Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Erőszak és megbékélés: mit tanulhatunk Románia, illetve a román-magyar viszony történetéből? Beszélgetés Constantin Iordachi történésszel

Constantin Iordachi történész a román szélsőjobboldal 20. századi történetével, egy nemzetközi történész szervezet elnökeként pedig a fasizmusok összehasonlító tanulmányozásával foglalkozik. A forradalmi Vasgárda és a konzervatív-nacionalista áramlatok második világháborús és népirtó politikákban betöltött szerepéről, a magyar-román viszony feszültségeiről és a megbékélés folyamatáról, valamint a kortárs emlékezetről kérdeztük.

Ion Antonescu, Horia Sima és I. Mihály román király 1940-ben (Wikimedia Commons)

Mérce: Több jelentős művet is írtál már a Vasgárda történetéről, a témában legutóbb írt nagymonográfiád magyar nyelven is olvasható. Miként jellemeznéd a Vasgárdát? Miben hasonlított ez a fasiszta mozgalom a többi – európai vagy akár Európán túli – fasiszta mozgalomra és mennyiben nevezhető sajátosnak? Mik volt viszonylagos romániai népszerűségének az okai?

Constantin Iordachi: A Vasgárdaként is ismert Szent Mihály Arkangyal Légió jellemzőivel kapcsolatban mindmáig élénk viták folynak. E viták hátterében alighanem a Vasgárda 1927 és 1941 közti változatos története, hibrid karaktere és egyedi jellemzői állnak.

Először is, ellentétben Olaszországgal és Németországgal, Romániában a fasiszta mozgalmat nem háborús veteránok alapították, hanem egyetemi hallgatók. Másodszor, támogatói között számos értelmiségi is volt, többek között egyetemi tanárok, mely egyfajta kulturális presztízzsel is felruházta a mozgalmat. Harmadrészt fontos figyelembe vennünk, hogy a mozgalom 1927-es alapításakor még apolitikusnak vallotta magát, később viszont tömegpárttá fejlődött, mely az 1937-es választáson a szavazatok több mint 15%-át kapta meg. A Vasgárda ideológiáját és gyakorlatát is mélyen átszőtték a vallási szimbólumok, szertartások és rítusok, melyeket nagyrészt az Ortodox Egyháztól kölcsönöztek.

E sokrétűsége miatt a szervezetet már fennállása idején is sokféleképpen, egymásnak közvetlenül ellentmondó módokon definiálták. Volt, aki a vallás reneszánszát látta bele a Vasgárdába. Eközben akadtak, akik bizarr ortodox-fundementalista szektaként kezelték őket. Mások erényes nemzeti populista mozgalomként gondoltak rájuk, megint mások szerint a Vasgárda nihilista terrorista szervezetnek minősült. Volt, aki a náci Németország hadoszlopaként bélyegezte meg és hivatkoztak rá szélsőjobboldali és fasiszta szervezetként is.

Sajátos kutatásom során a Vasgárda tanulmányozását a fasizmus általános jellemzőivel foglalkozó, elsősorban angol nyelvű szakirodalommal kapcsoltam össze. Szembementem a sokáig domináns marxista értelmezésekkel, melyek szerint a Vasgárdának ne lett volt önálló ideológiája és tömegtámogatottsága, sőt nem is lett volna több a náci Németország által támogatott terrorszervezetnél. Eközben az egzotizálás azon értelmezői hagyományával is szembementem, amely szerint a román fasizmus egyfajta periférikus „mutáns” volt csupán. A Vasgárdát ehelyett megpróbáltam az európai fasizmusok történetének integráns részeként vizsgálni.

A történészek többségével ellentétben úgy érveltem, hogy a legionáriusok ideológiájának forrásait nem a keleti keresztény egyházban és egyházi dogmákban érdemes keresnünk, hanem az európai romantika történelmi-társadalmi újjászületéssel kapcsolatos ideológiájában.

Amellett foglaltam állást, hogy a vasgárdisták ideológiája az újjászületésbe vetett politikai hit teológiai változata, mely hitet legionarizmusnak nevezhetjük. A mozgalom végső célja nem más volt, mint hogy erőszakos tisztogatások által nemzeti megújulást és újjászületést érjen el.

E radikális ideológia kettős romantikus kultuszon alapult: a románok nemzeti egységének szimbóluma, a havasalföldi Vitéz Mihály és Mihály Arkangyal kultuszán, akit pedig a románok a „kiválasztott nép” védőszentjeként tiszteltek.

Corneliu Zelea Codreanu és a Vasgárda tagjai 1937-ben (forrás: Wikimedia Commons)

Sokak számára meglepően hangzik, hogy Romániában erős fasiszta mozgalom jött létre, hiszen Románia az első világháború győztesei közé tartozott és minden területi követelése teljesült. Ezáltal Románia területe és lakossága is megkétszereződött. Ugyanakkor a román politikai elit radikális nacionalista szárnya a nemzeti áldozatiság diskurzusait kezdte el használni, úgy érvelve, hogy a románok a külföldiek által gazdaságilag és politikailag is elnyomott nép saját hazájukban.

Elutasították az állam fokozatos nemzetiesítésének a demokratikus pártok által támogatott változatát. A kisebbségek ellen numerus clausus, sőt egyes extrém változatokban egyenesen numerus nullus törvényt követeltek, mely által a román nemzetépítés folyamatát kívánták felgyorsítani.

Miután ezt a dominánsnak számító Liberális Párt nem támogatta, a radikális nacionalista diákok apró, de fanatikus csoportja erőszakos ifjúsági mozgalmat hozott létre. Ők az ország politikai elitjén, akiket amúgy korruptként és dekadensként bélyegeztek meg, terrorista eszközökkel kívántak bosszút állni. Ebben helyzetük megváltásának lehetőségét látták.

