Hogy ne maradj le, értesítünk a nap 1-2 legfontosabb cikkéről a Mércén. Jöhet?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

A kulturális TAO rövid története

2011 óta  számos vita született a társasági adó-kedvezmény fejében nyújtható támogatásokról, a köznyelvben csak  TAO ként emlegetett rendszerről, mind politikai-ideológiai és gazdasági-fenntarthatósági, mind színház-szakmai megközelítésből. Mi is írtunk már arról, hogy az egész konstrukció elhibázott abban az értelemben, hogy kiváltképp alkalmas forintmilliárdok ellopására, miközben a vállalatok számára a törvényben megjelölt kezdeményezések támogatására az volt a motiváló erő, hogy ez csökkentette adóalapjukat, vagyis kevesebb társasági adót kellett befizetniük.

Az állam rengeteg közpénzről mondott le a vállalatok (és persze a támogatottak) javára, ha azok a törvényben leírtaknak megfelelően támogattak többek között színházi társulatokat,  filmeket vagy épp sporttevékenységeket (a kedvezményre jogosító támogatások köre ennél jóval szélesebb).

Október végén azonban Gulyás Gergely bejelentette, hogy a kormány megszünteti a voltaképpen legális adóelkerülésnek és a kultúra támogatásának ezt a kombinációját (milyen szörnyű, hogy ez ugyanazzal a gesztussal letudható). Ezért érdemes a(z egyébként igen fontos) ideológiai alapú kritikánál továbbmenni, és megnézni, hogy mi a kontextusa a történetnek, milyen érdekek mentén, miért volt szükség a bevezetésére, illetve milyen következményei lehetnek a kormány döntésének. Avagy kik nyernek és kik buknak valójában?

A bevezetés hivatalos oka logikusan az volt, hogy extra támogatáshoz juthassanak a színházak, ez azonban nem tudott tisztán megvalósulni, hiszen reakcióként az önkormányzatok megnyirbálták a társulatok támogatásának mértékét, így sok esetben nem arról volt szó, hogy plusz forrásból gazdálkodhattak a TAO által, hanem részben más aktorok kerültek a támogató szerepébe.

A TAO-t egyébként a nettó jegyárbevétel mértéke alapján lehetett igénybe venni, 80%-osan, tehát 100 egységnyi eladott jegy után 180 egységnyi pénzből tudtak a támogatottak gazdálkodni. Ezek magától értetődően utólagos támogatások, tehát például a 2015-ös bevételek alapján a következő évben, 2016-os szerződéskötéssel folyósították az összegeket. Ez azért is jelent problémát, mert ahogy Bérczes László rendező, fesztiválszervező is kifejtette Rónai Egonnál az Egyenes Beszédben, sokan előre felvették a hitelt, ő például a lakására az Ördögkatlan fesztivál miatt, mert rengeteg projektbe nem is lehet belevágni, ha nem kalkulálnak előre a TAO-val.

Bérczes László elmondta, hogy az is nagy probléma lehet, hogy amíg vidékre, falvakba például el tudtak jutni a helyi kultúrházakba fontos előadások, a TAO kiesése miatt a társulatok kénytelenek lesznek megemelni a produkciók árát. Vélhetően szegényebb, hátrányos helyzetű falvak lakóinak túl sok más lehetősége nincsen ilyen darabokat megtekinteni. Innentől kezdve félő, hogy ezek az előadások vélhetően a (budapesti) értelmiségi közegekbe szorulnak, ha egyáltalán megmaradhatnak bárhol is.

Mivel a kormány elrekesztette ezt a pénzforrást, és csak homályosan utal arra, hogy az EMMI hatáskörébe fog tartozni a színházak támogatása, ahol már nem csak gazdasági, hanem „szakmai” ellenőrzés, megfontolás is lesz, hogy „egyenlőbb” legyen a rendszer. Konkrét víziót azonban senki nem vázolt fel, ezért egyértelmű a pánikhangulat az egész szakmában, drasztikus jegyáremelések, a társulatban dolgozók béréből való lefaragások várhatóak. Vannak, akik adományokat várnak, Máté Gábor pedig a Katona Kamra esetleges bezárásával riogatja a nézőket.

Látni kell, hogy nincs értelme a társulatokat morális alapon hibáztatni a különböző támogatási formák elfogadása és felhasználása miatt, és az egész helyzet a legsúlyosabban a kis, független társulatokat érinti, akik sem tisztán a piacról nem tudnának fennmaradni, de az állam sem kezeli bármilyen szempontból kiemelt intézményekként őket.

Felmerülhetnek persze olyan kérdések, hogy a piactól való függetlenség vagy az államtól való függetlenség-e az „igazi autonómia”; hogy van-e értelme „rendszerkritikus” művészetet csinálni a rendszer részeként, de a mai magyar kontextusban ezt kizárólag elméleti síkon lehet megtenni.

A művész voltaképpen kulturális munkás, értéket teremt. Végzettsége, tanulmányai és / vagy önképzése révén alkotások, kulturális termékek előállításához ért, ebből a tevékenységéből tud és akar megélni. És bár hiába nem bíznák rá sokan a biciklijüket sem a Nemzeti Kulturális Alapra, az Emberi Erőforrások Minisztériumára, vagy azt gondolják, hogy a piaci szereplőknél való lobbizás, vagy a rájuk való támaszkodás a TAO-rendszeren keresztül igen megkérdőjelezhető forma, nincsenek más lehetőségek az intézmények fenntartására és a dolgozók kifizetésére.

Alternatív megoldások persze felmerülnek, Pintér Bélánál horribilis összegekért árulnak támogatói jegyeket, akik ezt megvásárolják, elsőként tekinthetik meg az előadásokat, a Szkéné pedig frappáns levelet intézett nézőihez a törvény eltörlésének a társulatra vonatkozó fejleményeiről. Azonban sok akadályba is ütközhetnek ezek a befoltozási kísérletek: Magyarországon méreteiből fakadóan egyszerűen nem lehet hosszútávon és sokaknak a mecenatúrára támaszkodni, ez illúzió. Továbbá a jegyáremelések még jobban csökkentik a magasművészethez való egyenlő hozzáférés lehetőségét.

De mik is voltak azok a visszaélések, amelyek miatt érdemes lett volna felülvizsgálni a törvényt, illetve pontosabb ellenőrzési szempontrendszert kialakítani a támogatást igénybe vevőknél? A csalások különféle módozatairól számos újságcikk született, a G7 sorozata említi pl. Megyeri László ügyét, aki közgazdászból lett színházi ember, és részt vett 2008-ban és 2011-ben a vonatkozó törvények kidolgozásában is. 5,6 milliárd forintnyi közpénzt csaltak el kamuszínházak, melyekhez több ponton kapcsolódott Megyeri, akiről több színházvezető úgy nyilatkozott, hogy a törvény bevezetése után felkereste őket, hogy felajánlja céges kapcsolatrendszerét.
Csalások történtek vélhetően fiktív külföldi előadások kapcsán is, pedig ezeket kifejezetten könnyű lett volna ellenőrizni, ha ez érdekében állt volna bárkinek, a megszüntetett Előadóművészeti Iroda és a NAV együttműködésében például valószínűleg  akadálymentesen meg lehetett volna oldani. 2014-ben a Magyar Narancsban írtak arról, hogy irreális jegybevételekről szóló mexikói és dubai számlák tűntek fel az Előadó-művészeti Irodának, így akkor módosult is a törvény. Sor került ún. „dramatizált koncertekre” is, ahol zenekarok, zenés produkciók tudtak lenyúlni pusztán azzal a trükkel pénzeket, hogy valamilyen történeti ívet találtak ki a koncert mögé, például R-GO – Egy legenda története, így az már zenés színházi produkciónak minősült. Akadtak további bevett technikák, amelyekkel sok millió forintot el lehetett lopni, de valószínűsíthetően szigorúbb ellenőrzéssel kiszűrhetőek lettek volna. Az ATV reggeli műsorában nyilatkozó Ullmann Mónikát idézve,  nem kellett volna úgy eltörölni ezt a lehetőséget, hogy bár a kormány ígéri, de konkrétan nem mutatja fel az ezt felváltó alternatívát, hanem a hibákat, hézagokat befoltozni.

A Színház folyóirat márciusi tematikus TAO-számában olvasható annak a kerekasztal-beszélgetésnek a lejegyzése, melyben Lőrinczy György (volt NKA-alelnök, az Operettszínház akkori igazgatója), Gáspár Máté (volt ügyvezető, Krétakör), Nemcsák Károly (igazgató, József Attila Színház), Szabó György (művészeti vezető, Trafó) vitatkoznak arról, hogy milyen hatása lett a TAO támogatási rendszernek a színházi előadásokra, társulatokra nézve szakmai szempontból.

Látszik-e, hogy a nézőszám határozza meg a következő évi támogatást, elkezdtek-e a színházak változtatni bármin is azért, hogy a plafonig vigyék a jegyeladásokat? „Kommercializálódott-e” a színház?

Már az is problémás, hogy ezeket a kérdéseket nem önmagában lehet felvetni, hanem gazdasági kényszerítő erők határozzák meg a narratívákat, váltják ki egyáltalán a vitát. Hogy ezeket az igen fontos szakmai, elméleti diskurzusokat a fennmaradáshoz nélkülözhetetlen támogatási formák alakítják.

Ilyen kultúrharcos időkben persze azért is joggal aggódnak a társulatok, hogy amíg a kulturális TAO nem állami szervekre bízta a döntéseket arról,  hogy ki érdemel támogatást és ki nem, vélhetően most ez várható, ami a független színházakat illeti, de a kevésbé kérdéses helyzetben lévő kőszínházak számára is problémás, hogy nem kommunikálja a kormány az alternatívát.

Gulyás Gergely szavai, miszerint a kormánynak nincs érdekeltsége a kultúrharcban, nemcsak Szakács Árpád hírhedt Magyar Idők-beli cikksorozata miatt adnak okot a szkepszisre, hanem konkrétan Orbán Viktor is érintette a kultúrharcot tusványosi beszédében, ahol kijelentette, hogy szeptembertől változások várhatóak. (Gulyás Gergely egyébként mindenki megnyugtatására azt is hozzátette, hogy a sportok támogatásánál nem tapasztaltak visszaéléseket.)

Költői tehát az a kérdés, hogy vajon a kormánynak szándékában áll-e olyan társulatok támogatása, melyek előadásaikban az aktuális hatalommal szemben is kritikusak olykor – mint ahogy ez a színház egyik alapvető feladata is –, továbbá olyan értékek megjelenítését és terjesztését tűzik ki célul, melyek nem tartoznak a Fidesz-kormány egyébként csak fiktíven létező elvi-kulturális alapvetései közé.

További, a szövegben hiperlinkkel nem szereplő források:

https://index.hu/kultur/2018/11/27/kultur-tao_megszuntetese_eloado-muveszeti_tao-tamogatas_szinhazak_tamogatasa_torvenymodositas/

https://piacesprofit.hu/kkv_cegblog/a-tao-tamogatasrol-kozerthetoen/

https://hvg.hu/kultura/20110627_elfogadtak_eloado_muveszeti_torveny

https://24.hu/kultura/2018/10/25/most-mar-biztos-megszunik-a-kultur-tao/

https://hvg.hu/itthon/20181022_A_tao_megszunhet_a_szinhazak_tamogatasa_nem

Olvass tovább!