Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

„Ehhez a példátlan náci sikerhez alig kellettek a németek” Vági Zoltán történésszel beszélgettünk

Épp 75 éve kezdődött a magyar holokauszt főbűnöseinek népbírósági pere a Zeneakadémia nagytermében. A vádlottak – Jaross Andor belügyminiszter, Endre László és Baky László államtitkárok – nagy mértékben felelősek voltak a vidéki zsidóság Auschwitz-Birkenauba és más német táborokba deportálásáért. Miként volt lehetséges a vidék sebes „zsidótlanítása”, és milyen szerepet játszottak benne a magyar állam intézményei? A felelősség kérdését illetően hogyan torzít a kortárs emlékezet? E kérdésekről beszélgettünk Vági Zoltán történésszel, a holokauszt neves kutatójával, aki a témában – Kádár Gáborral közösen – több fontos könyvet is írt. ​

Baky László és Endre László 1945. októberében, a népbírósági tárgyalások előtt. (képkocka: Nemzeti Filmintézet Magyarország)

Mérce: A magyar állam képviselői 1944 tavaszán és nyarán rendkívüli sebességgel és hatékonysággal voltak képesek lebonyolítani százezrek gettósítását és deportálását. Az Ön kutatásai szerint hogyan kerülhetett erre sor?

Vági Zoltán: Ami 1944-ben Magyarországon történt, az egyszerre unikum és hungarikum.

Unikum, mert az itteni deportálások még a holokauszt történetében is példátlanok. Érdemes összehasonlítanunk más országokkal. Náci szempontból a végső megoldás a megszállt nyugaton Hollandiában, a szövetségeseik közül pedig Szlovákiában volt a legsikeresebb. Hollandiában a deportálások lényegi része több mint két évig tartott. A szlovákoknál hét hónapig. Magyarországon viszont mindössze nyolc hét elég volt a vidéki zsidók elhurcolására.  Tehát messze nálunk ment a leggyorsabban.

Ráadásul, míg a szlovákoknál 56 ezer embert deportáltak, a hollandoknál 103 ezret, nálunk több mint 430 ezret. Egy átlagos héten a szlovákoknál 1867, Hollandiában 888 zsidót deportáltak. Nálunk viszont hetente 54 ezret szállítottak Auschwitz-Birkenauba. Olyan sokat, hogy Rudolf Höss, Auschwitz SS parancsnoka könyörgött a tempó lassításáért [Az SS, németül Schutzstaffel, náci paramilitáris szervezet, a náci biztonságpolitika és terror legfőbb intézményes eszköze volt – a szerk. megjegyzése]. A magyarországi végrehajtók a szlovákiai kollégáiknál harmincszor, a Hollandiában működőknél hatvanszor voltak hatékonyabbak.

Hogy mi volt ebben a hungarikum? Az, hogy ehhez a példátlan náci sikerhez alig kellettek a németek. Adolf Eichmann SS-alezredes, akit Gestapo-körökben csak „mesterként” emlegettek, talán 20 fős saját stábbal érkezett Budapestre. A titkárnők, telefonos kisasszonyok és az őrök mellett összesen ennyi kipróbált embere volt. Csakhogy ennyivel egy Szentendre méretű települést sem lehet „zsidótlanítani,” nemhogy egy egész országot. Nálunk viszont háromnegyed millió zsidó élt a német megszállás pillanatában.

Nézzünk egy konkrét példát.

Kárpátalja és Észak-Erdély „zsidótlanításához” Eichmann például 40 SS őrt és 8 tisztet tudott küldeni. Mégis, három héttel később arra koccinthatott, hogy 289 ezer zsidót már deportáltak is Auschwitz-Birkenauba. De kik? Ez a 48 SS? Dehogy.

Ők csak némileg segédkeztek, és ellenőrizték a folyamatokat. A magyar csendőrök és rendőrök ezrei csinálták, és a teljes közigazgatás, a szolgabírótól a fogalmazóig.