E jelenséget újweberiánus elméleti keretben értelmeztem. Alacsony státuszú társadalmi csoportok protest-ideológiájaként határoztam meg, továbbá az „ellenérzések karizmatikussága”-ként utaltam rá, Robert C. Tucker megfogalmazásával élve. A vasgárdisták ultranacionalista és populista üzenetei ugyanis komoly népszerűségnek örvendtek, különösen az 1929-33-as mély gazdasági válságot követően.

Kimutattam továbbá, hogy e társadalmi mozgalom a társadalom legkülönböző tagjait vonzotta – parasztokat és diákok, kétkezi és szellemi foglalkozásúakat, a falusi és a városi értelmiséget, így tanárokat és papokat is, az alsóközéposztály tagjait, akárcsak arisztokratákat. Mindezen társadalmi csoportok egyes tagjait az kapcsolta össze, hogy mind úgy érezték, kizárták őket a Nagy-Románia társadalmi-politikai rendszere által biztosított javak teljeskörű élvezetéből. Úgy érezték, hogy a háborút követő növekvő elvárásaik nem teljesültek és emiatt viszonylagos deprivációtól szenvedtek.

Ennek következtében a vasgárdista politikai hitvilágnak, melyet Corneliu Zelea Codreanu karizmája, illetve karizmájának kultusza köré építettek fel, sikerült mozgósítani kifejezetten szegény rétegekhez tartozó embereket, akik a parlamentáris rendszer veszteseinek tudták magukat, akárcsak azon lendületes városi rétegeket, akik ugyan társadalmilag felfelé lépegettek, de mobilitásukat túl korlátozottnak érezték. E nativista diskurzus az „őshonosok,” azaz a románok, illetve a keresztények „jogai” köré szerveződött, akiket jellemzően a zsidókkal és román „tettestársaikkal” állítottak szembe. Utóbbiakat megszállókként, korrumpálókként, parazitákként bélyegezték meg. Karizmatikus közösségén belül a Vasgárda ily módon nagyfokú konszenzust volt képes kialakítani, miközben éles konfliktust generált hívei és az ország politikai establishmentje, továbbá az országban élő kisebbségiek között.

Miközben tehát hangsúlyoztam a legionárius mozgalom eredeti jellemzőit, cáfoltam azon nézeteket, melyek e mozgalmat – a balkáni elmaradottsággal vagy az ortodox vallás sajátosságaival összefüggésbe hozva – kivételesnek próbálták beállítani. Úgy foglaltam állást, hogy erőszakos tisztogatások iránti elkötelezettsége, paramilitarizmusa, szélsőséges antiszemitizmusa, militáns antikommunizmusa és antiliberalizmusa miatt a Vasgárdára határozottan a fasiszta mozgalmak egyikeként érdemes tekintenünk.

A népirtástól a népbíróságig

Endre László, Baky László, Jaross Andor. E nevek viselői 1944 tavaszán és nyarán kulcsszerepet játszottak a magyar holokauszt legvéresebb epizódjában, a vidéki zsidóság gettósításában és elhurcolásában. Három főbűnös neve, amelyekre mára – a magyar állam és politikai osztály érdekének megfelelően – a szemérmes felejtés fátyla hull. Pedig az ország demokratikus újjáépítésének munkájától lelkesült magyarok 1945-ben még tisztában voltak azzal, hogy ki felelt a 437 ezer Auschwitzba és más német táborokba deportált honfitárs hiányáért, és fontosnak tartották a bűnök feltárását és a főbűnösök megbüntetését.

Endre, Baky és Jaross népbírósági perének 75. évfordulóján A népirtástól a népbíróságig címen indítunk sorozatot, amivel az igazságszolgáltatás, valamint a magyar és kelet-európai népirtás kulcspillanatait idézzük fel, miközben feltesszük a kérdést: mik a felejtés okai és milyen következményekkel jár a szembenézés hiánya?

Sorozatszerkesztők: Laczó Ferenc és Papp Gáspár

Mérce: Milyen szerepet játszott a Vasgárda a második világháború éveiben? Miként alakult a német nácikhoz és az olasz fasisztákhoz fűződő viszonya?

C.I.: A légiót a német náciktól és az olasz fasisztáktól függetlenül hozták létre. Eközben a vasgárdisták tisztában voltak az őket a többi fasiszta mozgalomhoz fűződő szálakkal. A németekre és az olaszokra inspirációforrásként tekintettek és támogatásukban is reménykedtek. Codreanu fiatalon mentorához, A. C. Cuza antiszemita professzorhoz írott leveleiben Mussolini és mozgalma iránt érzett csodálatának adott hangot. A nemzetiszocialistákat még közelebb érezte magához – amiben amúgy annak is szerepe lehetett, hogy anyai ágon ő maga is német származású volt. Codreanu 1922-23-ban kutatóutakat tett Berlinbe és Jénába, ahonnan is horogkeresztekkel teli bőrönddel tért haza, melyeket híveinek szándékozott ajándékozni. A légió más vezetői, mint például Vasile Marin, eközben az olasz fasizmushoz álltak közelebb.

Alapvetően tehát mindkét rendszer befolyást tudott gyakorolni a vasgárdistákra. 1937-ben Codreanu azt nyilatkozta, hogy amint hatalomra jut, 48 órán belül szövetséget fog kötni Rómával és Berlinnel. E fasiszta mozgalmak transznacionális szövetségét egymást kizáró ultranacionalista utópiák ugyanakkor megnehezítették.

A legionáriusok komoly hangsúlyt fektettek ideológiájuk eredetiségének hangoztatására, sőt nyíltan hirdették, hogy a legionarizmus magasabb rendű, mint a német nemzetiszocializmus és az olasz fasizmus. A tengelyhatalmak szövetsége geopolitikai szempontból is bonyodalmakat okozott Romániának, hiszen a románok az antant oldalán harcoltak az első világháborúban és az ország a versailles-i békerendszer egyik pillére volt régiónkban, miközben Németország és Olaszország számítottak a vezető revizionista hatalmaknak. Közismert, hogy Románia 1940-ben elveszítette Észak-Erdélyt, melyet ekkor a náci Németország és a fasiszta Olaszország nyomására Magyarországhoz csatoltak.

