Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Egyéni sorsok, népirtás, zsákmányszerzés: a holokauszt korai értelmezései

A haláltáborokból és koncentrációs táborokból hazatérők kisebbségének jelentős része már 1945-46 folyamán beszámolt rettenetes tapasztalatairól Budapesten, a népirtást követő mintegy három év során pedig több nagyszabású munka is megkísérelte értelmezni a történteket. Milyen okokat sejtettek a túlélők érthetetlen és traumatizáló üldöztetésük mögött? Hogyan vetődött fel a magyar állam felelőssége, és mi lehet az oka annak, hogy az 1944-ben politikai alapon üldözöttek részletes visszaemlékezéseik lapjain a magyar zsidók elleni népirtást bizony alig tárgyalták?

Magyarország fasiszta uralom alóli felszabadulásakor szinte azonnal megkezdődtek a közelmúlt traumáinak feldolgozására irányuló kísérletek. Bár kétségkívül roppant súlyos mulasztások történtek a túlélő magyar zsidók társadalmi reintegrálása és anyagi kárpótlása, akárcsak az ellenük elkövetettekről való szélesebb körű megemlékezések terén, a holokauszt szerteágazó dokumentációja és érdemi tárgyalása gyakorlatilag azon nyomban megindult.

E cikkemben 1945-46-os szemtanúi beszámolókat, ezzel párhuzamosan publikált visszaemlékezéseket és 1947-48-ban kiadott monografikus értelmezéseket fogok tárgyalni. A legelső, az ország sztálinizálását megelőző intenzív feldolgozási hullámról lesz tehát szó, melynek jelentős eredményei később évtizedekre feledésbe merültek.

A népirtástól a népbíróságig

Endre László, Baky László, Jaross Andor. E nevek viselői 1944 tavaszán és nyarán kulcsszerepet játszottak a magyar holokauszt legvéresebb epizódjában, a vidéki zsidóság gettósításában és elhurcolásában. Három főbűnös neve, amelyekre mára – a magyar állam és politikai osztály érdekének megfelelően – a szemérmes felejtés fátyla hull. Pedig az ország demokratikus újjáépítésének munkájától lelkesült magyarok 1945-ben még tisztában voltak azzal, hogy ki felelt a 437 ezer Auschwitzba és más német táborokba deportált honfitárs hiányáért, és fontosnak tartották a bűnök feltárását és a főbűnösök megbüntetését.

Endre, Baky és Jaross népbírósági perének 75. évfordulóján A népirtástól a népbíróságig címen indítunk sorozatot, amivel az igazságszolgáltatás, valamint a magyar és kelet-európai népirtás kulcspillanatait idézzük fel, miközben feltesszük a kérdést: mik a felejtés okai és milyen következményekkel jár a szembenézés hiánya?

Sorozatszerkesztők: Laczó Ferenc és Papp Gáspár

A háború idején a zsidók ellen elkövetett bűntettek értelemszerűen jelentős figyelemben részesültek a népbírósági perek során. Eközben a Deportáltakat Gondozó Országos Bizottság (DEGOB) huszonkilenc interjúkészítője a táborokból épp csak visszatért túlélők ezreinek közelmúltbeli tapasztalatait rögzítette, a világ egyik legjelentősebb korai gyűjteményét hozva létre. A náci üldöztetés számos zsidó és nem zsidó magyar túlélője eközben, szintén még az ország sztálinizálásának bekövetkezte előtt részletes visszaemlékezést publikált. Sőt Lévai Jenő jelenkortörténésszé avanzsáló újságírónak és több kortársának munkái már az 1940-es évek második felében a holokauszt leginkább Magyarországra fókuszáló, egy esetben (Sós Endrééről van szó) azonban csaknem összeurópai léptékű áttekintésével és értelmezésével szolgáltak.

E szinte kizárólag a túlélőknek köszönhető korai múltfeldolgozási hullám értelemszerűen szoros összefüggésben állt azon ténnyel, hogy 1945 után Magyarországon élt a holokauszt, illetve szűkebben véve a náci táborok túlélőinek egyik legnépesebb csoportja. A tény, hogy a nácik népirtó programjáról rövid időn belül szerteágazó és komoly tudás halmozódott fel, alighanem azon körülménnyel is összefüggött, hogy a rettenetes üldöztetést Magyarországon átvészelők a háború végeztével találkoztak a náci táborok még rettenetesebb világának kevés túlélőjével, és elkezdték kikérdezni őket a táborok univerzumában szerzett tapasztalataikról – ahogy a táborokból visszatértek értelemszerűen az ott töltött idő alatt idehaza történtek iránt érdeklődtek.

