Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

„Elhagyott” zsidó javak: 75 év kárpótlás és jóvátétel

Visszatérő téma a holokauszttal kapcsolatban a kárpótlás és jóvátétel kérdése. Szemlátomást sokan olyasmiket hánytorgatnak fel, hogy a holokauszttúlélők „a mai napig (sokadik generáció) kapják a fájdalomdíjnak nevezett nem kevés apanázst”, amit „a fél világ fizet”, miközben „van pár magyar, aki annyira nem élvezte a gulágot, de ez egy fillért sem ér” [forrás: Facebook kommentek]. E cikk azt vizsgálja, hogyan is történt valójában a holokauszttúlélők és a 20. századi elnyomó rezsimek magyar áldozatainak kárpótlása – ami mindannyiuk számára igen megkésve, csupán az 1989-es rendszerváltás után kezdődött.

Mielőtt rátérnék arra, hogy mi a helyzet a különböző áldozati csoportok jóvátételével és életjáradékaival, előbb azért vessünk egy pillantást arra, hogy mi az a „minden”, amit már „rég visszafizettünk” a holokauszttúlélőknek. Történészeink évek óta igyekeznek felmérni a magyar zsidóság háború előtti teljes vagyonát, ami a rendelkezésünkre álló statisztikák és egyéb források ellenére sem egyszerű feladat. Az 1941-es népszámlálás idején Magyarország népességének mintegy 5%-a vallotta magát zsidónak (725 ezer fő; ide nem számítva a kikeresztelkedett zsidókat).

Különböző történelmi folyamatok miatt a 19. század vége óta a magyar zsidók voltak a magyar gazdaság átalakításának az egyik fő mozgatórugói, ami oda vezetett, hogy sokan közülük polgári vagy kispolgári sorban éltek, mondhatni felülreprezentáltak voltak az ipari, kereskedelmi és értelmiségi pályákon, és akadtak köztük nagytőkések. Ennek köszönhetően a zsidóság összvagyona (ami természetesen egy történeti kutatásokon keresztül összeálló adat) százalékosan minden bizonnyal némileg felülmúlta számarányukat a társadalomban. Kádár Gábor és Vági Zoltán számításai szerint a világháború előtt a nemzeti vagyon mintegy 20%-át birtokolták a magyar zsidók, a többek között velük vitatkozó Bolgár Dániel szerint azonban csak körülbelül 7–8%-át. Akárhogy is, mindezt a vagyont – a nagytőkések gyáraitól kezdve a polgárok lakásain, a földbirtokokon, üzleteken, bútorokon át a jegygyűrűkig – a zsidóktól 1938-tól kezdve fokozatosan kisajátították, míg végül semmijük sem maradt azon a ruhán és batyun kívül, amivel deportálták őket. A javakból a magyar állam és az ún. nemzsidó állampolgárok tömegei részesültek.

A vagyoni kár mellett a magyar zsidókat természetesen sok minden mástól is megfosztották a holokauszt során: így például rengetegen elvesztették állásukat, a zsidótörvények és zsidórendeletek másodrendű állampolgárokká degradálták őket, megalázták őket a megkülönböztető jel viselésének kikényszerítésével, megfosztották őket szabadságuktól a gettósítás során, végezetül a többségük az életüket veszítette, a túlélők pedig hozzátartozóikat, barátaikat vesztették el.

A népirtástól a népbíróságig

Endre László, Baky László, Jaross Andor. E nevek viselői 1944 tavaszán és nyarán kulcsszerepet játszottak a magyar holokauszt legvéresebb epizódjában, a vidéki zsidóság gettósításában és elhurcolásában. Három főbűnös neve, amelyekre mára – a magyar állam és politikai osztály érdekének megfelelően – a szemérmes felejtés fátyla hull. Pedig az ország demokratikus újjáépítésének munkájától lelkesült magyarok 1945-ben még tisztában voltak azzal, hogy ki felelt a 437 ezer Auschwitzba és más német táborokba deportált honfitárs hiányáért, és fontosnak tartották a bűnök feltárását és a főbűnösök megbüntetését.

