Írország 2026-tól – egy hároméves próbaidőszakot követően – bevezeti a művészeti alapjövedelmet. A program keretében 2000 kulturális vagy kreatív területen dolgozó kap heti 325 eurót (kb. 128 ezer forintot), az ír minimálbér kb. 60%-át. A fejlemény, illetve a művészeti alapjövedelem koncepciója vitát váltott ki a Mérce oldalán. Nagy Kristóf és Szarvas Márton vitaindító cikkükben 10 pontban fejtették ki, miért érdemes máshogy megoldást keresni a művészettel foglalkozók legnagyobb problémájára, a megélhetésre. Írásukban kitértek az újraelosztás dilemmáira, a kultúrához való hozzáférés problémáira, a tőke szerepére, illetve arra, ki lehet egyáltalán művész ma Magyarországon. Az alábbiakban a cikkre érkező első választ, Németh Domonkos olvasói levelét adjuk közre. Levele magánvélemény, nem az általa képviselt szervezetek állásfoglalása.

Először is érdemes pontosítani, ki mit ért művészeti alapjövedelmen, hiszen egyelőre nincs egy szentesített program, ami mellett és ellen érvelni lehet. Amit én értek alatta^[1], azt hívhatjuk alapbérnek, alapdíjnak is, hiszen végső soron elvárnánk cserébe, hogy a kedvezményezettjei időt fordítsanak a művészeti munkára.

Nem egy elit klubot szeretnék még zártabbá tenni. Fontos lenne, hogy a pesti belvárostól minél távolabb eljusson a programról szóló felhívás. A jogosultak meghatározásakor elképzelhetünk olyan rendszert, amelyben a jelentkezők maguk is mind részt vesznek a többi jelentkezés elbírálásában, és szociális alapon szerezhető pontokkal is súlyozhatóak sorsoláskor a jelentkezések, figyelembe véve lakhatási és anyagi helyzetet, nemet, kisebbséghez tartozást is.^[2]

Nem is egy orvos fizetését szeretném adni egy művésznek, hanem a minimálbér körüli összeget, amely lehetővé teszi, hogy teljes munkaidős állás nélkül is önálló életet élhessen, vagy teljes munkaidő mellett időről-időre ebből finanszírozhasson magának intenzív alkotásra lehetőséget adó, egy-két hónapos „residency”-t. Megvehesse munkája nyersanyagát, eszközeit, kifizethesse segítőit.

Nem az aktuális államkasszából szeretnék nagyobb arányban költeni a kultúrára, hanem a kultúrára költött pénzek átcsoportosítását javasolnám.

Kisebb, olcsóbban fenntartható, helyi közösségeket megszólító, artist-run kiállító- és workshop-tereket szeretnék a nagy múzeumok költségvetésének rovására.

Azt szeretném, hogy ne befutott művészek kapjanak milliókat az Nemzeti Kulturális Alaptól vagy a Magyar Nemzeti Banktól. A Magyar Művészeti Akadémia ne költsön személyi juttatásokra ötmilliárd forintot, az állam ne adjon hétmilliárd forintot közönségfilmekre.

Most pedig szeretnék válaszolni Nagy Kristóf és Szarvas Márton művészeti alapjövedelemmel szembeni érveire. A terjedelmi korlátok miatt 10+2 pontjukból csak részleteket emelek ki. Képzőművész szemszögből tudok írni, mert ebben érzem otthon magam, de valószínűleg sok másik, hasonlóan torzuló és eleve kizsákmányoló piaci működéshez idomult művészeti területről találunk hasonló példákat, szerkezeteket.

0. „…a művészeti alapjövedelem ötlete helyesen ismeri fel, hogy a művészettel foglalkozók legnagyobb problémája nem a »művészeti szabadság«, hanem az ezt a szabadságot már eleve gúzsba kötő megélhetés kérdése.”

Nem csak azt ismeri fel, hogy a művészettel foglalkozók legnagyobb problémája a megélhetés, hanem azt is, hogy a jelenlegi rendszereinken belül nincs más eszköz arra, hogy a megélhetés és a művészeti munka között valódi, tartós összefüggést teremtsünk. Pedig a művészeti munka is munka.

