Nem használom a rendszerváltás kifejezést arra, ami április 12-én történt.

Két nappal a választás után, éjfél előtt 20 perccel pár szikrással erről beszélgettünk, miután hosszú órákon keresztül ötleteltünk a hogyan továbbról. Nem kerültek dolgozói tulajdonba a termelőeszközök, és Kapitány István sem kezdte el megírni az első ötéves tervet. Másrészt viszont, érvelt a vitapartnerem, a gazdaságszervezés várhatóan, reményeink szerint, gyökeresen fog átalakulni. Mégsem mérhető ahhoz a változáshoz ez, amit 1989–1993 között éltek át a magyarok.

Végül kiegyeztünk abban, hogy

kapitalizmusváltozat-váltásként értelmezhetjük azt, ami várhatóan bekövetkezik az elkövetkező egy-két évben.

Elvégre az orbánizmus legfőbb politikai-gazdasági „sikere” az foglyul ejtett állam által foglyul ejtett gazdaság putyini modelljének továbbfejlesztett verziója.

Évtizedes időtávlatból már olyan nagyra nőtt vállalatok, bankok, építőipari cégek, agrárvállalkozások, ingatlanspekulánsok kontrollálják a nemzeti össztermék domináns részét, melyek a NER uralma alatt híztak nagyra. Ha Magyar Péter kormánya le akarja törni ezeket a piacaikon mára méretük miatt megkerülhetetlen oligarcháknak a gazdasági erőfölényét, akkor változatos jogi és adminisztratív eszközökkel kell vagy a szocializáció vagy a szabad piachoz tartó utakra lépnie államosítás vagy versenypiaci eszközök, feldarabolások által.

Tisztában vagyok vele, hogy nem várhatom a Tiszától a kapitalizmus utáni világot. A dolgozók helyzete, az ökológiai katasztrófába rohanó társadalmi-gazdasági rendszer nem fog önmagától jobbra fordulni. Két-három sivár évtized után mégis miben lehetünk bizakodók? Rövid írásomban kissé szubjektív módon, a gyakorló politikai szervező oldaláról közelítek, kevéssé eszmetörténeti nézőpontból.

A NER leváltása, mint projekt

Már az első megalakuló debreceni Tisza Szigetek felvették velünk a kapcsolatot, mert látták a munkánkat, ismertek bennünket. Ezekből a beszélgetésekből hamar világossá vált, hogy a Tisza közössége végletekig diverz, amit egyetlen cél tart össze: „elzavarni Orbán Viktort”. Fontosak a világosan kijelölt célok, és vitathatatlan, hogy ez a cél a magyar társadalom többségi megélésével egyezett. Eric Beckett Weawer politológus ezt úgy fejezte ki pár nappal a választás előtt, hogy a Tiszának nincs tábora, hanem szavazói vannak. A választási eredményeket látva pedig beigazolódott, hogy ez a cél egyesíteni tudja a sok esetben meglehetősen különböző kulturális síkon mozgó társadalmi csoportokat.

Több olyan Tisza-aktivistával is beszéltünk, aki kifejezte: a kitűző április 12-ig marad fent, ő addig szerződött. Gondolhatnánk, hogy ez csak valamiféle óvatosság volt, egy ekkora győzelem majd magához ragasztja azokat, akik hozzájárultak a sikerhez. Ezt azonban megcáfolták az utóbbi hetek: az előrehozott önkormányzati választások puszta lehetőségének hírére több olyan csapat önálló szervezkedéséről is hallottunk, akik egyébként valamely Tisza Szigetbe tagozódtak eddig, illetve a mi debreceni közösségünkbe jelentkezők száma is elképesztő mértékben megugrott.

Ezek a jelenségek azt bizonyítják, hogy a feladat teljesítése után újraindul az ajánlatok keresése és feltérképezése ezen a spekulatív politikai piacon, ahogy Csigó Péter leírja.

Ez egy projekt volt. Politikai elképzelésektől függetlenül örültünk a Fidesz leváltásának, a NER végének reményét kínáló elsöprő győzelemnek. Az eufória minden egyes ellenzéki szereplőt a siker részeseként láttatott, még akkor is ha aktívan a kampányban nem vettek részt. Elég volt nem elindulni a választáson, de közben ütni a Fideszt. Ez az üdvözült állapot viszont nem fog sokáig tartani, hossza nagyban attól függ, mikor lesznek helyhatósági választások.

Felnőhetünk a valódi önrendelkezéshez?

Megállja a helyét az a keretezés, hogy a magyar – és egyébként más Kelet-Közép-Európai országok – társadalma is átélt, az egyfajta demokratikus felnövéstörténet. A rendszerváltás, lássuk be, csupán megtörtént a legtöbb magyarral, pedig ennek nem feltétlenül kellett volna így lennie.