Románia tengelyhatalmakkal kötött szövetségét ezek után sokan a nemzeti érdekkel szemben álló szövetségként értékelték. E hangulatban terjedt el az a keserű poén is, mely szerint Besszarábia 1941-es felszabadítása után a román hadsereg irányt tévesztett, amikor is még keletebbre, a Szovjetunióban kereste Erdélyt…

Olaszország és Németország, miközben támogatták a légiót és a Codreanu személye körüli, Károly király általi, 1938 novemberi meggyilkolása után kialakított „fasiszta mártír” imázzsal is azonosulni tudtak (Codreanu művei azon nyomban meg is jelentek német és olasz fordításban), külpolitikájukat alapvetően pragmatikus megfontolások vezérelték. Készen álltak a helyi fasiszták marginalizálására vagy akár az ellenük való közvetlen fellépésre, ha geopolitikai megfontolásaik azt követelték. Immár azzal is tisztában vagyunk, hogy az 1930-as évek vége felé a nácik nem a Vasgárdát, hanem az Octavian Goga és A. C. Cuza által vezetett Nemzeti Keresztény Pártot, e szélsőjobboldali, szélsőségesen antiszemita pártot részesítették anyagi támogatásban, mely eközben nem volt fasiszta jellegű formáció.

Octavian Goga konzervatív-nacionalista vezető, noha antiszemita programjával 1937-ben csak 9%-ot értek el, II. Károly király a Vasgárdával rivalizáló párt vezetőjét nevezte ki miniszterelnöknek (forrás: Wikimedia Commons)

A náci Németország 1940 szeptemberében aztán támogatta a Légió hatalomra jutását, melyre Ion Antonescu katonatiszttel kötött szövetségben került sor. 1941 januárjában Hitler azonban Antonescu mellett foglalt állást és engedélyezte a vasgárdistákkal való katonai leszámolást, ugyanis attól tartott, hogy a forradalmi párt erőszakos bosszúállása káoszt okozna. A Vasgárda eközben a német SS és a SD [náci paramilitáris és biztonsági szervekről van szó – LF] támogatását is élvezte e konfliktus során, ez azonban nem volt elegendő ahhoz, hogy a katonasággal szemben győzedelmeskedjen. A Légió meghatározó politikai szerepe ily módon 1941 januárjában véget is ért.

Mérce: Engedd meg, hogy a fasizmusok összehasonlító tanulmányozásával kapcsolatban általánosabb kérdéseket is feltegyek. Aktívan, sőt kifejezetten prominens módon veszel részt e szakterület tevékenységében, hiszen te vagy a közelmúltban alapított nemzetközi tudományos szervezet, az International Association for Comparative Fascist Studies elnöke. Milyen kérdéseket vizsgálnak a téma komparatista kutatói? A követmúltban milyen jelentős tanulságokkal jártak ezen összehasonlítások?

C.I.: A fasizmus globális jelenség volt. A két világháború közti időszakban szinte minden európai országban akadt helyi fasiszta mozgalom, akárcsak több nem-európai országban. Ennek ellenére évtizedeken át a nemzeti történetírások domináltak, melyek ezeket a mozgalmakat pusztán nemzeti kontextusukban, egymástól elkülönítve tárgyalták. Amennyiben a kutatók összehasonlításokkal próbálkoztak, jellemzően csakis a fasiszta Olaszországot és a náci Németországot hozták szóba. Még az általánosabb, kontinentális perspektívát alkalmazó történészek is hajlottak arra, hogy a közép-európai fasiszta mozgalmakat az olasz fasiszták és a német nácik imitátoraiként kezeljék.

Az elmúlt évtizedekben történészek új, szofisztikáltabb összehasonlító kereteket alakítottak ki, mely a fasizmust immár valóban globális jelenségként képes kezelni. Stanley G. Payne például a két világháború közti mozgalmakat tanulmányozva mondhatni a fasizmus „utójelző” elméletét dolgozta ki. Roger Griffin eközben a fasiszta ideológia ideáltipikus meghatározását fejlesztette ki. Ezek az értelmezési modellek a fasizmus definíciójával kapcsolatos, gyümölcsöző vitákhoz vezettek, ugyanakkor bizonyos értelemben leragadtak a fasizmus ideológiai meghatározási kísérleténél.

Tudományos célom, amelyet az említett szervezet elnökeként is képviselek, hogy a weberiánus, ideáltípusokban gondolkodó, a fasiszta „ideológiai minimumra” fókuszáló módszertan helyett újfajta összehasonlító-történelmi elemzésekkel szolgáljunk, melyek ideológiákat, mozgalmakat és rezsimeket egyaránt vizsgálnak. Amellett érvelek, hogy – a kelet- és nyugat-európai kutatói hagyományok közti szorosabb együttműködés és konvergenciák részeként, továbbá a világ számos többi részével foglalkozó kutatókkal is együttműködve – a fasizmus összehasonlító tanulmányozását új elméleti és módszertani alapokra kell helyeznünk.

Az általam képviselt megközelítésmód elutasítja a magállamok és perifériák előíró jellegű megkülönböztetését. Ehelyett transznacionális és összehasonlító kutatásokat pártolok. Amellett érvelek, hogy az első világháborút megelőző és követő években a fasizmusba torkolló radikalizálódásnak több európai laboratóriuma is volt, így például a francia-olasz, a német-osztrák és a kelet-közép-európai, posztbirodalmi, nemzetiesítő államokbeli (utóbbihoz sorolom többek között a lengyel, az ukrán, a magyar, a román, továbbá a szerb-horvát-szlovén, ill. jugoszláv esetet is).

Joachim von Ribbentrop náci külügyminiszter és Ion Antonescu (forrás: Wikimedia Commons/ Bundesarchiv)

E párhuzamos radikalizálódások tanulmányozásakor a „nemzeti” fasiszta mozgalmak közti hasonlóságok és különbségek kidolgozása nem elegendő.