Endre, Baky és Jaross népbírósági perének 75. évfordulóján A népirtástól a népbíróságig címen indítunk sorozatot, amivel az igazságszolgáltatás, valamint a magyar és kelet-európai népirtás kulcspillanatait idézzük fel, miközben feltesszük a kérdést: mik a felejtés okai és milyen következményekkel jár a szembenézés hiánya?

Sorozatszerkesztők: Laczó Ferenc és Papp Gáspár

Az eltulajdonított javak nem kerültek vissza

Ez volt az a helyzet, amelyre a háború után a magyar kormánynak gyógyírt kellett volna keresnie.

A 180–200 000 holokauszttúlélő többsége otthon, tulajdon, szociális háló, család nélkül maradt, életüket jószerével a semmiből kellett újraépíteniük. Milyen segítséget kaptak ehhez az államtól?

1945-ben miniszterelnöki rendelet állította fel az Elhagyott Javak Kormánybiztosságát, amelynek az „elhagyott javak” felkutatása és kezelése mellett feladatai közé tartozott (volna) a „létfenntartási alapjukat vesztett egyének megsegítése – az elhurcoltak felkutatása” és az örökös nélkül maradt javaknak a károsultak kárpótlására fordítása.

És mit tett az Elhagyott Javak Kormánybiztossága? Erre álljon itt egyetlen igen jellemző eset. 1946 márciusában egy kiskunhalasi zsidó, Ernszt Rezső levelet küldött a kormánybiztosság helyi megbízottjának, amelyben kérte, hogy „szőlő gazdaságomhoz, 20 kat. hold, egy igás kocsit kiutalni szíveskedjék. Tekintettel arra, hogy deportálásom alatt gazdasági felszerelésemet elherdálták, a szükséges munkálatok folytatása kocsi nélkül fennakad.” A megbízott válasza így hangzott: a „kérelmet teljesíti és a rendelkezésre álló raktári állagból egy kocsi roncs tartozékait: 3 db kereket, 2 db kocsialjat, 1 db egybeépített feneket oldallal, 1 db nyújtót használatra bérbe ad felépítés céljából. Ennek havi bérösszege 4 tojás árával egyenlő.” Talán nem meglepő Ernszt válasza a kormánybiztosnak: „minthogy a szőlőm bérbe kiadtam, így a kiutalt kocsironcsra már nincs szükségem.”

Nem volt egyedi ez az ügymenet: a kifosztott zsidók gyakran a kormánybiztossághoz fordultak abban a reményben, hogy legalább alapvető felszerelésüket visszakaphatják. Ám jóllehet sok faluban és városban nyílt titok volt, hogy kikhez kerültek a zsidók holmijai, a kormánybiztosság munkatársai nem sokat tettek azért, hogy ezeket visszaszerezzék – a bérbe kapott ingóságok pedig értelemszerűen nem biztosítottak tartós megoldást a túlélők problémájára.

A kaotikus helyzethez nagyban hozzájárult, hogy a zsidó javak új tulajdonosai időközben eladták vagy feljavították ezeket a javakat, és többségük egyáltalán nem óhajtotta visszaadni őket. Így a túlélők nagy része nemzetközi és hazai önsegélyező szervezetek (pl. American Jewish Joint Distribution Committee, Országos Zsidó Segítő Bizottság) segítségére szorult.

Teljesen érthető, hogy e helyzet kiváltotta a zsidó közösség nemtetszését. Évekig tartó egyezkedésük a kormánnyal végül oda vezetett, hogy a már 1946-ban, a XXV. törvénycikk szerint létrehozandó, zsidó javakat kezelő alapot végül 1947-ben felállították.