Interjúk a hazatértekkel

A DEGOB interjúkészítői által 1945-1946-ban lejegyzett és a közelmúltban digitalizálásra is került többezer szemtanúi beszámoló az interjúkészítők által használt tizenkét témát felölelő kérdőíven alapult. E témák a következők voltak: személyi adatok; a zsidóság helyzete a deportált személy lakhelyén; a gettóba tömörítés és előzményei; a deportálás; a megérkezés; az első deportációs állomás; a munkatábor, szervezet és lágerélet; az evakuálás; az evakuálás után következő állomások; a felszabadulás; lágerélet a felszabadulás után; az út hazafelé. Az interjúkészítők a beszámolókat eredetileg gyorsírással rögzítették, majd ezekre alapozva jegyzőkönyveket készítettek írógéppel. A jegyzőkönyvekre emiatt interjúalanyok és interjúkészítők közös produktumaként érdemes tekintenünk.

E hatalmas, nagyrészt magyarul, kisebb részt németül készített interjúprojekt (a módszerből adódó korlátokkal együtt is) roppant értékes forrásanyagot hozott létre. Bár a DEGOB-jegyzőkönyvek nem minden egyes állítása nevezhető pontosnak, a teljes gyűjteményből így is a náci táborok összetett és megbízható jellemzése kerekedik ki.

E jegyzőkönyvek nem pusztán azt mutatják, hogy jelentős számú, különböző mértékben traumatizált túlélő szinte közvetlenül felszabadulása után is képes volt beszélni rettenetes tapasztalatairól, hanem egyúttal azt is bizonyítják, hogy a túlélők egy kisebbsége a népirtás legjelentősebb újdonságairól és egyedi jellemzőiről – a megsemmisítő- és a haláltáborokról, illetve konkrétabban a gázkamrák üzemeltetéséről – már 1945–1946-ban is részletesen beszámolt Budapesten.

Alvilági társasutazások

A második világháború éveiben politikai vagy faji alapon üldözöttek közül többen ezzel egyidejűleg részletesebben is beszámoltak a náci táborokban szerzett tapasztalataikról.

Megjelentek művek a magyar ellenállási mozgalom keretében vagy a bujkálás hónapjaiban átéltekről. Többen munkaszolgálatuk során szerzett szörnyű tapasztalataikról publikáltak könyvet. Más kiadványok a népirtás politikájának központi metódusairól informáltak (ennek volt kiemelkedő esete a később Mengele boncolóorvosaként elhíresült Nyiszli Miklós visszaemlékezése), miközben akadtak olyanok is, akik az elkövetőkkel lefolytatott beszélgetéseikre alapozták  beszámolójukat (lásd például Szirmai Rezső Fasiszta lelkek című kötetét). Már ekkoriban összeállításra kerültek releváns tanulmánykötetek is (A toll mártírjai; Te vagy a tanú! Ukrajnától Auschwitzig), miközben olyan vezető értelmiségiek, mint Márai Sándor vagy Fenyő Miksa a magyar holokauszt végrehajtása idején vezetett naplóik kiadása mellett döntöttek. Sőt, amint az lentebb részletesebben bemutatom, 1947-1948-ra a holokauszt (avant la lettre) témakörében több jelentős monográfia is született.

Az 1945-1946-ban kiadott visszaemlékezések egy jelentős szegmensét vizsgálva – konkrétabban Fóthy János Horthyliget, a magyar Ördögsziget; Millok Sándor A kínok útja; Palásti László A bori halálút regénye; Parragi György Mauthausen; Rásonyi István A halálvonat utasa voltam; Rátkai Károly A két torony; Spronz József Fogoly voltam Auschwitzban című köteteivel foglalkoztam – elsősorban arra voltam kíváncsi, hogy szerzőik miként idézték fel személyes tapasztalataikat és hogyan értelmezték a közelmúltban történteket.

Millok Sándor újságíró, szociáldemokrata politikus 1942-ben (forrás: Wikimedia Commons)

A Horthy-korszakban Millok Sándor, Rátkai Károly és Parragi György is prominens újságírónak számított, s könyveikben mindhárman a mauthauseni koncentrációs táborban szerzett tapasztalataikat tárgyalták. Életük rettenetes fordulatát egyként a német megszállás napjától datálták, és szenvedéseikért elsősorban a németeket tartották felelősnek.

