A Covid-járványt követően Írország társadalmi kísérletbe fogott, 2022 és 2025 között művészeti alapjövedelmet vezetett be egy 2000 főben meghatározott, művészekből^[1] álló csoport számára. A pilot-projekt olyan sikeresnek bizonyult, hogy 2026-tól állandósítják a háromévente odaítélt járadékot. Ennek apropóján itthon is újraindult az ezzel kapcsolatos gondolkodás. A Qubiton Nagy Gergely író, újságíró a feltétel nélküli alapjövedelmet (FNA) támogató közgazdásszal, Büttl Ferenccel, és a képzőművész, tanár Marikovszky Andreával járta körül az ír példát, és ez alapján a magyar lehetőségeket nagyvonalakban. Alapvetően egyetértettek abban, hogy a kísérlet mind gazdasági, mind társadalmi-kulturális szempontból beigazolta a hozzá fűzött reményeket.^[2]

A Mércén ezt követően látott napvilágot két kultúrakutató, a Nagy Kristóf művészettörténész, szociológus és Szarvas Márton szociológus cikke, amelyben egyaránt tetten érhetők a művészeti munka devalválásának, a rejtett elitizmusnak és félreértett antikapitalizmusnak a nyomai. Három fő vitapontja egymással is feszültségben áll: 1) egyrészt elismeri, hogy a művészeti munkásokat megélhetési válság sújtja; 2) ugyanakkor „szépségtapasz-logikaként” azonosítja a művészeti alapjövedelmet, amely véleményük szerint a dolgozók pénzét a támogatott művészek fogyasztásán keresztül a tőkéhez csatornázza; 3) emellett pedig úgy beszél a művészek „kivételezett” státuszáról, hogy közben elfedi, s mintegy természetesként fogadja el a kulturális szektorban rendszerszinten bebetonozott alkotói ingyenmunkát.

Írásomban egyenként végigveszem a cikk belső ellentmondásait: megmutatom, érvelése hogyan normalizálja a művészeti munka alulfizetettségét, miért önmagát kiüresítő érv az, hogy az alapjövedelem „csak a tőke profitját növeli” a kapitalizmusban, és miért hat valójában a társadalmi mobilitás ellenében, amikor a kontraszelekcióra hivatkozva elutasítják a művészek célzott támogatását. Szót ejtek arról is, hogy miért problematikus az a kultúrakép, amely poltikai célokat közvetlenül kiszolgáló eszközzé redukálja a művészetet.

A művészeti alapjövedelem kapcsán nemcsak elvi vitára, hanem a finanszírozási források átgondolására is szükség lenne:

az ír pilot-program tapasztalatai jó alapot kínálnak a magyar intézményrendszer viszonyainak újragondolásához, és az itt bemutatott lehetőségek konkrét javaslatokká formálásához. Mivel épp most indul szakmai párbeszéd több alkotóterületen is, ebben a szövegben elsősorban a fogalmi és politikai kereteket igyekszem tisztázni, a részletes finanszírozási modelleket érdemes lesz a közösségi vitákban felmerülő szempontokat figyelembe véve kidolgozni.

Gondolat és nyelvezet

Nagy Kristóf és Szarvas Márton tíz plusz egy érve sok szempontból problematikus: gondolatilag és kontextuálisan is összecsapott szöveg, amelyben a szerkesztetlenség jelei és a nyelvi pontatlanságok tovább erősítik a következetlenségeket. A manifesztum-jelleg fedi el a csúsztatásokat, mintha a szöveg retorizáltsága felmentést jelentene a belső ellentmondásokra. Ez a kisebbik gond. A cikk ugyanis végig degradáló, cinikus hangnemben és hozzáállással szólal meg tárgyával kapcsolatban, és annyira se veszi komolyan a saját témáit, hogy alaposan kifejtse és alátámassza állításait. Már a címben „progresszívnek tűnő ötlet”-ként neveznek meg egy olyan intézkedést, amelyet Írországban három éves próbaidőszakot követően, 2026-tól állandósítottak. Felületes és felelőtlen hozzáállás úgy vitatkozni egy javaslattal elvi alapokon, hogy gyakorlatának kézzelfogható konkrétumaival, és jövőbeli várható eredményeivel nem foglalkozunk.

A művész mint láthatatlan munkás az ösztöndíjak útvesztőiben

Az állítások közül kizárólag a (0.) ponttal értek egyet teljességében: „a művészeti alapjövedelem ötlete helyesen ismeri fel, hogy a művészettel foglalkozók legnagyobb problémája (…) [a] megélhetés kérdése.” Kiindulópontnak kiváló, gondolhatnánk. Csakhogy aztán a szöveg a szolidaritás egy pillanatra felvillanó lehetősége helyett mégis inkább azt választja (8. pont), hogy a szűkös művészeti mező még megmaradt maroknyi aktív alkotóján verje el a port azért, mert a bérmunkából élők távol vannak az úgynevezett művészettől. Valamint a klímaválságért, a globális fegyverkezésért és az összeomló gondoskodási rendszerekért (és én még hozzátenném: az adózási rendszer igazságtalanságáért) – így gyakorlatilag a civilizáció összeomlásáért is felelőssé teszi őket.

