Nem volt szüksége különösebb jóstehetségre Magyar Péternek akkor, amikor a 2027-es költségvetési tervezet ismertetése közben hétfőn délután megjegyezte, hogy az állami alkalmazotti ágazatok közül „lesznek, akik keveslik majd” a számukra előirányzott béremelés mértékét. Egy óra is alig telt el a miniszterelnöki napirend előtti beszéd vége és az első, magasabb fizetésekért tartott állami dolgozói tüntetés között, persze a közgyűjteményi és közművelődési dolgozók szakszervezete, a KKDSZ jóval azelőtt hirdette meg a Miniszterelnökség elé saját demonstrációját, hogy a hétfői parlamenti napirend összeállt volna.

Sem az akció, sem a követelés nem spontán: a KKDSZ mostani céljaiért lényegében legkésőbb 2026 januárja óta küzd, amelyek röviden úgy foglalhatók össze, hogy a kulturális dolgozók bérét – mint a szociális dolgozókkal kéz a kézben az állami dolgozói szféra fizetési sorrendjének végén kullogó ágazatét  – egy 25 százalékos bérfelzárkóztatással a pedagógusbérekhez igazítsák. 

Merthogy jelenleg nem ritkaság, hogy kimagasló szakmai tudással bíró, 20-30 éve pályán lévő, felsőfokú végzettségű könyvtárosok, múzeumi dolgozók keresete sok esetben jó, ha eléri a havi 460 000 bruttót. A tüntetésen szót kapott számos dolgozó, akik saját horrofizetéseikről számoltak be: egy textilrestaurátor 350 000, egy PhD-fokozattal rendelkező levéltáros 349 000, egy régész, főmuzeológus, harminc éves tapasztalattal 412 000, egy másik múzeumi munkatárs (ugyancsak PhD-vel, 30 év tapasztalattal) 365 000 forint nettót keres.

„Nem azért kezdtünk el tüntetni, nem azért csinálunk már másfél éve folyamatosan akciósorozatot, hogy kiszúrják a szemünket ezzel a nulla forintos béremeléssel” – hangzott el rögtön a tüntetés elején Dobrovits Orsolyától, a szakszervezet elnökétől. A szakszervezeti vezető arculcsapásként értékelte az ismertetett számot, ám az lényeges körülmény volt, hogy ekkor a tüntetők még meg voltak győződve arról – miután a parlament előtt a miniszterelnök hangsúlyosan és egyértelműen erről beszélt –, hogy a nettó 10,7 százalékos növekmény úgy jön ki, hogy eközben a 680 ezer forintos havi jövedelem alatt keresőknek – vagyis a  dolgozók nagy részének – személyi jövedelemadója 6 százalékkal csökkenni fog. Ha ez valóban így lenne, könnyű lenne belátni, hogy a tényleges a béremelés az inflációt is figyelembe véve valóban leginkább a nullához konvergálna. 

Többek között az adókedvezmények és a béremelés összefüggésével kapcsolatos vélelmeket jött megcáfolni Tarr Zoltán, az ágazati munkavállalóiért felelős szakminiszter. Volt mit egyértelművé tennie, miután a miniszterelnök az egyes állami dolgozói szektorok számára tervezett béremelés számainál eltérően fogalmazott azzal kapcsolatban, hogy azok tartalmazzák-e az újdonsült adókedvezményeket, vagy önmagukban is a kimondott százalék arányában nőnek, s a kedvezmények ezen felül, további előnyként jelentkeznek majd. Az egészségügyi szakdolgozókról és a rendvédelmi dolgozókról szóló bejelentése alatt például arra utalt Magyar Péter, hogy a fizetésemelés nem tartalmazza a bejelentett személyi jövedelemadó-kedvezményeket: „…egy 550-600 ezer forintot kereső beteghordó jövőre két oldalról is segítséget kap: megemeljük a fizetését 15 százalékkal legalább, és csökkentjük a személyi jövedelemadóját is” – mondta. A szociális szféra esetében viszont már így nézett ki a bejelentés: „A béremelésnek és az adócsökkentésnek köszönhetően átlagosan 17,8 százalékkal emeljük a szociális ágazatban dolgozók bérét.” 

