A berlini tartományi választáson szeptemberben győzelmet arató német baloldali pártnak a kormányalakításhoz a centrumpártokkal kell koalícióra lépnie. Bár választási felhatalmazást kapott bizonyos tőkeérdekeket is sértő, jóléti programjának megvalósítására, politikai ellenfelei és a közvélemény egy része össztűz alá vette. Cikkünkben elsősorban az antiszemitizmus vádjának jártunk utána.
November másodikán hivatalosan is megkezdődtek a koalíciós tárgyalások Berlinben, miután a Linke (Balpárt) a párt berlini kongresszusán nagy többséggel úgy döntött, hogy folytatja a tárgyalásokat az SPD-vel és a Zöldekkel. Berlinben tehát januárban várható kormányalakítás. A Linke még szeptember végén nyerte meg a német fővárosban tartott választásokat, a szavazatok 25,7 százalékát szerezve meg Elif Eralp vezetésével. A kampány fő témái a lakhatás megfizethetősége, ezen belül is a nagy ingatlankiadó cégek lakásállományának jelentős részének társadalmi tulajdonába vétele, valamint a palesztin kérdés voltak. A párt azóta össztűz alatt áll: a jobboldali és a mainstream sajtó, valamint más pártok részéről folyamatos támadások érik a teljes szervezetet és annak egyes tagjait.
Mindez arra vezethető vissza, hogy egy évvel ezelőtt a palesztin néppel szolidáris baloldali csoportosulásoknak sikerült keresztülvinniük a Linkén belüli vitákban azt az álláspontot, amelyet az ENSZ illetékes különmegbízottja, valamint izraeli emberi jogi szervezetek is képviselnek: a Gázában történtek és jelenleg is zajló események leírására a népirtás a megfelelő fogalom. Németországban azonban Izrael állam és kormányának bírálata – így a népirtás néven nevezése is – különböző okokból ütközik a politikai és társadalmi elit érdekeivel.
Ennek megfelelően a sajtóban sorra jelentek meg a pártot antiszemitizmussal vádoló cikkek. Különösen nagy hangsúlyt fektettek a témára az Axel Springer vállalat által kiadott lapok mint a Bild és a Die Welt – melyek a legnagyobb példányszámú lapok közé tartoznak az országban. (Az Axel Springer esetében fontos megjegyezni, hogy a cég egy izraeli leányvállalatán keresztül közvetlenül profitált az illegális ciszjordániai telepekből.) Gyakran konkrét esetek ismertetése nélkül, egyszerűen csak megismételték azt a narratívát, miszerint „a Linke viszonya az antiszemitizmushoz nem tisztázott”, illetve hogy a párt képtelen fellépni a soraiban megjelenő antiszemita vagy iszlamista szélsőségesekkel szemben. Ehhez társult az a vád is, hogy a párt egyes tagjai jó kapcsolatot ápolnak bevándorló hátterű szervezett bűnözői körökkel, és azok befolyása alatt állnak.
Az antiszemitizmussal kapcsolatos vádakat nemcsak maga a párt utasítja vissza – amely egyébként ötpontos cselekvési tervet is közzétett az antiszemitizmus elleni küzdelem és a zsidó emberek védelmének megerősítése érdekében –, hanem több mint 150 neves berlini és németországi zsidó értelmiségi is.
Ők nyílt levélben álltak ki a párt mellett. Wolfgang Benz, az Antiszemitizmuskutató Központ (Zentrum für Antisemitismusforschung) korábbi vezetője szintén nem tartja helytállónak azt az állítást, hogy a Linke antiszemita lenne.
Mindez persze nem zárja ki, hogy a párt környékén valóban akadjanak kérdéses esetek.
Neukölln, a „problémás negyed” és kérdéses esetek
A Linkét érő vádak alapvetően a párt neuköllni alapszervezete körül forognak. Neukölln Berlin egyik legszegényebb kerülete, ahol nagy arányban élnek bevándorló hátterű[1] emberek, jelentős számban palesztinok. A pártnak az elmúlt években kitartó szervező munkával sikerült megszólítania a helyi lakosságot: a tavalyi Bundestag választások alkalmával a kurd származású Ferat Koçak – akinek autóját 2018-ban neonácik gyújtották fel – történelmet írt, és elsőként aratott győzelmet nyugat-németországi választási körzetben. Az idén szeptemberi helyhatósági választásokon pedig megduplázták a 2023-as eredményeiket.
