Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

„Ez nem Evóról szól” – fellázadt Bolívia a puccsisták ellen, a sarokba szorított hatalom erőszakkal válaszol

Augusztus 3-a óta a bolíviai dolgozókat, földműveseket és az őshonos lakosságot képviselő hatalmas tömegmozgalmak tartják blokád alatt az ország legfontosabb autópályáit és főútvonalait. A 24 út lezárásával indult mobilizáció egy hét alatt kiterjedt az ország minden részére, augusztus 11-i állás szerint több mint 140 utat tartanak lezárva, a szakszervezeteket tömörítő konföderáció hívására pedig általános sztrájk is kezdődött.

Evo Morales elnököt tavaly novemberben puccsolták meg a hadsereg és szélsőjobbos politikai erők az Egyesült Államok hathatós közreműködésével, a latin-amerikai ország azóta állandósult politikai és gazdasági válságban van. A puccs utáni katonai megtorlások, amelyek több helyszínen a békés tüntetők nyílt mészárlásába csaptak át, egy ideig el tudták fojtani azt a társadalmi energiát, amelyet a Moralest 2006-ban az elnöki hivatalba emelő tömegmozgalmak képviselnek.

Latin-Amerika talán legjobban szervezett népi mozgalma azonban viszonylag rövid időn belül talpra áll, ahogy a puccsisták elleni kiterjedt mozgósítás jelenleg is bizonyítja.

A szikrát az illegitim „ideiglenes” kormányzat által ellenőrzött legfelső választási bizottság (Tribunal Supremo Electoral, TSE) július 23-i döntése jelentette: a hatóság úgy döntött, hogy immár harmadik alkalommal is elhalasztja az elnökválasztások megtartását, ezúttal szeptember 6-ról október 18-ra. A rezsim a koronavírus-járványra hivatkozik indokként, ám a mozgalmak, és Evo pártja, a Mozgalom a Szocializmusért (Movimiento al Socialismo, MAS) szerint mindez ürügy, hogy tovább hatalomban tartsa a népszerűtlen és illegitim kormányzatot.

Hogy miért tekinthető egyértelműen illegitimnek

a Jeanine Áñez által vezetett jobboldali-szélsőjobboldali kormányzat, ahhoz érdemes röviden visszatérnünk Morales eltávolításának körülményeire. A tavaly októberében negyedik elnökválasztását 47% százalékkal már az első fordulóban nyerő (a bolíviai alkotmány szerint amelyik jelölt 10 százalékponttal előzi a második helyezettet, már az első fordulóban megszerzi a győzelmet) baloldali elnököt választási csalással vádolta a szélsőjobboldal, és közben több helyen utcai mozgósításba is kezdett. Az ellenzéki vádaknak adott hitelt az elsősorban az USA által finanszírozott nemzetközi szervezet, az Amerikai Államok Szövetsége (OAS), amely gyorsjelentésében a szavazatszámok elcsalását mutatta ki. Az OAS állásfoglalása nyomán kibontakozó nemzetközi hangokat meglovagolva a hadsereg távozásra kényszerítette Evót, aki előbb Mexikóban, majd Argentínában lelt menedékre. Az események után azonban több egymástól független amerikai kutatóintézet és egyetem (pl. itt, itt és itt), mélyreható elemzése is kimutatta, elhamarkodottak és hamisak voltak az OAS vádjai, amelyek Morales elűzését alátámasztották.

Morales a Twitteren emlékeztette a kormányzatot, hogy a választás dátumának megváltoztatását csak a törvényhozás rendelheti el, nem pedig a választási bizottság, a tiltakozók pedig eleinte a szeptember 6-i dátum megtartását követelték, később pedig egyre hangosabban a puccsista kormányzat távozását is.

