„A NER-t választás útján nem lehet legyőzni, náluk a médiafölény, és lejt a pálya”, szólt a frázis a 2022-es választások után a belbesti politikai megmondók és politikai elemzők szájából. Én ekkor ezt a kérdést korántsem éreztem ennyire lefutottnak. Az ellenzék kudarca ugyanis, véleményem szerint, nem a kormányközeli média túlsúlyából, sokkal inkább az ellenzéki politikusok személyéből és azok üzeneteiből fakadt. Nem azért voltak hatástalanok, mert túl kevés csatornán jöttek, hanem mert irrelevánsak és átélhetetlenek voltak, különösen a fiatalabb, a rendszerváltás után született generációk számára.

Ezt tükrözte a kormánypárt megrendelésére készült tanulmány is, amely a fiatalok politikai hatását a 2022-es választásokon minimálisnak értékelte. A mérések szerint a fiatalokat nem érdekli a politika, többségük nem a bal-jobb tengelyen helyezi el magát és, bár alacsony részvétellel, de a kormánypártra szavazna. A választási eredmény ezt igazolta is: 2022-ben az első szavazók többsége valóban a Fidesz-KDNP-re voksolt.

Fontos tisztázni egy közkeletű félreértést is: a fiatalok politikai aktivizálódása nem a Covid-járvány hatása volt, ahogy azt néhányan állítják.

Az ifjúságkutatások tanúsága szerint a magyar fiatalok a kelet-európai régió legpasszívabb, legdepolitizáltabb és legkonformabb korosztályát alkották – nagyjából arra szavaztak, akikre a szüleik. A posztkommunista retorika, az Orbán-Gyurcsány vita és az ügynökakták kérdése egyszerűen nem érintette meg őket. A változást nem egy általános generációs lázadás hozta, hanem az, hogy valaki végre a valódi problémáikról kezdett el beszélni.

A kormány leváltása tehát mindaddig nem volt reális, amíg a fiatalok kimaradtak a politikából, és nem érezték magukat megszólítva – ahogy azt a fenti adatok is mutatják, ez a csoport döntő súllyal bírhatott volna, ha valaki valóban megszólítja őket. De hogyan lehet átvágni ezt a gordiuszi csomót? A választ a szintén a kormány háttérintézete által, még 2020-ban készített, nagymintás ifjúságkutatás kínálta. Ebből világosan látszott, hogy az ellenzéki médiában megszólaló hangos értelmiségi fiatalság korántsem reprezentálja az ország többségét. A fiatalok politikai érdeklődése ugyanis alacsony, a 30 év alattiak mindössze 28 százaléka jelezte, hogy elmenne szavazni, a magyar ifjúság politikailag mérsékelt és konform, a generációs lázadás nyomai csak szűk alrétegekben mutathatók ki, a szülők politikai nézeteinek elfogadása pedig kifejezetten magas.

Ez utóbbi adat fontos kulcs a Tisza sikerének megértéséhez is.

Nem arról volt szó, hogy a fiatalok generációs lázadókként fordultak szembe a rendszerrel vagy a kormány identitáspolitikájával – hanem arról, hogy az ellenzéki politika fordult szembe a progresszív, balliberális megközelítéssel, és így tudta megszólítani az alapvetően mérsékelt és konzervatívabb fiatalokat.

Ezeket a fiatalokat nem a kulturális háborúk mozgósították, hanem a rendszer egészen konkrét, hétköznapi kudarcai: a leromlott iskolák és kórházak, a megbízhatatlan közlekedés és az a munkakultúra, amelyben a papír számít, nem a tudás, a hierarchia bezárja az ajtókat a fiatalok előtt, és az érvényesülés útja a kapcsolatokon, nem a teljesítményen át vezet.

E kutatás alapján publikáltam az Index hasábjain 2024-ben a fiatalok helyzetéről szóló cikkemet, rávilágítva arra, hogy e korosztály problémái sokszor láthatatlanok az idősebb, politikailag beágyazottabb közéleti elit számára. A húszas-harmincas fiatalok többségét nem az ügynökakták vagy az európai ügyészség kérdése foglalkoztatja – sokkal hétköznapibb, lokális és generációs témák mozgatják meg őket. Nem csoda hát, hogy 2023-ra körükben a helyi ügyekkel kampányoló, a hagyományos médiából kiszoruló Mi Hazánk és az MKKP vált a legnépszerűbbé. Ebbe a helyzetbe robbant be aztán Magyar Péter.

Magyar Péter, a politikai Azahriah

A technológiai fejlődés, globális kollaborációk, olcsóbb elektronikus eszközök és közösségi megosztó platformok hatására a zenei- és szórakoztatóipar gyökeresen megváltozott az elmúlt évtizedekben. Így jelentek meg fiatalabb szereplők a médiaintézményeket megkerülve, állami- vagy intézményi támogatás nélkül, csupán médiamegosztókra, tehetségükre vagy népszerűségükre és személyes vonzerejükre támaszkodva. A hivatalos kapuőröket – kiadó, közmédia, szerkesztőségek – figyelmen kívül hagyva, így emelkedtek fel fiatal előadók, akik produktumait a közmédia nem szerepelteti, mégis hatalmas eléréssel bírnak. Legjobb példa erre Azahriah, kinek zenéjét a közrádió alig adja, mégis Spotify-on a legnépszerűbb magyar előadó, milliós hallgatottsággal és teltházas Puskás arénás koncertekkel.