A szerzőpáros azt az álnaiv, de a téma szempontjából természetesen megválaszolandó kérdést teszi fel, amelyre mindkét művészeti alapjövedelem mellett érvelő korábbi cikk konkrét választ ad. Tehát hogy mi indokolja, „hogy a megélhetés közvetlen nyomása nélkül” lehessen dolgozniuk és alkotniuk csak a művészeknek, és hogy „egy ilyen közpolitika miért csak az emberek egy kis szeletét támogatja?” (1. pont) Már ebben a kérdésben is burkoltan megjelenik, ami aztán az érvekből egyértelműen kiolvasható:

a szerzők implicit módon vitatják, hogy a művészet közjó lenne.

Írásomban többször érvelek majd a művészetek társadalmi fontossága mellett, tehát hogy az alkotóművészek társadalmi értéket állítanak elő. Emellett rávilágítok, hogy milyen ellentmondásos a szerzők kultúraképe, és azon belüli művészetfogalma.

A mindenkori kultúrpolitika mindig is azokat támogatja, akik a kultúrában dolgoznak, az ő számukra teremt intézményeket, tereket, anyagi erőforrásokat. A közművelődés, a kortárs művészetek, a tudományos kutatás, a kisebbségi kultúrák, a nemzeti örökségvédelem mind ide tartoznának. Ilyen közpolitika jelenleg is működik hazánkban – igaz, teljesen átpolitizáltan, a szakmai egyeztetés látszatát is mellőzve. Ennek a kultúrpolitikának a támogatási vetülete is jelen van, de valóban nagyon kis számú alkotó számára. Az Magyar Művészeti Akadémia, a nagy állami díjak járadékai, a Digitális Irodalmi Akadémia mind rendelkezésre bocsát művészi juttatásokat, emellett az MMA egyre duzzadó költségvetéssel osztja ki ösztöndíjait minden évben az oda pályázók között, s ezeket a nyerteseknek három éven keresztül folyósítja.

Természetesen felsorolhatók a pályakezdést támogató nagymúltú ösztöndíjak is, mint a Móricz, a Babits és a Derkovits – ez utóbbi például szintén három évre kapható meg, újrapályázással.

Ezekből a díjakból viszont a szakmaiság kiveszett az elmúlt másfél évtizedben, az ösztöndíjak odaítélése önkényesebb, mint valaha.

Az ellentmondásos körülmények között létrehozott és kiosztott Térey-ösztöndíj létrehozása szintén arra mutatott rá, hogy támogatás nélkül a középgeneráció pályája is nehezen lendül tovább. A jelenlegi rendszerben az ösztöndíjak legfeljebb ideiglenes, korhatáros művészeti jövedelemként működnek: nagyjából 35 éves korig pályázhatók meg. Addig jelenthetnek ugyan némi biztonságot a nyertes pályázóknak, utána viszont körölöttük is megszűnik a háló. De vajon mire reagálnak ezek a kifizetések, milyen anyagi körülmények azok, amelyek között az alkotók a megélhetésükért küzdenek, és emellett próbálják fenntartani alkotói gyakorlatukat?

Seregi Tamás esztéta Exindexen megjelent Olcsó művészetet – de miből? című cikkét idézem 2018-ból, mivel érzékletesen írja le a képzőművészek egzisztenciális helyzetét: „Nem nehéz megmondani egyébként, hogy miből [él egy művész]: a feleségéből, a férjéből, a szüleiből, külföldi ösztöndíjakból, residency programokon való részvételekből, megélhetési DLÁ-zásból, rajziskolában tanításból, felvételi előkészítésből, papírvirág hajtogatásból-ragasztásból, társasjáték rajzolásból, könyvillusztrálásból, parkettacsiszolásból, alkalmi fizikai munkából stb. (…) Egy biztos, nem hazai művészeti ösztöndíjakból és nem eladásokból, vagyis nem a művészetből.” Ezekhez érdemes hozzátenni a haknizást, az alulfizetett alkalmi, tehát tervezhetetlen megbízásokat, fellépéseket, programozást, fordítást, szerkesztést, futárkodást, és az olyan ingyenmunkákat is, melyeket az alkotó azért vállal el, mert azt reméli, a jövőben bevétele származhat belőlük – de mint tudjuk, nem nagyon fog. És hogy továbbgondoljam: a társadalmi biztosításokról sem esik szó:

egészségügyi ellátás vagy nyugdíj – a legtöbb alkotó számára ezekből soha nem lesz olyan automatikus, bérmunkához kötött juttatás, mint amit más munkavállalók jobb esetben megkapnak.

Véleménykülönbségünk egyik oka, hogy a Nagy–Szarvas szerzőpáros nem számol azzal, hogy a művészi munka is munka, és amikor a „dolgozó emberek adóját” félti a művészektől, akkor valójában egy olyan rendszeranomália fenntartása mellett érvel, amelyben munkát végző, hosszú távon és hosszú távra értéket teremtő dolgozók (az alkotók) ingyenmunkát végeznek. Ez azonban parodisztikus pozícióvakságot jelez: amíg a kultúrakutatást lehetővé tévő egyetemi, kutatói állásokat államilag fenntartott intézményekben ugyanezen adóforintokból finanszírozzák, addig az általuk teoretizált kultúra egy szeletét életvitelszerűen létrehozó egyéneket szerintük nem illeti meg ez a biztonság. Ez az önmagát elitellenesként tételező érvelés vélt morális fölényből ítéli szolidaritásra méltatlannak a művészek társadalmi csoportját.