A párt neuköllni sikere részben annak köszönhető, amit népszerű politológiai fogalmakkal úgy lehet megfogalmazni, hogy sikeresen töltötte be azt „a képviseleti szakadékot”, amelyet a gázai népirtás, illetve a telepesek által elkövetett jogsértésekkel kapcsolatos hallgatás, illetve ezek relativizálása képezett meg.
A neuköllni alapszervezetet már a választás előtt is komoly médiafigyelem övezte, és a teljes sajtót bejárta az eset, amikor egy általuk szervezett kampánybuliban, egy Dahabflex nevű rapper „Death to the IDF”, valamint „Yallah Intifada” szlogeneket skandáltatott. Több cikk ezeket a szlogeneket már önmagukban antiszemita túlkapásként tárgyalta, ami mindenképpen csúsztatás. Az IDF-re vonatkozó felszólítás szigorúan magának a szervezetnek a halálára (megszüntetésére) vonatkozik, és nem a benne szolgáló katonákra, pláne nem azok zsidó származására. Ahogyan az ellenállást, felkelést jelentő Intifada sem utal antiszemita indítékra, még akkor sem, ha az Izraellel szembeni ellenállás fegyveres formáira is vonatkozhat.
Dahabflex esetében viszont pont arra vonatkozott. Ugyanis – ahogyan arra a részletesebb beszámolók már kitértek – a teljes dalszöveg úgy hangzik, hogy „csináljunk intifádát, mint a PFLP” (Popular Front for the Liberation of Palestine). A PFLP az izraeli megszállással szembeni fegyveres ellenállás céljával létrejött szekuláris, marxista–leninista szervezet. Működése során azonban több olyan merényletben is részt vett, amelyeknek nem katonai, hanem civil célpontjai voltak. A szervezet a 2023. október 7-i Hamász-támadásban is részt vállalt. Mindezek miatt a Linke polgármesterjelöltje, Elif Eralp el is határolódott a kampányeseményen történtektől.
Egy demokratikus párt esetében természetesen jogosan merül fel a kérdés, hogy milyen viszonyt alakíthat ki a fegyveres ellenálláshoz, és milyen politikai megnyilvánulásoknak adhat teret a rendezvényein. Ugyanakkor fontos különbséget tenni az intifáda, a fegyveres ellenállás, a civil áldozatokat követelő terrorista erőszakot alkalmazó PFLP tevékenysége és az antiszemitizmus között. Ezek különböző jelenségek, amelyek konkrét esetekben átfedésben lehetnek egymással, összemosásuk azonban a valóság torzításához vezet.
Félelem és rettegés Neuköllnben
Az „igazi” botrányok azonban csak a választás után jöttek, és a többségük szintén Neuköllnhöz köthető. Ugyanis az alapszervezet választási buliján a palesztin-szolidaritási közeg egyik fontos szereplője, több tüntetés bejelentője, Ibrahim Ibrahim is megjelent, akivel Ferat Koçak, illetve a Linke egyik helyi politikusa, Vanessa Emde is közös fotót készített. A párt számára ez azért kényelmetlen, mert Ibrahim amellett, hogy többször is nyilvánosan kifejezte szimpátiáját PFLP-vel szemben, a Hamász Izrael által megölt vezetőjét és a 2023. október 7-i terrortámadás egyik kitervelőjét, Jahja Szinvárt „rendíthetetlen vezetőnek” és „mártír hősnek” nevezte, valamint „nagyrabecsülését” fejezte ki iránta. Továbbá azzal is vádolják, hogy kapcsolatban állna a Hamásszal. Ennek alátámasztásaként azt a két esetet szokták említeni, amikor – a német belügyminisztérium szerint a Hamász európai hálózatához kötődő – Majed Al-Zeer-el együtt jelentek meg a dél-afrikai nagykövetség egyik rendezvényén. Valamint, amikor mindketten részt vettek egy isztambuli konferencián, melynek célja a Palesztin Nemzeti Tanács (PNC)[2] demokratikusabbá tétele, és a palesztin diaszpóra döntésekbe történő bevonása volt.