Ez lett az Országos Zsidó Helyreállítási Alap (OZSHA), amelynek megalapítását a háborút lezáró párizsi békeszerződés is előírta és megerősítette. Az OZSHA azonban csak az örökös nélkül maradt zsidó javakhoz jutott hozzá, amelyeket a nincstelen túlélők megsegítésére kellett használnia. Sok túlélő problémáját, akik jól tudták, hol vannak vagyontárgyaik, de hozzá már nem juthattak, ez nem oldotta meg.

Az OZSHA 1954-ig 18 000 hagyatéki ügyet vizsgált felül, 366 ingatlant szerzett meg jogosulatlan örökösöktől, amelyek nagy részét értékesítette. Amint megtörtént azonban a kommunista hatalomátvétel, vagyonát fokozatosan államosították, így abból egy fillér sem jutott a rászoruló túlélőknek; 1955-től aztán az alap intézményes önállóságát is elvesztette. Rákosi Mátyás azonban nem akarta megszüntetni, mivel a külföldre hurcolt vagyonok visszaszerzésének garanciáját látta benne. 1978-ban megmaradt 25 ingatlanát az OZSHA végül ajándékozási szerződéssel, tehát ellenszolgáltatás nélkül adta át az államnak.

Röviden ez tehát a háború utáni magyar kárpótlás története: félmillió zsidó áldozat megmaradt vagyonáról és mintegy 200 ezer túlélő sorsáról van szó, akik a magyar államtól még annyi segítséget sem kaptak, hogy legalább újrakezdhessék az életüket, miközben a nem anyagi jellegű sérelmekért nyújtandó jóvátételről szó sem esett.

A jóvátételi alapot 50 év késéssel hozták létre

Most pedig lássuk, milyen forrásokból kaptak jóvátételt a holokauszttúlélők a kommunista rezsim alatt és után. Az 1960-as években az NSZK egyszeri jóvátételt fizetett az álorvosi kísérletek magyar áldozatainak, 17 millió márka értékben. Ez volt az első olyan pénzösszeg, amelyhez olyan túlélők juthattak hozzá, akiknek egészségét tönkretették a nácik. 1971-ben egy kormányközi megállapodásnak köszönhetően a Nácizmus Üldözötteinek Országos Érdekvédelmi Szervezete elvileg 100 millió márkányi jóvátételt oszthatott volna szét egyéni kérelmezők között – a valóságban azonban nem kapta meg a teljes összeget, a pénzváltásért ugyanis a magyar állam képviselői feleltek, akik szándékosan nyomott árfolyammal dolgoztak, ily módon maguk is részesedtek a túlélőknek szánt kárpótlásból. A kérelmezők többsége ekkor 13000 forintnyi vagy annál kisebb összeget kapott (az 1970-es évek elején az átlagos jövedelem 1600–2000 forint volt).

1989-ben elvileg megnyílt az út a kárpótlási kérdések rendezéséhez, azonban a magyar kormány csupán 1997-ben állította fel a Magyarországi Zsidó Örökség Közalapítványt (MAZSÖK), amivel végre teljesítette a párizsi békeszerződésben épp ötven évvel korábban vállalt kötelességét.

Ugyan az örökös nélkül életüket vesztettek vagyona elvileg az államra szállna, azonban a gyilkos nem örökölheti áldozata javait. A békeszerződés szerint az üldözöttek vagyonát ezért az érintett közösségek és életben maradt tagjaik támogatására kellett fordítani.

Szó sem volt arról, hogy a holokauszt összes áldozatának megmaradt vagyonát a MAZSÖK-nek juttatták volna. Felállításakor ennek csupán apró töredékét, hét ingatlant, néhány muzeális tárgyat és 4 milliárd forintnyi összegben kárpótlási jegyet kapott, hogy abból a mindenkori nyugdíjak összegéhez igazítva életjáradékot biztosítson a holokauszttúlélőknek, és ápolja a zsidó kulturális örökséget.