Erre cáfol rá, hogy Seregi Tamás felvázolja és történetileg is értelmezi, miként teremtődik maradandó össztársadalmi és kulturális érték hosszú távú alkotófolyamatokban. Ha csak az elmúlt években gondolkodunk, hogy nemzetközi szinten is befutott alkotókat említsünk, Enyedi Ildikó és Tarr Béla filmjei, Kurtág György zeneszerzői pályája, vagy Krasznahorkai László és Nádas Péter prózája: lehetetlen egyfajta stabilitás hiányában ilyen életműveket építeni. Miért? Seregi arról is értekezik, hogy a gyakorlatban az értékteremtő kreatív folyamato(ka)t nem lehet piaci alapra helyezni. Közhely ugyan, de a tőkelogika és a produktivitás kényszere az alkotás belső folyamataival, lassú építkezésével hosszú távon összeegyeztethetetlen. Seregi felveti: ha mindezt belátjuk, miért ne lehetne ezeknek a műveknek a létrejöttét, ezeket a pályákat előfinanszírozni?

Ismerünk egyébként ehhez hasonló belső ellentmondást más területen is: a tudományos kutatásban az alapkutatás sem egy konkrét tudományos célt szolgál, nem meglepő tehát, hogy az akadémia lassú kivéreztetésének egyik mérföldköveként a Fidesz–KDNP-kormány az alapkutatás finanszírozásának is nekiesett. Mert miközben a tudományos sikerek megkerülhetetlen építőelemeként tekint rá a tudomány, a kormány elvárása az lenne, hogy az akadémia közvetlen gazdasági hasznot termeljen. Ugyanezen logika mentén támadhatók a humán- és társadalomtudományok is.

Az antikapitalista érv, amely minden szociálpolitikát lefegyverezne

A következő felvetés, tehát hogy a művészeti alapjövedelemmel az a baj, hogy a dolgozók befizetett adóját csatornázza vissza a támogatott művészen keresztül a tőkéhez, hiszen a fogyasztásán keresztül a művész is csak a tőkét hizlalja, briliáns tautológia. Ez az  érv ugyanis bármely olyan, a társadalmi igazságtalanság enyhítését célzó intézkedés ellen felhasználható, amellyel szemben érvelni szeretnénk a kapitalizmusban: a GYES, a GYED, az otthonápolási díj, a nyugdíj, a veszélyességi pótlék, a gyermeküket egyedül nevelő nők potenciális támogatása: mind „csak szépségtapasz”, hiszen az „odaadott közpénz a szupermarketekben és magánorvosi rendelőkben elköltve csak a tőke profitjává válik.” (2. pont) Csakhogy a kapitalizmusban végső soron MINDEN a tőke profitjává válik, így ez az érv megelégszik azzal, hogy általános kapitalizmuskritikába fojtsa a művészeti alapjövedelem kérdését, konkrétumok vizsgálata helyett. A szerzőpáros nagyvonalúan elfelejti, hogy hasonlóan általános módon

a társadalmi újraelosztás bármely formája ellen fel lehet szólalni, ugyanilyen elhibázott érveléssel.

A szerzők a cikk során számos alkalommal tesznek úgy, mintha valójában nem ismernék, nem értenék a művészeti mező empirikus valóságát – szociológus, művészettörténész hátterük ellenére. Olvassunk a sorok között: a „magánorvosi rendelő” behozása privilégiumokat sugalló, inszinuáló állítás, ami ismét belengeti  a luxusban élő művész képének illúzióját. Ehhez képest, ha körülnézek a közegeimben, nem luxusban élő művészdinasztiákat látok magam körül, hanem elszegényedő értelmiséget, pályaelhagyókat minden generációban – legtöbbjük számára a cikkben privilégiumként említett magánorvosi ellátás elérhetetlen. A magánegészségügyi ellátást sokan luxusnak tartják, de életeket menthet mentálhigiéné, pszichiátriai ellátás, nőgyógyászat, belgyógyászat, onkológia terén az állami egészségügy jelenlegi állapota miatt. Ezeket a funkciókat az állami egészségügynek kellene ellátnia, de nem hiszem, hogy ildomos az ellátás igénybevételének démonizálása, hiszen a közvetlen környezetünkben is találhatunk olyan embereket, akik magánorvosi segítséggel éltek túl egy-egy betegséget. A rendszer kritizálása természetesen indokolt.

Ki fölözi le a kulturális értéket?

Nagy és Szarvas a kulturális iparágak működésének kritikájával természetesen megfontolásra érdemes érveket is felsorakoztat (3. pont). Mint írják, e piaci szereplők „jelentős része úgy állít elő profitot, hogy kreatív vagy szellemi munkák sokaságát sajátítja ki.” Eddig jó, de ezt követően: „[m]iközben a kulturális termelés óriási értéket állít elő, (gondoljunk a filmekre, sorozatokra vagy az AI generálta képekre és szövegekre) a dolgozókhoz jellemzően csak ennek az értéknek a töredéke áramlik vissza.” A szerzők itt arra gondolhatnak, hogy ezen cégek hatalmas profitot, azaz többletértéket sajátítanak el. A regiszterbeli váltás viszont nem egyértelmű az olvasónak, hiszen nem mindegy, hogy a munkaérték-elmélet fogalmaival leírt kulturális termelés állít-e elő értéket, vagy az alkotó.

