Ahogyan maga a miniszterelnök is elismerte tavaly októberben a parlament előtt, a kulturális ágazatban dolgozóknak régóta adós az Orbán által „lökésszerű emelésnek” nevezett bérrendezéssel. A kormányfő akkor azt is mondta, hogy ezt a problémát a 2026-os költségvetésben igyekszik orvosolni a kormány. Hogy ez mennyire nem sikerült a számukra decemberben bejelentett 15 százalékos emeléssel, azt jól mutatta a közgyűjteményi, múzeumi dolgozók országos megmozdulása az idei magyar kultúra napján. Nemcsak a nagy, szimbolikus budapesti intézmények munkatársai, hanem a vidéki múzeumok, levéltárak, könyvtárak dolgozói is csoportképek tömkelegére álltak össze a Közgyűjteményi és Közművelődési Dolgozók Szakszervezete (KKDSZ) felhívására, Budapesten pedig az utcán is demonstráltak január 22-én, jelezvén, hogy a számukra bejelentett 15 százalékos béremelés mértéke elfogadhatatlan. 

Hogy miért tüntettek, azt nem érdemes sokáig ragozni: komoly szakmai életúttal a könyvtáros, muzeológus, levéltáros, közművelődési dolgozók bére mindössze bruttó 460 000 forint (nettó 305 900) volt 2025-ben, még a minisztériumi fenntartású, országos intézményekben is. Sok helyen pedig a kultúrmunkások még ennyit sem kaptak, csak a garantált bérminimumot (nettó 248 178 forint). 

Utoljára központilag előirányzott bérintézkedés pedig 2022-ben – az előző országgyűlési választás előtt – történt, akkor 20 százalékot kaptak egységesen a dolgozók, miközben az azóta eltelt időszakban az élelmiszerárak közel 70 százalékkal nőttek. Az egységes béremelés hiányában az adott munkáltató – tehát vagy a közvetlenül minisztériumi fenntartású Magyar Nemzeti Múzeum Közgyűjteményi Központ (MNMKK) és annak a hat nagy múzeuma, és az Országos Széchényi Könyvtár, vagy a dolgozók nagy többségét foglalkoztató önkormányzatok – szándékán, lehetőségein és a helyi béralkukon múlt az elmúlt években az, hogy jut-e valami a munkavállalók zsebébe is. 

Az MNMKK esetében talán mindennél beszédesebb, hogy a múzeumi konglomerátum elnöki posztjáról tavaly ősszel távozó Demeter Szilárd maga nevezte „megalázóan alacsonynak” a béreket. Az önkormányzatok kálváriája a forrásaikat aránytalanul megvágó szolidaritási hozzájárulással éppen akkor – a koronavírus-járvány idején – kezdődött, amikor a kulturális dolgozókat megfosztották közalkalmazotti státuszuktól, amely az előmeneteli garanciák révén legalább azt biztosította, hogy tudományos fokozatok vagy egyéb képesítés megszerzésével nőtt a bérezés. Tehát még azok az intézményfenntartók is csak az üres kasszákra tudtak mutatni az elmúlt években, amelyeknél a szándék meglett volna a fizetések növelésére. 

A tisztes fizetésért harcoló dolgozók most jobb híján Hankó Balázs kulturális miniszter ajtaján dörömbölnek, méghozzá sürgős bérfejlesztésért. Az ágazat kilátásairól a KKDSZ elnökét, Dobrovits Orsolyát, a szakszervezet elnökét, és Modor Bálintot, a szakszervezet Petőfi Irodalmi Múzeumban működő alapszerveztének titkárát kérdeztük. 

„Csöndes ágazat a miénk, de ettől még nagyon is fel van háborodva”

Mérce: Reagált a minisztérium a január 22-i kiállásukra?

Dobrovits Orsolya: Közvetlenül is kapunk visszajelzést, és informális visszajelzéseket is kaptunk arról szakmai körökből és munkáltatói oldalról is, hogy van az ügyünknek támogatottsága, de ahhoz, hogy béremelés legyen, politikai szándék is kéne. Hivatalos tárgyalásra előtte, még január 16-án sor került, de azóta nem hívtak minket. A terveink szerint február 16-án egy petíciót adunk át a minisztériumnak a konkrét, azonnali bérköveteléseinkkel, melyben a pedagógusbérekhez való azonnali felzárkózást követeljük.

Az, hogy ennyien hajlandók voltak arcukat is vállava kiállni a január 22-i figyelemfelhívó akciójuk során, mit mond el az ágazatban uralkodó hangulatról?