Országosan százezrek működtek közre a zsidók gettókba hajtásában, őrzésében és persze főleg a kirablásukban. Lefoglalták a lakásaikat és üzleteiket, elvették a jegygyűrűiket, kiszámolták az adótartozásukat. Amit nem loptak el, arról leltár készült, a gyerekek zoknijától a dinoszauruszcsontig.

A népirtástól a népbíróságig

Endre László, Baky László, Jaross Andor. E nevek viselői 1944 tavaszán és nyarán kulcsszerepet játszottak a magyar holokauszt legvéresebb epizódjában, a vidéki zsidóság gettósításában és elhurcolásában. Három főbűnös neve, amelyekre mára – a magyar állam és politikai osztály érdekének megfelelően – a szemérmes felejtés fátyla hull. Pedig az ország demokratikus újjáépítésének munkájától lelkesült magyarok 1945-ben még tisztában voltak azzal, hogy ki felelt a 437 ezer Auschwitzba és más német táborokba deportált honfitárs hiányáért, és fontosnak tartották a bűnök feltárását és a főbűnösök megbüntetését.

Endre, Baky és Jaross népbírósági perének 75. évfordulóján A népirtástól a népbíróságig címen indítunk sorozatot, amivel az igazságszolgáltatás, valamint a magyar és kelet-európai népirtás kulcspillanatait idézzük fel, miközben feltesszük a kérdést: mik a felejtés okai és milyen következményekkel jár a szembenézés hiánya?

Sorozatszerkesztők: Laczó Ferenc és Papp Gáspár

Mérce: De miért? Kutatásai szerint ki és mi ágyazott meg ennek az 1944-et megelőző években?

V.Z.: Miért tették? A legtöbben egyszerűen azért, mert ezt az utasítást kapták a főnöküktől. Persze sokan gyűlölték is a zsidókat, és még többen akartak részt a zsákmányból. Akárhogy is gondolkodtak, éreztek, az 1938-as első zsidótörvény óta megszokhatták, hogy a magyar állam a zsidó polgárok ellen fordult. A megyei és városi tisztviselők munkájához hozzátartozott, hogy elveszik a zsidó boltosok iparengedélyét, a rendőrök letartóztatták őket, ha keresztény nővel bújtak ágyba. És közben ömlött a mindenért a zsidókat hibáztató antiszemita propaganda.

A holokauszt egyik félelmetes tanulsága, hogy a társadalmat egy embertelen, gonosz politikához is hozzá lehet szoktatni. Ráadásul akkoriban ez akár „normálisnak” is tűnhetett. Hiszen Európában szinte mindenhol üldözték a zsidókat, Norvégiától Görögországig, Ukrajnától Franciaországig.

Endre Lászlót az amerikaiak átadják a magyar hatóságoknak. Balra: Péter Gábor, az Államvédelmi Hatóság vezetője. (forrás: Yad Vashem, Photo Archive, Jerusalem)

Mérce: A magyar társadalmi képzeletben a holokausztért és a vészkorszak gyakorlatilag összes bűnéért a német nácik a felelősek. Hogyan terjedt el ez a magyar felelősséget hárítani próbáló nézetrendszer?

V.Z.: Ezt a percepciót két körülmény biztosan erősíti. Az egyik, hogy az áldozatok túlnyomó többségét nem Magyarországon ölték meg. Az 1941-ben a rendezetlen állampolgárságra hivatkozva Galíciába deportált mintegy 20 ezer zsidó többségével Kamenyec-Podolszkijban, vagy a sztaniszlaui gettóban végeztek. A munkaszolgálatos áldozatok a távoli orosz hómezőkön maradtak. Az 1944-ben deportált százezrek többségét pedig Birkenauban gázosították el.

Tehát nem itt, nem a falu szélén, nem a szomszéd erdőben haltak meg. Hanem valahol a már-már mitikus messzeségben, Ukrajnában, Oroszországban, Lengyelországban. Talán a holokauszt minden tizedik magyar áldozatának halálát láthatta magyar szemtanú.