A felvetett példa fogalmi korrekciót követően is problémás: az AI-modellek jelenleg mind masszívan veszteségesek – ettől függetlenül a bekerítés olyan probléma, amellyel érdemes foglalkozni, ám pont az AI kapcsán bonyolult a folyamatot bekerítésként leírni.

Azzal könnyű egyetérteni, hogy a szellemi munkát kisajátítja a kultúripar, a haszna így a kulturális iparágak vállalatainál fölöződik le. De ha a szerzők azonosítják a problémát, miért nem mutatnak fel olyan létező gyakorlatokat, amelyek ezt az igazságtalanságot enyhíthetik?

Az alkotók helyzetét ma már nemcsak a klasszikus kultúripar általi kisajátítás fenyegeti, hanem az AI‑rendszerek betanítása során történő tömeges adatbányászat is. A francia szenátus egyhangúan fogadta el azt a törvénymódosítást most áprilisban, mely szerint az AI‑fejlesztőknek kell bizonyítaniuk, hogy nem használtak jogvédett műveket, vagyis a jogtulajdonosok helyett a cégekre hárítják a bizonyítás terhét. Ilyen irányú, alkotókat védő jogszabályokból is meríthetne a hazai törvénykezés, összehangolva az EU AI Acttel, amely előírja, hogy az általános célú AI‑modellek fejlesztőinek dokumentálniuk kell a betanításhoz használt adatkészleteket, és biztosítaniuk kell az uniós szerzői joggal való összhangot, valamint tartalmi összefoglalót kell közzétenniük a betanításhoz felhasznált adatokról. Ezeket az előírásokat a cégek gyakran megszegik, így további lépésekre is szükség lenne, amelyek túlmutatnak a tövénykezés keretein.

Emellett érdemes lenne átgondolni, hogy a közvetítők és médiumok láncolatán létrejövő kulturális értéklánc nyereségtermelő pontjait hogyan lehetne úgy adóztatni, hogy az erőforrások visszaforogjanak az alkotókhoz és a tágabb közösséghez. Be lehetne vezetni streaming‑különadót, elő lehetne írni a nagy tartalomszolgáltató platformok (YouTube, TikTok, Instagram, Facebook) számára, hogy magyarországi forgalmuk után adózzanak, ki lehetne vetni a turizmus kulturális szegmensére olyan hozzájárulást, amelynek bevétele helyi alkotói alapokba áramlik. Ezekre is láthattunk már nemzetközi példákat: a nagy platformok adóztatását (Amazon, Netflix, Google, Apple) szintén Franciaország kezdte el a filmfinanszírozás érdekében (már 2018-ban!), San Franciscóban pedig hoteladót vetettek ki, amely a helyi művészeket és kulturális intézményeket támogató alapba folyik be.

Ugyanakkor fontos szóba hozni, hogy nemcsak piaci szereplők játszanak szerepet a kisajátításban: állami, önkormányzati fenntartású művészeti, zenei, irodalmi intézmények is jelen vannak, és ezek mellett az az ösztöndíjrendszer is, amely például a piacon működő könyvkiadókat támogatja (egyébként nem eléggé), miközben alkotói ösztöndíjakat alig bocsát rendelkezésre. Ezzel analóg működés, hogy

a kiemelt művészeti intézményekben teljesen bevett mára, hogy a kiállított művek alkotóinak nem jár más fizetség, mint maga a tény, hogy ott kiállíthatnak. Azaz: „a lopás, vagy bekerítés [ami meg-]történik napi szinten a kulturális munkával”, az állam által is előszeretettel űzött gyakorlat – ezt a „lopást” vagy „bekerítést”^[3] ellensúlyozhatnák valamilyen átlátható társadalmi egyeztetés során megvitatott kritériumrendszer alapján kiosztott egyéni alkotói ösztöndíjak, például az ír modellbeli művészeti alapjövedelem.

De sajnos ez is ugyanarra a problémára vezethető vissza: kultúránk jelenleg nem tekint értékteremtőként a művészeti alkotás folyamatára. Nem tekinti értékesnek, illetve valójában nem tekinti munkának az alkotómunkát, az ezt végző élő személyt infantilizálja, szinte hibáztatja a sorsáért. A gondoskodási munkához hasonlóan naturalizálja az alkotás folyamatát, miközben a halott, kanonizált művész munkájának gyümölcsét előszeretettel fogyasztja. A neoliberális diskurzusban önmagában értelmetlen kérdés, hogy az alkotómunka értékteremtő munkának számít‑e, hiszen e diskurzus az értéket az eladhatóságban és az eladható termékek mennyiségében méri, ez jelenti a sikert. A cikkben ismertetett kapitalizmuskritikus érvrendszer viszont az általa is kritizált logikát kéri számon az alkotókon, miközben néhol ráfókuszál elvégzett munkájukra, néhol elfedi azt.