Érdekes párhuzam az, hogy míg például a lengyelek egy több évtizedes, munkások, értelmiség és egyház között kötött hármas szövetségben, 10 milliós tagsággal rendelkező Szolidaritás által vezetve küzdöttek meg az új világért, Magyarországon ez inkább volt a geopolitika színtér lekövetése az értelmiségiek szűk csoportja által. De még ilyen előzmények után is a lengyeleknek komoly megmérettetések árán kellett visszarángatniuk magukat az autoriter berendezkedés kiterjedésétől 2024-ben, a NER megbuktatása nekünk ebben a perspektívában – valljuk be – sokáig lehetetlennek tűnt.

Sokáig emlékszem majd a pillanatra, amikor rövid nyilatkozatában a volt miniszterelnök simán átadta a hatalmat. Egymásra néztünk a feleségemmel és értetlenkedtünk: ennyi!? A dolgoknak igen gyakran az elképzelhető legbanálisabb módon lesz vége. De a következő pillanat már az elismerésé volt. Sok ember munkája van ebben. És ez a felismerés magyarok millióiban kötötte össze azt az élményt, hogy nincsenek érinthetetlen emberek, azzal a folyamattal, ami idáig elvezetett. Mégis lehet eredménye a munkának? Mégis számít, hogy meggyőztem a boltos nénit? Hogy szórólapot terítettem? Hogy a szomszéd szórólapozott?

Nem lehet úgy, hogy most megint elengedjük magunkat. A társadalomnak át kell érezni a kontroll felelősségét, nekünk pedig meg kell ehhez adni az eszközöket.

Amiből merítenünk kell

Mindenki politikáról beszél, ez felemelő! Igen hasznos lenne társadalmi szempontból, ha ez így is maradna. A szabadság érzése is kézzel fogható: tegnap egy debreceni busz vezetőfülkéjében egy 10 cm-es Tisza-matricát láttam kiragasztva. A Fidesz őrvárosában ilyen korábban nem volt elképzelhető. A politikától való egzisztenciális félelemtől vezérelt tartózkodás a mindennapjaink része volt, érezhető volt az egyetemen, a buszon, a pultnál aláírást gyűjtve.

Az önrendelkezés ilyen erős megértése és megélése a baloldalon is eredményt hozhat, a társadalmi szövet újjáépülését. Sokszínű közösségek kapnak új erőre, és olyanok szabadulnak fel, akik korábban folyamatos szorongásban töltötték mindennapjaikat, mert „Soros!”, vagy „antifa!”. Levegőhöz juthatunk, dolgozhatunk, szabadon beszélhetünk az emberekhez arról, amit fontosnak tartunk és fontosnak tartanak ők is.

Merítenünk kell és tanulnunk kell a Tisza kiválóan levezényelt kampányából, hiszen a projekt tele volt politikai innovációkkal. A mozgósítás sikere magáért beszél, de mindez nem az utolsó napokban kezdődött, hanem jóval előtte, a struktúra kialakításával, kommunikációs taktikával, az országjárásokba fektetett energiával. Nincs okunk fintorogni: mind ilyen sikeres kampányokat szeretnénk futtatni.

Következetesség és egészséges állhatatosság. A Tisza támogatói végig azt kapták, amit vártak. Mondták hogy nincs alku, nem volt. Gumicsontok félredobva. Pride negligálva. Tetszik, nem tetszik. Mondhatjuk, hogy ezek valamelyikével nem értünk egyet ideológiai alapon, mert ki kellett volna állni a Tisza erejével sok ügy mellett és sok ember védelmében. Azt is mondhatjuk, hogy könnyű úgy állhatatosnak lenni, ha világosan látszik a projekt vége, április 12-e. Utána úgyis új világ jön mindenképpen.

A gond az, hogy baloldal küzdelme nem ilyen projektjellegű. Legalábbis nem akkor, ha célként a kapitalizmus meghaladása van kitűzve, amiben én személy szerint megelégednék a járadékos kapitalizmus végével. Ez lássuk be, nem hasonlít egy olyan belátható időtávra, amiben a „zavarjuk el Orbán Viktort” projekt sikeres tudott lenni. Emiatt nem lehet, és nem is szabad félrelökni minden olyan témát, ami közvetlenül nem érinti a célunkat a mindennapokban.

A dolgozó osztály helyzetének javításáért és a maradék természet megmentéséért folytatott munka ugyanúgy egy hatalmas, de kulturálisan diverz közösség érdeke, mint a Tisza szavazók közösségének az érdeke. Hatalmas különbség viszont, hogy mi nem tudunk rámutatni az április 12-re.

Éppen ezért szerintem kisebb etapokra kell bontanunk a célt, és megmutatni, hogy például a magyar önkormányzatok sikerrel tudják szabályozni a rövid távú lakáskiadást. Hogy működhet a lakásügynökség modellel kiegészített állami bérlakásrendszer. Hogy lehet elérhető egészségmegőrzési programokat kombinálni a városok tiszta levegőjének garanciájával. Őrködnünk kell a dolgozói képviselet újraépítése felett. Kampánytémává kell emelnünk a kizsákmányolás és elnyomás formáit.

A tér most adott erre az iszonyatosan nehéz politikai munkára, ami nélkül nem érhető el egy még komolyabb változat-váltás vagy rendszerváltás, csupán ábrándozhatunk róla.