A köteteik közti legfeltűnőbb különbségek közé tartozik, hogy míg Millok Sándor A kínok útja címen kiadott visszaemlékezése szocialista identitásán alapult, a hazaárulás vádját az 1944-ben brutálisan uralkodó jobboldal ellen fordította, és a zsidósággal szemben elkövetett bűnök iránt viszonylag érzéketlen maradt, Rátkai Károly A két torony című műve liberális, etnicista és határozottan keresztyén alapállásból jóval nyitottabbnak mutatkozott a zsidóság különleges szenvedéseinek elismerése iránt.

Rátkai ráadásul a zsidóüldözés sajátosságait oly módon hangsúlyozta, hogy a zsidó közösséget nem kívánta a magyarságtól különválasztani.

Mauthausen című könyvében Parragi György személyes tapasztalatairól kifejezetten szűkszavúan szólt, az 1944-es eseményeket azonban – határozott függetlenségi preferenciái mellett is – kiegyensúlyozottan értékelte: a szerző a magyar nemzetet egyidejűleg láttatta tettesnek és áldozatnak. Zárszavában Parragi a megélt szenvedéseket nemzeti keretbe illesztette, miközben az emberiesség követelményét és az emlékezés fontosságát is megfogalmazta.

E három szerzőhöz hasonlóan 1944-ig Fóthy János is újságíróként tevékenykedett, bár őt alighanem kevesen sorolták volna a prominens zsurnaliszták közé. 1944-ben a magyar hatóságok a katolikus hitű szerzőt aztán „zsidó fajú”-ként internálták. Horthyliget, a magyar Ördögsziget című könyvében Fóthy megfestette sokkoló élményeinek tablóját, elbeszélte hite megszilárdulásának szimbolikus történetét, kifejtette továbbá, hogy 1944 őszén – addigi vak engedelmességét megtagadva – miként választotta a bujkálást.

Szakmáját tekintve Palásti László is újságíró volt, de ő már az 1938-as első zsidótörvény következtében elveszítette állását. A bori halálút regénye című visszaemlékezésében Palásti elbeszéli, hogy 1944-es munkaszolgálata során a bori táborkomplexum Vorarlberg nevű altáborába került, ahol az emberkínzás brutális formáit volt kénytelen megtapasztalni, majd a táborból evakuáltak első csoportjának hírhedt halálútját is megjárta. Könyvének lapjain a kevés túlélő egyikeként számolt be a cservenkai mészárlásról, ahol is 1944. október 7-én és 8-én mintegy 700 zsidó munkaszolgálatos lelte erőszakos halálát. Palásti könyvében hiábavalóan követelve e tömeges bűntett fő elkövetőinek szigorú megbüntetését.

Rásonyi István (A halálvonat utasa voltam) és Spronz József (Fogoly voltam Auschwitzban) elágazó történetei egyaránt munkaszolgálatos vonatuk hatvani eltérítésével kezdődnek, de míg az előbbi szerző szerencsés szökése kivételes történetét idézhette fel, Spronz műve szörnyűséges személyes tapasztalatainak ismertetésén túl a legnagyobb magyar temető, Auschwitz-Birkenau egyik legelső részletes bemutatásával is szolgált.

E hét, már 1945-1946-ban megjelentetett visszaemlékezés nemcsak érdemben tudósított – Parragi György találó kifejezésével élve – szerzőik alvilági társasutazásainak keresztúti állomásairól, hanem a szerzők útjai közti jelentős eltérésekre, akárcsak értelemadási kísérleteik markáns különbségeire is fényt vetnek.

Az általánosabb tanulságok egyike, hogy a politikai alapon üldözöttek szenvedéseiket jellemzően a német megszállás napjától datálták, a magyar zsidók tömeges deportálásának kezdetekor, 1944 májusában ily módon már fogságban volt.

E tény pedig annak okai között is szerepel, hogy az üldöztetés és deportálások koráról szóló visszaemlékezéseik a messze legnagyobb számú magyar áldozattal járó zsidó holokauszttal miért foglalkoztak oly kevéssé.

