Miután Nagy Kristóf és Szarvas Márton tíz érvvel igyekezett alátámasztani, miért illuzórikus megoldás a művészeti alapjövedelem, Németh Domonkos és Zilahi Anna válaszaival egy itthon 2018 óta, Seregi Tamás Olcsó művészetet – de miből? című írása nyomán kialakuló diskurzus került újra a figyelem középpontjába, amelynek korábbi eredményeit azonban a szerzőpáros nagyrészt nem veszi figyelembe.

Az alapjövedelem témájának megvitatása érdekében ugyanis legalább 30 órányi kerekasztal-beszélgetés zajlott le a képzőművészeti szakma szereplőivel (Nemes Csaba, Tarr Hajnalka, Oláh Norbert, Török Krisztián, Huth Juliusz, Seregi Tamás), valamint közgazdasági, politikai és társadalomtudományi szakértőkkel (Pogátsa Zoltán, Köves Alexandra, Szentpéteri Györgyi, Kiss Viktor, Antonios Triantafyllakis). A társadalmi képzelet témájának kutatójaként ezeknek az eseményeknek kezdeményezője, szervezője és résztvevője voltam, és több cikkben tematizáltam a kérdést, különféle megközelítések mentén,^[1] a Covid idején pedig az első válságkezelő alapjövedelem program megvalósításában vettem részt, amiről szintén született szakértői kutatás. Hajdu Levente és Németh Domonkos is sok éve képviselik a problémákkal küzdő, alapjövedelemre vágyó művészek hangját és aktivizmusát. 2023-ban Hajdu Leventével részt vettünk a Kritikus kultúra, kultúra kritikája című konferencián, ahol a témát a Gregory Sholette által 2010-ben publikált Dark Matter-nek nevezett jelenséggel összekapcsolva prezentáltuk. Kiállítást szerveztünk az FKSE-ben Margón címmel pályaelhagyó művészek számára, és egy 100 művészt és művészeti szakembert bevonó kutatást is elvégeztünk, ennek eredményeit az FKSE-ben bemutattuk, majd ehhez kapcsolódóan több eseményt hoztunk létre. A felmérés kb. 98%-os arányban azt jelezte vissza, hogy a diplomás művészek és művészeti szakemberek súlyos anyagi gondokkal küzdenek még Budapesten is, általános a pályaelhagyás vagy a hobbivá váló alkotás, az ingyenmunka, és a képzőművészek az alapjövedelmet segítségnek látnák ebben a szégyenteljes viszonyokat intézményesítő helyzetben. Ugyanakkor mindig hangsúlyoztuk, hogy

az alapjövedelem nem gyógyír mindenre, intézményreformok, a kiállító művészeknek munkabér és szakszervezet-építés is szükséges. Örömömre szolgál, hogy ezek is egyre inkább kibontakoznak.

A legutolsó eseményünk során sikerült a művészeti alapjövedelem témáját a képzőművészeti érdeklődés területéről kivinni, egyúttal megelőlegezve a művészeti ágak képviselőit is összefogó jövőbeli együttműködés és párbeszéd lehetőségét, amit ez az új kultúrpolitikai időszak elhozhat. 2026. február 24-én, a FreeSZFE által szervezett fórumon az írországi alapjövedelem bevezetésének szakmai kutatásáról is beszéltünk. Ennek hazai adaptálhatóságát vitattuk meg a független előadóművészek Dologidő című programjának szerzőivel.

Tehát bár azok a gondolatok, amiket Nagy Kristóf és Szarvas Márton felvetettek, számos módon és számos szemszögből lettek már megvitatva, Németh Domonkoshoz és Zilahi Annához csatlakozva szeretném összefoglalni a művészeti alapjövedelemmel kapcsolatos eddigi eszmecsere fő vitapontjait, gondolatait és felvetéseit. Véleményem szerint a kérdéssel kapcsolatban minden elhangzott, ideje a tettek mezejére lépni.

Mi az alapjövedelem, és mi nem az?

Sajátos hazai helyzet, hogy az elmúlt években az alapjövedelem témája elsősorban a képzőművészek körében rezonált. Ez abból is származhat, hogy a téma Szentjóby Tamás Létminimum Standard Projekt 1984 W című munkájának köszönhetően jelent meg a magyar képzőművészetben.  Ő közelítette meg elsőként azt a kérdéskört, amit a hatvanas-hetvenes évektől a világ több pontján elinduló, határozottan nem művészeknek szóló alapjövedelem-kísérletek valósítottak meg (Seattle-Denver, Mincome, Dauphin). Szentjóbyra hatással lehetett a német képzőművész, Joseph Beuys is, aki „társadalomszobrászati” szabadegyetemein és a közvetlen demokrácia projektjei kapcsán vetette fel a művészet és tőke összefüggéseinek problémáit, és a finanszírozás termelő munkától független kereteit.