Szükség van közös-összefonódó történeteik feltárására is, melyeket konfliktusok éppúgy jellemeztek, ahogy az érintkezés és együttműködés különböző formái is.

E megközelítésmódban a hangsúly az érintkezéseken és a kölcsönös befolyásgyakorláson van, nem pedig egymástól elkülönülő, párhuzamos fejleményeken. Többek között a transznacionális kapcsolatok új tereit tárjuk fel, illetve azokat a szereplőket, akik e kapcsolatokat elősegítették.

Úgy gondolom, hogy a fasizmus jelenleg domináló, kulturalista megközelítése helyett új szociokulturális megközelítéseket lenne ildomos alkalmaznunk, mely a fasiszta ideológiával való foglalkozáson túl a fasiszták erőszakos szubkultúrák kialakítására való hajlamát is vizsgálná.

Milyen körülmények között alakul ki a fasizmus? Mely társadalmi, kulturális és geopolitikai tényezők járulnak ehhez hozzá? Mennyiben nevezhető a fasizmus egyetemes jelenségnek, illetve mennyiben volt a két világháború közti évekre korlátozódó jelenség? Az idő múlásával miként alakult át? Kik is voltak a fasiszták, azaz kikből lett fasiszta?

E fogós kérdések megválaszolása a fasizmus 21. századi kifejlődését is képes lehet megvilágítani, akárcsak a fasiszta és a szélsőjobboldali-tekintélyelvű jellemzők közti újfajta hibridizációkat, melyeknek manapság lehetünk tanúi.

Szervezetünk éves konferenciái olyan témák tárgyalására vállalkoznak, melyek által kutatásbeli hiányokat pótolhatunk. Első, a budapesti Közép-európai Egyetemen rendezett konferenciánk a fasizmus tanulmányozásának transznacionális fordulatára reflektált, 2019-es, a svédországi uppsalai rendezett eseményünk pedig a fasizmus és az erőszak összefüggéseit vizsgálta. 2020. szeptemberében netes konferenciát rendeztünk, melynek során a fasizmus és a radikális jobboldal kapcsolatát próbáltuk értelmezni.

Mérce: A román állam milyen szerepet játszott a holokauszt elkövetésében? Mely szereplők és mely intézmények tartoztak felelősséggel a népirtásban elkövetőként való részvételért? Mik a román tettesekkel kapcsolatos kutatások legfontosabb tanulságai?

C.I.: A két világháború közötti időszakban Románia alkotmányos monarchia volt. Az ország politikai életében demokratikus tömegpártok játszottak meghatározó szerepet, legfőképpen a Nemzeti Liberális Párt és a Nemzeti Parasztpárt. Formálisan ezek a pártok a politikai pluralizmus, a joguralom és a kisebbségek jogai mellett elkötelezett entitások voltak, mely elveket nemzetközi szerződésekben is rögzítették. Számos probléma ellenére a román, még nem konszolidálódott demokrácia a második világháborút közvetlenül megelőző évekig fennállt. Az utolsó szabad választásra 1937 decemberében került sor, amikor is a legtöbb európai országban már diktatúrák voltak hatalmon.

E liberális renddel szemben lépett fel a tekintélyelvű, szélsőjobboldali pártok meglehetősen összetett családja – az 1923-ban alapított Nemzeti-Keresztény Védelmi Liga, majd az 1935-ben Goga Nemzeti Agrárpártjával fuzionálva részben belőle létrehozott Nemzeti Keresztény Párt, illetve a fasiszta Szent Mihály Arkangyal Légió. Mindkét formáció szélsőségesen zsidóellenes volt, ugyanakkor radikalizmusuk fokát illetően különböztek egymástól. A Védelmi Liga a zsidók jogainak jogi-politikai eszközökkel való megvonása mellett foglalt állást, melyet a képviselők voltak hivatottak megvalósítani, míg a Légió erőszakos „nemzeti forradalom” mellett kardoskodott, mely az országot egyaránt megtisztítaná a „nem kívánatos” kisebbségektől és a korrupt és dekadens politikusoktól. Említettem, hogy 1940 szeptemberében a tekintélyelvűek ezen családja átvette a hatalmat, amikor is az Ion Antonescu által vezetett szélsőjobboldal és a Vasgárda fasisztáinak feszültségekkel teli szövetsége egyfajta hibrid rezsimet hozott létre, mely gyakorlatilag azonnal véres tisztogatásokba kezdett.

Ion Antonescu és a Vasgárda utolsó vezetője, Horia Sima a Vasgárda vezetője, Corneliu Zelea Codreanu előtt tiszteleg 1940. októberében (forrás: Wikimedia Commons)

A román zsidóellenes politika sajátosságait ugyanakkor nem lehet a geopolitikai kontextus figyelembevétele nélkül megérteni. 1940 augusztusában és szeptemberében Románia a náci befolyási övezethez csatlakozott csatlósállamként. Külpolitikáját alárendelte a németeknek és beleegyezett a náci Németország romániai katonai jelenlétébe is. Az ország eközben megőrizte államiságát, belső autonómiáját és döntéshozói képességét, melyet aztán az ún. zsidókérdés alakulásában is tetten lehetett érni.

Miután Románia 1941 júniusában belépett a Szovjetunió elleni háborúba, Antonescu marsall a zsidók Bukovinávól és Besszarábiából való deportálása mellett döntött, mely tartományok 1940–41-ben szovjet megszállás alatt álltak. A román állam Besszarábiában, Bukovinában és a Keleti Fronton mintegy 280-380 000 zsidó erőszakos haláláért felelt.

Ekkor elvben a romániai zsidók náci megsemmisítő táborokba való deportálásába is beleegyezett. 1942-től azonban, amikor is a szovjetellenes Keleti Fronton romlani kezdett a helyzet, a román hatóságok mégsem deportálták a bánáti és dél-erdélyi zsidókat a náci táborokba. Miközben tehát a náci Németország egyre intenzívebb módon folytatta népirtó politikáját, Antonescu leállította a deportálásokat és megpróbálta elhomályosítani az ezt megelőző gyilkos politikája emlékét.