2006-os megválasztásakor Evo Morales lett az Bolívia első elnöke, aki az ország többségét adó, évszázadokon át elnyomott őshonos lakosságából származott. A szegény földművelő családban született Evo Kokatermelőként kezdte, majd fokozatosan emelkedett a mezőgazdasági dolgozókat képviselő szakszervezetek hierarchiájában. Népszerűsége a szegényebb bolíviaiak között ma is nagyon magas. (Fotó: Cancillería del Ecuador / Flickr)

A hatóságok július 23-i bejelentése után a szakszervezeti konföderáció, a Central Obrera Boliviana (COB), illetve az őshonos lakosság és agrárnépesség érdekiért küzdő mozgalmakat tömörítő Egységpaktum (Pacto de Unidad) nagy utcai megmozdulásokat szervezett július 28-ra. Ezen 72 órás ultimátumot adtak a rezsimnek, hogy visszaállítsa a választás eredeti időpontját. Miután ez elmaradt, augusztus 3-án megkezdődtek az egész országra kiterjedő útlezárások és sztrájkok.

A nem is annyira lopakodó szélsőjobboldali diktatúra

Ahogy a puccs utáni tiltakozáshullám idején, a kormányzat most is a karhatalom és a kriminalizáció eszközeihez nyúlt. Fegyveres lázadás szításának vádjával elfogatóparancsot adtak ki a megmozdulás legfontosabb vezetői ellen, Leonardo Loza cochambabai szakszervezeti vezető és a COB főtitkára, Juan Carlos Huarachi ellen, de a MAS egyik képviselője is így járt. Arturo Murillo belügyminiszter a hadsereg bevetésével is megfenyegette a tiltakozókat, akik egyébként nincsenek felfegyverezve, és semmilyen erőszakos cselekedetet nem követtek el. Kedden Murillo rátett még egy lapáttal korábbi fenyegetéseire, amikor kamerák előtt úgy nyilatkozott, hogy a tüntetők lelövése lenne a „politikailag helyes” megoldás.

A társadalmon belüli erőviszonyokra kiváló példa, hogy a vádemelés után Leonardo Loza megüzente a belügyminiszternek, menjen szépen Cochabambába és tartóztassa le őt, ha annyira szeretné. Ez a vidékies régió számít ugyanis az ellenállás egyik központjának, a lakosság körében a MAS és Morales népszerűsége itt 80-90 százalékos, az alulról építkező mozgalmak pedig talán itt a legszervezettebbek. Egy letartóztatási akció itt gyakorlatilag kivitelezhetetlen lenne, még brutális karhatalmi fellépéssel is.

Ugyan a rendőrség több helyen is erőszakosan lépett fel a békés tüntetőkkel szemben, és letartóztatásokat is végrehajt, az erőszak egy részét inkább szélsőjobboldali, faji felsőbbrendűséget hirdető oligarchák – például a puccs egyik főszereplője, az elnökválasztásokon is induló Fernando Camacho – által vezetett paramilitáris egységeknek szervezte ki. A már ősszel is vérengzéseket végrehajtó szabadcsapatok már most is intéztek támadásokat a tüntetők ellen, a mozgalmi vezetők azonban további támadásoktól tartanak.

Félelmük nem alaptalan, Camacho és más prominens paramilitáris vezető is figyelmeztette a kormányt, ha nem nyomja el a tüntetéseket, ők maguk veszik kezükbe a dolgokat. Szerdán a védelmi miniszter is a széljobbos paramilitáris egységeket méltatta, mondván, tudják ők mit csinálnak, üzenetet kell küldeniük Bolíviának.

Luis Fernando Camacho az európai felmenőkkel rendelkező oligarchák által uralt Santa Cruz tartományban, gazdag családban született. Hosszú ideig vezette a Unión Juvenil Cruceñista névre hallgató fasisztoid paramilitáris csoportot. Fontos szerepe volt Evo 2019-es megbuktatásában. Camachóról és az egész világot behálózó szélsőjobboldali kapcsolatairól angol nyelven itt olvasható átfogó cikk. (Fotó: Luis Fernando Camacho / Facebook)

A rezsim másik fegyvere az álhírterjesztés: a kormányzati tisztviselők azzal vádolják a demonstrálókat, hogy útjába állnak a mentőknek és orvosi szállítmányokkal, és ezzel emberek életét veszélyeztetik a járványhelyzetben. A közösségi média azonban tele van felvételekkel, amelyek bizonyítják, a tiltakozók szabad utat biztosítanak ezeknek a járműveknek. A Cochabamba tartománnyal határos Chapare területén aktív őshonos szövetség, a 6 Föderáció a napokban sajtótájékoztatón is visszautasította a kormányzat hazugságait, és szabad utat garantált az egészségügyi járműveknek.