Ezekből is következhet, hogy a magyar képzőművészek nem az alapjövedelem általános kérdéseihez kapcsolódtak, hanem elsősorban saját munkavállalói problémájuk kezeléseként kezdtek gondolkodni erről, amire pedig más megoldásokat is lehet és kell kidolgozni. Seregi Tamás 2018-as írásának elképzeléseire építve azt gondolták, hogy mivel a diplomás művészeknek nincs az intézményrendszerben munkavállalói helyük, járjon fizetésként havi fix számukra, ami az alapjövedelem. Ez a megközelítés érthető módon ellenszenvet váltott ki az alulfinanszírozással is küzdő intézmények egyes képviselőiből, akik az intézményrendszer általános megújulását, nagyobb mértékű finanszírozását, az ott dolgozóknak béremelést, az ott kiállító művészek és független kurátorok eddig hiányzó vagy minimális bérezésének rendezését, a pályázati támogatások bővítését és szakmailag megalapozott szempontú díjak kiosztását gondolják szükségesnek. Az alapjövedelem kérdését ezekhez képest jelentéktelen ügynek tartják, és más társadalmi rétegekben inkább üdvözölnék megjelenését.

Fontos megérteni, hogy az alapjövedelem valójában nem munkabér és nem életjáradék. Meg kell különböztetni a segélytől, a pályázati díjtól, a díjakhoz kötött járadékoktól és az ösztöndíjtól is. Az alapjövedelem egy új formája a társadalmi jövőtervezés megvalósításának, mindig politikai döntés, és ennek megfelelően különféle célokat szolgálhat.

Az alapjövedelemmel kapcsolatos elképzelések gyökereit a második világháború utáni társadalmi útkeresésekhez vezethetjük vissza, amelyek egyfelől a modernkori kapitalista társadalmakat kritizálva és azok meghaladási lehetőségeit keresve, ugyanakkor a keleti blokk problémáit is látva két fontos pontra mutattak rá. A társadalmi megújulás érdekében szükséges a haszon és az érték, valamint a pénz és a munka szétválasztása.^[2] Ezeket a gazdaságpolitikai megközelítéseket egészítik ki a társadalmi elégedettséget, jóllétet, boldogságot mérő szociálpszichológiai ismeretekre alapozott kutatások, amelyek együttesen az alapjövedelem-programok létrehozásaihoz máig kiindulási szempontokat adnak. Lehetséges és szükséges a felsorolt témákat posztkapitalista szempontból megközelíteni. Ugyanakkor, ha nem is rendszerszintű az alapjövedelem-pilotprogramok kritikai értéke, nem elvitatható, hogy a fizetett munkára és jutalmazási rendszerekre épülő bejáratott társadalmi gyakorlatokat új módon, a szociokrácia felől közelítik meg. Jellemzően a láthatatlan, fizetetlen munkákat, a kapitalista társadalmak stresszfaktorait, negatív pszichés vonatkozásait is tematizálni és javítani szándékozó programmodellekről van szó. Az alapjövedelem-pilotprogramokhoz minden esetben tartoznak komplex kutatói programok is, amelyek célja tudományosan megalapozni, ellenőrizni és értékelni azokat a társadalom-tervezési elképzeléseket, amelyeknek csak egyik eszköze az alapjövedelem.

Ezek az alapjövedelem-pilotprogramok nem univerzálisak és nem feltétel nélküliek. Egyrészt egy bekerülési rendszerre épülnek, ami eleve korlátozza a hozzáférést, és megrajzolja a társadalmi fejlesztési szándék irányait. Olyan, rendszerint néhány éves finanszírozási programokról van szó, amelyek kijelölt csoportoknak szólnak, és azt a feltételt szabják, hogy az alapjövedelemben részesülők a program időszaka alatt a kutatókkal együttműködjenek az alapjövedelem hatásainak tanulmányozása céljából. A csoportok kijelölésének szempontjai különbözőek. Lehet, hogy egy bizonyos régióban élőket, munkához nehezen jutókat, vagy épp bizonyos tevékenységet végzőket emelnek ki a többi társadalmi csoport közül, azzal a céllal, hogy azok tevékenysége, felemelkedése, munkaköre stb. nagyobb erővel érvényesüljön a helyi közösség/társadalom/szakma egésze szempontjából, és tevékenységükkel a közjó és a társadalmi „jóllét” erősödjön.  Erre néhány példa: a szociális ellátás új módjának vizsgálata (angliai hajléktalanok alapjövedelem-programja), a gender-egyenlőtlenségek ellensúlyozása (indiai női mikrovállalkozók alapjövedelem-programja), a művészi alkotók és ebből következően a sokszínű kulturális élet erősítése (pl. Ír művészeti alapjövedelem).