Az is csökkentheti a felelősségérzetet, hogy a gyilkosok többsége nem magyar volt. Az 1941-ben elhurcoltakat SS-ek géppuskázták tömegsírokba, másokkal az ukrán rendőrök végeztek. A birkenaui gázkamrákban, Dachauban, Stutthofban, Sachsenhausenben és a többi koncentrációs táborban a német SS ölte meg a magyarok százezreit. Persze a munkaszolgálatosokat esetenként már 1942-ben halálra kínozta, kivégezte a magyar keret. De ezt a magyar lakosok saját szemükkel nem látták.

A hatósági brutalitás, a gyerekek rugdosása, öregek korbácsolása csak 1944-ben, a gettók felállításával és a deportálással vált láthatóvá. Akkor is csak – a már említett egyedi hatékonyság miatt – egy rövid időre. A zsidók nyílt legyilkolása pedig csak 1944 őszén, a nyilasok uralma alatt lett jellemző.

Ne feledkezzünk meg egy fontos pszichológiai tényezőről se: egyetlen nép se szereti magát a gyilkos szerepében látni. Értelemszerűen mi se. A franciák is könnyebben hibáztatják a németeket, mint a kollaboráns Vichy-kormány deportáló francia rendőreit. A lengyelek sem szeretnek emlékezni a gettókban razziázó, a zsidó szökevények ezreit kivégző ún. kék rendőrség bűneire, hiszen ők is lengyelek voltak.

Mérce: Beszéljünk részletesebben a magyar intézmények konkrét szerepéről. Mely szervezetek vettek részt a népirtás elkövetésében és miként?

V.Z.: 1944-ben a teljes magyar rendvédelem és közigazgatás a gettósítást, a deportálást és a kifosztást szervezte, intézte. A bábák a gettókban átvizsgálták a nők és lányok hüvelyét az elrejtett ékszerek után kutatva. Előfordult, hogy a zsidó holmik leltárazásába munkaerőhiány miatt a tanárokat is bevonták.

Endre László népbírósági tárgyalása (forrás: Yad Vashem, Photo Archive, Jerusalem)

Eichmann egész Európát végigdeportálta. Utólag mégis azt írta, hogy „csodáltam az akkori magyar közigazgatást”. Azt hitte, hogy csak a németekre jellemző a bürokratikus pontosság, holott Magyarországon „legalább ugyanazt a kínosan pontos akurátusságot” látta. A németek legjobban a magyar csendőrségtől voltak elragadtatva. Addig sehol sem találkoztak ennyire fegyelmezett és hatékony szervezettel. Brutalitásuk helyenként még őket is meglepte. Eichmann egyik embere, Wisliceny SS százados állítólag azt mondta, most már elhiszi, hogy „a magyarok tényleg a hunok leszármazottai.”

De a kérdésükre válaszolva:

a holokauszttal kapcsolatos politikai döntésekért elsősorban Horthy kormányzó, Sztójay miniszterelnök és kollaboráns kormánya, valamint a kormánypártok voltak felelősek. A végrehajtás viszont a rendőrségre, a csendőrségre és a közigazgatásra tartozott. Márpedig ezek jelentős részét a belügyminisztérium irányította.

Nem Horthy döntötte el, hogy hány gettót állítanak fel Munkácson, és nem Sztójay találta ki, hogy naponta hány vonatot indítanak. A technikai részleteket Endre László, a belügy zsidóügyekben illetékes államtitkára dolgozta ki Eichmannékkal.

Eichmann és Endre egymásra találtak és jó barátok lettek. Összejártak vacsorázni, együtt nyaraltak a Balatonnál, ivászatokat rendeztek. Kettőjük együttműködése a magyar holokauszt egyik döntő tényezője. Eichmanntól jött a „know-how”, a hiperaktív Endre pedig az országot végigturnézva gondoskodott róla, hogy a parancsokat mindenhol gyorsan végrehajtsák.

