Augusztus 7-én lépett hivatalba Kolumbiában az a Gustavo Petro, aki júniusi megválasztását követően immár hivatalosan is az ország történelmének első baloldali elnökévé vált. Nem sokkal ezután pedig Brazíliában kezdetét vette az idén októberben esedékes elnökválasztás kampánya is, amelynek során az országot korábban már két cikluson át (2003-2011) nagy sikerrel vezető és ugyancsak baloldali Luiz Inácio Lula da Silva mérkőzik meg a jelenlegi szélsőjobboldali elnökkel, Jair Bolsonaróval.

Lula – jelen állás szerint erősen valószínű – győzelmével olyasmi történne, ami Latin-Amerika történelmében eddig példa nélküli volt: a régió hat legerősebb gazdaságának (Argentína, Brazília, Chile, Kolumbia, Mexikó és Peru) mindegyike valamilyen baloldali irányzatot képviselő elnök, illetve politikai erő vezetése alá kerülne. Gustavo Petro beiktatása és a közelgő brazil elnökválasztás mindezek fényében kellő apropót szolgáltatnak arra, hogy áttekintsük, és némileg kontextualizáljuk az elmúlt évek folyamán kibontakozó latin-amerikai baloldali fordulatot, egyúttal pedig feltegyük a kérdést: valóban egy „új pink tide”-nak lehetünk szemtanúi a régióban?

Hogyan lett a pink tide utáni jobboldali fordulatból újra baloldali hullám?

1998-ban a venezuelai Hugo Chávez választási győzelme egy valóságos lavinát indított el az ezredforduló környékének Latin-Amerikájában, amelynek során valamivel több mint fél évtized alatt a térségbeli országok túlnyomó részének vezetését különböző baloldali rezsimek vették át. Ez volt az ún. pink tide (magyarul „rózsaszín hullám” vagy „rózsaszín dagály”), mely megkülönböztető elnevezés ugyanakkor nem csupán a szóban forgó vezetők és politikai formációk közel egy időben, egy régiós trend keretében történő hatalomra kerülését hivatott jelölni.

Ennél lényegesebbnek bizonyultak ugyanis a 2000-es évek latin-amerikai baloldali kormányait ilyen vagy olyan mértékben összekötő általános ügyek és célok: a neoliberális hegemóniával való szembehelyezkedés és a 21. századi szocializmus megvalósítása, az amerikai imperializmus elutasítása, illetve általánosságban az Egyesült Államok dominálta nemzetközi rendszerrel szembeni kritika, továbbá a gazdasági és politikai integráció előmozdítása Latin-Amerikában.

Az ezredfordulót követő csaknem másfél évtized során a pink tide kormányai komoly eredményeket értek el, többek között

• a szociális ellátórendszerek kiépítését és a szegénység visszaszorítását illetően (kihasználva az energiahordozók és nyersanyagok világpiaci árában ekkortájt bekövetkező robbanást, az ún. commodity boom-ot);
• olyan alkotmányos reformok végrehajtásában, amelyek a gyarmati múlt örökségének felszámolását, s olyan több évszázadon át elnyomott, kirekesztett csoportok emancipációját szolgálták, mint a különböző őslakos nemzetek;
• a regionális integráció terén, amely összekapcsolódott az ekkoriban már globális nagyhatalmi ambíciókat dédelgető Brazília felemelkedésével is.

A gyakorlatban azonban a pink tide kormányai több vállalásukkal (pl. a térségbeli országok gazdasági szerkezetének diverzifikálása, környezeti kérdések) is adósok maradtak, valamint az idő előrehaladtával több esetben feszültségek alakultak ki a politikai elit és a baloldali fordulatban annak idején kulcsszerepet játszó népi és őslakos mozgalmak között. Mindezt tetézte, hogy a 2010-es évek első fele, illetve azok közepe tájt végképp lecsengett a commodity boom, nehéz helyzetbe hozva ezzel a túlnyomórészt még mindig a nyersanyagok és energiahordozók exportjára alapozó latin-amerikai gazdaságokat.

