Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Lelkes kollaboráció és nemzeti ellenállás: állami erőszak Szlovákiában a második világháborúban

A Szudéta-vidéket Csehszlovákiától elcsatoló müncheni egyezményt követően létrejött az autonóm, náciszimpatizáns Szlovákia. A Tiso rezsim a Felvidék egy részét Magyarországhoz csatoló első bécsi döntésre, a szlovák diplomácia e fiaskójára az ellenzéki politikusok és a szlovákiai zsidók üldözésével reagált. Ellenzéki politikusokat hurcoltak koncentrációs táborba, a zsidó lakosok vagyonát elkobozták, közülük ezreket szinte azon nyomban deportálni próbáltak a magyar határ túloldalára. Mára azonban a szlovák társadalom jelentős többsége elutasítja az első szlovák állam ideológiáját és tetteit.

Jozef Tiso német katonákat tüntet ki a nemzeti felkelés leverését követően, Besztercebányán (forrás: Wikimedia Commons)

A második világháború során elkövetett állami erőszak kapcsán Szlovákiában jellemzően a zsidó lakosság 1942-es deportálására, esetleg az 1944-es szlovák nemzeti felkelés nyomán a német csapatok által elkövetett erőszakra szokás gondolni. Noha egy pillanatig sem szeretném a valóságosnál enyhébbnek feltüntetni az ezen események során elkövetett erőszakot, e tetteket is már olyan események előzték meg, amelyek világosan megmutatták Hlinka és a Szlovák Néppárt (Hlinkova slovenská ľudová strana – HSĽS) rezsimjének erőszakos természetét – ami azon nyomban megnyilvánult, amint a hatalom ellenállást érzékelt.

Az 1938-as müncheni egyezményt követően Csehszlovákia jelentősen meggyengült, a politikai kultúra az ország minden részében fokozatosan radikalizálódott. Hlinka Szlovák Néppártja alkotmányellenesen kihirdette Szlovákia autonómiáját és a szlovák nemzet egyetlen törvényes képviselőjévé tette meg magát. A többi pártot a HSĽS-be való beolvadásra kényszerítették vagy feloszlatták – egy német és egy magyar pártot kivéve, amelyeket etnikai alapon toleráltak. A politikai élet „egységesítésekor” a társadalmi szervezeteket is betiltották. Az új rezsim utóbbiak vagyonát is elkobozta, ami gyakran a HSĽS paramilitáris egységei, a Hlinka gárda erőszakos bevetésén keresztül valósult meg.

A müncheni egyezmény a náci Németország, Nagy-Britannia, Franciaország és az Olasz Királyság között született megállapodás volt, amelynek értelmében Csehszlovákia nagy arányban németek által lakott területeit, a Szudéta vidéket Németországhoz csatolják. A demokratikus csehszlovák köztársaság képviselőit még csak részt sem vehettek a tárgyaláson. Az egyezményt további jelentős területi veszteségek és a német megszállás kiterjesztése követte. Az rövid időn belül Csehszlovákia megszünéséhez és Szlovákia kikiáltásához vezetett

Müncheni egyezmény, bécsi döntés, bűnbakkeresés

Azonban nem a müncheni egyezmény volt Csehszlovákia egyetlen külpolitikai kudarca 1938 őszén. A csehszlovák diplomácia gyenge pozícióinak tudatában magyar tisztviselők a határok korrekcióját követelték. A komáromi (szlovákul komárnói) tárgyalásokat szlovák részről Jozef Tiso, az autonóm Szlovákia miniszterelnöke, későbbi államelnök vezette, mégpedig sikertelenül.

A Münchenben történtek ellenére Tiso úgy vélte, hogy Közép-Európa új hegemónjához, a náci Németországhoz fordul támogatásért és miniszterével, Ferdinand Ďurčanskýval látogatást tettek Joachim von Ribbentrop német külügyminiszternél. Tiso náci támogatásról szőtt ábrándjai azonban nem váltak valóra, sőt – miután 1938 októberében magához ragadta a hatalom egy részét – az első bécsi döntés formájában éppen Ribbentrop és Galeazzo Ciano fasiszta olasz külügyminiszter hozták össze a HSL’S vezető első külpolitikai fiaskóját.