A román-német hadseregek közös hadműveleteit ünneplő bélyeg. „Szent háború a bolsevizmus ellen” (forrás: Wikimedia Commons)

Mindennek az eredménye rettenetes, ugyanakkor ellentmondásos is volt: a román állam, mint említettem, 280-380 000 zsidó erőszakos haláláért közvetlenül felelt. A román hatóságok mintegy 25 000 romát is deportáltak, akiknek nagyjából fele koncentrációs táborokban vesztette életét. Ezen túlmenően a német és magyar hatóságok is felelősek voltak nagyjából 130 000 észak-erdélyi zsidó megöléséért. Eközben az is igaz, hogy jelentős német nyomás ellenére a regáti és dél-erdélyi zsidókat Románia nem deportálta a náci haláltáborokba. Végül több mint 300 000 túlélő akadt Romániában, akik Közép-Európa háború utáni legjelentősebb zsidó közösségét alkották. Az Elie Wiesel által vezetett, a romániai holokausztot tanulmányozó Nemzetközi Bizottság egyértelműen leszögezte, hogy a román zsidóellenes népirtás a holokauszt integráns részének tekintendő.

A tetteseket illetően érdemes megjegyezni, hogy bár a Vasgárda komoly szerepet játszott az antiszemita terror és erőszak légkörének kialakításában, a Szovjetunió elleni háborúban és a zsidóellenes népirtásban már nem vett részt, hiszen 1941 januárja óta nem volt többé hatalmon. E politikákért az Antonescu-rezsim felelt, melyet ekkor jobboldali konzervatív-nacionalista kollaboránsok koalíciója támogatott és melynek az integráns román nacionalizmus, nem pedig a fasizmus volt az ideológiai alapja.

Az imént elmondottakból sötét általánosabb következtetéseket is levonhatunk: a holokauszt elsősorban a náci Németország politikai projektje volt és a németek kezdeményezésére következett be, de megvalósításában Európa-szerte sokféle antiszemita kollaboráns is jelentős szerepet vitt. A nácikkal szövetséges csatlósállamokban pedig gyakran tekintélyelvű-nacionalista vezetők játszották a legfőbb szerepet a zsidók üldözésében, nem pedig a helyi fasiszták. E politikusok nem haboztak, amikor is a náci „végső megoldás” örve alatt lehetőségük nyílt politikai leszámolásokra és az etnikai egyneműsítés gyilkos terveinek megvalósítására.

Volcineti, Románia, 1942. június 10. Zsidók deportálása Transznisztriába a Dnyszteren (forrás: Yad Vashem)

Mindez azt mutatja, hogy az antiszemitizmust és az erőszakot illetően a fasiszták korántsem rendelkeztek monopóliummal, és hogy bizonyos helyeken és időkben a látszólag mérsékeltebb nacionalista és autoriter politikusok is képesek olyan brutális cselekedetekre, mint a fasiszták.

Mérce: Beszéljünk egy kicsit a háborút követő perekről is. Miként szervezték meg e pereket Romániában? Kiket vádoltak meg és milyen ítéletek születtek?

C.I.: Mint a többi, a tengelyhatalmak oldalán harcoló közép-kelet-európai államban, Románia háborús évekbeli vezetőit és a nácik helyi kollaboránsait sem adták ki a nemzetközi bíróságnak. Nem vitték őket Nürnbergbe, hanem a szovjet mintára, nemzetközi jogi alapon létrehozott román népbíróságok előtt ítélkeztek felettük.

Az 1944. augusztus 23-i puccsot követően, mely Ion Antonescu bukását is jelentette, Románia közismert módon oldalt váltott és onnantól kezdve már Németország ellen harcolt. Az 1944. szeptemberében a szövetségesekkel megkötött fegyverszüneti megállapodás 14. pontja értelmében az új román kormány kötelezte magát, hogy a háborús vezetőket háborús bűneik miatt elfogja és beperli majd.

A folyamat azonban ugyancsak elhúzódott. Egyrészt a politikai átmenet feszültségekkel volt terhes és már 1945 márciusában a szovjetek által támogatott kommunisták erőszakos hatalomra jutásához vezetett. Másrészt olyan új törvények elfogadására volt szükség, melyek a háborús bűnösök elfogását, a különleges bíróságok létrehozását, halálos ítéletek kihirdetését és végrehajtását és a tettesek tulajdonának lefoglalását is lehetővé tennék – ezek ugyanis az ismét életbe léptetett 1923-as alkotmány értelmében nem voltak lehetségesek.

1944 és 1947 között egy sor törvény elfogadására került sor Romániában, melyek két tág bűntényre voltak alkalmazhatók: háborús bűnökre, melyek közé az ún. béke elleni bűncselekmények és az emberiesség elleni bűntettek is tartoztak, és az ország katasztrófájáért viselt felelősség, mely kategória ölelte fel a fasizmus (így a Vasgárda és a nyilaskeresztesek), akárcsak a nácizmus támogatását.

Egy Iasi-ból zsidókat deportáló vonatról szedik le a halottakat 1941. júliusában (forrás: Wikimedia Commons)

A román állam a jogi-politikai előkészítés intenzív szakaszát követően, 1945 májusában és júliusában két ad hoc népbíróságot hívott életre, melyek az 1940 és 1944 között fennálló Antonescu-rezsim magasrangú képviselőit és kollaboránsait voltak hivatottak megbüntetni. Egyiket Bukarestben, melynek joghatósága alá estek a regáti és a Románia területén kívüli, így a keleti fronton elkövetett bűnök is, a másodikat pedig Kolozsvárott, mely pedig a magyar hatóságok idején, 1940 és 1944 között Észak-Erdélyben elkövetett háborús bűnök felett volt hivatott ítélkezni. Utóbbinak joghatóságát később Dél-Erdélyre és a Bánátra is kiterjesztették.