Ezek az akciók már a Múzeumok Éjszakája óta a Könyvtári Napokon keresztül, a levéltárosok kiállásáig folyamatosan zajlanak. A mi ágazatunk egy csöndes ágazat, tehát egy könyvtáros, levéltáros, múzeumos nem balhézik, nem csinál utcai tüntetést, nem veri úgy az asztalt, mint adott esetben egy más ágazathoz tartozó, kicsit vehemensebb kollégákkal bíró szakszervezet. Ez nem jelenti azt, hogy a kollégák nincsenek nagyon felháborodva. Valóban, nem véletlen, hogy ezek a békés, tudománynak, szakmájuknak élő emberek most kimentek az utcára, és számtalan helyről fotókat küldtek, hogy láttassák: ez nemcsak a szakszervezet üres követelése, hanem a bérkövetelés mögött egy igen komoly igény áll, mert ez tarthatatlan.

Korábban ritkábban fordult elő, hogy ilyen tömegben megmozduljanak a kollégák. Ők a munkájuknak szentelik az életüket, amivel a döntéshozók visszaélnek. Azt is sok helyen elmondtuk, hogy nem azért nem megy el a munkahelyéről mondjuk egy muzeológus, mert ő nem találna máshol állást, és nem tudna elhelyezkedni, hanem arról van szó, hogy nagyon sokszor ahhoz a konkrét gyűjteményhez kötődik az ő munkája, a kutatása, és ezért nem tud mozdulni. De a fluktuáció, a pályaelhagyás az alacsony jövedelem miatt így is állandó.

A január 22-i demonstráción Ön úgy fogalmazott: „Az elmúlt másfél évtizedben szinte nem volt olyan szakszervezeti eszköz, amit ne alkalmaztunk volna az aláírásgyűjtéstől a tüntetésekig, egyedül sztrájkba nem léptünk még eddig”. Miért nem léptek? 

A szakszervezet eszközeit kimerítettük: levelet írtunk, felhívtuk a figyelmet, tüntettünk, hiszen ez a dolgunk. Minden ezen túli eszköz alkalmazása nem rajtunk múlik: partnerekre van hozzá szükségünk, fogadókészségre a döntéshozók részéről. Ha a szép szóból nem értenek, akkor a sztrájkon is gondolkodnunk kell, mint a legradikálisabb szakszervezeti eszközön. Hangsúlyozom, hogy annak ellenére kénytelenek vagyunk ezen is gondolkodni, hogy ez alapvetően egy békés ágazat, és sokkal inkább a közszolgálatiságot tartják a dolgozóink szem előtt, mint azt, hogy pont azok előtt zárják be a kapukat, akiket kiszolgálnak.

Két terület nem kapta meg ezt a lökésszerű emelést: a szociális és a kulturális ágazat. Ezt a 2026-os költségvetésben szeretné rendezni a kormány, állítása szerint. Ön mit gondol, miért Önök maradtak „utoljára”?

Feltételezem, hogy az ágazat említett „békés” jellege miatt marad utoljára. Eddig mindig valamivel hitegettek bennünket, az életpályamodellektől, új kulturális törvényen keresztül a Munka Törvénykönyve alá kerülés előnyeivel, és most, hogy már világosan látszik, hogy minden csak üresen kongó ígéret maradt, nyilván nálunk is elfogyott a türelem, betelt a pohár, és mi is hangosabbak vagyunk.

„Tanulnunk kell a tanároktól”

Ön mit gondol, miért éppen a kulturális dolgozók a szociális szféra mellett az utolsók a bérrendezést kapó ágazatok sorában? 

Modor Bálint: Hogy a szociális és a mi ágazatunk maradt volna utoljára, azt nem tudom, azért elég sok probléma van, hogy most csak egy harmadik csoportot említsek, az orvosok fizetését rendezték, de az ápolókét nem. 

Az biztos, hogy egy könyvtáros, egy muzeológus, egy kulturális szervező vagy egy levéltáros nem forradalmár alkat. Ezek az emberek konzervatívok, legalábbis abban az értelemben, hogy tudják, milyen értéket jelentenek a múltban felhalmozott kulturális javaink, és mennyire fontos ezeknek a megőrzése, feltárása, bemutatása. Amikor ezek az emberek kiállnak a saját arcukkal, az egy nagyon erős jelzés, hogy nagyon nagy baj van, nem mehetnek így tovább a dolgok. És itt nem is elsősorban a budapesti kollégákra gondolok, hanem Szegedtől, Szolnoktól Tatabányán, Szekszárdon, Pécsen és Veszprémen át Győrig és Sopronig kiálló kollégákra.

Én minden nap az ő kiállásukból merítek erőt. Azt hiszem, abban a szociális ágazat is hasonló hozzánk, hogy ott is elkötelezett, a szakmájukra igényes, mondhatni fanatikus emberek dolgoznak, akik nem forradalmár alkatok, de ott sincsen már tovább. A KKDSz-en belül van gondolkodás arról, hogy közösen is kiálljunk, de erről ebben az interjúban még nem mondanék többet.

A január 22-i tüntetésen azt mondta a felszólalásában: „Gondoljunk csak a tanárokra, akik évek kemény munkájával, folyamatos kiállással itt Budapesten, vidéken, mindenhol kiharcolták maguknak a béremelést. Most a mi átlagbérünk alig több, mint a fele az ő kezdő fizetésüknek.” A tanárok tüntetéseinek összmérlegét hogyan vonná meg a mából visszanézve?