Eközben – felismerve a kínálkozó politikai lehetőséget – a csaknem egy évtizedig perifériára szorult jobboldali erők is aktivizálódtak. A hazai – és nem ritkán külföldi – tőkecsoportok által támogatott jobboldal hol választásokon (pl. Argentína, 2015), hol a „korrupcióellenesség” álcája mögé bújva és amerikai titkosszolgálati segítséggel (Brazília, 2018), hol pedig egyenesen puccsal (Bolívia, 2019) szerezte meg a hatalmat. A 2010-es évek végéig tehát erősen úgy festett, hogy a baloldali hegemóniát egy jobboldali fordulat válthatja fel a régióban. A tény, hogy ma mégis a baloldal újbóli előretöréséről beszélhetünk Latin-Amerikában, alapvetően két fontosabb szempontnak köszönhető:

1. A pink tide politikailag, társadalmilag, és gazdaságilag is olyan új helyzetet teremtett a térség országaiban, amely a tőkepárti, a gazdaságba történő állami beavatkozást minimalizálni akaró és rendszerint USA-barát jobboldali erők számára lehetetlenné tette egy, az ezredforduló előtti neoliberális status quo-hoz való visszatérés lehetőségét.
2. Az utóbbi évek globális válságai (köztük a koronavírus-járvány és az annak nyomában érkező gazdasági krízis, a fokozódó klímaválság vagy az Ukrajnában zajló háború), illetve azok „helyi lecsapódásai” nehéz helyzetbe hozták a regnáló jobboldali kormányokat, esélyt kínálva ezzel a baloldalnak.

Az aktuális latin-amerikai folyamatok esetében a jelenleg is hivatalban lévő mexikói elnök, Andrés Manuel López Obrador (akire gyakran csak AMLO-ként hivatkoznak) 2018-as győzelme „nyitotta a sort”. Őt követte 2019-ben a mérsékelt baloldali Alberto Fernández sikere Argentínában, majd 2020-ban az egy évvel korábban puccsal eltávolított Evo Morales pártjának, a Mozgalom Szocializmusért (Movimiento al Socialismo, MAS) választási győzelme Bolíviában, Luis Arce vezetésével. 2021-ben Peru és Chile, illetve Honduras következtek: míg  a két andoki ország közül előbbiben Pedro Castillo nyerte el az elnökséget a júniusi elnökválasztáson, addig utóbbiban Gabriel Boric győzedelmeskedett decemberben,  Hondurasban pedig Xiomara Castro személyében a közép-amerikai ország nemcsak egy baloldali vezetőt, de egyúttal az ország történelmének első női államfőjét választotta meg.

Mindezek „betetőzése” volt idén júniusban a kolumbiai elnökválasztás, ahol a már említett Gustavo Petro személyében a dél-amerikai államban először nyert baloldali elnök. A felsoroltak fényében az új latin-amerikai baloldali hullám kapcsán egyértelműen Lula da Silva esetleges októberi győzelme tehetné fel végképp a pontot az i-re. De „összeállnak-e” az elmúlt évek baloldali sikerei egy olyan átfogó és bizonyos ügyek mentén legalább egy minimális szinten egységes folyamatba, mint amilyen a pink tide volt?

Hasonlóságok és eltérések

Amennyiben a 2000-es évek latin-amerikai eseményeit, illetve az utóbbi négy év történéseit összevetjük, úgy több hasonlóságot, de legalább ugyanennyi eltérést is felfedezhetünk. Az egyik legalapvetőbb átfedés az egyes politikai vezetők és pártok/mozgalmak szerepét illető kontinuitás: gondolhatunk itt például Lula mellett a pink tide alatt Argentína elnökeként szolgáló Cristina Kirchnerre, aki most Alberto Fernández mellett tölti be az alelnöki posztot, vagy a MAS-ra Bolíviában, amelynek színeiben korábban Evo Morales vezette csaknem másfél évtizeden át az országot, most pedig egykori gazdasági és pénzügyminisztere, Luis Arce teszi ugyanezt. Az ezredforduló környéki, valamint a mostani baloldali hullámot így az említett politikusok és pártjaik/mozgalmaik, továbbá az általuk képviselt ügyek egy bizonyos fokig mindenképpen összekötik.