E két népbíróság nem folytatott egyéni pereket, hanem csoportos perekre kerített sort, melyek során újságírók, állami vezetők, hadparancsnokok és további csoportok kerültek a vádlottak padjára. A legfontosabb per Ion Antonescu és legfőbb kollaboránsainak, összesen 24 személy 1946. májusi pere volt, akik közül a legjelentősebbeket egész addig, mintegy másfél éven át szovjet fogságban tartottak. E per végeztével tizenhárom halálos ítéletet szabtak ki, de ezek közül csak négyet hajtottak végre: Ion Antonescun kívül Mihai Antonescu egykori külügyminisztert, a csendőrség általános felügyelőjét, Constantin Vasiliut és a Dnyeszteren túli területek kormányzóját, Gheorghe Alexianut végezték ki. A vasgárdisták hét egykori miniszterét, így a háborús évekbeli vasgárdista vezetőt, Horia Sima cselekedeteit távollétükben tárgyalták, ők ugyanis a náci Németországon keresztül Spanyolországba menekültek és ily módon elkerülték a halálos ítéletet.

Hivatalos források szerint, amelyeket a Wiesel Bizottság foglalt össze a jelentésében, a két bíróság összesen 2700 esetet tárgyalt 1946 júliusi feloszlatásáig, ezeknek mintegy a felében emeltek vádat és végül 668 vádlottat ítéltek el.

Közülük 187-et Bukarestben, míg 481 Kolozsvárott, utóbbiak között volt 370 magyar, 83 német, 26 román és 2 zsidó is. Ebből is látható, hogy a kolozsvári perek, melyek során 100 halálos ítéletet, 163 életfogytiglant és összesen 1204 évi börtönbüntetést hirdettek ki, szigorúbbak voltak. Eközben fontos azt is figyelembe vennünk, hogy az elítéltek nagy többségével szemben nem tudták végrehajtani az ítéleteket, ugyanis kihirdetésükkor már nem tartózkodtak az ország területén.

A szintén Kolozsvárott és Bukarestben működő fellebbviteli bíróságok az ezt követő három év során aztán több mint 1200 további vádlottat ítéltek el. Ezzel együtt is elmondható, hogy a perbe fogottak és a halálos ítéletek száma Romániában alacsonyabb volt, mint a szomszédos Magyarországon és Bulgáriában. A legtöbb halálos ítéletet ráadásul életfogytiglanra változtatták. A legtöbb háborús bűnökért elítélt személy vagy már az 1950-es években kiszabadult a börtönből vagy az 1960-as évek kezdetén részesült kegyelemben.

A kommunista rendszer 1989-es bukását követően többen is megkérdőjelezték az 1945-öt követő szovjet-típusú politikai perek legitimitását, és a háborús bűnökért elítéltek rehabilitációját szorgalmazták. A kilencvenes években különleges fellebbviteli eljárások keretében aztán elítélt újságírókat, egykori minisztereket és parancsnokokat is rehabilitáltak elhalálozásukat követően.

Ekkor a nacionalista pártok, legfőképpen a Corneliu Vadim Tudor által vezetett Nagy-Románia Párt hangosan követelte Ion Antonescu ügyének újratárgyalását és nemzeti hősként való rehabilitálását. E kampányokat aztán történeti apológiákat nyújtó történészek is támogattak, így többek között Gheorghe Buzatu, Ioan Dan és Larry R. Watts is.

Az „Antonescu percsoport” tagjainak részletes rehabilitálására 1996-ban nyújtott be kérelmet Alexandru Sorin Șerban Alexianu, az egyik vádlott, Gheorghe Alexianu fia. E kérelmet a bukaresti Fellebbviteli Bíróság 2006-ban ugyan el is fogadta, ennek azonban a Legfelsőbb Bíróság később ellent mondott és 1946-os ítélet változatlan formában való fenntartása mellett foglalt állást.

A magyar állam egyes képviselői csatlakoztak ezekhez a revizionista kezdeményezésekhez. Ennek volt kiemelkedő esete, amikor is kezdeményezték Wass Albert és Nyirő József háborús bűnökért távollétükben elítélt antiszemita írók rehabilitálását. Wass esetében családtagjai kezdeményezték a felülvizsgálatot. A kolozsvári Fellebbviteli Bíróság 2008-ban azonban megerősítette halálos ítéletét.

Nyírő József szobra Székelyzsomboron (forrás: Wikimedia Commons)

Mérce: Végezetül beszéljünk a román emlékezet kérdéseiről is. Miként emlékeztek Romániában az ország második világháborús szerepére 1989-et megelőzően és azóta?

C:I.: Lengyelországgal ellentétben, ahol annak tudatában is az agresszorokkal szembeni ellenállás mellett döntöttek, hogy ez a teljeskörű megszállásnak, a lengyel állam megszűnésének és felosztásának veszélyét hordozza, a román politikusok hozzáállását alapvetően a területi veszteségekbe való időleges beletörődés jellemezte, melynek célja a román államiság és a nemzeti hadsereg magjának megőrzése volt, mely kedvezőbb geopolitikai környezet létrejöttekor az elvesztett területek visszaszerzéséhez is elvezethetett. E hozzáállás melletti érv volt az első világháborús „próba” tapasztalata is, amelynek során Románia kemény feltételek mellett kötött különbékét a központi hatalmakkal 1918 elején, majd 1918. november 10-én képes volt mobilizálni hadseregét és fontos szerepet jutni régiónkban.