Az időfaktor ugyanis a háború végén különösen fontos volt. Ha a magyar hatóságok olyan tempóban deportálnak, ahogy a semmivel sem kevésbé antiszemita szlovákok, akkor 1948 végéig tartott volna a vidék „zsidótlanítása”. Ha a hollandiai ütemet követik, akkor az utolsó vonat Puskásék 6:3-as győzelme előtt nem sokkal, 1953 őszén indult volna Auschwitzba.

Mérce: Hogyan kerültek a főbűnösök döntéshozói pozícióba, és miként viszonyultak a Horthy-korszak különböző politikai áramlataihoz? Milyen kapcsolatban álltak a németekkel, illetve a nyilasokkal?

V.Z.: Az 1944 márciusi német megszállás után felállított új, kollaboráns kabinet koalíciós kormány volt. Élére Sztójay Döme katonatiszt, majd berlini nagykövet került. Lelkes nácibarát és zsidógyűlölő. Komoly politikai tényezőnek nem igazán számított, hiszen 1936 óta itthon sem volt. Horthy éppen ezért választotta őt. Egy belpolitikai beágyazottsággal nem rendelkező, idős katonatiszt ideális bábnak tűnt. Csakhogy a zsinórokat többnyire Berlinből rángatták.

Az új belügyminiszter, Jaross Andor is külsősnek számított. Csehszlovákiai magyar pártokban politizált a Felvidéken. Az első bécsi döntés után 1938-ban ugyan kinevezték a felvidéki ügyek miniszterének, de később kilépett a kormánypártból. A zsidó felmenői miatt megbuktatott kormányfővel, Imrédyvel alapította meg a szélsőjobbos Magyar Megújulás Pártját. A megszállás után a kollaboráns kormányban az imrédystákat képviselte.

A hazai nemzetiszocialisták közül egy valódi politikai szélkakas, Baky László került a kormányba. A korábbi csendőrtiszt 1938-tól képviselőként szinte minden nyilas frakcióban megfordult. Hol Szálasiékkal, hol Pálffy Fidéllel, máskor Imrédyvel működött együtt. Mindenkit elárult, mindenkivel összeveszett, de talpon maradt. Eközben pedig az SS titkosszolgálatának, az SD-nek informátora volt [A Sicherheitsdienst des Reichsführers-SS-ről van szó, mely a harmincas években a Gestapo SS-en belüli párjának volt tekinthető, 1939-tól pedig a Reichssicherheitshauptamt egyik fő egységének számított, mely szervezet az SS-t és a biztonsági rendőrséget is magában foglalta– a szerk.]. Azért lehetett belőle belügyi államtitkár, mert a németek bizalmi embere volt. A rendőrséget, csendőrséget ugyan ismerte, de igazán a politikai intrikákhoz értett.

Ennyi politikus mellett kellett az új belügybe valaki, aki értett is a közigazgatáshoz. Így lett államtitkár Endre László, aki 25 éves hivatalnoki tapasztalattal rendelkezett. 1919-től Gödöllőn volt szolgabíró, majd főszolgabíró, 1938-tól pedig Pest megye alispánja lett. Mivel ez volt az ország legnagyobb megyéje, a közigazgatásban Endre egyfajta primus inter pares lett.

Endre profi bürokrata volt, mindenkit ismert, és mindenhol ismerték. Mégsem volt tipikus magyar hivatalnok. Sőt, sok szempontból kilógott a sorból. Nem volt korrupt, munkamániásként hétvégén is dolgozott, ilyenkor előszeretettel razziázott a zsidó üzemekben, és ha valami hibát talált, jött a bezárás vagy a bírság. Hiba pedig mindig volt.

Endre valamennyire tudott németül és angolul. Járt Amerikában, Londonban, a húszas években még Hitlerrel is találkozott. Radikális szélsőjobboldalinak számított. Már 1937-ben fajvédő pártot szervezett, ami később fuzionált Szálasi nyilasaival. Patologikus antiszemitaként mélyen hitt a világot irányító titkos szabadkőműves és zsidó összeesküvésben.