A második, ennél is fontosabb tényező, hogy a pink tide-hoz hasonlóan ezúttal is számos esetben jól beazonosítható az alulról szerveződő tömegmozgalmak akár több éven tartó küzdelmének szerepe a baloldal sikereiben. Itt is jó példa egyfelől Bolívia, ahol a 2019-es puccsot követően a MAS-szal szövetséges baloldali és őslakos mozgalmak ellenállása bírta rá az (elvileg) ideiglenes jobboldali kormányzatot arra, hogy ténylegesen megtartsa a már többször elhalasztott választásokat. Emellett mindenképpen meg kell említenünk Chilét és Kolumbiát: előbbinél ugyanis a 2019-ben kirobbant társadalmi felkelés, s az azt követő események (pl. az alkotmányozási folyamat megindítása) során kulcsfontosságú szerepet játszottak a már meglévő és ekkortájt újonnan születő társadalmi mozgalmak (mi sem szemlélteti ezt jobban, hogy maga a chilei elnök, Gabriel Boric is diákmozgalmárként kezdte politikai pályafutását). Kolumbiában pedig Gustavo Petro győzelmét ugyancsak a kolumbiai népnek az ország radikális jobboldali vezetése és konzervatív gazdasági elitje elleni, több éven át tartó küzdelme, illetve Petro baloldali és őslakos mozgalmakkal kötött szövetsége előzte meg.

A jelenlegi és korábbi latin-amerikai baloldali hullám közti hasonlóságot képviseli a fentieken túl az a tény is, hogy miként egykor a pink tide, úgy a régió aktuális folyamatai is globális jelentőségű, a fennálló nemzetközi viszonyokat befolyásoló eseményekkel és fejleményekkel párhuzamosan – helyenként azokkal összefüggésben – zajlanak. Hiszen

míg a 2000-es évek baloldali fordulatát többek között 9/11 és a terror elleni háború kezdete, az USA globális hegemóniájának megrendülése és a – javarészt a kínai gazdasági felemelkedés által pörgetett – commodity boom kísérte, addig a térség mostani történései a globális pandémia, az orosz-ukrán háború és az egyre súlyosbodó nemzetközi gazdasági helyzet „árnyékában” folytak/folynak.

E harmadik hasonlóság viszont egyúttal átvezet minket a pink tide és a kortárs baloldali hullám különbözőségeire is.

A fenti bekezdésben felsorolt példákból ugyanis már első ránézésre kitűnik, hogy azok a nemzetközi politikai és gazdasági folyamatok, amelyekkel Petro, Arce, Boric vagy Fernández szembesülnek, sokkalta kedvezőtlenebbek, mint voltak mondjuk Chávez, Lula, Néstor és Cristina Kirchner vagy Rafael Correa elnöksége idején. Előbbiek közel sem számolhatnak olyan szerencsés feltételekkel, mint annak idején a commodity boom vagy egy töretlenül felfelé ívelő kínai gazdaság által kiváltott egyéb pozitív hatások; helyette a koronavírus-járvány társadalmi és gazdasági utóhatásaival, a globális ellátási láncok szétesése okozta nehézségekkel és az ukrajnai konfliktus, továbbá az Oroszország elleni nyugati szankciós rezsim következményeivel kell megküzdeniük.

Egy, a pink tide és az aktuális baloldali hullám közti másik lényeges eltérés figyelhető meg egyfelől a „résztvevő országok” körét tekintve, másfelől pedig a jelenleg kormányzó vezetők, illetve pártok által priorizált ügyeket illetően. A jelenlegi latin-amerikai folyamatokban ugyanis több olyan ország tölt – vagy tölthet be – fontos szerepet, amelyek a pink tide alatt vagy partikuláris tényezők voltak (pl. Mexikó) az olyan országokhoz képest, mint Venezuela és Brazília, vagy teljesen kimaradtak belőle (pl. Kolumbia). De említést érdemelnek még azok az újonnan fókuszba kerülő – vagy a korábbiakhoz képest hangsúlyosabban megjelenő – ügyek és kihívások is, melyeknek Latin-Amerika kortárs baloldali vezetői közül többen is hatványozottabb figyelmet szentelnek elődjeikhez képest. Ezek közé tartoznak például a klímaválság, a fenntarthatóság, vagy a nemi emancipáció kérdései.

