Kapitány István és Magyar Péter felszólították a lakosságot: a kánikula idején takarékoskodjanak a vízzel és az energiával az ellátásbiztonság és a környezet védelme érdekében. Természetesen fontos a pazarlás elleni küzdelem, a lakosság fogyasztása ugyanakkor mindössze csepp a tengerben – az egyéni felelősség hangsúlyozása pedig eltakarja, hogyan lehetne valóban a társadalom és a környezet érdekeit képviselni.

Fontos, az ország energiaellátás-biztonságát javító kéréssel fordult a lakossághoz Kapitány István, a Gazdasági és Energetikai Minisztérium tárcavezetője. A miniszter arra buzdított mindenkit, hogy este hat és kilenc között fogják vissza energiafogyasztásukat.

„A nyári kánikulában mindannyian tehetünk azért, hogy a villamosenergia-ellátás továbbra is biztonságos és zavartalan maradjon. Ehhez nincs szükség nagy áldozatokra, csupán néhány tudatos döntésre”

– írta Kapitány június 25. csütörtökön Facebook-oldalán. Hozzátette, különösen az esti, 18 és 21 óra közötti időszakban érdemes odafigyelni az áramfogyasztásra.

Ennek keretében kérte a lakosságot, hogy

• ebben a három órában mérsékeljék a klímaberendezések használatát, helyette éjszaka vagy a hajnali órákban hűtsék le otthonunkat;
• ugyanígy érdemes a különböző eszközök (laptopok, telefonok, elektromos autók) töltését, illetve a nagyobb energiaigényű háztartási gépek működtetését későbbi órákra, 21 óra utánra időzíteni.

A miniszter emlékeztetett, hogy az energiahálózat fenntartói éjt nappallá téve dolgoznak az energiaellátás zavartalanságának biztosításán, valamint nyomatékosította, hogy a tudatos lakossági fogyasztás az áramszámla mérséklése mellett a rendszer fenntarthatóságához, valamint a környezetterhelés csökkentéséhez is hozzájárul.

Magyar Péter miniszterelnök pedig személyesen hívta fel a figyelmet – nagyon helyesen – hogy a víziközműhálózat sem fogja bírni a strapát. Amellett, hogy Magyarország jelentős része már most is aggasztóan kiszáradt, a víziközmű-hálózat is reménytelenül elöregedett, szakmányban törnek a vízvezetékek, és a betáplált ivóvíz mintegy 20 százaléka elszivárog, ráadásul az elmúlt évtizedekben kiépült agglomerációs települések vízhálózatát egyszerűen nem ilyen terhelésre méretezték. Ehhez egyébként érdemes megjegyezni: az előző kormány alatt jelentős vízhálózati fejlesztéseket hajtottak végre – ám nem a lakosság, hanem az ipar kiszolgálása érdekében, akár olyan helyeken is, ahol a közösségeklakosság szükséget szenvednek.

Ez igaz az elektromos rendszerekre is, vagyis az infrastruktúra-kezelőnek sürgős dolga van, hosszabb távon pedig a várostervezőknek. Szörnyen elavultak a rendszerek, amire a világ pénzét el lehetne – kellene – költeni, pláne, hogy az ország tartós vízhiány elé néz, miközben a lakosság energiaigénye növekszik. Számos településen már most korlátozni kellett az energia- és vízhasználatot. Ezért a Tisza az egyéni felelősségvállalás fontosságára hívta fel a figyelmet: ne mossunk kocsit, ne töltsünk medencét, elektromos eszközöket stb.

A miniszternek abban legalábbis kétségkívül igaza van, hogy a nyári napi kiugró energiafogyasztás (egyszerre érnek haza az emberek a munkából) valóban súlyos terhelést ró az évtizedekkel ezelőtt más igényekre tervezett, főleg agglomerációs energetikai hálózatokra. Még abban az esetben is, ha éppen az erőművek megtermelnének ugyan elegendő, a kommunális és ipari fogyasztók között elosztható energiát, könnyen előállhat a helyzet, hogy a helyi hálózatok nem bírják, ez azonban korántsem igaz az ország teljes hálózatára. Valahogy mégis úgy tűnik, a nagy óvatoskodás és a környezet védelme addig terjed, ameddig a gazdaságot meg nem károsítja.