A digitális hozzáférés azt is megváltoztatta, ahogy a fiatalok tanulnak és információhoz jutnak. A formális oktatási kereten kívül az új generációk már YouTube oktató-videókban, online kurzusokon vagy blogokon keresztül sajátítanak el készségeket – legyen szó lakásfelújítási munkákról, digitális marketing trükkökről vagy szoftverhasználatról –, és nyelvet is sokan már nem tanórán, hanem idegennyelvű videókból, videojátékokból vagy külföldi munkatapasztalatból tanulnak. A diplomák és nyelvvizsgák így egyre kevésbé számítanak, fontosabb a gyakorlati tapasztalat, a kreativitás és a tudás megszerzésének és az adott helyzetre alkalmazásának készsége.

Eközben azonban sok fiatal úgy érzékeli, hogy az előrelépés itthon nem a tudáson vagy szorgalmon múlik, hanem kapcsolatokon és lojalitáson. A hierarchikus struktúra nem jutalmazza az innovációt, és sokszor a rangidő és tekintély számít, nem a releváns tapasztalat vagy újfajta szemlélet. A fiatalabbak így könnyen érezhetik, hogy nem kapják meg az esélyt tudásuk alkalmazására, és hangjukat sem mindig hallgatják meg feletteseik. A fiatal generációk pedig elsősorban nem adományra és támogatásokra vágynak adómentesség vagy olcsó hitelkonstrukciók formájában, inkább teret és lehetőséget kérnek a saját tehetségük általi érvényesüléshez.

Hasonló motiváció állhatott a Tisza mögé felsorakozott politikusok hátterében, akik sokáig mellőzöttnek érezhették magukat a politikában, a választási kampányban viszont modern hozzáállásukra és helyi- és nemzetközi bekötöttségükre építkezhettek. Ennek megfelelően, a tradicionális politikai szabályokkal és normákkal szakítva emelkedett fel Magyar Péter, nem az eddig megszokott intézményi politizálásra alapozva, hanem valós és virtuális közösségek, valamint  a nemzetközi médiamegosztó platformok erejére támaszkodva.

Sikerének fontos pillére volt, hogy relatív fiatalságát kihasználva nagy elérést generáló tartalmakat gyártott a közösségi média logikájának megfelelően. Nem kell ugyanis a Meta jogtanácsosának lenni ahhoz, hogy az ember ismerje az alapszabályt: a platformok az autentikusnak ható, „családi fotó” jellegű képeket és rövid videókat részesítik előnyben az erősen szerkesztett, logókkal ellátott tartalmakkal szemben. Ennek megfelelően posztolt tökéletesen mémesíthető, több platformon terjedő videókat – motorcsónakos performansz, „Mávos János”, Megy a gőzös Batidára – miközben országjárása során a kétirányú kommunikációra is figyelt, mikrofont adott a fiatalok kezébe, és kikérte a véleményük.

De a siker nem csupán a formátumon múlott. Magyar Péter lényeges tartalmi váltást is hozott: olyan kérdésekről beszélt, amik az emberek valódi életéhez kötődtek. Nem ügynökaktákról, nem európai ügyészségről, nem geopolitikai podcastokról, hanem az oktatás, a lakhatás és az egészségügy helyzetéről. Arról, hogy az előrelépés ne a kapcsolatokon és a lojalitáson múljon. Arról, hogy az emberek saját életükben kapjanak hangot ahelyett, hogy jogászok és politikusok olyan rendeleteket alkotnak, amiknek semmi közük nincs azok életéhez, akikre vonatkoznak, és amihez ki se kérik az érintettek véleményét. Ez az üzenet – a politika lehozása az elvont térből a konkrétba, az életszerűbe – pontosan azt adta meg, amit a fiatalok generációk óta nem hallottak a közéletben.

Magam is sokat járom a világot autóstoppal és tömegközlekedéssel, így jól tudom, mekkora szerepe van a személyes találkozásoknak, valós tapasztalatnak, helyismeretnek és az egyéni történeteknek abban, hogy az ember megértse a közhangulatot és a helyi viszonyokat. Vagyis mindazt, ami később Magyar Péter kommunikációs kampányát is gazdagítani tudta.

Az USA ellenségének lenni veszélyes, a barátjának lenni viszont halálos

Épp ellenkezően járt el viszont a leköszönő kormány kommunikációs stábja, amely személyes tapasztalatok és helyi vélemények helyett kampányát külföldi agytrösztök és nemzetközi politikai influenszerek bevonására alapozta. Így Orbán Viktor beszédeiből hiányoztak a magyar fiatalok mindennapi problémái, nem indult be párbeszéd, és arra se kaphattak választ, mit tesz majd a kormány, hogy „a suli meg a kórház rendbe’ legyen”, ahogy azt Azahriah felvetette dalában. Ehelyett a kormánykommunikáció egy geopolitikai podcastra emlékeztetett, olyan (általam különben becsült) nemzetközi elemzők gondolatait összeollózva, mint Mearsheimer, Varoufakis, Münchau vagy Sachs.