Az esemény után Koçak és Ines Schwerdtner társelnök elhatárolódtak Ibrahim Ibrahimtól, illetve kifejezték, hogy számukra az erőszak és a terror dicsőítése vállalhatatlan. Egy hete azonban Ibrahim Ibrahim neve ismételten előkerült, amikor a Spiegel címlapsztoriként hozta, hogy Elif Eralp fél tőle. Történt ugyanis, hogy Eralp interjút adott a Spiegelnek, amelyben egy kérdés a párt körüli szélsőséges elemekre vonatkozott. Az erre adott válaszában Eralp elismeri, hogy az egyik ilyen személy Ibrahim Ibrahim. Majd az interjú szerkesztési folyamán Eralp jelezte a csapatának, hogy szeretné, ha kikerülne ez a kérdés az interjúból, mert a férje, és ő „fél ezektől az emberektől”. Mindezt onnan tudjuk, hogy a Linke kommunikációs csapata ezzel a kommenttel együtt véletlenül visszaküldte a Spiegelnek a félkész dokumentumot, akik ezt megjelentették.
A sajtóetika áthágását azzal indokolta a hetilap, hogy az eseten keresztül világossá válik, hogy a berlini politikai elit képtelen mit kezdeni a városban eluralkodó szélsőségesekkel és bűnbandákkal. A cikk megjelenése óta ezt a narratívát harsogja a német nyilvánosság, megpróbálva Ibrahim Ibrahimot a Hamászhoz, illetve a szervezett bűnözői körökhöz (vitatott kifejezéssel: klán-miliőhöz[3]) kötni. Bizonyítékok nélkül. A Spiegel kérdésére a berlini LKA ügyet ismerő munkatársa (Landeskriminalamt – tartományi bűnügyi hivatal) elmondta, hogy Ibrahim büntetlen előéletű, és nincs arra utaló jel, hogy Ibrahim és köre támadást, vagy bármilyen erőszakos akciót tervezne. Az ellene folyó eljárások tiltott jelképek használatával kapcsolatosak. A hivatal Spiegelnek nyilatkozó munkatársa az aktivistát az alábbi módon jellemezte: „Olyan propagandista, akit a palesztinpárti közegben betöltött szerepe miatt szemmel kell tartani. De nem erőszakos zaklatóról [Stalker] van szó.”
A Spiegel egyébként azt is vezető hírként hozta, hogy a neuköllni Linke polgármesterjelöltje, Ahmed Abed képviselte ügyvédként Ibrahim Ibrahimot, akiről a fentiek alapján kijelenthetjük, hogy az elterjedt hiedelemmel ellentétben nem klánvezér.
A sommás „klánkapcsolatok” vád azon alapszik, hogy a tényleges klánvezér, Issa Remmo is megjelent – az egyébként nyilvános – neuköllni választási bulin. A bűnözőt hiába szólították fel távozásra, amint felismerték, és hiába határolódott el tőle nyilvánosan Ferat Koçak, az eset ráégett a pártra. Ugyanis az elhatárolódásra reakcióként Issa Remmo fia, Firas Remmo közzétett egy közte és Koçak között zajló chat-beszélgetést. Firas egy használtmobil gyűjtési akció keretében ajánlotta fel segítségét a politikusnak. Koçak saját bevallása szerint számára akkor vált világossá, hogy konkrétan a szervezett bűnözés kapcsán emlegetett Remmo családról van szó, amikor személyesen is találkoztak Firassal. Ekkor elmondása alapján udvariasan rövidre zárta a beszélgetést. A történet azonban itt nem ért véget, ugyanis a találkozó után még elküldte Firasnak a Bundestagban elmondott beszédét, mely a „klán-bűnözés” fogalom problémás mivoltáról szólt. A történtek után Koçak bocsánatot kért, visszalépett a Bundestag belügyi bizottságából, és ígéretet tett arra, hogy munkatársaival együtt felülvizsgálja kommunikációs gyakorlatát, valamint teljes átláthatóságot biztosít az ügyben.
Mindezek alapján a Linke esetén „klánkapcsolatokról” beszélni finoman szólva is túlzás. Különösképpen ha észben tartjuk azokat a példákat, amikor cdu-s politikusok kerültek kapcsolatba ezzel a „miliővel”.