Mérce: Mit tudunk e legfőbb felelősök tettessé válásának folyamatáról? Mennyire tekinthetők feltártnak ezen életutak? Mik e kutatások legfőbb tanulságai?

V.Z.: Az egyik legfőbb tanulság talán a magyar politikai elit alacsony erkölcsi színvonaláról és alkalmatlanságáról szól. A Horthy-korszak sokszoros miniszterei, a díszmagyaros konzervatív urak éppúgy a németekhez szaladgáltak, mint a magukat friss erőként, nemzetiszocialista forradalmárként reklámozó nyilas pártocskák vezetői. Ahogy vége volt a minisztertanácsnak, kormányzói audienciának, bizalmas megbeszélésnek, máris rohantak a német követségre, vagy az SD Dísz téri irodájába.

Miközben az országban százezreket vertek össze, éheztettek és küldtek a halálba, ezek a befolyáskupecek politikai kurtizánként ingyen árulták az államtitkokat egy idegen nagyhatalomnak. És persze buzgón jelentgették egymást.

Baky államtitkárként például gyakran vacsorázott az SD-t Budapesten vezető Höttl SS őrnaggyal. Részletesen tájékoztatta a kormány belső ügyeiről, a magyar hírszerzés aktuális információiról. Ráadásul nyíltan csinálta, hiszen éppen Himmler és a rettegett SS támogatása adott neki súlyt a belpolitikai harcokban. Höttl szerint szinte minden nap eljött hozzá valamelyik magyar politikus ebédre vagy vacsorára.

Endre László (forrás: Yad Vashem, Photo Archive, Jerusalem)

A másik tanulság a tettesek eltérő motivációira világít rá. Különböző politikusaink különböző okokból lettek háborús bűnösök. Sztójay például nem volt túl lelkes, amikor Horthy felkérte kormányfőnek. 61 éves volt és fáradt, de hagyta rábeszélni magát. Végül is a kinevezéssel mondhatni megkoronázhatta pályafutását. Diplomataként, katonaként a pártpolitika taszította. Próbált valahogy közvetíteni, lavírozni Horthy és a németek között, de gyenge karakter volt, aki természetesnek vette, hogy többnyire Berlin akarata érvényesül. A végső megoldás lényegéről berlini követként sokat tudott, és enyhén szólva nem bánkódott miatta.

Jaross eközben inkább politikai opportunistaként írható le. Szeretett miniszter lenni, de mintha a részleteket unta volna, a szakmázás nem érdekelte. Elsősorban pártban és káderpolitikában gondolkodott, a pozíciók megszállásában jeleskedett. A 61 főispánból 41-et leváltottak, vagy lemondott. Helyükre Jaross igyekezett imrédystákat vagy nyilasokat jelölni. Amúgy a németek is panaszkodtak rá, hogy alig exponálta magát zsidó ügyekben. Persze mondott néhány zsidózó beszédet, de a hozzá küldött aktákat, leveleket egyszerűen átküldette Endréhez, dolgozzon csak az államtitkár.

Amint viszont nyáron az Imrédy-féle párt pozíciói meggyengültek, Jaross hirtelen megélénkült. Július 9-én már azzal dicsekedett Veesenmayer német követnek, hogy az utolsó deportálásokat Horthy kifejezett tiltása „ellenére bonyolította le.” E félmondattal Jaross legalább negyvenezer gyilkosságért vállalt felelősséget. Birkenauban ugyanis nagyjából ennyi embert öltek meg a budapesti elővárosokból, valamint a Pécs és Szombathely környékéről elhurcoltak közül. Egyben azt is közölte, hogy a 200 ezer budapesti zsidót is hajlandó deportáltatni. Szóval Jaross akkor mocskolta össze a kezét igazán, amikor inogni kezdett a széke.

Ehhez képest Endre végig egy dologra koncentrált. Már jóval a német megszállás előtt a zsidók kitelepítését, gettóba zárását, a romák sterilizálását követelte. 1944-ben pedig lényegében szabad kezet kapott. Ráadásul Eichmann révén maga mögött tudhatta a németeket is. Jelentős tér nyílt előtte.