1997-ben a túlélők számára fejenként 200.000 forintnyi induló összeget állapítottak meg, amelyet 20.111, munkaképességét elvesztett vagy 60. életévét betöltött túlélő kapott meg. Ekkor a havi életjáradék alapösszege nőknek 2278 forint/hó, míg férfiaknak 2860 forint/hó volt (ugyanebben az évben a havi nettó átlagjövedelem 40.000 forint körüli összeg volt). Az életjáradék összege a jogosult életkorától, nemétől függően évente emelkedett az átlagos nyugdíjemelés mértékével megegyezően. Ugyanakkor azt is fontos megjegyezni, hogy igen sok túlélő sosem jelentett be igényt jóvátételre, mivel nem szívesen fogadta volna el azt az államtól. Az elhalálozások miatt az életjáradék jogosultjainak száma pedig évről évre csökken.

A közhiedelmekkel ellentétben nem kaphatnak a MAZSÖK-től életjáradékot a túlélők leszármazottai, akik maguk nem voltak közvetlenül érintettek a holokausztban, a külföldön élő magyar túlélők (őket csakis a magyar állam részesíti kárpótlásban), továbbá azok sem, akik 2015 után nyújtották be igényüket.

A MAZSÖK azonban 2019-ben úgy döntött, hogy költségvetéséből 100 millió forintot fordít a második generáció támogatására szociális, egészségügyi és mentálhigiénés ellátások terén – de nem életjáradék formájában.

1999 óta a holokauszttúlélők nemzetközi képviseleti szerve, a Claims Conference szintén biztosít a túlélők számára megpályázható juttatást, ennek összege jelenleg havonta 420 euro. Ezen kívül a túlélők igényelhettek egyszeri kárpótlásokat német, osztrák és svájci alapoktól – utóbbit svájci bankok hozták létre, mert a háború során a nácik tetemes mennyiségű zsidóktól rabolt vagyont helyeztek el náluk.

Kárpótlások ’89 után

Már a rendszerváltás előtt nyilvánvalóvá vált, hogy a társadalmi megbékéléshez szükséges lesz a különböző rezsimek által elnyomott áldozati csoportok kárpótlására. Ennek nyomán a jogosultak – az 1939 és 1989 között bármilyen okból üldözöttek – először 500 forintos általános nyugdíjemelést kaptak. Ez azonban elégedetlenséghez vezetett a különböző sérelmeket elszenvedettek között, ezért differenciált törvényhozásra volt szükség. 1989 őszén először az 1956-os forradalom után elítéltek kaptak szabadságkorlátozásuk időtartamától függő nyugdíjemelést, egy évvel később a kormány a politikai okokból szabadságuktól megfosztottak (tehát a kommunista uralom idején bebörtönzöttek, elhurcoltak) részére biztosított emelkedő nyugdíjkiegészítést.

A következőkben a törvények két nagy területre fókuszáltak: személyi és vagyoni kárpótlásra. 1991-ben a XXV. tc. szabályozta a tulajdonban okozott károk részleges kárpótlását, amelyet az érintett házastársa és leszármazottai is igényelhették. A kárpótlás ismét az 1939-től 1989-ig tartó időszakot ölelte fel, és a kár mértékét átalányban határozta meg, amelyért kárpótlási jegyet lehetett kapni. E jegyekkel az érintettek a privatizáció során értékesítésre kerülő vagyontárgyakat vehették meg.

1992-ben egyösszegű, egymillió forintos jóvátételt kaphattak a politikai okból életüket vesztettek özvegyei, gyermekei, illetve szülei. Politikai okból történt szabadságelvonásért a sérelmet szenvedett vagy házastársa kaphatott havi életjáradékot vagy kárpótlási jegyet. E törvényt öt évvel később alkotmánybírósági döntés nyomán módosították, kiterjesztve a jogosultak körét a politikai, faji, vallási okból idegen országba elhurcoltakra, a magyar hatóság önkénye miatt életüket vesztett személyekre is (a holokauszttúlélőket e keretben tehát ekkortól kárpótolták csak, ezúttal más jogi háttér miatt és más forrásból, mint a MAZSÖK-féle életjáradék esetén).