Olyan ez kicsit, mint a karbonlábnyom vagy a háromszögbe rendezett nyilak a kóláspalack talpán: melyek szerint az energia- és erőforráspocsékolás az egyszeri fogyasztó felelőssége.

Az ország vezetőinek megszólalásaiban ugyanis egy szó sem esik a magyarországi energia- és vízfelhasználás egyes szektorok közötti arányáról. Pedig lenne miről beszélni. Magyarországon a MET Magyarország energiavállalat kimutatása szerint míg a lakosság éves áramfogyasztása 2023-ban mintegy 10,7 terawattórát tett ki, az ipar 24,34 terawattórát használt fel. Összehasonlításképp: a paksi atomerőmű termelése nagyjából 16 terawattóra. Ha mindehhez hozzácsapjuk a fejlesztés alatt álló akkumulátorgyárak energiaigényét, a Greenpeace szerint további 16 terawattóra – egy paksi atomerőműnyi – energiaigényt támaszthat az ipari szektor. Azonban még ha jóval konzervatívabb becsléssel számolunk is, akkor is 6-10 terawattóra többletszükséglet jelentkezne a rendszeren az akkumulátorgyártók jóvoltából. Ahogy a Magyar Napelem Napkollektor Szövetség szemléletesen megfogalmazta, egy akksigyár annyit fogyaszt, mint másfél megye lakossága.

Innen nézve talán érthető, miért van napirenden évtizedek óta új atomerőmű építése Magyarországon. Hűvösebb klímájú országban ez talán még megoldás is lehetne – bár az új atomerőművek építésének a XXI. század harmadik évtizedében már költségszinten is reális alternatívája lehet a megújuló energiatermelés, amennyiben energiatároló-rendszerekkel sikerül kimozogni a termelés ingadozását – de Magyarország adottságai mellett egyre kevésbé tűnik életképes alternatívának egy ilyen projekt.

A paksi atomerőművet ugyanis, amelyre a gazdaságnak oly nagy szüksége van, már most le kellett terhelni, magyarán csökkentett kapacitáson üzemel, hogy ne forralja fel teljesen a hűtésére szolgáló Dunát. És még – környezetvédők szerint alkotmányellenes módon – így is engedményt kapott, hogy a környezetvédelmi határértéknél melegebb vizet bocsásson ki, különben jaj lenne az áramellátásnak. Na most képzeljük el mi lenne nyáron, ha épülne mellé egy másik is.

A vízre is hasonlóan égető szüksége van az iparnak. A lakossági vízhasználat a kánikula idején akár 30-50 százalékkal is nőhet, ez jelentős többletterhelést okoz az egyébként is kritikán aluli állapotban lévő közüzemi vízhálózatra.

Azt is érdemes hozzátenni azonban, hogy az OECD kimutatása szerint a magyarországi vízhasználat 76 százalékáért az ipar felel (EU-átlag: 34 százalék) – ezek egyébként nem feltétlen jó minőségű felszín alatti vizek, de a volumen így is szembetűnő – míg a közüzemi vízfogyasztás mindössze a teljes fogyasztás 18 százaléka. Ez még akkor is döbbenetes különbség, ha az ipari termelők egy jelentős része saját kutat használ – ez a tekintetben voltaképpen mindegy,  hogy ugyanazt a vízbázist csapolják meg a föld alatt, amelyet a közüzemi hálózat is használhatna. A szürkevízhasználat pedig a gyakorlatban elenyésző, egyelőre bonyolultabb és drágább, mint földalatti vizeket használni.

Arról azonban nincs hír, hogy a kormány önkorlátozásra szólította volna fel a nagy ipari fogyasztókat – ami voltaképp mindegy is volna, hisz a versenypiaci cégeknek eszük ágában sem lenne a környezetvédelmi aggályok miatt önként visszafogni termelésüket, ez esetben ugyanis hátrányba kerülnének a többiekkel szemben. Kérdés, hogy a Gajdos miniszter által bejelentett, az ipari szolgáltatókra vonatkozó vízdíjemelés, miszerint cégek számára drágul a közműves ivóvízellátás, szennyvízelvezetés és -tisztítás, mennyire foghatja vissza a fogyasztásukat. Az eddigi 597 forintról 623 forintra – tehát mindössze bő négy százaléknyit – emelkedik a közműves ivóvízellátás fogyasztással arányos köbméterenkénti díja, továbbá emelkedik a havi alapdíj is, mely az átfolyási átmérőtől függ.

Ne feledjük, a magyarországi iparpolitika elmúlt néhány évtizede épp arra épített, hogy Magyarországon lazák a szabályozások, alacsonyak az adók, olcsó a munkaerő – és olcsó a környezet. Ha épp ebben rejlik az ország versenyelőnye a működőtőke-befektetések bevonzása terén, miért épp ezt áldozná fel a behívott működőtőke?

Az ipar energia- és vízfelhasználását ugyanis akkor lehet csökkenteni, ha a hatóságok azt mondják, hogy ennyit és ennyit lehet használni, hogy az extrém időjárási körülmények között ne terheljék túl a villamosenergia-hálózatot, és ne szívják ki az utolsó csepp vizet se a talajból. Hogy a hangsúly a társadalom energia- és vízigényének a kiszolgálásán legyen – természetesen nem beleértve a medencetöltést. Aki annyira pancsolni vágyna, még mindig bármikor elmehet megnézni a Velencei-tó valamelyik strandját.

De akkor én mit tehetek a vízhiány ellen és hogy ne terheljük túl az energiahálózatot?

Mint sokszor hallhattuk, a klímaváltozást az ember okozta, és közösen tehetünk ellene.

A francokat.

A klímaváltozás és hatásai, ami miatt recseg-ropog az energiahálózat és kiszáradnak a csapok nem en bloc az emberi tevékenység következménye, hanem nagyon is jól beazonosíthatóan a globális tőkés rendszeré, azon belül is az üvegházhatású gázok ipari forradalom óta tartó eregetéséé.

A jelenlegi kormányzat pedig – amint várható is volt – láthatólag prioritásként tekint a tőkés érdekekre. Ez persze nem meglepő, ahogy mi is megírtuk még a választások előtt, a vállalati forgóajtónak – magyarán hogy az üzleti és a politikai elit közötti átjárásnak – egyenes következménye, hogy a politikában az vállalatokat favorizáló döntések születnek, és még Gajdos László élő környezetért felelős miniszter is közös felelősségünkről beszélt. Ez persze nem a Tisza-kormány, de még csak nem is a magyarországi politikai berendezkedés sajátossága, a tendencia globális, és jelenleg nagyon kevés országban van hatalmon olyan politikai erő, amely bevállalná, hogy a nagyvállalati érdekekkel szemben politizáljon.

Ugyanakkor Magyarország kormányának lakosságot érintő kérései rávilágítanak kicsiben, hogy nagyban milyen változásokra lenne szükség. A konstans gazdasági növekedésre épülő modell rég kifújt, és miközben kevesek érdekét szolgálja, a negatív hatásokat mind jobban érzi a társadalom áttételesen és közvetlenül, a dráguló kenyértől a hőgutáig.

Környezetünk védelméért valamennyien tehetünk. Ehhez persze fontos, hogy ne töltögessük nyáron a medencénket csapvízzel – habár ez a társadalom egy igen szűk és jól körülhatárolható szeletét érinti – és ne dobáljuk el a kólásdobozt sem.

Mindez azonban vajmi keveset ér.

Elsősorban ugyanis úgy tehetünk közösen, közös környezetünk, ezáltal az életkörülményeink javításáért hogy küzdünk a rendszer ellen, amelyikben a társadalmi jólét szempontjából kétes értékű kacatokat ontó, dolgozóikat kizsákmányoló és mérgező gyárak vízellátása jobb, mint a városból kiárazódott, agglomerációkba űzött családoké.

A felelősség valóban közös, de sorsunk nem azon múlik, hogy csöpög-e a csap. Attól legfeljebb idegesebb az éjszakánk, de sokkal rosszabb ha még csak nem csöpög, mert megitta a vizet a szomszédos akksigyár.

A gazdasági növekedés nem opció. Még ha egekbe szöknek profitráták, sem menekülünk. Vagy a kapitalizmus múlik ki, vagy mi – és még ha utóbbit könnyebb is néha elképzelni, küzdhetünk az előbbiért.