Nem megfojtani, hanem kinyitni a mezőt

Ugyanezt a logikát láthatjuk ebben az idézetben is: „ha a művész továbbra is a tőkés viszonyok keretei között termel, akkor a művészeti alapjövedelemmel ingyen vagy olcsó munkát biztosítunk a dolgozó emberek pénzéből a tőkének.” (4. pont) Ez a pontatlan megfogalmazás  kétféleképp is értelmezhető.  Felsejlik egyrészt az a félrevezető kép, hogy a művész minden esetben, kizárólag alkalmazottként gyárt tartalmat, vagyis az alapjövedelemmel megtámogatott munkáját a tőkénél kamatoztatja, de egy ennél még erősebb állítás is kiérthető: hogy a tőke végső soron bármilyen kreatív munkát képes bekebelezni és profittá alakítani, függetlenül az alkotó szándékától. Ez utóbbi diagnózissal nehéz lenne vitatkozni, csak ebből épp nem következik, hogy a művészek létbiztonságának növelése igazságtalan törekvés lenne.

Amennyiben a „művészek a tőkének dolgoznak” értelmezésen megyünk végig, a probléma továbbra is az, hogy a művész, alkotó, író, zeneszerző, filmrendező alapvetően a szabad alkotómunkáját szeretné végezni, nem pedig alkalmazotti munkát multiknak. De ki a művész? Vida Kamilla definícióját átvéve a TAO rövid történetét és problémáit áttekintő cikkéből : „[a] művész voltaképpen kulturális munkás, értéket teremt. Végzettsége, tanulmányai és / vagy önképzése révén alkotások, kulturális termékek előállításához ért, ebből a tevékenységéből tud és akar megélni.” A művésznek alapvetően nem a termelés a célja, hanem az alkotás: produkció helyett kreáció. Az alapjövedelem pont az alól szabadítaná fel az alkotókat, hogy állandóan kizsigerelő munkákat kelljen végezniük, így például több idő juthat a közösségeik fenntartása érdekében végzett reproduktív munkára is, amit általában egyébként is végeznek. Azzal legyünk tisztában, hogy

sem az Írországban bevezetett művészeti alapjövedelem, sem pedig a Seregi Tamás által itthon javasolt művészeti alapjövedelem nem teremt biztos, kényelmes megélhetést az alkotók számára.

Muszáj mellette pénzkereső tevékenységet is folytatniuk, de minél több idő jut az alkotásra, annál inkább képes egy alkotó koherens életművet építeni, amellyel, mint már kifejtettem, maradandó társadalmi értéket állít elő.

Nagy és Szarvas újabb logikai bravúrja, hogy, a kontraszelekció ellen érvelve ágál egy olyan juttatás ellen, amely pont a kontraszelekció ellenében hatna, ahogy ez az írországi modellben is célként jelenik meg (5. pont). Azt helyén értékeli, hogy akik művészként jelenleg valamilyen módon aktívak tudnak maradni, azok rendelkeznek valamiféle előnnyel, legyen az erős családi-gazdasági háttér, kulturális tőkeelőny, valamilyen intézményi pozíció, örökölt kapcsolati háló, vagy esetenként a vakszerencse. A jelenlegi rendszerben még ezek a szereplők is csak meglehetősen szerényen képesek fenntartani a folyamatosnak tűnő, de valójában random felkérések, kényszer-residency-k, ösztöndíjkoncepciók, projekttámogatások, és az ezeket célzó pályázatírások által szabdalt alkotást. A művészeti alapjövedelem ennek a rétegnek is biztosítana egy olyan minimumot, ahonnan egy alkotónak már nem a mindennapi megélhetés megteremtésével kell foglalkoznia folyamatosan, és így azok számára is megnyílhatna az alkotói életút lehetősége, akiknek ez egyébként egzisztenciálisan elérhetetlen. Egy ilyen juttatás bevezetését nyilvánvalóan érdemes társadalmi vitára bocsátani, és részleteiben átgondolni a keretrendszert, amelyben működhet. Hogy felmerül számos kérdés, nem azt jelenti, hogy eleve elvetendő az elképzelés, és hogy a szükséges politikai-társadalmi akarat mellett ne lehetne találni olyan kielégítő konstrukciót, amellyel a művészeti jövedelem pont az egyenlőtlenségek ellenében hatna.

Amikor tehát  felmerül a kérdés, hogy „miért csak a művész státuszú, alacsony jövedelmű emberek kapnak segítséget, miért nem mindenki? Ez esetben már valójában egy szociális juttatásról beszélünk.” (5. pont), akkor megjegyezhetjük, hogy az írországi művészeti alapjövedelem tulajdonképpen szociális juttatásként tekinthető, viszont ez esetben nem világos, hogy mi vele a probléma.