A harmadik meghatározó – s egyben kifejezetten szembeötlő – különbséget az ezredforduló környéki és mostani baloldali hullám között az a tény jelenti, hogy a régió államfői közül egyelőre továbbra sem vállalta fel senki egyértelműen azt a karizmatikus vezetőszerepet, amelyet annak idején a pink tide radikálisabb szárnyán – illetve általánosságban is – Hugo Chávez, míg a mérsékelt oldalon Lula da Silva töltött be. Bár az Egyesült Államokban még június elején megrendezett, a nyugati félteke országainak részvételével zajló Összamerikai Csúcs (Summit of the Americas) esete (ahol Kubának, Venezuelának és Nicaraguának az eseményről történő kizárására hivatkozva számos latin-amerikai ország elnöke bojkottálta a csúcsot) megmutatta, hogy a Latin-Amerika baloldali kormányai közti szolidaritás továbbra is igen erős, azonban az együttműködés és koordináció terén ennél többre volna szükség.

A térség államai közti erősebb kooperáció ugyanis nemcsak az itteni országokat egyaránt érintő kihívásokra való hatékonyabb válaszadást tenné lehetővé, de Latin-Amerika nemzetközi ügyekben történő egységesebb és hangsúlyosabb fellépését is előmozdítaná.

Ugyanakkor egy esetleges regionális vezető fellépésének és az új baloldali fordulatban résztvevő országok számára történő „iránymutatásnak” a legkevésbé sem kedvez, hogy a már említett államfők közül pillanatnyilag többeknek is komoly belpolitikai kihívásokkal, válságokkal kell megküzdeniük. Miközben Gabriel Boricnak a chilei alkotmánymódosító népszavazás és romló támogatottsági mutatói miatt kell aggódnia, addig Peruban Pedro Castillo folyamatos korrupciós vádakkal és egy jobboldal által dominált törvényhozással kénytelen szembenézni, míg Alberto Fernández Argentínáját súlyos gazdasági nehézségek és három évtizede nem látott mértékű infláció sújtják.

Vigyázó szemetek Bogotára vessétek

Ha az eddig elmondottak fényében kellene pálcát törnünk afelett a kérdés felett, hogy az aktuális latin-amerikai baloldali hullámra tekinthetünk-e jelenleg egy „új pink tide”-ként (amelynek keretében – „elődjéhez” hasonlóan – nem csupán baloldali erők közel egyidejű, s egyfajta regionális trendbe illeszkedő kormányra kerüléséről, hanem az említett vezetők és politikai formációk bizonyos közös ügyek mentén való összekapcsolódásáról, illetve egységéről is beszélhetünk), úgy a válasz jó eséllyel „Nem” lenne. Ez azonban nem jelenti egyúttal azt is, hogy mindez ne változhatna meg a közeljövőben, vagy baloldali szempontból ne találhatnánk okot a bizakodásra.

Nem véletlen ugyanis, hogy az utóbbi időkben mind a nemzetközi mainstream sajtóban, mind a rendszerkritikus médiafelületeken egyre nagyobb figyelem irányul Gustavo Petrora – akit én sem ok nélkül emlegettem a cikk folyamán már több ízben is. A baloldali közgazdász és a korábbi M-19 nevű gerillaszervezet egykori tagjának elképzelései és elnökségének esetleges sikeressége motiváló erőként, de leginkább egy új mintaként szolgálhat Latin-Amerika baloldali kormányai és mozgalmai számára régiószerte. Petro szakítana a korábbi chávez-i modellel, vagyis az energiahordozók és nyersanyagok kitermelésére építő extraktivista gazdaságpolitikára, s az így befolyt állami jövedelmek jóléti programokba fektetésére alapuló rendszerrel. Helyette az igazságos környezeti átmenetre, a fenntarthatóságra és a magasabb hozzáadott értéket képviselő, diverzifikált gazdasági rendszer kialakítására helyezné a hangsúlyt.

Az Új Egyenlőség egy közelmúltbeli, ugyancsak a kolumbiai eseményeket taglaló podcast-adásában Lenti Attila mindezek kapcsán többek között arról beszélt, hogy Gustavo Petro „életnagyhatalommá” tenné Kolumbiát, azaz jelentős mértékben építene az ország biológiai sokféleségében és természeti kincseiben rejlő lehetőségekre (pl. ökoturizmus). Ezzel összhangban az új államfő véget vetne hazája kőolajkitermeléstől és -értékesítéstől való függésének, az emiatt kieső bevételeket pedig a kolumbiai társadalom leggazdagabb osztályainak intenzívebb megadóztatása révén fedezné.

