tér között, mely addigra átesett első álhelyreállítási szakaszán, „visszakapta” azt a külsőt, ahogy állítólag 1944-ben kinézett, de tudjuk, hogy nem így nézett ki, tehát ott is tulajdonképpen fabrikáltak egy történelmet és egy hagyományt, melyet kineveztek történeti valóságnak.

Az a fajta reflexív és kritikusan önkritikus emlékeztetés tűnik el innen, amely azt mondja, a történelem egy nagyon veszélyes műfaj tud lenni, nem lenne szabad másképp értelmezni, mint vitatkozó tudományt. Hiszen vita nélkül valószínű, hogy egyfajta történelemfabrikálásba fogunk beleszaladni.

Mérce: A mai Magyarországon milyen főbb intézmények, alapítványok képviselik még azt a baloldali eszmeiséget, mely a Politikatörténeti Intézetet jellemzi?

EG: Bár a tudományban még fiatalnak számítok, de a rendszerváltást majdhogynem felnőtt fejjel értem meg. Tehát az én szemszögemből ez egyfajta hanyatlástörténet, ahol ezek az intézmények az elmúlt harminc évben lassacskán gyengültek, kikoptak, eltünedeztek.

Egyrészt gyengül a hivatalos intézményrendszer, amely kötődött azokhoz a struktúrákhoz, amelyek 1980-90-ben részben öröklődtek, részben a Szocialista Párt körül megszilárdultak. Emellett azonban számos olyan kezdeményezés született és intézményesült, mely örvendetesen szívós. Az egyik ilyen a Mérce, illetve olyan intézmények, melyek a Mércén helyet kapnak.

Az Intézet azt is próbálta elérni az elmúlt tíz évben, hogy ezeknek partnere legyen. A Társadalomelméleti Kollégium néhány generációjával kerültünk kapcsolatba, a Fordulattal, a Helyzet Műhellyel, illetve a Gólyával van egy olyan együttműködés, mely rendszeres programokat próbál tető alá hozni. Ott van a Napvilág Kiadó is, mely az Intézethez kötődik. Ez egy nagyon izgalmas műhely, ahol szép számmal jelennek meg baloldali munkák, melyekből sok mindent meg lehet érteni abból, ami ma Magyarországon történik.

A Napvilág Kiadó kínálatából; fotó: PTI.

Van egy örvendetes, bár a politikai helyzet és a materiális erőforrások hiánya miatt lassú ellenkultúra-építés. Mindeközben alig láthatóak már a szakszervezetek, illetve az ’56-os Intézet, mely mai szemmel már szinte baloldali volt, még ha a spektrum középre eső részéhez tartozott is. A sajtóban is sok minden történt, eltűnt a Népszabadság, mely pótolhatatlan, bármennyire is érdemes tartalmi szempontból kritikusan látni az utolsó éveit.

Tehát egyszerre van egy felépülés és egy leépülés. A probléma, hogy a két folyamat megtörténhetett volna úgy is, hogy ami leépül, az lassan átszervesül abba, ami felépül, és inkább egy átalakulás zajlik.

Most annak, ami felépül, nehezebb erősnek, tartósnak lennie, de bízom abban, hogy a Politikatörténeti Intézet léte ezen segített valamennyit. Ugyanakkor ezt a strukturális problémát mi nem tudjuk megoldani. Ezeknek a szervezeteknek kapcsolódniuk kellene egymáshoz, örülnék, ha látnék erre valamilyen határozott törekvést.

Mérce: A „Ma mi, holnap ti” elviselhetetlenül sokszor hangzott már el utóbbi tíz év politikai döntéseinek kapcsán. Hogy látja, milyen intézmények forognak még veszélyben politikai okokból? Az említett kapcsolódás, szövetkezés mennyire jelenthet segítséget ezekben a helyzetekben?

EG: Korábban már láttuk, hogy egyik sincs biztonságban. Láttuk, mi történt az Aurórával az előző nyolcadik kerületi vezetés idején. A Gólyának is megvoltak a maga problémái, bár részben a földrajzi tér dzsentrifikációja okán, ők ezt nagyon szépen szolidáris közösségi működésen keresztül oldották meg.

Mikor a szervezetek kezdeti fázisban vannak, a hatalom részéről egyszerűbb a felszámolás, az élet megnehezítése, de a legnagyobb veszélyben most nem is ezek vannak, hanem az Iványi Gábor vezette metodista egyház. Az állam az ő esetükben a végsőkig hajlandó elmenni, tételes jogot is sért, hogy őket megfojtsa, ez ebben az esetben egyértelműen hatalmi önkény. Pedig sokszor nehéz eldönteni, hogy mi az, ami egyedi, és mi az, ami strukturális okokból fakad a hatalom részéről.

A Politikatörténeti Intézet épületének részlete, fotó: Füzessi Károly / Mérce.

A kisebb szolidáris közösségi működés nyújthat némi segítséget. Sok kezdeményezést nem lehet hatalmi szóval megölni, hiszen nem formálisak, ilyen például az oktatói, a hallgatói hálózat. Viszont ezek a szerveződések nagyban függenek a tagok aktivizmusától, ha ez elhal, elhal a szervezet is. Ezeket kellene valamilyen központba összehozni, ahol nemcsak egy helyen vannak az irodáik, de segítik is egymást.

A Politikatörténeti Intézetet nagyon meg fogja terhelni a költözés, és attól tartok, nekünk segítséget is kell majd kérnünk ettől a közegtől, de azt szeretném, hogy amíg erre lehetőségünk van, addig mi is az együttműködést, központosulást próbáljuk segíteni. Ez a központ nem mi leszünk, de a létrehozásában segíthetünk.

Mérce: Ha a civil társadalom szeretne önöknek segítséget nyújtani azt milyen formában tehetik meg?

EG: A költözés hatalmas teher, a nem pályázati forrásokból fedezett költségeinknek ez most majdnem egyéves tétele. Azért bízunk abban, hogy lesznek olyanok, akik segítenek, adományok formájában. Szerencsére vannak olyan intézmények, akiktől érzékelünk hajlandóságot erre.

A civil társadalom abban tud segíteni, hogy hírét viszi annak, hogy érdemes foglalkozni velünk, érdemes megfontolni a támogatást. Illetve azzal, hogy amikor a költözés véget ér, akkor közösen teszünk azért, hogy léphessünk abba az irányba, melyről már beszéltem.

Jelenjen meg a közeg sokszínűsége, mely akár egy széles, politikai értelemben kicsit kényszerűen egységes ellenzéki közeg, vagy akár egy koncentráltabb baloldali közeg, mely a rendszerkritikus szemléletet egyértelműen magába foglalja. Mely építi magát Magyarországon, és melynek szervezésében az Intézetnek továbbra is van szerepe, küldetése. Azt látom, az az energia, melyet az elmúlt tíz évben ebbe fektettünk, nem volt haszontalan.

Kiemelt kép: A Politikatörténeti Intézet épületének részlete, fotó: PTI.