A fentieken kívül léteznek különleges juttatások is, például a nemzeti helytállásért pótlék, amelyet magyar állampolgárok a második világháborúban vagy az 1956-os forradalomban betöltött szerepükért kaphattak nyugdíjkiegészítés formájában. 1999 óta létezik a Szabad Magyarországért Emléklap, amelyet azok igényelhettek, akiket politikai okból három évet meghaladó szabadságvesztésre ítéltek 1945 és 1956 között. A tartós (három évnél hosszabb) kényszermunkára hurcoltak, internáltak vagy szabadságvesztést elszenvedettek részére pedig 2000 óta jár különleges juttatás. Bizonyos juttatásokat külföldről is lehetett igényelni, például a német állampolgárságuk vagy nemzetiségük miatt kényszermunkára kötelezettek egyszeri kárpótlást kaphattak a Német Szövetségi Közigazgatási Hivataltól.

2017 óta pedig ismét lehetőség van a totalitárius diktatúrák áldozatainak nyugdíjrendezésére, saját, illetve házastársi jogon. Ezt mindazok kérelmezhetik, akiket 1945 és 1963 között törvénysértő módon elítéltek, internáltak, kitelepítettek, a Szovjetunióba hurcoltak, az 1956-os események kapcsán ítéltek el, 1938 és 1945 között faji, nemzetiségi hovatartozás miatt deportáltak, munkaszolgálatra vittek, gettósítottak, illetve nyugati hadifogságba kerültek – tehát ugyanazon egyének, akik az 1992-es és 1997-es törvények alapján is jogosultak voltak erre.


Az elterjedt tévhittel ellentétben tehát a kommunizmus üldözöttjeinek, a kitelepített németeknek, az 1956-os elítélteknek és így tovább, ugyanúgy jár kárpótlás, mint a holokauszttúlélőknek, és a kiutalt összegek is hasonló nagyságrendűek.

Mi több, a holokauszttúlélők jó pár évvel később kezdték kapni nyugdíjkiegészítésüket, mint az előbb említettek többsége – annak ellenére is, hogy üldöztetésükre előbb került sor. Minden kárpótlás csak saját vagy házastársi jogon igényelhető, tehát az utódok nem igényelhetik. Megjegyzendő emellett, hogy (Németországgal ellentétben) Oroszország sosem fizetett kárpótlást a kommunizmus idején elkövetett sérelmekért.

A magyar társadalomban erősen meglévő „versengő áldozatiság” a kárpótlást és jóvátételt is kompetitív szemszögből közelíti meg, a közvéleményben ezért számos tévhit kering. A történelem során elszenvedett különböző sérelmeket roppant nehéz, csaknem lehetetlen összemérni. Rendkívül kényes és bonyolult jogi, anyagi úton kifejezni az üldöztetés vagy sérelem mértékét az életjáradékok megállapításánál, hiszen végső soron emberi jogok sérüléséről, emberi életekről van szó – a restaurációs törvények azonban kénytelenek épp erre vállalkozni, hiszen csakis konkrét kritériumok (mint a fogság ideje vagy egészségkárosodás mértéke) alapján lehet a kárpótlások összegéről dönteni.

Bár az olvasónak úgy tűnhet, a jóvátétel kérdése jogilag megoldottnak tekinthető, maga a téma mindmáig napirenden maradt. Erre magyarázat lehet, hogy a túlélők még mindig köztünk élnek, a holokauszt és a szocializmus időszaka kurrens történelmi tapasztalat, amelynek társadalmi szintű feldolgozása azóta is folyamatban van. A jóvátételi mechanizmus ismerete ily módon ahhoz is hozzájárulhat, hogy e társadalmi szintű traumákat próbáljuk oldani.

A cikk megírásában nyújtott segítségükért köszönet dr. Bede Andreának, a Budapest Főváros Kormányhivatala Kárpótlási Osztálya osztályvezetőjének, Szabó Györgynek, a MAZSÖK kuratóriumi elnökének és Porubszki Mariannak, a MAZSÖK titkársága munkatársának.