1. „…miért éppen a művészeknek jár?”

A művészeti munka egy képzőművész esetében kétféleképpen lehet kompenzálva anyagilag: ösztöndíjat kap vagy műtárgyat ad el. Mindkét esetben a lehetőségek olyan szűk köréről van szó, ami a művészeti munkát végzők nagy részének elérhetetlen, vagy csak párszor adatik meg az életében. A művészeti munka túlnyomó része nem egyszerűen alul van fizetve, ahogy a cikk szerzői állítják, hanem egyáltalán nincs kifizetve.

Nézzük a művészeti munkát konkrét példán, saját diplomaprojektemen. A kezdeti kutatás és gondolkodás napjait ne számoljuk. A munka lényegét adó ötlet megszületésétől kezdve az anyaggyűjtés nettó egy nap, a technikai kísérletezés és a megfelelő eszközök megszerzése 5 nap, a helyszínekre utazás és helyszíni munka 6 nap, az utómunka és a műtárgyakkal kapcsolatos ügyintézés is 5 napot vett igénybe. Ha hozzáadom azokat a munkaórákat, amiknek a bérével megvásároltam a nyersanyagokat és elkészíttettem a műtárgyakat, már bőven két hónapnál járnánk. Ha piaci értéke felett el tudnám adni az öt műtárgy egyikét, akkor visszajönne az anyagköltségnek talán a fele. Eladás helyett volt szerencsém (tényleg, ez nem panasz!) az anyagot három alkalommal is kiállítani egyben vagy részleteiben, nulla tiszteletdíjért, többször saját költségen szállítva, többször biztosítás nélkül. (Ez már a panasz.)

Nem azoknak a szimpátiájára hajtok, akik örülnek, ha legalább vasárnap nem kell dolgozniuk a megélhetésért.

Mégsem lehet szó nélkül elmenni amellett, hogy a példához hasonlóan hányan öntik bele a saját pénzüket és idejüket olyasmibe, amiből aztán ők nem, de az intézményrendszer más tagjai profitálnak.

Kulturális tőkéjét gyarapítja (és jó esetben fizetést is kap) az intézmény vezetője és a kurátor, akik ezt a tőkét akár újabb fizetős megbízásokra, esetleg állásra vagy az intézményük nagyobb összegű támogatására válthatják.

A kiállító művész mit „vehet” a kulturális tőkéjével? Újabb önköltséges kiállítási lehetőségeket.

2. „…csak szépségtapasz: a liberalizáció, a közvagyon privatizálása és a tőke életünk feletti kontrollja által okozott károkat enyhítené (…) az odaadott közpénz a szupermarketekben és magánorvosi rendelőkben elköltve csak a tőke profitjává válik.”

Perspektívaváltás.

Egy ilyen program csak a tőke életünk feletti kontrollja által okozott károkat enyhítené? Nem: egy ilyen program enyhítené a tőke életünk feletti kontrollja által okozott károkat! Emellett, a művészeti alapjövedelem nem akadálya a közszolgáltatások fenntartásának és kibővítésének.

Legyen állami bérlakás, legyen egészségügy, legyen élelmiszerellátás! De ha más, közpénzből fizetett munkákat végző embertől sem akarjuk megtagadni a közpénzt csak azért, mert az a fogyasztás során a tőkéhez kerül tovább, akkor mi indokolja a művészeti munka mostoha státuszát?

3. „…a művész nem azért nem él meg, mert az emberek nem fizetnek a munkájáért, hanem mert abból, amit a munkájáért fizetnek kevesebbet kap vissza.”

Fent leírtam példaként egy olyan projektet, amiből sokak számára elérhetővé tett anyag keletkezett, és hogy mennyire sikerült az emberekkel kifizettetni az előállításához szükséges munkát. Most gondoljunk bele abba, hogy a megkezdett projektek milyen arányban jutnak el egyáltalán kiállítóterekbe.Az a munka, aminek az eredményét nem válogatja be intézményébe a művészeti élet egyik kapuőre sem, talán nem munka? Annak a munkája, aki videóban, efemer installációkban alkot, ezért eladható műtárgyat eleve alig állít elő, nem munka? Aki nonprofit teret, művészeket összefogó közösséget működtet, annak a munkája nem munka?