De a fentiek mellett a regnáló latin-amerikai baloldali kormányok számára fontos tanulságokkal szolgálhat Petro azon pragmatizmusa is, amelynek segítségével – az eddigi jelek szerint – sikerült a törvényhozásban egy széles koalíciót létrehoznia az őt támogató szövetség, a Pacto Histórico (Történelmi Paktum), illetve a különböző liberális és jobbközép politikai erők között. E koalíciónak létfontosságú szerepe lehet az elnök elképzeléseinek megvalósításában.

Kiemelendőek továbbá egyfelől Gustavo Petronak a vidék felzárkóztatására és a mindenki számára elérhető, jó minőségű oktatás, illetve egészségügy megteremtésére irányuló tervei, másfelől pedig a kolumbiai történelem során lényegében mindvégig kirekesztett, kizsákmányolt csoportokkal, az őslakossággal és az afro-kolumbiaiakkal kötött szövetsége.

Petro elnöksége ugyanakkor nemcsak odahaza mutathat utat a kortárs latin-amerikai baloldalnak, hanem a regionális együttműködés és a tágabb értelemben vett külkapcsolatok terén is. A kolumbiai államfő klímaváltozás elleni küzdelmet, igazságos környezeti átmenetet és egy fentartható, egyenlőbb gazdasági berendezkedést hangsúlyozó nézetei értő fülekre találhatnak olyan vezetők esetében, mint Gabriel Boric vagy – egy őszi elnökválasztási győzelmet követően – Lula da Silva.

A felsorolt ügyek ezáltal könnyen olyan, a térség jelenlegi baloldali kormányait összefogó aktuális kapcsokká válhatnak, amelyek a közeljövőben kiforrottabb és szorosabb regionális kooperációhoz vezethetnek. Emellett Gustavo Petro és a venezuelai elnök, Nicolás Maduro nemrégiben megállapodtak arról, hogy helyreállítják a két ország között korábban mélypontra jutott diplomáciai kapcsolatokat. Nem kizárható tehát az sem, hogy Petro – jobboldali elődjeihez képest – jóval konstruktívabb attitűdje új lendületet adhat az immár hosszú évek óta húzódó venezuelai válság megoldását célzó törekvéseknek is.

Végezetül pedig érdemes megemlíteni az Egyesült Államok és Kolumbia kapcsolatainak jövőbeli sorsát is. Az andoki ország ugyanis a múltban mindvégig az USA legszilárdabb latin-amerikai szövetségeseként funkcionált, különösen fontos szerepet töltve be az amerikaiak ún. „drogok elleni háborújában” (’war on drugs’). Gustavo Petro azonban júniusi megválasztását követően hamar jelezte, hogy – az addig igencsak aszimmetrikus viszonyok helyett – egy új alapokra helyezett, partneribb viszonyt képzel el a két ország között. Mindez a későbbiekben akár egyfajta „látleletként” is szolgálhat arra, hogy Latin-Amerika államai miként fogalmazhatják újra kapcsolataikat az utóbbi évtizedekben a „hátsó udvarában” is mind több befolyást veszítő Egyesült Államokkal.

Összességében tehát elmondható, hogy habár a mostani latin-amerikai baloldali hullám a közelmúltig több szempontból is „elmaradt” a pink tide-tól, Gustavo Petro elnöksége – kiegészülve Lula da Silva várható győzelmével az októberi brazil elnökválasztáson – végre meghozhatja azt a várt áttörést, amely révén a régió jelenlegi baloldali fordulata „felnőhet elődjéhez”.

Petro sikeres kormányzása ugyanis egyrészt segíthet meghaladni a chávez-i modellt, illetve felülkerekedni annak hibáin, másrészt a kolumbiai államfő nemcsak „élére állhat” a régióban zajló folyamatoknak, de a zászlajára tűzött ügyek (pl. fenntarthatóság, harc a klímaváltozás ellen) immár képesek lehetnek erőteljesebben is összekapcsolni az elmúlt években inkább „széttartó” módon tevékenykedő baloldali kormányokat, harmadrészt pedig a térség  folyamatai akár egy új időszak kezdetét is jelenthetik az USA és Latin-Amerika közti kapcsolatokban.