Szlovákia ily módon nem sokkal az után, hogy a HSL’S vezetésével autonómiát nyert, több mint 10.000 négyzetkilométernyi területet és mintegy 800.000 lakost veszített. Jozef Tisónak azonban nem okozott problémát a bűnösök kijelölése. Szerinte sem ő, sem a kormánya, de még a hidegen számító német diplomácia sem volt okolható a veszteségekért. A bűnösök „azok a politikusok, akik az elmúlt húsz évben a részvételünk nélkül és akaratunkkal szemben döntöttek a sorsunkról” – állította. Senkit nem lepett meg túlzottan, hogy kevesebb mint egy hónappal a szlovák autonómia kihirdetését követően Tiso nem tartott nyilvános vezeklést a kudarcos diplomáciai lépései miatt, ugyanakkor az a mód, ahogy a politikai vereség felelősségét más politikusokra tolta, igencsak figyelemre méltó és sokat elárul a miniszterelnökről.

Tiso nem elégedett meg politikustársai verbális megtámadásával. Csehszlovákia zsidó lakosságát is bűnösnek kiáltotta ki.  A zsidók a rezsim propagandája szerint felelősek voltak a területveszteségért, amiért is állítólag a területek Magyarországhoz csatolásának vágyát dédelgették. Eszerint tehát a német diplomácia a zsidó lakosság (eleve képzeletbeli) követeléseit kívánta teljesíteni – ennek nyilvánvaló abszurditása azonban nem hátráltatta a propagandát.

A német diplomácia fő célja természetesen az volt, hogy megteremtsék azokat a feltételeket, amelyek mellett a náci Németország feldarabolhatja a Csehszlovák Köztársaságot. Tiso viszont a propaganda-hadjáratoknál is tovább ment, hogy hibás politikáját elkendőzze: a zsidó lakosság aktív üldözését határozta el.

1938. november 4-én a biztonsági erők és a Hlinka Gárda egységei elkezdték az ún. „nincstelen” zsidók őrizetbe vételét, és áttoloncolták őket a két napja aláírt bécsi döntés értelmében már Magyarországhoz tartozó területre. Azokat a zsidókat, akiknek 500.000 koronára rúgó vagy annál jelentősebb vagyonuk volt, szintén lecsukták és kihallgatták – hivatalosan azért, hogy meggátolják őket vagyonuk külföldre menekítésének (állítólagos) szándékában.

Az eseményeket jóváhagyta Jozef Tiso, az autonóm szlovák kormány miniszterelnöke és egyúttal belügyminisztere, a lebonyolításért pedig a sebtében felállított A zsidókérdés szlovákiai megoldásáért felelős központi iroda és a kerületi hatóságok feleltek. A hírhedt Adolf Eichmann, a nácik zsidóellenes „szakértője” Bécsből átutazott az országba, hogy tanácsokat adjon.

Néhány órával a deportálások megkezdése után új intézkedések léptek életbe, és a hatóságok hozzáláttak a külföldi nemzetiségű zsidók őrizetbe vételéhez is. Szerte Szlovákiában zsidók ezreit kényszerítették platós kocsikra és buszokra, hogy az új szlovák–magyar határon túlra szállítsák őket, ahol a magyar hatóságok még nem vetették meg lábukat. Az ún. senkiföldjén létrehozott táborokban szörnyű körülmények uralkodtak. A HSL’S rezsim által otthonaikból elhurcolt és táborokba zsúfolt embereket a bevonuló magyar sereg és hatóságok sem voltak hajlandóak befogadni.

Adolf Hitler, Alexander von Dörnberg és Jozef Tiso Berliben 1941 október 1-jén (forrás: Wikimedia Commons)

Noha Jozef Tiso 1938. november 7-én elrendelte az akció leállítását, a deportált zsidók némelyikének ezek után még hetekbe tellett, mire sikerült hazaérnie. Az elhurcoltak pontos száma a mai napig ismeretlen, többnyire mintegy 7.500 főre becsülik.