Ahol van valami kerete a szakszervezeti munkának, ott azt nem pótolja a művészeti alapjövedelem,

ezért léptem be és igyekszem segíteni a Képzőművészek, Iparművészek és Művészeti Dolgozók Szakszervezetének munkáját, és biztatok mindenkit, hogy lépjen be a saját ágazatát képviselő szakszervezetbe. Bárhogy cserélődnek az intézményrendszer vezetői, senki nem fogja helyettünk képviselni az érdekeinket. Reményteli helyzetben vannak, akik szerződésben állnak színházzal, zenekarral, galériával, lemezkiadóval, mert van miről tárgyalásokat kezdeményezni és van minek mentén összefogni egymással. Szabadúszóként is meg lehet találni a közös érdekképviselet hatékony formáit a megrendelőkkel szemben.

De látni kell, hogy rengeteg olyan munka tartja fenn a művészetet, amelyek kifizetéséért nem tud küzdeni szakszervezet, hiszen nincs munkáltatói viszony vagy megrendelés, nincs semmi formális keret. Ugyanakkor a művészeti termelés sajátossága, hogy a rosszul sikerült kép, kukába dobott ötlet, a „kutatás-fejlesztés”, a folyamatos önképzés nem megspórolható. A költségek viselését megkönnyítheti egy szövetkezeti jellegű vagy commons-alapú művészkollektíva, de nehezen elképzelhető, hogy végső soron ne szoruljon rá egy ilyen kezdeményezés is a köz támogatására, miközben a belépési küszöböt magasan tartaná.^[3]

4. „…a művészeti alapjövedelemmel ingyen vagy olcsó munkát biztosítunk a dolgozó emberek pénzéből a tőkének.”

Szerintem pont, hogy megteremtjük a lehetőségét annak, hogy a művész ne a tőkének dolgozzon, hiszen kevésbé múlna a megélhetése és érvényesülése azon, hogy idomul-e a tőke képviselőinek az ízléséhez, így közelebb kerülhet a dolgozó emberekhez. Az államkassza összetételét, a közterhek elosztását pedig ettől a programtól függetlenül is át kell alakítani a tőke rovására.

5. „…muszáj elgondolkodnunk azon, hogy kik lesznek, kik lehetnek művészek ma.”

A szerzők jogosan vetik fel, hogy szinte kizárólag a tehetős, vagy a közegbe eleve beágyazott családok gyerekei jutnak el egyáltalán művészeti képzésekre, amelyek így a fennálló egyenlőtlenségeket termeli újra. Fontos hozzátenni, hogy az egyenlőtlenségek a diplomaszerzés után még látványosabbak lesznek, hiszen jóformán csak az engedheti meg magának, hogy legalább részmunkaidőben alkotással foglalkozzon, aki segítséget kaphat a családjától egy laza, de jól fizető állás vagy egy lakás formájában.

A művészeti alapjövedelem szélesebbre nyitná a kapukat: több ember számára lenne elképzelhető valóság az, hogy idejének egy részét alkotással tölti.

Nem kérdés, hogy ezzel egyidőben a művészeti képzés intézményeit nyitottabbá kell tenni, és emelni a szociális alapú ösztöndíjakat. De addig, amíg a végzettek többsége pár éven belül pályaelhagyó lesz, felelőtlenség lenne még több és még kiszolgáltatottabb fiatalt csábítani a művészeti egyetemekre. A művészeti alapjövedelem teremtené meg azt pályát, aminek a helyén ma egy aréna van, és gladiátorként küzdhet a kevés lehetőségért az, akinek a megélhetésért végzett munka mellett van egy kis mozgástere – és pályázatonként átlagosan öt szabad órája a leadandó anyagok összeállítására.^[4]

6. „Minden sikeres művész mögött áll egy tucat ember, akiknek a láthatatlan háttérmunkája lehetővé teszi azt, hogy valaki a művészeti alkotásra koncentrálhasson.”