Fontos tanulság továbbá, hogy a faji alapon, azaz zsidóként üldözött szerzők fentebb elemzett visszaemlékezései markánsan eltérő történeteket beszéltek el, és kivételes túlélésüknek jellemzően inkább személyes, mint politikai-társadalmi jelentését kutatták; 1945-46-ban az élet és halál kérdésében döntő véletlenek legalább annyira foglalkoztatták őket, mint üldöztetésük rendszerszerűsége.

A határozott politikai üzeneteket megfogalmazó szerzők tehát alig tárgyalták a holokauszt tényeit, míg a közelmúltban még faji alapon üldözöttek visszaemlékezései csak ritkán fogalmaztak meg politikai üzeneteket. E kontraszt pedig annak megértéséhez is hozzájárulhat, hogy a háborús évek után megszilárduló antifasiszta konszenzus miért szorította viszonylag marginális pozícióba a magyar zsidóság elleni népirtás emlékezetét.

Három nagyívű értelmezés

A holokauszt magyar nyelvű történetírásának kezdetei szintén az 1940-es évek második felére tehetők. Több jelentős szerző, így például Munkácsi Ernő, a Központi Zsidó Tanács egykori főtitkára, vagy a háború utáni évtizedekben a magyar zsidóság egyik világi vezetőjévé kinevezett Sós Endre már 1947-1948-ban releváns könyveket jelentettek meg. Sőt, Lévai Jenő kötetei már ekkor a magyar holokauszt eredeti dokumentumokra alapozott, részletekbe menő áttekintéseivel szolgáltak.

Munkácsi Ernő 1947-ben adta ki Hogyan történt? Adatok és okmányok a magyar zsidóság tragédiájához című elbeszélését. E könyv az 1944-es magyar zsidó tragédiát elsősorban az üldözöttek, főként a zsidó vezetőség szempontjából mutatta be, miközben a szerző saját szerepének apológiáját is kifejtette.

Munkácsi a magyar felelősség kérdéséről eközben meglehetősen ambivalens módon nyilatkozott: a szerző a magyar holokausztért viselt magyar felelősségről részletesen írt, de eközben meglehetősen naivnak ható képet festett a magyar elit 1944-es szándékairól. A szerző a holokauszt végrehajtásában való aktív állami részvétel kidomborítása ellenére is kitartott a magyar-zsidó sorsközösség elképzelése mellett, és ezzel összhangban a világháború utolsó évét is a magyar zsidóság és Magyarország közös tragédiájának próbálta beállítani.

Lévai Jenő 1945 és 1948 között kiadott művei, elsősorban fekete, szürke és fehér könyve, pesti gettótörténete, két ún. zsidósors-kötete eközben úgy kínálták a zsidóellenes népirtás legkorábbi érdemi feldolgozásait, hogy számos, mindmáig központi jelentőségű kérdés – így például a magyar és a német elkövetők relatív felelősségével, vagy a Horthy-kor establishmentjének és szélsőjobboldali ellenzékének viszonyával és üldözésbeli szerepével kapcsolatosak – is felvetésre került lapjaikon.

Lévai legimpozánsabb műve, a népirtás első nagymonografikus igénnyel megírt története Zsidósors Magyarországon címmel jelent meg 1948-ban. E mintegy félezer oldalas mű nemcsak gazdag forrásanyagra hivatkozva és szerteágazó tematikát taglalva írt az 1933 és 1945 közötti évekről, hanem egyúttal a holokauszt egyik legkorábbi ún. integrált, azaz az elkövetők és az üldözöttek történeteit egyaránt magában foglaló elbeszélését kínálta.

A Zsidósors Magyarországon a szerző megelőző években kiadott műveihez, így például az 1946-os fekete könyvhez képest több ponton is némileg újszerű értelmezést kínált. Szintézise lapjain Lévai kritikusabban ítélte meg a Zsidó Tanács működését, komoly figyelmet szentelt a cionista embermentési kísérleteknek, érdemben foglalkozott a semleges államok budapesti tevékenységével, és részletesen írt a keresztény egyházak jótékony cselekedeteiről is. A Zsidósors Magyarországon mindezen túl az úgynevezett „zsidó vagyon” elrablása és a népirtás elkövetése között fennálló összefüggéseket is taglalta.

Kétségkívül igaz, hogy Lévai Jenő e részletes áttekintés lapjain is markánsan németellenes hangot ütött meg, ugyanakkor erőteljesen hangsúlyozta a magyar elkövetők felelősségét is.

A szerző könyve egy pontján például határozottan a magyar állami hatóságokat nevezte a deportálások fő felelősének (lásd különösen a 97-99. oldalt).