Jaross és Baky elmerült a politikai intrikákban, Sztójay betegeskedett, napokra eltűnt, Horthy passzivitással tüntetett. A hiperaktív Endre kihasználta a hatalmi vákuumot és radikalizálta a zsidótlanítást.

Mérce: Endrét, Bakyt és Jarosst 1946 elején a népbírósági ítélet alapján kivégezték. Kiket vontak még kifejezetten a holokauszt miatt felelősségre?

V.Z.: Hadd kezdjem egy összehasonlítással. Auschwitzban összesen 7 ezer SS szolgált. Ilyen vagy olyan módon 1,1 millió ember megölésében segédkeztek. Tíz százalékuk később elesett a fronton. A túlélők közül 789-ről tudjuk, hogy bíróság elé került, főleg Lengyelországban. Höss parancsnokot, a Birkenaut 1944-ben vezető Josef Kramert, Mollt, a krematóriumok parancsnokát és pár tucat fejest felakasztottak. Az alacsonyabb rangúak többnyire pár évet kaptak. Az auschwitzi SS-ek 75-80 százaléka viszont megúszta.

Ehhez képest a főbűnösök többsége nálunk bíróság elé került. Majdnem kétszáz embert végeztek ki, köztük több korábbi miniszterelnököt, Imrédyt, Bárdossyt, Sztójayt és Szálasit is. Felakasztották a belügyi vezetést, Endrét, Bakyt és Jaross minisztert. A deportálásokat koordináló Ferenczy László csendőr alezredes is bitófára került.

A kollaboráns és a nyilas kormány számos tagja kapott halálbüntetést, vagy súlyos börtönítéletet. A magyar Gestapót vezető Hain Pétert, a nyilas gyilkosok közül Kun pátert is kivégezték.

Persze a politikai alapon funkcionáló népbíróságok működése távol állt a tökéletestől. A legnagyobb vidéki gettót, a nagyváradit 1944-ban Péterffy Jenő csendőr alezredes irányította. Emberei meztelenre vetkőztetve, a családtagjaik szeme láttára kínozták a zsidókat állítólag rejtegetett vagyonuk miatt. A nők méhébe áramot vezettek, idős emberek talpát gumibottal ütötték, sokakat öngyilkosságba kergettek. 1945 decemberében fordult a kocka: ekkor Péterffyt verték agyon kihallgatói.

Mérce: Kiknek sikerült megúsznia a felelősségre vonást?

V.Z.: A németek közül leginkább Mengele doktornak, aki 1979-ig bujkált a Moszadtól rettegve Brazíliában.

A magyarok közül is sokan megúszták.

Gyilkos keretlegények, budapesti civileket a Dunába lövő nyilasok, kegyetlenkedő csendőrök és rendőrök, zsidófaló polgármesterek, szadista gettóparancsnokok. Tettesek ezrei szöktek a háború végén külföldre.

Köztük volt Marányi Ede alezredes, a bori munkaszolgálatosok hóhéra is. Ő német kisnyugdíjasként halt meg.

Személy szerint különösen hiányolom a vádlottak padjáról Faragho Gábor vezérezredest. 1944-ben ő volt a csendőrség felügyelője, aki a Minisztertanács ülésén közölte a kormánnyal, hogy a deportálások során „a csendőrség fegyelmét igen jónak mondhatja”. Szerinte csak „pár csendőrrel szemben” merültek fel panaszok. Faragho augusztusban még lelkesen tervezte Endrével és Eichmannékkal a budapesti zsidók deportálását. Október 11-én viszont már ő írta alá Moszkvában magyar részről az előzetes fegyverszüneti egyezményt. Horthy azért őt küldte, mert tudott oroszul. Így viszont a vádlottak padja helyett a debreceni Ideiglenes Kormányba katapultált közellátási miniszterként.

A népbíróságok történetének egyik mélypontja volt, amikor tanúként beidézték az Endre-Baky-Jaross perben. Persze össze-vissza hazudott és semmire sem kívánt emlékezni.