Tanulnunk kell a tanároktól. Az ő harcuk mutatta meg, hogy nem lehet megbízni a képviseleti demokráciában, hanem a civileknek össze kell fognia, és két választás között is rá kell kényszeríteni a hatalmat arra, hogy helyesen cselekedjen. Azt hiszem, sokan alábecsülik, mennyire fontos volt az ő konok, kitartó kiállásuk. Ha jól emlékszem, a tízes évek közepétől indult és a húszas évek elejére kezdett eredményt hozni. Volt a tanári megmozdulásoknak egy nagyon intenzív időszaka, amikor az ő harcuk határozta meg a közbeszédet, sokan az ország minden tájáról ki mertek állni, és jelezték azt, hogy ez így nem mehet tovább. Ebben az időszakban minden nappal egy jobb országban, egy jobb világban kelhettünk fel. 

Aztán lettek eredményeik is, rákényszerítették a kormányt, hogy a tisztességes munkájukért tisztességes bért fizessenek. Ezzel is megmutatva mindenkinek, hogy bármennyire is monolit egy politikai hatalom, bármennyire is gyengének tűnnek a tanárok, mégis el lehet érni eredményeket. Amit még nem sikerült elérniük, hogy a munkafeltételek és az autonómiájuk helyreálljon, gondolom, most épp új lendületet vesznek, utána nagyobb lendülettel folytatják majd ezekért a harcot. Szövetségesként tekintek a tanárokra, akiktől tanulnunk kell, fel kell használnunk a harcuk alatt megszerzett tudásokat, hogy mi is célt tudjunk érni.

A tüntetésen a Nemzeti előtt arról beszélt: „Akárki is alakít kormányt tavasszal, ne feledjük el, hogy nem magától lett nyolc órás munkanap.” Az, hogy közelegnek a választások, mit jelent a kulturális dolgozók bérharcára nézve? Könnyít vagy nehezít a helyzeten?

Azt hiszem, sokan azt reméltük, hogy legalább a választásokra rendezni fogják valamelyest a bérhelyzetünket, mint ahogy az előző ciklusban tették, de ez nem történt meg, így hát most kell kiállnunk azért, hogy végre a rendesen elvégzett munkánkért méltó bért kapjunk. De nem hiszem, hogy a választásokig megoldanák az ágazatunkban lévő problémák zömét, ezért egy hosszú távú építkezésre és harcra készülünk, mert azt gondolom, hogy senki más nem fogja helyettünk, nekünk kiharcolni a követeléseinket.

Meddig lehet bízni abban, hogy a sztrájk drasztikus eszköze nélkül is sikerül eredményt elérni? 

Sokféle eszközt be lehet és be kell vetni a harcunkban, én úgy érzem, most (az interjú 2026. február 8-án készült – a szerk.) még nem vagyunk a sztrájknál, ami valóban egy drasztikus eszköz, de vannak ennél még drasztikusabb eszközök is, amit be lehet vetni. Azt itt azért hangsúlyoznám, hogy egy múzeumi vagy könyvtári sztrájk egész más súllyal esik latba, mintha egy gyárban a termelést állítják le vagy ha közüzemi szolgáltatóknál sztrájkolnak. De az eszközökről majd akkor lesz érdemes beszélni, amikor be akarjuk vetni.

Ön alapszervezeti titkárként hogyan látja a szervezésben rejlő lehetőségeket, annak korlátait? Mennyire tapasztal fogékonyságot a dolgozók részéről a szervezett cselekvésre?

Alapvetően két irányból közelíteném meg a problémát. Egy alapszervezetnek, hogy jól működjön, muszáj agilis, motivált vezetőket választani. A vezetőknek pedig fontos, hogy motiválják, bevonják a döntésekbe és a munkába a tagságot. Csak így lehet jól működtetni egy alapszervezetet. Az se jó, ha egy vezető megy előre, és soha nem néz hátra, de az se jó, ha egy éles helyzetben nem tud saját döntéseket hozni.

Arról, hogyan kell megszervezni a tagságot, a Szolidáris Gazdaság Központnak rengeteg tudása van, én is tőlük kaptam tippeket, de mondhatom, hogy a titkári munkám megkezdése előtt már a PIM-ben sokan felismerték, hogy a szakszervezet egy jó eszköz arra, hogy érdeket érvényesítsünk. Egy olyan munkahelyen működő alapszervezetben lettem titkár, ahol relatíve nagy a szervezettség, és van az alapszervezetnek egy kemény magja, akik nemcsak jelzik, hogy szerintük mit kellene képviselni, nemcsak tanácsokkal látnak el, hanem ha kell, kiállnak, munkát tesznek a szakszervezetbe. Hogy ez így működik, az nem az én, hanem az elődeim érdeme.