A novemberi deportálásokkal kezdődött a HSL’S rezsim szlovákiai zsidó lakosság ellen elkövetett erőszakos és illegális cselekményeinek sora. A HSL’S képviselői ezen akciók során megmutatták, hogy mire képesek saját elhatározásukból, német nyomás nélkül is.

A népirtástól a népbíróságig

Endre László, Baky László, Jaross Andor. E nevek viselői 1944 tavaszán és nyarán kulcsszerepet játszottak a magyar holokauszt legvéresebb epizódjában, a vidéki zsidóság gettósításában és elhurcolásában. Három főbűnös neve, amelyekre mára – a magyar állam és politikai osztály érdekének megfelelően – a szemérmes felejtés fátyla hull. Pedig az ország demokratikus újjáépítésének munkájától lelkesült magyarok 1945-ben még tisztában voltak azzal, hogy ki felelt a 437 ezer Auschwitzba és más német táborokba deportált honfitárs hiányáért, és fontosnak tartották a bűnök feltárását és a főbűnösök megbüntetését.

Endre, Baky és Jaross népbírósági perének 75. évfordulóján A népirtástól a népbíróságig címen indítunk sorozatot, amivel az igazságszolgáltatás, valamint a magyar és kelet-európai népirtás kulcspillanatait idézzük fel, miközben feltesszük a kérdést: mik a felejtés okai és milyen következményekkel jár a szembenézés hiánya?

Sorozatszerkesztők: Laczó Ferenc és Papp Gáspár

A „függetlenség” kikiáltása és a koncentrációs táborok

A HSL’S képviselői 1938 őszén elkövetett akciói (politikai ellenfelek támadása, koncentrációs táborok létrehozásával való fenyegetés és a zsidó lakosság egy részének deportálása) világosan mutatta, mi fenyegeti a – valódi és képzelt – ellenfeleket egy, a HSL’S által uralt államban. Ez 1939 márciusában – amikor a náci Németország nyomására kikiáltották a szlovák állam függetlenségét – el is érkezett. A „függetlenség” első hónapjait az ellenzéki vezetők üldözése kísérte, némelyiküket az illavai koncentrációs táborba szállították. Amint Marína Zavacká történész kimutatta, a szlovák nemzeti felkelés kitöréséig több mint 3100 antifasiszta került Illavára. Ehhez még hozzá kell vennünk azt a 3595 személyt, akiket hagyományosnak mondható jogi eljárások keretében ítéltek el politikai bűncselekményekért.

Az első foglyok illavai gyűjtőtáborba szállításával világossá vált, hogy a korábbi érdemek vagy a jelentős személyes befolyás sem nyújtanak többé védelmet, amennyiben az új rezsim valakit magára nézve fenyegetőnek érzékel. Az első foglyok közt találunk korábbi szenátorokat, újságírókat, de elhurcolták Ján Paulínyt, a Szlovák Nemzeti Párt elnökét és Hana Stykovát, a szlovák Nemzeti Színház színésznőjét is. A fennmaradt emlékek szerint a letartóztatásokkal járó fizikai erőszak nagy részét a Hlinka Gárda tagjai követték el.

A szlovák államot irányító rezsim elsődleges áldozatai a zsidó vallású vagy etnikumú állampolgárok voltak. Az 1938. őszi deportálásokat már említettem. A HSL’S rezsim szinte rögtön a szlovák állam 1939. márciusi kikiáltása után folytatta a zsidók elleni intézményes támadásokat. Fokozatosan megfosztották őket tulajdonaiktól és megélhetésüktől, mígnem 1942-ben megszületett az a döntés, melynek következtében többségüket a náci Németország által megszállt területekre hurcolták koncentrációs és megsemmisítő táborokba. A zsidó lakosság Szlovákiában megmaradt kisebbségét mindezek után gyakorlatilag folyamatosan a deportálások újraindításának réme fenyegette.

A háború, de nem az üldözések vége

A Szlovák Nemzeti Felkelés kitörése 1944 augusztusában nyilvánvalóvá tette, hogy Hlinka és a Szlovák Néppárt által vezetett rezsim korántsem volt olyan népszerű, mint ahogyan a propaganda láttatni szerette volna. A rezsim a felkelők által kontrollált területen kívül is csak a náci Németország megszálló csapatainak segítségével tudott hatalmon maradni. A nemzeti felkelés elfojtása mellett a náci egységek a civil lakosságot is zaklatták és a zsidó lakosság deportálása is újraindult. Az üldözések a felkelés katonai vereségével sem szűntek meg.