Sós Endre nevének hallatán elsőként valószínűleg sokaknak a Kádár-rendszer korai éveiben betöltött hivatalos funkciójának ódiuma jut eszükbe. A megtorlás éveivel egybeeső kollaborációja szemlátomást Sós korábbi szellemi teljesítményét is elhomályosította. Ez annyiban feltétlenül sajnálatos, hogy Európai fasizmus és antiszemitizmus című, 1948-as művével a szerző a holokausztról világviszonylatban is a legelsők között jelentetett meg csaknem összeurópai panorámát.

Művének lapjain Sós a közelmúlt eseményeinek határozottan baloldali értelmezését kínálta, miközben épp a sztálinista diktatúra bevezetése előtti utolsó pillanatok egyikét megragadva tárgyalta a zsidóság katasztrófáját. Figyelemre méltó, hogy 1948-ban, tehát Izrael állam megalapításának évében kiadott könyve a zsidó nacionalizmust pártoló kijelentéseket is tartalmazott, szerzője ugyanis úgy vélte, hogy a szocializmus célkitűzései és a zsidók palesztinai ambíciói alapvetően összhangban vannak egymással.

Sós Endre (Fortepan / Bauer Sándor)

Az Európai fasizmus és antiszemitizmus eközben korántsem a holokauszt a zsidó áldozatok heroizmusát és mártíromságát kidomborító elbeszélését tartalmazza. Könyvbeli fogalmi reflexiói során Sós – többek között Munkácsival is polemizálva – arra jutott, hogy a katasztrófa jóval megfelelőbb kifejezés, mint a tragédia, mivel a zsidók jellemzően ártatlan áldozatok voltak, akiket nem lenne adekvát hősökként lefesteni (219. és 223. oldal).

Részletes áttekintése eközben nemcsak számos fontos témának szentelt külön fejezetet (mint például az antiszemitizmus története, a haláltáborok, a „gyilkosok iskolája”, ellenállók és lázadók), hanem az antiszemitizmus radikalizálódásának magyarázatával is igyekezett szolgálni.

Az antiszemitizmust Sós a mitikus és pszichológiai tényezők szerepének hangsúlyozása mellett is elsősorban gazdasági érdekek megnyilvánulásaként értelmezte, mely többek között az erőszak alkalmazásának önerősítő jellege miatt torkolhatott végül népirtásba.

1947-1948-ban tehát a holokauszt eseményeit három magyar szerző is részletesen és érdemben tárgyalta, és fejtette ki e példátlan bűntett eltérő értelmezéseit. Az 1944-es év elbeszélésre került a kor egyik megkerülhetetlen magyar zsidó értelmiségijének apologetikus pozíciójából. A háború utáni évek vezető, bár professzionálisan sajnos nem képzett kutatója eközben meglehetősen öntörvényű, ugyanakkor sok szempontból kiegyensúlyozottnak nevezhető szintézist jelentetett meg. Egy elkötelezetten baloldali szerző pedig már 1948-ban megfestette a zsidóellenes népirtás egyik legelső európai panorámáját.

Megszakított múltfeldolgozás

A holokauszt feldolgozásának első jelentős magyar hulláma kapcsán több tanulságot is érdemes levonnunk. Egyrészt azt, hogy – mély traumatizáltságuk ellenére – jelentős számú túlélő szinte közvetlenül felszabadulása után is képes volt tárgyalni borzasztó tapasztalatait. Sőt, a DEGOB interjúkészítői által létrehozott sokezer jegyzőkönyv tanúsága szerint a túlélők egy csoportja a holokauszt rettenetes újszerűségéről már 1945-1946-ban érdemben beszámolt Budapesten. Az ezzel párhuzamosan kiadott visszaemlékezések egy fontos szegmensének elemzésekor annak megértéséhez is közelebb jutottunk, hogy a háború után megszilárduló antifasiszta konszenzus a magyar zsidóság elleni népirtás emlékezetét miért is szorította meglehetősen marginális pozícióba. Amint láttuk, e fejleményre annak ellenére került sor, hogy a témában három magyar zsidó szerző is már 1947-1948-ban részletes áttekintést tett közzé.

E népirtásról magyar nyelven aztán évtizedeken át nem születettek hasonlóan átfogó igényű művek – e korai, intenzív múltfeldolgozási hullám többek között ezért is merülhetett később nagyrészt feledésbe.

Címlapkép: Fortepan