A nyugati – és különösen amerikai – témák és trendek viszont nem élveznek hazánkban tömegtámogatottságot, jöjjenek ezek akár USAID által pénzelt progresszív NGO-k vagy konzervatív think-tankek irodájából. Láthattuk ezt már az ellenzéki pártok kampányai alatt, akik hiába hoztak be BLM-tüntetést, szivárványzászlót és gender-témákat, ezek a kérdések szavazásról szavazásra lepattantak a választók nagy többségéről. A tavalyi Pride látszólagos kivétel, de valójában erősíti ezt a képet: a tömegeket nem az LMBTQ-jogok kérdése vitte az utcára, hanem az Orbán-kormány gyülekezési tilalma elleni tiltakozás – vagyis ismét egy konkrét, mindenki által átélhető szabadságjogi sérelem mozgósított, nem egy elvont ideológiai téma. Nem véletlenül sorvadtak el az óellenzéki formációk, és lett meghatározó kellék az ellenzéki felvonulásokon a magyar zászló.

Így utasította el a fiatalok többsége a leköszönő kormány népmegosztó és rettegtető retorikáját is. Hiába használták Schobert Norbi fiát, hogy a nyugaton tapasztalt veszélyekről értesítsen, mikor sok magyar fiatal – Magyarországról, Felvidékről, Erdélyből, Vajdaságból, sőt Kárpátaljáról is – ma már otthonosabban mozog külföldön az indiai szári-árusok és pakisztáni kebabosok közt, mint a budapesti Hegyvidéken. A fiatalság több mint felének vannak külföldi tapasztalattal rendelkező ismerősei, és sokan tervezik, hogy külföldön fognak tanulni vagy dolgozni, nem hátrálva meg az ottani veszélyektől sem, ha megbecsülik tudásuk és tenni akarásuk.

Az észak-amerikai politikai sztárelőadókra, CPAC rendezésre és J.D. Vance vendéglátására fordított milliók tehát nem hoztak hasznot Orbán kampányának, és miközben nemzetközi politikai buborékában ragadt, azt sem érzékelhette, hogy a magyar fiatalok politikához való viszonya gyökeresen változott. Olyannyira, hogy sokan már a fiatal tehetséggondozó intézeten, az MCC-n belül is a kormányváltást várták, több MCC-s diák pedig nyíltan Magyar Péter mellett kampányolt.

Így nem csoda, hogy mire a választások napja eljött, a fiatalok nemcsak rekordszámban vettek részt a szavazáson (a 18-29 év közötti szavazók 68%-a), de majd 70%-uk szavazott a Tisza pártra. Sokan pedig szüleiket is elvitték szavazni, átvéve a politikai kezdeményezést az idősebb generációtól. „El kell vinni anyuékat szavazni a holnap a Tiszára”, hangzott el nem egy fiatal szájából a választások előestéjén, nem csak értelmiségi körökben.

A fiatalok mobilizálása tehát hozzájárulhatott a kormányváltáshoz és a Tisza győzelméhez, de Magyar Péterék munkája ezzel még nem érhet véget.

A nagy felhatalmazással nagy felelősség is jár: fontos, hogy az új kormány ne csak a hangos közösségi véleményformálókra – Pankotai Lili et al – hallgasson, hanem a legkisebb falvak fiataljaira is, és a „Mocskos Fidesz”-mantrán túl valódi társadalmi részvételre és közéleti érdeklődésre sarkallja a fiatal generációkat. Magyar Péter infotainment jellegű parlamenti közvetítései, élő bejelentkezései és tárlatvezetései erre jó eszköznek bizonyulnak, és egyre több fiatal kezdte el figyelemmel kísérni a politikai történéseket.

Persze felmerül a kérdés: tartós marad-e ez az aktivitás, vagy elhal a csupán a karizmatikus vezér által kiváltott, átmeneti lelkesedés? A válasz részben azon múlik, hogy az új politika valóban bevonja-e az embereket, vagy visszacsúszik a megszokott kerékvágásba – ahol a döntéseket olyanok hozzák, akik nem ismerik azok életkörülményeit, akikről döntenek. Magyar Péter eddigi erőssége éppen az volt, hogy nem a bevett politikusarcokra támaszkodott, hanem olyanokra, akik eddig nem kaptak hangot és lehetőséget; több tehetséges és tettre kész ember is szerepet kapott, akik eddig nem tudtak érvényesülni itthon, és inkább elmentek külföldre. Ha ez a szemlélet megmarad – ha a politika nemcsak retorikában, hanem rendeletekben és valódi döntésekben is lehozható az elvont jogászkodásból az emberek mindennapi életébe –, akkor a most mozgósított fiatal generáció aktív maradhat. Ha nem, a történelem majd megismétli önmagát.