Számos megfontolandó érv szól a művészeti alapjövedelem ellen, de amíg újabb és újabb kiállítások, beszélgetések, kiadványok és viták valósulnak meg ingyen, mégiscsak érdemes megvalósítani. Így K. Horváth Zsolt esztéta, akit egy kiállítás gondolkodtatott el újra az alapjövedelemről. 

„A társadalom nem egyénekből áll, hanem az összegét fejezi ki azoknak a vonatkozásoknak, viszonyoknak, amelyekben ezek az egyének állnak egymással. Mintha valaki azt akarná mondani: a társadalom álláspontjáról nem léteznek rabszolgák és polgárok: mind a ketten emberek. Éppenséggel a társadalmon kívül azok. Rabszolgának és polgárnak lenni, ezek társadalmi meghatározásai, vonatkozásai A és B embernek. A ember mint olyan nem rabszolga. A társadalomban és a társadalom által az”.

Karl Marx: A politikai gazdaságtan bírálatának alapvonalai^[1]

Nyolc évvel ezelőtt érdekfeszítő eszmecsere folyt a kulturális rendszerváltásról a Tranzit blogján. Eme sorozatban a kultúra- és a társadalom kutatói arra kérdeztek rá: vajon az államszocializmus kései időszakában milyen strukturális átalakulások zajlottak Magyarországon a kultúrában? Ennek milyen rövid távú tapasztalati következményei voltak a nyolcvanas évektől, s milyen hosszabb távú hatásai vannak évtizedekkel később, a NER – napjainkban lezárult – rémuralmának félidejénél? Az Őze Eszter és Perczel Júlia jegyezte cikk kifejezetten az „önkéntes”, azaz fizetetlen kulturális munka strukturális problémáira kérdezett rá. A jelenség főként a pályakezdők számára tehertétel, ám még a gyakorlott kutatókat is gyakran sújtja. Miért dolgozunk ingyen? Annyira szenvedélyesen szeretnénk a munkánkat? Olyan elkötelezettek lennénk a kultúra ügye iránt? Nyilván eme kérdésekre adott igenlő válaszokban is sokszor van igazság, mégis érdemes szemügyre venni azokat a mélyszerkezeti, történeti, kulturális mintákat, melyek a jelenlegi szövevényes problémacsomaghoz vezettek.

A fő kérdés abban ragadható meg, működtethető-e a kultúra úgy, hogy a benne dolgozók úgyszólván egyetlen fillért sem kapnak tevékenységükért, ugyanakkor önfenntartásuk végett egyéb – a kultúrához többnyire egyáltalán nem kapcsolódó – munkát kell vállalniuk.

Hová vezet a „szerelemből” és a kényszerből végzett munka együttes jelenléte, amikor a nap mindannyiunk számára 24 órából áll?

A helyzetet tovább nehezíti az a tény, hogy a területen dolgozni vágyók számára a fizetség nélküli kulturális munka strukturális kényszer, amennyiben a gyakornoki programok részét képezik a művészeti és kulturális felsőoktatási stúdiumoknak. Márpedig ha hallgatóként valaki lehetőséget kap arra, hogy mondjuk egy nagy presztízsű intézmény tapasztalt kollégája mellett sajátítsa el a szakma gyakorlati alapjait, akkor legyen „hálás”, de ne reklamáljon munkabért. Az egyetemek ugyanakkor ezt arra hivatkozva építették be a curriculumba, hogy a hallgatók diplomájának „piacképességét” emeljék, hiszen a munkaerőpiac a pályakezdő fiataltól elvárja, hogy gyakorlattal bírjon.

A kör bezárult. Ha egy fiatal munkát szeretne, a lehetséges munkaadó munkatapasztalatot vár el, melyet csak úgy áll módjában teljesíteni, ha az egyetemi stúdiumokra való felkészülés helyett vagy mellett dolgozik. Az egyetemi oktató elégedetlen, mert a hallgató a szervezett önképzés helyett olyan gyakorlati dolgok elsajátítására pazarolja el az idejét, melyeket a munkába állás után pár hét alatt gond nélkül elsajátítana. A hallgató sem boldog, mert „szétszakad” az egyetemi követelmények és a gyakornoki munka elvárásai között: témavezetője szerint nem foglalkozik eleget a szakdolgozati témájával, míg gyakorlati helyén állandóan azt hangoztatják, hogy ne töltse idejét felesleges elméletekkel. Végül a gyakornoki munkahely kijelölt munkatársa is elégedetlen, mert saját nyolcórás munkaidejét a „nyakára küldött” egyetemisták hasztalan okításával tölti, noha a rábízott intézményes feladatok elvégzésére enélkül sincs elég ideje. Vagyis a gyakorlati helyen a gyakornokok menedzselése és ottlétük tartalmas megszervezése komoly többletmunkát ró a nemegyszer eleve túlterhelt alkalmazottakra.