Mérce: A Kádár Gáborral közösen írt, A végső döntés c. könyvüket úgy zárják, hogy a Bács-Kiskun megyei Petőfiszálláson, ahol az Önök kutatása szerint több százezer magyar zsidó sorsa pecsételődött meg egy Eichmannék és a Belügyminisztérium tisztségviselői közti egyeztetésen, ma egyetlen emléktábla áll. Ez sem az áldozatoknak, hanem a magyar zsidók elhurcolása érdekében minden követ megmozgató Endre László családjának állít emléket.

V.Z.: Talán azért, mert ez az epizód kevéssé ismert. Hiába írtunk erről évekkel ezelőtt, valószínűleg még senki nem határozta el, hogy illendő lenne ott is megemlékezni az áldozatokról. Tudomásom szerint Endréék emléktábláját is a család egyik tagja állíttatta.

Endre László tárgyalása (forrás: Yad Vashem, Photo Archive, Jerusalem)

Mérce: Jól érzékeljük, hogy a magyar történetírás – ellentétben például a némettel – csak viszonylag keveset foglalkozott a népirtást elkövetők tetteinek feltárásával és megismertetésével, olyannyira, hogy széles társadalmi rétegek gyakorlatilag az alaptényekkel sincsenek tisztában? Ön minek tudja be professzionális történetíróink viszonylagos érdektelenségét olyan kérdések iránt, melyeket a világ számos táján intenzíven kutatnak?

V.Z.: Én nem vagyok ennyire rossz véleménnyel a magyar történészek munkájáról. A holokausztról évtizedek óta jelennek meg fontos munkák. A fő felelősöket ismerjük, a legtöbb esetben nagyjából tudjuk, hogy ki, mit csinált. A hogyan és a miért kapcsán vannak komoly viták, de ez természetes.

Az egyes tettesek gondolkodását, személyiségét, motivációját bizonyára jobban értenénk, ha többen írtak volna visszaemlékezést, vagy adtak volna interjút a halálos ítéletek végrehajtása előtt. A történészek, mondhatni, sajnálhatják, hogy a magyar vádlottakat jellemzően gyors perekben ítélték el és hamar ki is végezték őket.

Ehhez képest Höss egy, Eichmann pedig két évet töltött börtönben az akasztás előtt. Volt idejük gondolkodni, írni és beszélni. Visszaemlékezéseik, kihallgatási anyagaik nem véletlenül tartoznak a holokauszt legfontosabb forrásai közé.

Egyébként a németeknél sincs kolbászból a kerítés. A háborús bűnösökkel bebörtönzésük után szinte egyetlen történész nem foglalkozott. Ha tévések, filmesek nem csináltak volna dokumentumfilmeket és interjúkat, ma fogalmunk nem lenne, mit gondoltak utólag a holokausztról. Oswald Kaduk SS-Rapportführer például 1942-ben Auschwitzban még vízbe fojtatta a foglyokat, ha kenyeret loptak. 1979-ben aztán azt mondta, hogy nem tartja normális embereknek a holokauszttagadókat. A koncentrációs táborok fel nem akasztott parancsnokai eközben nyugdíjasként éldegéltek az NSZK-ban. Évtizedeken át a kutya nem kereste őket. Végül a hetvenes években készültek velük interjúk. De ez sem németeknek, hanem egy izraeli szerzőnek, Tom Segevnek jutott eszébe.

Ugyanakkor kétségtelenül igaz, hogy nekünk történészeknek még van dolgunk bőven. De a tudomány tekintélye, ismeretátadó és szemléletformáló képessége világszerte csökken, és ez egy darabig aligha fog változni. Gondolják csak meg, itt ülünk egy pandémia közepén. Naponta ezrek halnak meg Európában, várunk a vakcinára, mégsem volt soha ekkora az oltásellenesség. A történészektől se várjunk csodát.

Címlapkép: Nemzeti Filmintézet Magyarország