Az alapjövedelem-program, mint hosszú távú, a munkabért és segélyrendszert felváltó univerzális fizetési program önmagában értelmezhetetlen, hiszen ahhoz általánosabb szintű gazdasági, politikai és társadalmi változás kell. A mai alapjövedelem-programok a kapitalizmus kereteiben tudnak hozni változást, és modellértékűek, egy társadalmi szempontból igazságosabb és kiegyensúlyozottabb keretrendszerhez, humánusabb értékrend megtestesítéséhez járulnak hozzá. Ellensúlyozzák a kapitalizmus válságtermeléseit, ami nem lenézendő és elhanyagolható szempont egy olyan rendszerben, amely fasizálódásra folyamatosan hajlamos.^[3]

Erik Olin Wright szerint ez egy szocialista projekt, ami beteszi lábát a kapitalizmus nyitva felejtett ajtaján az ajtórésbe.

Mi lesz az MMA-val?

Éppen az alapjövedelem kapcsán érdemes feltenni a kérdést, hiszen két közvetlenül művészekhez kerülő finanszírozási formája is az alapjövedelem területét érinti.

Hazánkban a Makovecz Imre építész által létrehozott alapítványt alakították át a 2011. évi CIX. törvénnyel közpénzekkel gazdálkodó, köztestületként működő Magyar Művészeti Akadémiává, ami az Orbán-rezsim egyik fő kulturális bástyája volt, életjáradéki és ösztöndíj programmal. Ezek a kifizetések a mai napig futnak, egyelőre nem reagált erre Tarr Zoltán minisztériuma. Pedig az MMA érintetlenül hagyása és programjainak továbbvitele a NER túlélésének szimbóluma lenne, és annak figyelembe nem vétele, hogy az elmúlt 16 évben egy szűk művészetei réteg jutott csupán előnyökhöz, forrásokhoz, a többiek ezzel szemben számos hátrányt éltek meg.

Életjáradékot az MMA levelező és rendes tagjai kaphatnak jelenleg életük végéig, amelynek összege 2021 óta havi 353 900 Ft és 455 ezer Ft, ez évente közel 2 milliárd forintnyi költségvetési kiadást jelent.

Ha megnézzük a tagok névsorát, akkor ugyanúgy megtaláljuk az értékes életművek közismert alkotóit, a magas pozíciókkal és a közszférából származó bevételekkel rendelkezőket, a piacon is kiemelten szereplő, így a közpénzekre egyáltalán nem ráutalt szereplőket éppúgy, ahogy találkozunk a FIDESZ pártpropagandát képviselők neveivel és olyanokéval is, akiknek a művészeti praxisa szinte ismeretlen. Ebben egyértelműen megmutatkozik, hogy pártpolitikai, világképi, helyezkedési szempontok keverednek szociális és meritokratikus szempontokkal. Ez az önkényességekkel teli rendszer egyaránt felvet szakmai és etikai problémákat, éppen ezért ennek felülbírálása, az MMA eddigi korszakának lezárása, és az erre használt közpénzkeretből egy igazságosabb hozzáférést és működést biztosító rendszer mielőbbi kialakítása jogos elvárása a művészeknek. Természetesen az MMA-támogatottak nem fogják ezt könnyen belátni, főleg, hogy ezt most szakmai elismerésnek és nem pártpolitikai és világképi probléma megtestesítésének fogják beállítani. 16 év kényeztetés és árokásás után nehéz lesz szociális gesztusokat tenniük mások felé, így mindenképpen szükséges az új kormány beavatkozása.