Románia hagyományosan az antant-szövetség tagja volt tehát, de Franciaország 1940-es vereségét követően egyértelműen a náci németek befolyási övezetéhez csatlakozott. 1940 nyarán kényszerből átadta Észak-Erdélyt Magyarországnak, Dél-Dobrudzsát Bulgáriának, Besszarábiát és Észak-Bukovinát pedig a Szovjetuniónak. Ezek után az Antonescu vezette nemzeti-legionárius állam 1940 szeptemberében a tengelyhatalmak szövetségéhez csatlakozott, majd 1941 júniusában részt vett a Szovjetunió elleni támadásban is, melynek hivatalosan kitűzött célja Besszarábia és Bukovina visszaszerzése volt. A keleti fronton bekövetkezett katonai katasztrófa hatására döntöttek úgy 1944 augusztusában a király és az ellenzéki pártok, hogy Antonescut eltávolítják a hatalomból, és Észak-Erdély visszaszerzésének reményében a náci-ellenes szövetséghez csatlakoznak.

E meglehetőn összetett megfontolások végül ahhoz vezettek, hogy Románia jelentős hozzájárulást tett mindkét oldal háborús erőfeszítéseihez, és nagy áldozatokat hozott a háborús években. A szembenálló oldalakon szerzett katonai tapasztalatok közti szakadék a második világháború hivatalos és kollektív emlékezetét is meghatározta.

Antonescu uralkodása idején a szovjetellenes háború a kereszténységért és a nemzeti egységért hívott hadjáratnak, egyfajta szent ügynek volt beállítva. A bolsevizmus hivatalos propaganda általi démonizálása és a román katonák elsőkézből szerzett szovjetunióbeli tapasztalatai a katonák kommunizmussal kapcsolatos hozzáállását is nagyban befolyásolták. A kollektivizálással szembeni éles romániai ellenállást is részben épp ez magyarázza.

Az 1945-ös kommunista hatalomátvétel után a szovjetellenes háborút fasiszta-imperialista agresszióként ítélték el és a harcokban részt vevők közül sokakat a Szovjetunióba deportáltak. E deportáltak tapasztalatai és tragédiái aztán hosszú időn át tabutémának számítottak. Az egyetlen kivételt ez alól a Tudor Vladimirescu és a Horia, Cloșca és Crișan hadosztályok tagjai jelentették, amelyeket a bolsevik oldalra átálló, a Vörös Hadsereggel harcoló és a romániai hatalomátvételben is fontos szerepet játszó román hadifoglyok alkottak.

A kommunista rendszer bukása után a román hadsereg keleti fronti részvételének részletei nem számítottak többé tabutémának. A katonák egykori tapasztalatai komoly figyelemben részesültek a tudományos kutatók és az újságírók részéről is, és erre legfőképpen a háborús veteránokkal készített interjúkon keresztül került sor.

Ion Antonescu kivégzése 1946. június 1-jén (kép: Wikimedia Commons)

A közelmúltban állami intézmények és civil szervezetek is foglalkozni kezdtek az ismeretlen román katonák az egykori Szovjetunió területén található sírjaival és kérvényezték, hogy a román állam többet tegyen fenntartásukért. A román elesett katonák sírjaival foglalkozó riportok száma amúgy épp az oroszországi foci-VB idején nőtt meg különösen. Ezen túlmenően számos román ismeretlen katonát, akiknek sírjait részben amúgy a Német Hadisírgondozó Népi Szövetség (Volksbund Deutsche Kriegsgräberfürsorge) kutatásai tárták fel, új temetőkbe temettek, immár vallási szertartások keretében. Ilyen eseményekre került sor például a Volgográdi területhez tartozó Rosszoskában 2015-ben és a Krasznodári határterülethez tartozó Apseronszkban 2018-ban. Ekkor a népszerű történelmi magazinok, mint például a Historia című is román hadtörténeti számot adtak ki, melyek a román hadsereg huszadik századi sikereivel és katasztrofális vereségeivel foglalkoztak, így az első világháborús tutrakáni vagy a második világháborús sztálingrádi csatával.

Mérce: Mit gondolsz a román–magyar viszony elmúlt évtizedekbeli alakulásáról? Beszélnél röviden arról, hogy miként ítéled meg a jelenlegi helyzetet? 

C.I.: Tudományos munkásságom és személyes életutam során is mindig a román–magyar megbékélést pártján álltam és a két állam közti stratégiai partnerség híve voltam. E közös történelemről és kapcsolattörténetről a közelmúltban épp e szellemben szerkesztettem meglehetősen vaskos tanulmánykötetet.

Tizenévesen, az 1980-as években tanúja voltam a két ország közti súlyos, a Romániában élő magyarok státuszával kapcsolatos válságnak. A román kommunista rezsim hivatalos propagandája a nacionalizmusra épített és ennek során az erdélyi magyar közösségből nemzetellenes bűnbakot próbált csinálni. Ahogy a politikai feszültségek egyre növekedtek, e két állam egymást kölcsönösen fő biztonságpolitikai veszélyforrásként kezdte kezelni – annak ellenére, hogy hivatalosan baráti kommunista államoknak számítottak.

Az 1989-es, már-már csodaszerű fordulat hatásának is tanúja lehettem. A ’89-es forradalmak politikai következményei teljességgel átalakították a románok és magyarok közti interetnikus viszonyt, akárcsak a két állam viszonyát. E forradalmi ideálok a románokat és a magyarokat a tisztességes és jóléti demokratikus társadalmak létrehozásának közös ügyében egyesítették.

Románia és Magyarország 1996-ban fontos baráti szerződést kötött és a két országnak azóta különleges katonai és politikai partneri viszonyt sikerült kialakítania egymással, melyre tágabb régiónkban modellértékűként szokás tekinteni.

A két állam bilaterális kapcsolatait azóta tehát a kölcsönös függőség, nem pedig az elkülönülés elvére építette, az előbbire ugyanis erőforrásként, nem pedig veszélyforrásként tekintenek. Nem túlzás azt állítani, hogy a román–magyar konfliktus a hidegháborút követő korban az államok közti megbékélés, a NATO-n belüli stratégiai partnerség és az európai integráció következtében alapvetően megoldódott.