Az intézmény kifizeti munkavállalóit, csak az alkotót nem

A szerzőknek nem sikerül a társadalmi és feminista érzékenységüket sem építő jelleggel bevetniük: „[m]inden sikeres művész mögött áll egy tucat ember, akiknek a láthatatlan háttérmunkája lehetővé teszi azt, hogy valaki a művészeti alkotásra koncentrálhasson.” (6. pont). Elsőre felforgató meglátásnak tűnhet, hogy itt milyen „egyenlőtlen dinamikák” uralkodnak, csak éppen, előítéleteik miatt, a szerzők ebből is téves következtetést vonnak le. Vegyük sorra, ki tartozik ebbe a tucat emberbe: gondolhatunk itt az intézményes háttérben dolgozókra, valamint az alkotó legközelebbi hozzátartozóira, barátaira, akik támogatják. Seregi rávilágít, hogy az előbbi csoportba tartozó háttéremberek, a művésszel ellentétben, fizetésért végzik háttérmunkájukat: „miközben egy művészeti intézményben mindenki fix havi fizetést kap a portás bácsitól és a jegyszedő nénitől kezdve a teremőrökön, a karbantartó és adminisztratív személyzeten át a művészettörténész szakemberig és persze a vezetőségig (plusz a rezsi és az állagmegőrzés…). Szóval mindenki pénzt kap, kivéve azok, akik az egész intézmény létének értelmét biztosítják, a művészek. Mert hiszen ők a természet vadvirágai, a földből és a levegőből táplálkoznak, a műveket meg csak úgy leszakajthatjuk róluk (az eszköz- és anyagköltség, a műterembérlet, a raktározási és szállítási díj csak mítosz).”

És ez tényleg így van. A kulturális intézményrendszer kifizeti munkavállalóit, míg a munka lényegét előállító alkotót nem. Azt egy pillanatig nem állítom, hogy ezek a fizetések korrektek lennének, hogy nem megalázóak, vagy hogy ne a minimumra lennének kalibrálva. Az alkotást létrehozó művész jövedelme viszont nullára van kalibrálva, nincs számolva vele, mintha ez a költség nem létezne. Ha pedig egy intézmény minden dolgozóját fizeti, kivéve azt, aki miatt az egész létezik, akkor nem különleges kiváltságról, hanem a legalapvetőbb munkajogi hiányosság korrekciójáról beszélünk, amikor az alkotóknak szánt rendszeres juttatásról értekezünk.

Ki áll kinek a hátterében, és mikor válik performatívvá a feminizmus

Emellett ejtsünk szót a művész közvetlen, legszűkebb környezetéről is (6. pont): amikor a cikk tettetett empátiával a művész mögött álló nélkülözhetetlen személyekre mutogat, azt felejti el, hogy a művészként dolgozók és családtagjaik fenntartásáért végzett reproduktív munka azért is jár kiemelkedő áldozatokkal, mert a művész a kapitalista gazdaságban létbizonytalanságban él. Ehhez, úgy tűnik, a cikkben megfogalmazott, önmagát baloldalinak beállító kritika moralizálva asszisztál.

Másrészt milyen feminista gondolat az, ami alapvetően továbbra is férfiművészben, önző művészben gondolkodik? „Kulturális területen felülreprezentáltak azok a fehér férfiak, akiknek a szülei magasan képzett menedzserek, értelmiségiek.” (5. pont) – mutatnak rá érzékenyen, de aztán ezzel meg is elégednek, pedig a művészeti alapjövedelem pont a mező diverzifikálását támogatná. És mintha nem látnának a közhelyen túl:

léteznek ún. női művészek, akik mögött nem áll ott egy háztartás, egy támogató múzsa, sőt, köztünk élnek azok a művészek is, akik mindeközben anyák, apák, sőt többgyerekes, a gyerekeiket egyedül nevelő művészek, írók, elvált vagy egyedül maradt alkotók. Olybá tűnik, a 19. századi művésztoposz alapján fikcionált elit gyűlölete kitakarja a szerzők számára azt a diverzitást, azt a sokféleséget, ahogyan a művészek élnek, amilyen sokfélék a szükségleteik és élethelyzeteik, amelyek alkotói lehetőségeiket nagyban meghatározzák.

Ennek szem elől tévesztése semmilyen értelemben nem szolgálja sem a nők, sem a háttérben láthatatlan munkát végzők felkarolását. Az ő kiszolgáltatottságuk nem csökken azáltal, hogy a művész továbbra is létbizonytalanságban él, sőt, az általuk végzett munkát csökkenthetné, ha a művész valamilyen kiszámítható bevételben részesülne.

Ki él mások pénzéből?

A szerzőpáros ezt követően azt kritizálja, hogy a művészeti alapjövedelem a dolgozók jövedelmének adóztatásából származik (7. pont). De ki állította ezt? A korábban hivatkozott cikkek felvázoltak különböző alternatívákat, amelyek a már létező művészeti intézményrendszer újragondolására, a kulturális iparágak és turizmusbeli különadók kivetésére építenek. „[S]emmi sem indokolja, hogy pár ember életét finanszírozzuk (…), míg másokét nem.” – állítják, de mintha megfeledkeznének arról, hogy azokat az intézményeket is az állam finanszírozza, amelyekben művészeti-kulturális szakemberek a művészet materiális valóságától időnként teljesen elszakadva szövegeket hoznak létre a művészeti mezőről. Művészt még nem hallottam azt fejtegetni, hogy a művészettel elméleti szempontból foglalkozók intézményeinek állami fenntartását ne indokolná semmi. Ha viszont nincs művész, nincs művészet, és nincs művészetelmélet, művészettörténet, és nincs művészeti egyetem sem. Az, hogy mégis léteznek ilyen intézmények, azt jelenti, hogy társadalmi konszenzus áll a művészet fenntartásának fontossága mögött. Miért hibáztatjuk hát azokat, akik ezekben az intézményekben nevelődnek, és alkotói pályát terveznek maguknak?