Az alapjövedelem nem életjáradék

Ennek az életjáradéki rendszernek a kritikájaként és alternatívájaként áll előttünk 2018-ból a már felidézett Seregi Tamás-féle művészeti alapjövedelem-javaslat. Azonban ahogy fentebb már utaltam rá, véleményem szerint nem alapjövedelemről, hanem életjáradékról van szó Seregi javaslatában is: minden művész, aki valamely művészeti egyetemen diplomát szerzett, vagy elismert művészi praxissal rendelkezik, egy havi fix összegű „alapjövedelmet” kapjon élete végéig. Seregi bár alapjövedelemnek nevezi az általa elképzelt fix összeget, ezt azonban – szemben az alapjövedelem programokkal – különféle választható vagy előírt teljesítményekhez (a művészeknek előírt egyfajta közjót szolgáló munkához, vagy alkotások közgyűjteményekbe adásához) és annak elvégzését, teljesítését ellenőrző folyamatokhoz kötné. Ez egy több évtizeden át fenntartott bürokratikus ellenőrző és szervező tevékenységet igényelne egy ma még nem létező hivataltól. Ezen a ponton felmerül a kérdés, hogy a diplomás művészek tevékenysége eleve nem a közjót szolgálja? Külön hivatal kell, ami megmondja nekik, mi a közjó, és mi nem az? Másrészt egyáltalán nem biztos, hogy valaki nem lesz szándékosan pályaváltó, vagy hosszabb távon alkotói munkában érdektelen, vagy kerül olyan anyagi helyzetbe, ami által az életjáradékra régen semmi szüksége. Viszont mások támogatásának lehetőségét veheti el a bebetonozott életjáradék, ahogy a jelenlegi MMA-tagoknál a közpénzek herdálását és önkényes kiszervezését vizsgáló munka során ez a kérdés bizonyára felmerül majd.

Az egykori teljesítményre (legyen az diplomaszerzés, kinevezés vagy díj) épülő élethosszig tartó anyagi juttatás problémásságát érdemes több szempontból átgondolni.

Nem érdemes univerzalizálni a művészeti mező szegénységi problémáit, vagy a művészeket mártírként beállítani, és az alapjövedelmet ennek megfelelően életjáradéki szintre emelni. A művészeti mező rendkívül heterogén, és ugyanúgy jellemzi a szélsőséges gazdasági, hozzáférési és láthatósági egyenlőtlenség, ahogy a társadalom egészét. A piac és az értelmiségi-alkotói szerepvállalás nagyon is jól kibékült egymással a neoliberális korszakban, ahogy azt számos jól működő magángaléria léte is bizonyítja. Beke László már 1984-ben erre biztatta a művészeket, mikor arról beszélt, hogy „nem rossz dolog a pénz”.^[4]. A szakma és a piac, mint egy páros szerv jelenik meg sok művész, és forprofit galériáknak dolgozó művészettörténész felfogásában. Számukra teljesen elfogadott a Blue-Chip Art, azaz a művek olyan alacsony rizikójú, likvid befektetések, amelyek lekövetik a szakmai elismeréseket, és amiket jó, ha anyagiakban is visszajelez a társadalom tehetősebb, művészetbarát rétege. Tehát már nem a pénz és a szellemi munka összefonódása a kérdés, hanem leginkább arról szólhat még a morális vita, hogy honnan származó pénzek fogadhatók el, és honnan származók már nem.

Ebből az is következik, hogy az alapjövedelem elsősorban bizonyos időszakokban, és élethelyzetekben lenne elsődlegesen jelentős, főleg olyan kísérletező, filozófia- és kutatáscentrikus művészek számára, akiknek a művészete tartósan vagy aktuálisan nem piackompatibilis.

A Kortárs Művészeti Alap terve és az alapjövedelem program

Nemcsak az alapjövedelemnek van magyar művészeti előképe, de a művészek közötti szolidaritás kifejezésének is. 1956-ban Erdély Miklós Őrizetlen pénz az utcán című művével egy példaértékű művészeti akció is született. A művészek szociális és munkavállalói támogatásának egykori rendszere, az 1952-ben létrehozott Művészeti Alap újjászületésének igénye mellett foglalt állást Huth Júliusz.

A szociális ágazat és a gazdaság újraindítása lehetőséget teremthet a közeljövőben arra, hogy a segélyezés, szociális nehézségek és a munkajog kérdései más megvilágításba kerüljenek a művészeti közegben is, amennyiben a művészek helyzetét is érintő lakhatási válságtól a mélyszegénység felszámolásáig számos problémát képes lesz érdemben kezelni az új kormány. Ugyanakkor fontos nem csak az államtól várni a csodát, hanem a művészeti közegben tovább erősíteni a szolidaritás képzetét, és a szélsőséges gazdasági egyenlőtlenségek csökkentésének szándékát felmutatni. Reménykedni lehet benne, hogy az Orbán-rezsim megszűnésével és egy szolidárisabb társadalmi értékrend megerősödésével egyre inkább hajlanak majd a forprofit szervezetek, galériák, cégek, vagyonos magánemberek, és a nagy vagyonokra szert tett művészek arra, hogy valamit önzetlenül tegyenek másokért, hiszen ők az elmúlt évtizedek kiváltságos nyertesei. Meg kell találni a formáit annak, amiben kifejezhető, hogy az önzés korszakát, ahol mindent a vagyonosodás és versengés határozott meg, magunk mögött hagyjuk. Példaértékű a társadalmi szolidaritás kifejezésére Gerhard Richter képzőművész adománya, aki hajléktalan emberek számára lakásépítéseket támogat alkotásai bevételéből.  A művészeti mező államtól független támogatási formáinak létrehozására kiváló keretet adhatna a Huth által felvetett Kortárs Művészeti Alap létrehozása, amelynek egyébként része lehetne akár a művészeti alapjövedelem-program feltőkésítése és beindítása is. A szolidáris együttműködések eredményét abban mérhetnénk, hogy a sztárkultusz jelentőségével együtt elhalványodna annak a közegnek a szükségszerű létezése is, amit Sholette sötét anyagnak nevez. A láthatatlan munkások és sikertelenségre ítélt alkotók tömegei nélkül nem lennének a kevesek, akiknek a művei magas árakon kelnek el a műtárgypiacon. Ideje lenne visszaadni számukra is valamit a megszerzett vagyonokból.