Tarr Zoltán próbálta nagyon határozottan leszögezni, hogy minden adókedvezmény a 10,7 százalékos emelésen felül értendő. Ezt a bejelentést keserédes sóhajokkal nyugtázták a tüntetők, „így sem sok, de a nullánál több” jeligére. Ez az egyik olyan eleme volt az eseménynek, amellyel érdemben sikerült hűteni a csalódott résztvevők kedélyeit. Két ilyen ígéretet tudott még tenni a miniszter. Az egyik, hogy az ágazati intézményekbe érdemtelenül ültetett külsősök és vezetők javadalmazását a dolgozóktól megkülönböztetve, kisebb arányban növelik majd, míg a leginkább lemaradt fizetéseket nagyobb arányban. A másik, hogy novemberben újraindítják a kulturális dolgozók hivatalos, rendszeres ágazati érdekegyeztetését, amit a tüntetésen néhány perccel korábban Csóti Csaba, a kulturális dolgozók illetékes szakszervezeti szövetségének, a Szakszervezetek Együttműködési Fóruma (SZEF) elnöke is követelt felszólalásában.

A miniszter többi kifogása kevésbé hatotta meg a tüntetőket: érvelt például azzal, hogy 16 év elmaradásait nem lehet néhány hónap alatt behozni, de felhozta a közszolgálatból hiányzó közpénz elherdálását is, amelynek eklatáns példái a kulturális szférát közvetlenül érintő Hankó-féle NKA-támogatások. Tarr Zoltán fellépése egyébként többé-kevésbé rímelt Magyar Péter megjelenésére a szociális dolgozók szeptemberi demonstrációján ugyanezen a helyszínen. Annyiban azonban mégis különbözött a kormányfő feltűnésétől, hogy bár az illetékes államtitkárok egy része akkor is elkísérte a miniszterelnököt, most Tarr miniszterrel a minisztérium szinte összes államtitkára – köztük Nagy Ervin is – nemcsak, hogy eljött, hanem egyesével fel is szólalt. Bár egyenként ezek nem voltak hosszú beszédek, mégis akarva-akaratlanul emlékeztettek arra szituációra, amikor néhány órával korábban a parlamentben a miniszterelnök úgy jelentette be a költségvetési számokat, hogy közben több mint két órán keresztül lyukat beszélt a plenáris ülés résztvevőinek hasába. Nagyjából erre a mintázatra építve ígérte meg mind a négy államtitkár, hogy „ez még csak az út eleje”, és az idei gesztusszerű béremelés után hosszabb távon a 25 százalékos emelés megvalósul majd, ehhez pedig bizalmat és türelmet kértek. 

A jóindulat és a tárgyalókészség meglétének sulykolása közben az ágazati dolgozók csalódásának a konkrét bértömegen túli másik legfőbb okára azonban nem reflektált a tárcavezető. Illetve dehogynem, csak éppen látványosan zárójelbe tette azt: mint azt fentebb is említettük, a közgyűjteményi és közművelődési munkavállalók keresnek ugyanis a legkevesebbet a közszférában a szociális dolgozók mellett.  

A demonstráció egy pontján Tarr Zoltánnak szegezte egy tüntető a kérdést: „Miért mi vagyunk az utolsók?” Erre a miniszter azzal reagált, hogy egyrészt az ilyen sorrend felállítása „rossz verseny”, másrészt pedig szerinte nem is ők – mármint a kulturális szféra dolgozói – az utolsók. Ezt követően pedig azzal érvelt, hogy a nevelést-oktatást közvetlenül segítő dolgozóknak sem jó, ahogyan a rendőröknek sem (utóbbi összehasonlítás ezt a 2025-ös, foglalkozások szerinti bruttó átlagkereseti táblázatot elnézve különösen meredek a rendőrök javára mutatkozó nagy különbség miatt).

Tarr érvelése egy ponton nevetést is kiváltott, hiszen a rossz helyzetben levő ágazatok között felsorolta a szociális szférát is: „Kérdezzék csak meg a szociális dolgozókat!”, mondta, mire a szociális dolgozók szolidaritásból a helyszínen tüntető szakszervezeti elnöke a demonstrálók soraiból visszaszólt: „Itt vagyunk!”.  A tüntetők számára az egyik legvisszásabb körülménnyel nem lát tennivalót a minisztérium, ami a bejelentett béremelési számokban is tükröződik:

az ágazatok közötti bértávolság érdemben ezután sem fog csökkenni, a közművelődési-közgyűjteményi szektor a szociális dolgozókkal egyetemben továbbra is le lesz szakadva a többi ágazattól.