A fent említett Issa Remmo tavaly a berlini törvényhozásban tűnt fel, mint a cdu-s Christian Zander meghívottja. Habár ebben az esetben Zander állítása szerint a „németországi arab közösség” lett felkérve, hogy szervezzen látogató csoportot, és Remmo ennek tagjaként érkezett a parlamentbe, amiről ő nem tudott előre. Azonban a Neues Deutschland oknyomozó anyaga alapján a CDU választási kampánya során olyan magasrangú politikusok vettek részt együtt eseményeken Issa Remmo baráti köréhez tartozó emberekkel, mint Stefan Evers, a párt főpolgármester-jelöltje , a neuköllni polgármesterjelölt Gerrit Kringel, valamint a párt szóvivője, Michael Ginsburg.
Jogértelmezési viták és koalíciós tárgyalások
Az antiszemitizmus-vád, valamint a „klánkapcsolatok” story felfújásának az egyik funkciója, hogy morálisan nyomást gyakoroljanak, vállalhatatlanná tegyék az SPD és a Zöldek számára a Linkéhez való közeledést. A szociáldemokrata párt több mint ezer tagja, köztük vezető politikusok írtak alá egy nyílt levelet, amelyben a Linkével kötendő koalíció ellen érvelnek.
Ezen körülmények között zajlottak az egyeztetések a három párt között. A tárgyalások során nem meglepő módon a legnagyobb figyelmet az antiszemitizmus kérdése kapta, ami kapcsán egy 8 pontos megállapodást írtak alá a pártok küldöttjei. Ebben vállalták, hogy támogatják a zsidó kulturális életet, nem működnek együtt antiszemita vagy az erőszakot éltető szervezetekkel és nem is mutatkoznak velük közösen, valamint létrehoznak egy háromoldali szakértői bizottságot, melynek azon esetek kivizsgálása lesz a feladata, ahol felmerül az antiszemitizmus gyanúja. Vállalták továbbá a rendőrség és az Alkotmányvédelmi Hivatal megerősítését. Ezeken felül pedig elköteleződnek a kétállami megoldás mellett, elismerik Izrael létezéshez fűződő jogát, elítélik a BDS mozgalmat (Boycott, Divestment, Sanctions), és az „általános differenciálatlan” bojkottfelhívásokat.
A Linke képviselői végül saját nyilatkozatot írtak alá a hárompárti verzió helyett, amely előbbitől különbözik, hogy nem utasítja el a BDS mozgalmat, és az „Izraelhez kapcsolódó antiszemitizmust” szigorúbban értelmező IHRA definícióra támaszkodó antiszemitizmus fogalma helyett a párt saját definíciójára hivatkozik, amely a jeruzsálemi nyilatkozatot veszi alapul. Ez nem tekinti antiszemitának az izraeli államformával, politikájával vagy a cionizmussal szembeni kritikát. (Az antiszemitizmusról szóló jeruzsálemi nyilatkozatot magyar nyelven a Mérce tette közzé, Laczó Ferenc fordításában – szerk.) Továbbá nem említi külön a rendőrséget, és eltekint a „szakértői bizottság” felállításától.
A szakpolitikai viták mellett egy személyi kérdés is részét képezte a tárgyalásoknak: a szociáldemokraták és a zöldek azt szerették volna, ha Vanessa Emde nem lenne tagja a Linke frakciójának. A Neukölln 1-es számú választókerületében közvetlen mandátumot szerző Emde azzal került be a hírekbe, hogy élesen bírálta azt a törvényjavaslatot, amely büntethetővé tenné Izrael állam létezéshez való jogának tagadását. Emde arra hívta fel a figyelmet, hogy a nemzetközi jog nem az államok, hanem az emberek létezéshez való jogát ismeri el. Továbbá habár aláírta a kétállami megoldást szorgalmazó nyilatkozatot, valójában a szocialista egyállami megoldás híve. (Ennek kapcsán ajánljuk Balázs Gábor remek írását.)
Az említett törvényjavaslatot több mint 100 Közel-kelet-, antiszemitizmus- és holokausztkutató kritizálta. Szerintük a törvény meghamisítja Izrael állam megalakulásának történetét, mivel azt elsősorban a holokauszt következményeként mutatja be, teljesen figyelmen kívül hagyva a cionizmus korábbi történetét: az 1897-es bázeli cionista kongresszust és az 1917-es Balfour-nyilatkozatot, ahogyan a Nakbáról [4] sem ejt szót.
Ami ennél is fontosabb, hogy nem tisztázza, hogy melyik Izrael létezésének tagadását büntetné: 1949-es fegyverszüneti vonalakon belüli Izraelről van szó, vagy egy olyan területi konstrukcióról, amely magában foglalja a megszállt területeket is? A szerzők szerint ezáltal a törvény alkalmas arra, hogy Izrael további területfoglalásait legitimálja.