Érdemes ezen a ponton újra elővenni, hogy végtére is mi indokolja „pár ember életének finanszírozását.” Egyrészt ugye a művészeti alapjövedelem nem finanszírozás, hiszen nem lenne képes fedezni egy művész teljes megélhetését. Másrészt pedig, ahogy a korábban hivatkozott Seregi-cikk mondja, az alkotók maradandó, hosszú távú értéket állítanak elő a társadalom számára, ami nem egy az egyben monetizálható. Érdemes lenne tehát a művészeti alapjövedelemre ténylegesen úgy tekinteni, ahogy Seregi maga is rámutat, mint előfinanszírozásra. A társadalom számos intézményt bevezetett, amelyek nem azonnal forintra váltható értéket eredményeznek a társadalomnak – de ezt a Mércén talán nem is szükséges hosszan bizonygatni. Vagy akkor jó lenne, ha feltennénk a kérdést: a szerzők szerint a művészeti alkotás nem eredményez társadalmi értéket? De akkor miért járunk Kurtág-koncertre, beszélgetünk Nádasról és Jancsóról, vagy találkozunk össze egy Ladik-performanszon?

Vagy az elitizmussal nehezen vádolható Nancy Fraser budapesti előadásán, ahol maga a kritikai sztárszerző jelentette ki, hogy nem feladata akadémikusként azokhoz szólni, akik számára az általa és körülötte létrejövő diskurzus nem hozzáférhető, mert a tudományosság egyszerűen nem így működik. Ennek fényében a következő felvetés megintcsak pikáns: „Gyakran készülnek itt külföldi forrásokból radikális, munkásokról de nem munkásoknak szóló művek. A végeredmény, hogy 200 értelmiségi megnéz egy darabot a belvárosban pl. A USAID vagy német állami pályázatok által finanszírozva, és mindez gyakran az Amazonban, Starbucksban vagy autógyárakban foglalkoztatott dolgozótársaink pénzéből van finanszírozva.” Ugyanez mondható el arról a zárt akadémiai közegről, ahol a szerzők államilag fenntartott intézmények pozícióiban ülnek. Így, ha állításukat elfogadjuk, valójában önmagukra értelmezve is igaz: „[a]kármilyen radikális is a tartalom, a folyamat extraktív, és egy privilegizált réteg számára csoportosít át erőforrásokat, hogy inkább alkossanak a társadalomról, mintsem hogy megváltoztassák azt.”

Csúsztatások ezek mind: ha mindenképpen a gyárakban dolgozó munkások adóforintjait féltik a szerzők, miért nem az adórendszerről szól a cikkük? Az ugyanis, hogy miből származnak a kultúrára fordított források, illetve a társadalmi újraelosztásban cirkuláltatott juttatások, nem a kultúrafinanszírozás, hanem az adórendszer problémája. Ennek csupán egy szelete a művészeti mező. Ráadásul idekeverik a Trump által egyébként is bedarált USAID és a nyugat-európai neoliberális soft power kulturális támogatásait is:

érdemes ezeket is kritizálni, ahogy ez már megtörtént a Mércén, de így idevetve ez is csak inszinuáció, az alkotók hangulatkeltő „összenyugatozása”, kiszolgáltatottságuk kinevetése.

A művészek éppen azért kényszerülnek rá az ilyen támogatások megpályázására, mert állami források nem állnak rendelkezésükre. Ha pedig piaci alapon szeretnék eljuttatni művészetüket az emberekhez, akkor csak egy szűk, privilegizált réteghez jutnak el – és ezért is kritika éri őket. Mint egyébként a civil társadalom is, amely az elmúlt évtizedben elvérzett volna a USAID, az olajvagyonból finanszírozott norvég alap, a német állam és német pártok támogatásai nélkül. Ahol ezek az írások megjelennek, a Mérce, szintén évről-évre részesül ilyen forrásokból.

Mit várunk a művészettől?

A politikai antiintellektualizmus korszakában élünk, melyben populista összemosásokkal indulatok szíthatók bármely társadalmi csoport ellen, főleg, ha a csoportot zavarosan definiáljuk, ahogy az az érvelésünket látszólag kiszolgálja. A mindenkori jó művészet hatással van a társadalomra, a gondolkodásunkra, még ha nem is azonnal és közvetlenül. Szabó Bence százados a Partizánnak adott interjújában egyszer csak felidézi, hogy van az a magyar mondás, miszerint „egy bizonyos szint fölött nem süllyedünk bizonyos szint alá”. Ez a „magyar mondás” egy Esterházy-idézet szállóigésedett átköltése a Termelési-regényből, amit a köznyelvben többnyire az elzárkózás, a párbeszéd elutasításának igazolásaként használnak. Szabó Bence százados esetében azonban az intézményesített igazságtalanság és elnyomás elleni felszólalás értelmében hangzik el. Számomra ebben a történetben kristálytisztán megjelenik az igazság kimondásának bátorsága: a foucault-i parrhészia történelmi jelentőségű pillanata ez, amelyben egy népi hőssé váló közszolga egy kortárs író gondolatainak segítségével példázza erkölcsi hitvallását. Ez szép, ez érték. Kihatással van az életünkre. Akkor is egy kultúrában élünk, ha a hétköznapokban nem így érezzük.