Ott van aztán az a tény is, hogy noha az adókedvezmény és a béremelés viszonyát viszonylag megnyugtató irányba mutatva magyarázta Tarr Zoltán, másnap lényegében cáfolta őt Magyar Péter, amikor is egy, a költségvetésről tartott sajtótájékoztatón kifejtette: a 2027-es költségvetésben szereplő béremeléseket és az adócsökkentések hatását együtt kell értelmezni. Így tehát mégiscsak megfelel a valóságnak Dobrovits Orsolya mondata, amely még a tüntetés elején hangzott el, mielőtt megérkezett volna a miniszter: 

„Nulla százalékos béremelést ilyen szépen megfogalmazni még nem láttam.”

Van ráadásul még egy aggasztó eleme a bejelentett intézkedéseknek, amire Modor Bálint, a KKDSZ Petőfi Irodalmi Múzeum-i alapszervezeti titkára hívta fel a figyelmet, ez pedig az, hogy az „elengedett” adó éppen azokról a területekről fog hiányozni, amelyek az itt tüntetőket is a leginkább érintik:

„Nem azért váltottunk rendszert, hogy kiszúrják a szemünket adókedvezménnyel. Rendes bért szeretnénk, amiből rendesen be szeretnénk fizetni az adót. Méghozzá azért, hogy a mi adónkból olyan kulturális intézmények tudjanak működni, mint amilyenben én is dolgozok. Hogy jól működjenek a kórházak. Hogy jól működjenek a szociális intézmények. Nem adócsökkentést akarunk, hanem bérrendezést Ez nem bérrendezés, ebből nem lesz több nyugdíjunk, semelyikünknek sem. Hogyha táppénzre kell mennünk, akkor nem fogunk több pénzt kapni.”

A tüntetők bár örültek a miniszter jelenlétének – bár ekkor még nem tudták, hogy félreinformálta őket – , azt rögzítették: a 25 százalékos emelés elérése még így is, úgy is „nagyon messze van”. A rendezvény végén elhangzott: kitartanak amellett, hogy további fellépésekre van szükség az érdekeik érvényesítése érdekében. A következő demonstrációt október 26-án Pécsen tartják, kiemelve az önkormányzati fenntartású intézmények dolgozóinak nehéz helyzetét, melyet a szolidaritási adó is súlyosbít.

A küzdelem folytatásával nem lesz könnyű dolga a szakszervezetnek, ahogyan eddig sem volt. Ezt jól mutatta az a rollup is, amellyel több másik, a dolgozók helyzetét szemléltető háttérelem mellett a tüntetésre készültek a szervezők. Ez ugyanis külön azokra a mostanában divatossá váló kommentekre reflektált hosszú cáfolattal, amelyek azt kérik számon a szakszervezeten, hogy a NER időszaka alatt mégis mit csináltak.

A hétfői tüntetésen egyébként a KKDSZ korábbi akcióinál is valamivel kevesebben, mintegy félszázan vettek részt – s köztük is többen a „sorstárs”, kisemmizett ágazatok szolidaritást vállaló képviselői voltak –, ami jól mutatja, mekkora szüksége lenne az ágazatnak arra, hogy a szélesebb közvéleményt is a követelései mellé állítsa – különösen egy olyan politikai klímában, ahol a népszerűség fontos tőkének látszik. Erről röviden azt mondta Dobrovits Orsolya a Mérce kérdésére, hogy nehéz a társadalomnak elmondani azt, hogy miért fontos a kultúra olyankor, amikor az a válasz jön, hogy „igen, de hát előbb kell a kórházi ágy, előbb kell az orvos, előbb kell a bölcsődei dolgozó, előbb kell a szociális munkás”.

„Mi ebben a versenyben nem szeretnénk részt venni, ugyanakkor gondoljon bele valaki, hogy ez a múltunk, ez az, amit állandóan nemzeti kultúrkincsek mondunk, amit a múzeumokban, levéltárakban, könyvtárakban és közművelődési intézményekben őrzünk”

-tette hozzá.

A KKDSZ elnöke szerint a szakszervezet berkein belül is gyakran felmerül, hogy az általuk tematizált problémákat „társadalmasítani kellene”, hogy a kívülállók, laikusok is megértsék azok fontosságát, de erről egyelőre csak annyit tudott mondani: „Nehéz, ez a legnehezebb feladat.”

A tüntetés teljes hosszában a Mérce Youtube-csatornáján nézhető vissza: