A TISZA párt választási programjában elég konkrétan szerepel a vagyonadó bevezetésének ígérete: „Egymilliárd forint feletti vagyonokra bevezetjük az 1%-os vagyonadót.”^[1]. A választási győzelem után nyilván sokakban felmerült, hogy a kétharmados többséget megszerző párt esetleg visszatáncol a vagyonadó bevezetésétől, de hogy komolyan gondolják, azt nem csupán Magyar Péter tette egyértelművé („C’est la vie” – üzente Magyar azoknak a milliárdosoknak, akiknek nem tetszik a vagyonadó)–, hanem az is, hogy egy hónappal az új kabinet megalakulása után az első vagyonadó-tervezetet már tárgyalták is a miniszterek.

A közbeszédben is előkerül egy és más a vagyonadóval kapcsolatban, ezekre szeretnék részben reagálni. A 24.hu hírportálon jelent meg egy hosszabb elemző írás, amely tisztességes elemzése a témának, mégis van pár gondolat benne, amit érdemes megvizsgálni és kiigazítani, mert visszatérő, ám félreértésből fakadó elemei a vagyon megadóztatását kritizálóknak.

Kettős adóztatás?

Az első állítás, amit vizsgálunk, az a kettős adóztatás teória: „A tőkekiáramlást súlyosbíthatja, ha a kormányzat nem kerüli el a kettős adóztatást. Vagyis, ha már egyszer megadóztatják Magyarországon a vagyonosok esetében az osztalékot, a kamatjövedelmet, az árfolyamnyereséget és az ingatlanokat, akkor az nem elfogadható , hogy még egyszer ugyanezekre a javakra rátesznek egy vagyonadó címkét.” – írja a fent említett cikkben a szakértő, aki bizonyára remek adótanácsadó, de ha a fenti mondatot komolyan gondolja, akkor csapnivaló közgazdász.

A közgazdászok ugyanis tudják, hogy három dolgot lehet adóztatni: a vagyont, a jövedelmet és a forgalmat.

Az elsőre létező hazai példák (igen, van vagyonadó Magyarországon, csak nem ez a hivatalos neve) az építményadó és a gépjármű-teljesítményadó, a másodikra a személyi jövedelemadó, vagy a társasági nyereségadó, a harmadikra az általános forgalmi adó és a jövedéki adó (stb.)

Kamatadó, illetve osztalékadó a mai magyar adórendszerben nincs, a jövedelmek, beleértve a tulajdonosi és munkajövedelmeket egyaránt 15%-os adókulccsal adóznak. A vagyon és a vagyonból származó jövedelem az adóztatás két, egymástól elkülönülő tárgya. A közérthető példával: van egy házam, ami egy vagyontárgy, ez után építményadót fizetek, a vagyontárgyam által termelt jövedelem a kiadásból származó nettó bevétel, ami után pedig jövedelemadót fizetek. Nincs kettős adóztatás, az egyik adónem a vagyont terheli, a másik a jövedelmet.

Hogy a vagyonosok több adót fognak fizetni és magasabb lesz az adóterhelésük, ha a meglévő adónemek mellett központi vagyonadót is fizetniük kell, az igaz – ez a cél –, de ez nem kettős adóztatás. A központi vagyonadó mellett a helyi építményadó fenntartása, fennmaradása az egyetlen, ami kettős adóztatást eredményezne, ez viszont roppant egyszerűen megoldható probléma: a központi vagyonadó kötelezettségből levonhatóvá kell tenni a helyi vagyont terhelő adókötelezettséget – és kész.

Mi lesz a NER-ben meggazdagodottakkal?

A másik állítás, hogy a „a vagyonadó-tervezet nem tesz különbséget azok között, akik évtizedek alatt, életük munkájával, illetve azok között, akik az elmúlt 3-4 évben az állami beszerzéseken szerezték a vagyonukat.” Nos bár a jog tényleg nem tesz különbséget, az adóztatás közgazdaságtana mégis, még ha ez a különbségtétel csupán a háttérben zajló közgazdasági folyamatok okán keletkezik is.

A háttér a következő: aki a piacon szerzett, piaci viszonyok között működtetett tőkéjét (ez is a vagyon egy formája) működteti tovább (nem NER-tőke), annak ez a tőke továbbra is jövedelmet termel, amely jövedelemből kényelmesen kifizeti magára a tőkére (vagyonra) kirótt adókötelezettséget. A NER-tőke jövedelemtermelő képessége viszont a poszt-NER állapotban töredékére zsugorodik (akár el is tűnik, lásd pl. Lounge-csoport), a felhalmozott vagyonra kivetett adó megfizetése emiatt nehézségbe ütközik, akár lehetetlenné is válik. A halmozódó köztartozás fedezete pedig maga a vagyon, amit az állam egy idő után a tartozás behajtásának aktusával elvehet, teljesítve egyébként azt a megfogalmazott célt, hogy a közpénzből felhalmozott vagyon visszakerüljön a köz birtokába.

Hát a külföldiekkel?

A külföldiek magyarországi vagyonával és annak adóztatásával kapcsolatban – és legyen ez a bónusz tisztázó kifejtés – csak annyit, hogy a felvetést sem értem, miszerint a külföldi tulajdonos ne fizetne adót.

Mivel a vagyonadó tárgya maga a vagyon (assets), teljesen mindegy, hogy ki a tulajdonos, ebben az esetben egyszerűen nem számít az állampolgárság.

Igen, a német és holland háztulajdonosok is fizetnek építményadót, sőt a magyar rendszámú személyautó tulajdonosa esetében sem kérdezi meg a NAV az állampolgárságot, amikor kiküldi a gépjármű teljesítményadóról a határozatot.

Végül még egyszer arról, hogy mi is a helyzet a „tisztességesen” megszerzett, felhalmozott vagyonokkal, miért is indokolt adóztatni a vagyon Magyarországon?

Először is azért, mert bár sok vagyont nem NER-vagyonként azonosíthatunk, ez még nem garancia arra, hogy „tisztességesen” jutott hozzá a gazdája. Nem véletlenül szerepeltetem a tisztességes szót idézőjelek között. Vajon tisztességes vagyonszerzés volt a spontán privatizáció során megszerzett vagyon? Tisztességes volt a kárpótlási jegyekkel való zsonglőrködés? Tisztességesen megszerzett-e a „jókor volt jó helyen” eredetű vagyon?

Tisztességes-e a tisztességtelen szabályok mellett megszerzett vagyon?

Magyarországon az 1980-as évek végétől kezdve egészen a NER végéig zajlott – kisebb-nagyobb intenzitással és különböző eszközök igénybevételével – köztulajdon/közvagyon magánosítása. Az eredeti tőkefelhalmozás korára sok minden elmondható, de azt, hogy ez a felhalmozás módozataiban általában tisztességes szokott lenni, merészség lenne kijelenteni. (Ez természetesen nem zárja ki, hogy egyes esetekben valóban tisztességes úton történt a vagyonosodás, lásd Max Weber protestáns tőkése, lásd még Benjamin Franklin Advice to a Young Tradesman című munkája.)

Másodszor azért, mert a nagy vagyon, a mesés gazdagság forrása csupán kis részben a tulajdonos ügyességének és rátermettségének eredménye. Nagyobb részben a társadalmi viszony terméke, amely viszonyok létrehozója és fenntartója a politikai közösség. Hogy mást ne mondjak, a hazai magas tőkejövedelmek oka elsősorban a relatíve alacsony munkajövedelmekben keresendő, és nem a hazánkban az azt működtető tőkések zsenialitásában.

Az alábbi ábra a bérhányad alakulását mutatja, vagyis a munka, mint termelési tényező részesedését a megtermelt jövedelemből (GDP), százalékban kifejezve. Magyarországon tizenhat év alatt nagyjából 10%-ot zsugorodott a munka részesedése, míg Szlovákiában körülbelül ennyit növekedett. A legfrisseb, 2025-ös adatok szerint ez északi szomszédunknál 54%-s részesedéshez, míg Magyarországon 48,8%-hoz; a referenciaként a táblázatba betett Ausztria esetében ugyanez az arány 64,6%, Törökországban pedig  35,5% (forrás: United Nations Economic Commission for Europe). Nem kell tehát messzire mennünk, ha meg akarjuk érteni, hogy miért alacsony a magyar háztartások egy főre jutó jövedelme vagy fogyasztása. A válasz nagyon egyszerű: mert relatíve alacsony a munkások, a foglalkoztatottak (a munka) megtermelt értékből való részesedése. A tőke részesedése pedig relatíve magas.

Végezetül pedig had emlékeztessek mindenkit, de különösen a (sok) milliárd forint vagyonnal rendelkező honfitársainkat arra, hogy saját tulajdonból való nemeslelkű felajánlás a köz számára nem csak egy ókori hagyomány, a leiturgia intézménye (amely gyakorlása során a gazdag polgár magánvagyonából közösségi javak keletkeztek, pl. egy hadihajó felszerelése – triérarkhia; lásd bővebben Németh György: A Polisok Világa, Polányi Károly: Kereskedelem, piacok és pénz az ókori Görögországban, vagy akár Arisztotelész: Az athéni állam), de nagyszerű magyar hagyomány is: gróf Széchenyi István birtokainak egy éves jövedelmét ajánlotta fel a nemzet javára, egy magyar tudós társaság megalapítására. Ugyan, hát mi ehhez képest egy kis vagyonadó? Semmi.