Habár Emde felvette a képviselői mandátumát, és hivatalosan a Linke frakciójának a tagja, a párt vezető személyiségei sem nézik ezt jó szemmel. A Linke nagy népszerűségnek örvendő öregje, Gregor Gysi például a kizárását szorgalmazza, és a mandátumának visszaadásáról szólította fel a képviselőt. Ennek az esetnek kapcsán fellángolt a párt balszárnya és a pragmatisták közötti vita, arról, hogy kompromisszumok megengedhetőek annak érdekében, hogy a párt kormányon keresztül vihessen reformokat, vagy pedig azok nem mások mint a gazdasági és politikai elit érdekeihez való alkalmazkodás, mely során a párt feladja azt a programját – például a palesztin ügy képviselete – amelyekkel a párt választást nyert.
Neked mennyit ér a szabad sajtó? És az, hogy a valóban fontos, közös ügyeinkről szóljon?
Már 1000 forinttal is segíthetsz, hogy a Mérce megmaradjon és jobb legyen!
Állj mellénk!
[1] – 2025-ben a neuköllniek 52,2 százaléka rendelkezett bevándorló háttérrel, ami azt jelenti, hogy legalább az egyik szülőjük Németországon kívül született. Ezzel második helyen állnak Berlinben, a város középpontjában található Mitte kerület után, ahol a lakosság 59 százalékánál volt ez a helyzet.
[2] – A Palesztin Nemzeti Tanács (PNC) a Palesztinai Felszabadítási Szervezet (PFSZ) parlamentjeként működik. A PFSZ-t az ENSZ 1974-ben a palesztin nép képviselőjeként ismerte el, a PNC pedig 1988-ban kikiáltotta a Palesztin Államot, amely 2012-ben az ENSZ-ben megfigyelő státuszt kapott.
[3] – A „klánbűnözés” (Clankriminalität) fogalma azért vitatott, mert konkrét bűnözési forma helyett elsősorban az elkövetők feltételezett családi és származási háttere alapján kialakított kategóriát jelöl. A politikai és rendészeti diskurzusban főként arab és kurd családokkal kapcsolatban használják, így az a bűnözés etnicizálásához vezet. Továbbá összemossa az egyes bűnelkövetői hálózatokat a hozzájuk tartozó, de bűncselekményekben nem érintett rokonokkal.
[4] – A Nakba szó arabul katasztrófát jelent. Szűkebb értelemben az 1947 és 1949 közötti eseményekre, mindenekelőtt az Izrael állam megalakulását kísérő folyamatra utal, amikor is palesztinokat tömegesen űztek el. Ennek során cionista paramilitáris szervezetek, majd az izraeli hadsereg a palesztin arab lakosság több mint felét, mintegy 750 ezer embert űztek el otthonából, illetve kényszerítettek menekülésre. A folyamatot mészárlások, a civil lakosság elleni erőszak és az ezek nyomán kialakuló félelem is kísérte. Tágabb értelemben a Nakba a palesztinok folyamatos elűzését, földjeiktől való megfosztását és kitelepítését is jelenti, vagyis egy olyan történelmi folyamatot, amely a palesztin értelmezés szerint napjainkban is tart.
Az izraeli állami emlékezetpolitikát hosszú időn keresztül a Nakba elhallgatása és a palesztin történelmi tapasztalat marginalizálása jellemezte. Ennek egyik fontos példája a 2011-ben elfogadott Nakba-törvény, amely lehetővé teszi az állami támogatások megvonását olyan intézményektől, amelyek a Nakbára az izraeli függetlenség napjával összefüggésben gyásznapként hivatkoznak. Az utóbbi években azonban a fogalom az izraeli politikai diskurzusban is egyre hangsúlyosabban megjelent: egyes szélsőjobboldali politikusok már nem pusztán a palesztin történelmi emlékezet részeként, hanem nyílt célkitűzéseként hivatkoztak rá. Avi Dichter mezőgazdasági miniszter például „Gáza Nakbája 2023”-nak nevezte a palesztin lakosság kitelepítését. Az izraeli katonák által megszállt Gázában pedig olyan épületen is megjelent a „Nakba 2023” felirat, amely előtt IDF katonák fényképezkedtek.