A fentebbi vitához fűzött hozzászólásában e sorok írója is úgy érvelt, hogy a kulturális munka fizetett vagy fizetetlen jellegének megítélése valójában attól függ, miféle jószágnak tekintjük a kultúrát. Az államszocializmus idején a művelődés közjószágnak minősült, szerepe pedig a kulturális emancipáció volt, így egy-egy rendezvényen való alkalmi részvétel értelemszerűen fizetetlen maradt. Eme beállítódás feltehetően a két háború közötti szocialista–szociáldemokrata munkáskultúra értékszerkezetéből táplálkozott, mely sok tekintetben marxista alapokon nyugodott.^[2]

„A dolgok világának értékesedésével egyenes arányban nő az emberek világának elértéktelenedése. A munka nemcsak árukat termel – mutat rá Marx –; önmagát és a munkást is mint árut termeli, mégpedig abban a viszonyban, amelyben egyáltalában árukat termel”.^[3]

Ebből fakadóan a munkások tisztában voltak azzal, hogy a bérmunka során nemcsak áruként értett tárgyak jönnek létre, hanem eme folyamatban az őket meghatározó társadalmi viszonyok is újratermelődnek.^[4]

Amennyiben a dolgozó bérmunkájának végtermékéhez idegen tárgyként viszonyul, úgy pusztán olyan elidegenedett tevékenységről beszélhetünk, mely a létfenntartáshoz ugyan szükséges, de semmilyen formában nem járul hozzá ahhoz, hogy nembeli emberré válhasson. Röviden, az elidegenült bérmunka olyan hierarchikus és kizsákmányoló viszonyokat hoz létre, melyek összeegyeztethetetlenek az önként, szenvedélyből végzett alkotómunkával, melyben a dolgozó éppenséggel „magát nemcsak (…) intellektuálisan, hanem dolgozva–tevékenyen valóban megkettőzi, és ennél fogva önmagát egy általa teremtett világban szemléli”.^[5] Éppen ezért a két háború közötti munkásmozgalomban a kulturális munka választott öntevékenységnek minősült, melyet politikai meggyőződésből fejtett ki az ember, s éppen ez az elkötelezettség különböztette meg a kényszerből végrehajtott, elidegenült bérmunkától. Ez azonban bizonyos megszorításokkal tágabb kontextusban is igaz lehet, olyan miliőkben, amelyekben aligha hatott a marxizmus. Történetesen egy iparos dalárdát, egy polgári turistaegyesületet vagy egy falusi színkört ugyanúgy az önként végzett kulturális tevékenység jellemzett, s vonzerejük szintúgy a választott tevékenység együttességében rejlett. Általában is elmondható tehát az, hogy a történeti konstrukcióként értett kapitalizmus is változik, és idővel egy sor olyan tevékenységet is kommodifikál, áruvá formál, mely korábban többé-kevésbé mentes volt eme behatástól.^[6]

Vajon mi változott meg időközben? Az államszocializmus idején, ahogy fentebb megjegyeztük, a művelődés, a tanulás formái többnyire olyan választott tevékenységnek minősültek, melyek mentesek voltak az elidegenült bérmunka világától. Ám a rendszerváltást követő években olyan drámai sebességgel strukturálódott át a gazdasági–társadalmi világ, hogy az előbb-utóbb a szélesebb értelemben vett kulturális munkát is elérte. Ez az átalakulás azonban nem mehetett volna végbe az egyetemek neoliberális átalakítása nélkül. Eme komplex folyamat egyik lényeges mozzanata ugyanis az úgynevezett „bemenetek” kiszélesítése volt. Ez annyit jelentett, hogy a korábbi, komoly elmélyülést jelentő ötéves, egyes tudományokhoz illeszkedő szakok helyett a „munkaerőpiaci igényeknek jobban megfelelő” alap- és mesterszakos képzéseket hoztak létre az intézmények. A rövidebb képzésidejű, több diszciplína eredményeit többnyire felszínesen integráló új szakok egyik feltett célja ugyanis az ún. gyakorlati képzés kialakítása volt, mely a felsőoktatás neoliberális átszervezői szerint jobban megfelelt a feltételezett piaci elvárásoknak. Se szeri, se száma azoknak a 2000-es években elindított, ám hosszabb távon életképtelennek bizonyult szakoknak, melyeknek nemhogy a hallgatók, de az oktatók sem nagyon látták értelmét (a példa címén csak a bölcsészkari moderátor képzést vagy az ügyvitel minort említem).