Az államok közti határok számos szempontból lényegtelenné váltak, hiszen emberek és javak is szabadon áramolhatnak. Több százezren rendelkeznek kettős állampolgársággal és vesznek részt mindkét állam politikai életében, miközben az RMDSZ szinte rutinszerűen válik részévé a román kormánykoalícióknak. Hivatalos adatok szerint több mint 12000 magyar kereskedelmi társaság tevékenykedik Romániában és több mint 6000 magyar-román vegyesvállalat van Magyarországon. Ha a mindennapi életet vizsgáljuk, megállapíthatjuk tehát, hogy az integráció soha nem látott fokra jutott. A sajtó nemrég például arról számolt be, hogy aradi polgárok a közelben lévő magyarországi falvakba telepednek, és onnan járnak át nap mint nap dolgozni Romániába. Vészhelyzet esetén a határmenti városok lakói a másik ország tűzoltóit tárcsázzák, amennyiben azok a helyszínhez közelebb állomásoznak. Ezen túlmenően számos cég döntött határmenti üzemek nyitása mellett, ahol is számos román és magyar állampolgár egymás közvetlen szomszédságában dolgozik.

Ez a megbékélés és partnerség, amelyet a közös európai projekt léte nagyban elősegített, csakis demokratikus politikai rendszerek esetén működhet. A tekintélyelvűség és az etnikai nacionalizmus beárnyékolja ezt a román–magyar megbékélési folyamatot. Ennek legutóbbi példája a magyar hatóságok áldozati nacionalizmust előtérbe helyező intenzív kampánya volt, ami a trianoni szerződés tavalyi, századik évfordulóján revizionista felhangoknak is teret kínált. E kampányra válaszlépésként Románia tavaly novemberben, éles viták és bizonytalankodás után, június negyedikét hivatalosan is a trianoni szerződés napjának kiáltotta ki.

Budapest, 2020. augusztus 20. Áder János köztársasági elnök (elöl b2), Orbán Viktor miniszterelnök (elöl j) és Kövér László, az Országgyûlés elnöke (elöl b3) a Kossuth tér megújítását célzó Steindl Imre Program vezetõje, Wachsler Tamás (elöl b) társaságában az Összetartozás emlékhelyének átadásán a Kossuth téren az államalapítás és az államalapító Szent István király ünnepén, 2020. augusztus 20-án. Az emlékhelyet az eredeti tervek szerint a trianoni békediktátum századik évfordulóján, június 4-én, a nemzeti összetartozás napján nyitották volna meg, de a koronavírus-járvány miatt elhalasztották az átadását.
MTI/Mónus Márton

Ez a román történelemmel kapcsolatos közbeszédben éles fordulatnak nevezhető, hiszen e diskurzusok mindeddig hagyományosan a 1918. december elsejei gyulafehérvári nemzetgyűlésre emlékeztek, ahol Románia egységét kiáltották ki. Az 1920-as trianoni szerződés az első világháborúval kapcsolatos román elbeszélésekben korábban mindössze marginális szerepet kapott, mint a 18-as „nagy egység” eleve elvárt visszaigazolása.

Budapest, 2020. augusztus 20.
Az Összetartozás emlékhelye az átadás napján, az államalapítás és az államalapító Szent István király ünnepén, 2020. augusztus 20-án. Az emlékhelyet az eredeti tervek szerint a trianoni békediktátum századik évfordulóján, június 4-én, a nemzeti összetartozás napján nyitották volna meg, de a koronavírus-járvány miatt elhalasztották az átadását.
MTI/Mónus Márton

Személy szerint ezen új román, a nemzeti emlékezetre vonatkozó törvényt szükségtelennek és kontraproduktívnak gondolom.

Elfogadása ugyanakkor azt mutatja, hogy a magyarországi nacionalista retorika miként vezet hasonló kampányokhoz Romániában. A 2020-as román törvény megalkotói konkrétan is hivatkoztak a tíz évvel korábbi magyar törvény elfogadására.

E negatív dinamikák természetesen fordítva is működhetnek, amint arra 1989 után például szolgáltak Gheorghe Funar kolozsvári polgármester magyarellenes megnyilatkozásai.

Szemlátomást növekszik annak a veszélye, hogy a megbékélés és együttműködés elmélyítése helyett e két ország konfliktusspirálba kerül és ismét csak egymással szemben kifejezetten ellenséges szimbólumokat kezd használni. A posztkommunista Magyarország évtizedeken át a liberális demokráciára és a piacgazdaságra való áttérés egyfajta sikerországának számított. A romániai magyar közösség a helyi demokratizálás aktív alakítója volt, továbbá az ország európai integrációjának is egyik helyi motorjaként szolgált.

Úgy gondolom, hogy a jelenlegi bizonytalan helyzetben a magyaroknak közvetlen stratégiai érdeke fűződik a demokrácia megerősítéséhez és konszolidációjához.

Amint történelmi példák sora mutatja, a tekintélyelvűség és a nacionalista politikák magyarországi és tágabb régiónkbeli felemelkedése a határon túli magyar közösségek helyzetét is könnyen megingathatja.

Kifejezetten tragikus lenne, ha visszatérnénk a két világháború közti korszakot jellemző tekintélyelvű diktatúrákhoz, a konfliktusokat generáló, militarista és ellenséges külpolitikákhoz, a határokkal kapcsolatos éles viszályokhoz. Az erdélyi magyarok Nicolae Ceaușescu elnyomó rendszere idején megélt traumatikus tapasztalatai – mely rendszert a gazdasági autarkia, a zárt határok, az idegengyűlölő nacionalizmus, az emberi és kisebbségi jogok megsértése jellemezte – fájdalmas, egyúttal elrettentő példával szolgálnak. A demokratikus berendezkedések szavatolják leginkább a magyar kisebbségek jogait Közép-Európában, és azok állnak ugyancsak jót a régióban az államok közti együttműködésért.

Az interjút készítette és az angol eredetiből fordította: Laczó Ferenc.

Címlapkép: Wikimedia Commons