Miben hozna pozitív változást a művészeti alapjövedelem?

A hazánkban legismertebb írországi alapjövedelem-pilotprogram tanulmánya szerint egyértelmű, hogy az alapjövedelem nem fékezi a szakmai fejlődést, hanem előidézi és segíti azt, anélkül, hogy művészi teljesítményt írna elő. Tiszteletben tartja a diplomás alkotók szabadságát és útját a közjó formáinak megtalálásához. A program sikerességét az is mutatja, hogy a befektetett költség nemzetgazdasági szempontból a pilotprogram ideje alatt meg is térült és körülbelül 30%-os haszonnal járt.

Egy megfelelő bekerülési kritériumrendszerrel kidolgozott magyarországi alapjövedelem-pilotprogram hatására hasonló javulások képzelhetők el.

Lehetne-e Magyarországon művészeti alapjövedelem?

A válasz egyértelmű igen.

Alapvető kiindulást biztosít ehhez az ír hároméves alapjövedelem-pilotprogram kutatása, amelynek hazai megvalósítása tudományos kutatással összekötve része tudna lenni az elmúlt évtizedek rombolásait ellensúlyozó intézkedéseknek, hozzájárulva a képzőművészeti szakma megbékítéséhez és fejlesztéséhez. Azonkívül egy ilyen kutatás olyan jövőbe mutató eredményekre is juthat, ami különösen a kreatív ágazatokat érintő mesterséges intelligencia terjedésének következményeire felkészületlen társadalom szempontjából lehet figyelemre méltó.

Az alapjövedelem szakmailag nem irányoz elő semmilyen képviseletet, ezért tiszteletben tartja a szakmai függetlenséget, a diplomás alkotók szabadságát, hangsúlyozottan az alkotás feltételeinek biztosításához és nem szakmai vagy politikai értékrendekről szóló kérdések kezeléséhez járulhat hozzá. Az alapjövedelem-program újdonsága, hogy nem paternalista, lekezelő, előíró, felügyelő támogatói rendszert teremt. Ugyanakkor nem tartósítaná a kiemelt pozíciót, (mint az életjáradék), hanem egy kiemelt időszakot teremt, (mint egy pályadíj vagy ösztöndíj). Létre lehetne hozni hároméves ciklusokkal, amelynek lehet folytatólagos is az elérhetősége. Az alapjövedelem-pilotprogramot kiegészíthetnék olyan szakmai és szociális támogatások is, mint a szakmai mentorálás, életpálya-tanácsadás (coaching) vagy épp a vállalkozói képességek fejlesztése.

A bekerülési kritériumrendszerben rögzíthetők lennének olyan elemek, amelyek által az alacsonyabb bevétellel rendelkezők bekerülésére nagyobb számban van lehetőség, előírható a korábbi éves bevétel limitje, ezzel kizárható, hogy bizonyos bevétel felett bekerülhessenek művészek. Érdemes lenne 300 művésszel kezdeni egy 3 éves programot. Ezek alapján lehetne dönteni arról, hogy hány ilyen ciklusban vehetnének részt a művészek.

Egy művészeti alapjövedelem-program az ágazati és intézményi reformok mellett, és nem helyette jelenhetne meg, akár a meglévő források újragondolt felhasználásával. Ennek érdekében megfontolható, hogy a Magyar Művészeti Akadémia jelenlegi ösztöndíj programjából hozza létre az új Társadalmi Kapcsolatokért és Kultúráért Felelős Minisztérium az első magyar művészeti alapjövedelem-pilotprogramot. Így a meglévő forrásokból lehetne gazdálkodni, ami nem terhelné meg a kifosztott államháztartást.