A művészetnek vannak jelentőségteljes momentumai. Épp ezt kéri viszont számon a nyolcadik pont, megint csak a művészet működését félreértelmezve: „a nap végén a művészek is emberek, és a gazdaság, a klíma, a gondoskodás és a fasizálódó politika válságaiban nem csak szakmájukon, hanem emberi voltukon keresztül is érintettek. Azaz, ha valaki a művészeknek akar jót, akkor végső soron a válságok eredőjét, a tőkés termelési módot kell felszámolnia. A művészeti alapjövedelem azonban nem megoldás a globális fegyverkezésre, a globális felmelegedésre vagy az összeomló gondoskodási rendszerekre.” (8. pont). Ismét ugyanannál a tautológiánál tartunk: a kapitalizmus által generált problémák kizárólag a kapitalizmus felszámolásával oldhatók fel. Ez az érv, mint azt már korábban kifejtettem, nem támogatja azt sem, hogy az anyák kapjanak GYED-et, GYES-t, a családok családi pótlékot, az állásukat elvesztők munkakeresési támogatást, a gyermeküket otthon ápoló családtagok az őket megillető juttatásokat, hiszen ezek mind nem jelentenek megoldást a globális fegyverkezésre, a klímaválságra, az óceánok savasodására és végső soron a Nap mint égitest várható kihűlésére. Ez komoly? Ez tényleg egy baloldali véleménycikk? Egyetlen csoport elleni hergelés az összes többivel szemben?

Körvonalazódik tehát a cikkben egy olyan művészet, amely egyrészt nem termel értéket (s így a maréknyi alkotó eltartása a szerzők szerint nem az állam feladata), másrészt a művészeti mező problémáinak kihívásaira adott válaszoknak gyakorlatilag megváltást kellene hozniuk a Föld összes problémájára – csak akkor lesznek elfogadhatóak.

Adja magát a kérdés, hogy a szerzők vajon milyen kultúra- és művészetfogalomban gondolkodnak: „azt akarjuk, hogy a művészek forradalmi gondolataiból forradalmi gyakorlatok legyenek, ha azt akarjuk, hogy ne pusztán társadalmi témákról szóló »jó műalkotások« jöjjenek létre, hanem rendszerszintű társadalmi változás is következzen belőlük” (9. pont). A művészet tehát oly hatalmas, hogy azt várják tőle, hogy hozza el a forradalmat, de magát a gyakorlatot  nem hajlandók anyagilag támogatni.

A művészeti alapjövedelmet pedig úgy állítják be, mintha a rászorulók zsebéből venné ki a pénzt, mintha csődbe vinné az országot, holott nagyságrendileg elenyésző tételt jelentene bármely ország költségvetésében.

Az imént idézett instrumentalizáló felfogás nem sokban különbözik a szélsőjobb kultúrkampfos rögeszméitől: úgy kell átalakítani a kultúrát, hogy az kiszolgálja a politikai vágyképeinket. Csak éppen az a probléma, hogy ez sovány kultúrafogalom, a művészet pedig sem fogalomtörténeti szempontból, sem pedig a gyakorlati valóságban nem ezt jelenti. A művészet, ahogy korábban kifejtettem, közvetetten hat, nem elvárható, hogy a művészet eszközei által történjen meg a forradalom. Bevonható a mozgalmi folyamatokba, a forradalomnak lehet kulturális keretrendszere, gyakorlatainkat felruházhatjuk művészeti-esztétikai-irodalmi-zenei többlettel – de fordítva nem működhet, mert azt propagandának hívjuk. Nem a művészet fog a forradalomhoz elvezetni, hanem a konkrét cselekvés, a szervezeti munka, a társadalomépítés, a mobilizáció. E folyamatban pedig a művészet a közösség kötőszövetévé, felhajtóerejévé válhat.

Feltétel nélküli alapjövedelem (FNA) és a megvalósult utópia

A művészeti alapjövedelem szószólói egyetértenek a feltétel nélküli alapjövedelemmel, senki nem állította, hogy ez ne így lenne. (10. pont) A művészeti alapjövedelem ennek egy olyan kísérleti megvalósítása, amely egy olyan csoportot támogat, ahol a piaci termelés logikája nem összeegyeztethető a folyamattal, amelyben a művészeti értékteremtés megvalósul, egy olyan csoportot, amelynek munkája nincs megfizetve. Inkább fordítva tenném fel a kérdést: aki ezt nem támogatja, mégis hogyan tud érvelni a FNA mellett?

„Most komolyan? Ez a maximum, amit el tudunk képzelni utópiának?” – kérdezik a szerzők, csak épp a művészeti alapjövedelem nem utópia, hiszen van olyan EU-s ország, ahol most vezetik be 2000 művész számára. Másrészt ha valami, hát maga a cikk bizonyítja pontról pontra a képzelőerő teljes hiányát: mind a tíz sommás ellenérv a fájdalmasan leegyszerűsítő gondolkodás béklyóiba ragadt bele.