Ám illő azt is hozzátenni, hogy a globális kulturális és művészeti szcénában az 1990-es évek derekától olyan tevékenységi területek és részterületek is professzionalizálódtak, melyek korábban önállóan úgyszólván elképzelhetetlenek voltak. Ezek mögött azonban nemcsak a piaci voluntarizmus, de az adott szakterületen belül végbement inherens változások álltak, melyek hosszabb távon valóban új szakmákat hoztak létre. „Az 1990-es években – írja Paul O’Neill – a »kurátori megközelítés« (valamint a kortárs kurátori munka professzionálisabbá válása) egyre nagyobb teret nyert, ez pedig a kurátori gyakorlatot a kritika lehetséges színterévé kezdte alakítani”.^[7] Az itthon változatos név alatt futó kurátori képzések megindítását tehát nem lehet pusztán a piaci mechanizmusok derivátumainak betudni, hiszen valóban komoly előzetes tudást és új képességeket mozgató szakma jött létre világszerte, ugyanakkor az sem mondható, hogy a félperifériás Magyarországon eme változás izolálható lenne az egyetemek neoliberális átalakításától. Utóbbi ugyanis itthon az akadémiai kimeneti követelmények csökkentésében és a piaci konformitásban volt érdekelt, így szükségszerűen vette át a fentebb érintett gyakornoki logikát. Egy új munkaterület professzionalizálódásának mikéntje tehát egyáltalán nem választható le annak gazdasági–társadalmi kontextusától.

Egyes szakok művészeti és tudományos legitimitása, illetve gyakorlati életképessége azonban arra ösztönzi a felsőoktatási menedzsmenteket, hogy újabb és újabb, a szó tág értelmében vett kulturális területek szervezését, felügyeletét és igazgatását formálják egyetemi képzéssé. Ez a fajta vezetői voluntarizmus szükségszerűen vezet el az adott terület felaprózódásához, az egyes tevékenységek és műveletek fragmentálódásához, vagyis ahhoz, melyet közkeletűen túlzott professzionalizációnak (over-professionalisation) nevezünk. A szféra túlzott professzionalizálódása egyben arra is utal, hogy a művészekre és a kulturális terület dolgozóira egyre nagyobb nyomás nehezedik abban a tekintetben, hogy vállalkozói normákat és képességeket vegyenek át a projektek finanszírozása, illetve saját karrierjük biztonsága érdekében. Eme törekvés azonban nemegyszer a kreatív alkotói szabadság és a területre jellemző adekvát kifejezésmód rovására megy. Ennek erkölcsi mélypontja az, amikor a művészeti vagy kulturális munka értékelési rendszere nem belső szakmai normákat, hanem a – gazdasági életből automatikusan átemelt – könnyen számszerűsíthető indikátorokat tekint mérvadónak. Az így létrejövő portfólió-karrierek számomra a művészeti és kulturális terület teljes fegyverletételét jelentik. Így lesz a kultúra a „feltétel nélküli kapituláció múzeuma”.^[8]

Mindemellett talán az a legbosszantóbb, hogy a kulturális munkában érezhető egyfajta kettős mérce. Az egyik oldalt a területen dolgozók azt hallják, munkájuk annyira érdekes és kreatív, hogy ingyen vagy alacsonyabb bérért is megéri elvállalni (ide értendő az önkéntes gyakornoki munka is), a másik oldalt azonban a kortárs kulturális szcénában egyre inkább teret nyerő menedzserkapitalista szemlélet folytonos professzionalizálódást vár el az érintettektől. Napjainkban úgy tűnik, mintha a menedzserkapitalizmus képzeletbeli Micsurinja a kulturális munka fogalmában és gyakorlatában két, egymással összeegyeztethetetlen elvárást keresztezne: a két háború közötti munkásmozgalmi kultúra ingyenes, szabadidős, elkötelezett szenvedélyét ötvözi a kései menedzserkapitalizmus célracionális, profitorientált profizmusával. A kulturális vagy művészeti területen dolgozó gyakornok tehát eme komplex rendszer foglya.^[9]

„Ki hasznát élvezi, az tette” – figyelmeztet bennünket Seneca, s csakis a rendszer átalakítása fogja megmutatni, mennyiben formálható emberarcúvá az arctalan tőkelogika arcátlansága.^[10]

Aki idáig eljutott az olvasásban, bizonyára kellően elszontyolodott. Akármerről próbáljuk is megközelíteni, valahogy

mindig az a vége, hogy olyan szerkezeti problémával állunk szemben, melyet csak egyszerre lehetne megoldani. Ám a helyzetet radikálisan megváltoztató törekvésekről, a.k.a. forradalmi helyzetről aligha számolhatunk be.

E sorok írója nemegyszer úgy érzi magát, mint az egyszeri hűtőgyári munkásember, aki hiába gyűjti és viszi haza egyenként az alkatrészeket, hogy otthon majd összeszereli magának azt a fridzsidert, valahogy mindig harckocsi lesz belőle. A Mérce hasábjain jó ideje olvashatóak pro és kontra érvek a művészeti alapjövedelem kérdéséről. Ez a kis cikk valójában nem ehhez a vitához készült hozzászólni, mégis folyamatosan azt érzem, mintha a kulturális területen dolgozók megélhetési dilemmáit feszegetné. Magam is elismerem, egy sor megfontolandó érv szól a művészeti alapjövedelem ellen, de amíg újabb és újabb kiállításokat, beszélgetéseket, kiadványokat, vitákat tervezünk teljesen ingyen, vajon nem lenne-e érdemes mégiscsak megpróbálni „összeszerelni” az alapjövedelem „alkatrészeit”, s hátha nem harckocsi jönne ki belőle.