Még a sikertelen művészek mögött is sokan állnak. Viszont abban, hogy kinek a munkája mennyire láthatatlan, nem teljesen értünk egyet.^[5] Az én példámban fizetést kaptak munkájukért a nyersanyag előállítói, az engem szállító buszsofőr, az útravalómat csomagoló gyorséttermi dolgozó, de a laboráns, a szkennelő, a nyomtató, a kasírozó és a keretező kolléga is. A kiállítást őrző, a képek szállításában segítő, a kiállítóteret takarító dolgozók mind kaptak fizetést.

7. „Amíg a tőkével szemben nem lép fel radikálisabban az állam, (…), addig a források a dolgozók jövedelmének adóztatásából lesznek (…) semmi sem indokolja, hogy pár ember életét finanszírozzuk ebből az összegből, míg másokét nem.”

Ahogy írtam, az adózási rendszer átalakítása mindentől függetlenül szükséges. Azt is érdemes figyelembe venni, hogy a teljes államháztartáshoz képest nevetséges összegekről beszélünk, még akkor is, ha felszorozzuk a Seregi által 2018-ban kiszámolt értékeket a mai viszonyokhoz.^[6]

8. „A művészeti alapjövedelem azonban nem megoldás a globális fegyverkezésre, a globális felmelegedésre vagy az összeomló gondoskodási rendszerekre.”

Ez igaz. A művészeti alapjövedelem a művészeti munka kifizetésére megoldás.

9. „… a művészeti alapjövedelem gondolata csak megerősíti a »művészet« és az »élet« elszigeteltségét; még magasabbra emeli a művészetek »progresszív gettójának« a falait.”

A művészeti alapjövedelem függetlenítené a művészek megélhetését műtárgypiaci és intézményi szempontoktól, ugyanakkor az alsóbb társadalmi osztályok felől bővítené azok körét, akik művészettel foglalkozhatnak.

Lehetővé tenné, hogy a művész ne a tőkéhez simuló elitnek dolgozzon, hiszen kevésbé múlna a megélhetése és érvényesülése azon, hogy megfelel-e egy magángaléria vevőkörének.

Sehogy sem látom, hogy ennek a gettó falainak magasabbra emelése lenne az eredménye. ^[7]

Ezzel szemben valószínű, hogy 83%-kal visszaesne az „antropocén” szó előfordulása a művészettel kapcsolatos szövegekben. Szerintem már csak emiatt megérne egy kísérletet, na meg hogy az év tetszőleges napján ne ugyanazon huszonöt (egyébként kiváló) művész egyikének a munkáit lehessen megnézni valahol.

10. „…nem a munkamegosztás egyik szeletének, a művészeti alkotásnak a támogatása, hanem a munkamegosztás felszámolása adhatja meg az emberi emancipációt.”

Oké, de nem lehet addig is egy kicsit csökkenteni a ki nem fizetett munkák arányát? A forradalommal ellentétben egy ilyen program szinte máról holnapra elindítható lenne, és anélkül, hogy fájdalmat okozna a munkásosztálynak. Tanulságait fel lehet használni az idővel remélhetőleg megvalósuló új rend kidolgozásakor, amelyben már tényleg mindenki „vadászhat reggel és kritizálhat ebéd után”.

Ahogy a szakszervezet sem csak azért van, hogy a forradalom idejére készen álljon a szervezett munkásság, úgy szerintem az ezerféle fizetetlen munka, köztük a művészeti munka napvilágra kerülése sem csak azért fontos, hogy radikalizálni lehessen vele, hanem hogy mielőbb elkezdhessük csökkenteni a kizsákmányolást és kiszolgáltatottságot.

+1 „Most komolyan? Ez a maximum, amit el tudunk képzelni utópiának?”

Nem hiszem, hogy bárki úgy gondolna a művészeti alapjövedelemre, mint ami szükségtelenné teszi az osztály nélküli társadalomért vívott küzdelmet, viszont a művészek kiszolgáltatott helyzetével mielőbb kezdeni kell valamit. Tényleg a művészeti alapjövedelem ötlete a legutolsó akadály az osztály nélküli társadalom előtt?