A szlovák nemzeti felkelés a német megszállás és a kollaboráns rezsimet ellenzők által szervezett fegyveres ellenállás volt 1944 őszén. Az ellenállás Besztercebányáról indult, és a centristák, a szociáldemokraták és a kommunisták vettek benne részt. A felkelést a megszállók elfojtották, de felkelői csoportok egészen a felszabadításig hajtottak végre gerillaakciókat.

A retorziókban a németek a Hlinka Gárda sürgősségi egységeit (Pohotovostné oddiely Hlinkovej gardy – POHG) is bevetették.

Ők nemcsak helyismeretükkel segítették a németeket, de tömeges kivégzésekben is részt vettek, például a közép-szlovákiai Kremničkában (747 halott) és Nemeckán (900 halott). A tömeggyilkosságok mellett a háború végén több tucat települést, például Ostrý Grúň, Kľak és Kalište helységeket felégettek, amiért azok – ténylegesen vagy mindössze a fennálló gyanú szerint – segítséget nyújtottak a partizánoknak.

Az éveken keresztül állami propagandával tüzelt antiszemitizmus a háború végével és a HSL’S bukásával sem tűnt el a szlovák társadalomból. 1945 szeptemberében, csupán néhány hónappal azt követően, hogy a szlovákok tanúi lehettek a náci Németország és szövetségesei által a zsidók ellen elkövetett erőszaknak, Topoľčanyban (Nagytapolcsányban) zsidóellenes pogrom tört ki.

A nemzeti felkelés emlékműve Besztercebányán (forrás: Davie Green / flickr)

A civil lakosság üldözéséért és a rajtuk elkövetett erőszakért felelősséggel tartozók némelyikét bíróság elé állították és elítélték. Az autonóm kormány miniszterelnökét és a szlovák állam későbbi elnökét, Jozef Tisót a háború után felállított Nemzeti Bíróság halálra ítélte. Vojtech Tuka miniszterelnök, a HSL’S radikális, nácibarát szárnyának képviselője szintén erre a sorsra jutott. A párt radikális szárnyának egy másik képviselőjét, Alexander Machot 30 év börtönre ítélték. A civil lakosság elleni merényletek elkövetőinek többségét azonban sosem ítélték el, avagy csak távollétükben, miután sikerült eltávozniuk az országból.

A világháborús tapasztalatok természetes feldolgozási folyamatát az 1948-as kommunista államcsíny törte meg, amelyet követően a hatalom még évtizedekig akadályozta, hogy a kérdésről szabadon lehessen beszélni. A történeti kutatások főként a kommunista párt ellenállásban kifejtett szerepét hangsúlyozták, az ellenállás más tagjainak szerepét gyakran kisebbítették. Azokat a történészeket, akik objektíven próbálták tárgyalni a korszakot, gyakran üldözték (könyveiket nem adták ki, korlátozták a forrásokhoz való hozzáférésüket, és gyakran eltávolították őket állásaikból). Mindeközben a HSL’S emigrációban lévő tagjai azon voltak, hogy a Tiso vezetette rezsim által elkövetett bűnöket igazolják.

Szélesebb társadalmi párbeszéd a HSL’S rezsimről csak az 1989-es bársonyos forradalommal indult meg. Annak ellenére, hogy Csehszlovákia 1993-as kettéválását követően Szlovákia második világháborús szerepének tárgyalását gyakran kísérték nacionalista felhangok, ma a szlovák társadalom többségi része inkább a nemzeti felkeléssel azonosul, mint a rezsimmel – egy 2017-es felmérés szerint például a válaszadók 85%-ának volt pozitív véleménye az 1944-es nemzeti felkelésről. E hozzáállás véleményem szerint az elmúlt néhány évtized historiográfiai erőfeszítéseinek köszönhető: az intenzív múltfelfolgozás sikeresen hatástalanította a második világháborús HSL’S propaganda utózöngéit.

Papp Gáspár fordítása