Mindenesetre Áñezék nem tágítanak, és az ügyészség útján azt is bejelentették, emberek egészségének veszélyeztetése miatt büntetőeljárást készülnek varrni Morales és pártjának elnökjelöltje, Luis Arce nyakába is, méghozzá terrorizmus és népirtás vádjával

A tiltakozáshullám első hetének végén az ideiglenes államfő tárgyalóasztalhoz hívta az elnökválasztás összes indulóját, illetve a szakszervezeti és őshonos vezetőket is. A meghívást azonban néhány kisebb jobboldali jelöltet leszámítva senki nem fogadta el, így Áñez végül csak saját magával konzultált. A COB főtitkára, Juan Carlos Huarachi döntését úgy indokolta, a korábbi tárgyalási kísérletek bizonyították, a kormányzat nem megegyezésre törekszik, és nem hajlandó garanciákat adni a választás tisztaságát illetően.

Jeanine Áñez kevéssé ismert ellenzéki szenátorból vált a Morales utáni ideiglenes kormányzat arcává. A koronajárvány és a brutális gazdasági visszaesés nyomán terve, hogy legitim választásokon maradhasson államfő, szertefoszlott. (Fotó: Jeanine Áñez / Facebook)

Márpedig mind a mozgalmak, mind a MAS jelöltje enyhített az álláspontján: ugyan tisztában vannak azzal, hogy a népszerűtlen kormányzat az időhúzással saját pozícióit próbálja bebetonozni és a baloldal győzelmi esélyeit csökkenteni, nem zárkóznak el az október 18-i dátumtól sem. Annyit követelnek csupán, hogy azt alkotmányos módon, a törvényhozás szavazatával jelöljék ki, és további halasztásra ne legyen lehetőség.

A mozgalmak újra lendületben

Ugyan utolsó mandátuma idején Morales és a MAS népszerűsége mérséklődött, az ország többségét adó őshonos földművelők és munkások körében még mindig magabiztos támogatottságnak örvend. Szociális és gazdaságpolitikai reformjai milliókat emeltek ki a szegénységből, büszkeséget és megbecsültséget adtak az évszázadokon keresztül elnyomott vidéki őshonos lakosságnak, akik az ország történetében először egyenlő állampolgárként kezdhettek élni. Morales ráadásul végig kiküszöbölte más latin-amerikai országok makrogazdasági gyengeségeit, így látványos gazdasági növekedést is produkált, amelyből egyébként az európai felmenőkkel rendelkező helyi oligarchia is profitálhatott.

A figyelemre méltó újraelosztás ellenére Morales alapvetően nem bolygatta az ország gazdasági berendezkedését és tulajdonviszonyait, így erős és egységes oligarchafront nem is alakult ki vele szemben.

Az első kampánya során ígért földreform, amely jelentős veszteségeket okozott volna az oligarchiának, el is maradt, részben ez is magyarázza, hogy az őt hatalomba emelő mozgalmi és választói bázis erodálódni is kezdett.

(Világ)gazdasági és kulturális tétek

Bolívia a világ legnagyobb lítiumtartalékával rendelkezik, a lítium világpiaci értéke pedig folyamatosan növekszik az akkumulátorok terjedésével. A Latin-Amerikát saját „hátsó udvaraként” számon tartó USA pedig szeretné garantálni, hogy kizárólagos ellenőrzése van ezen stratégiai források fölött. Morales bűne a helyi jobboldal és Washington szemében nem is annyira újraelosztó politikája, hanem a tény, hogy nyersanyag-export helyett inkább helyben szerette volna megkezdeni a lítium feldolgozását és ezzel az országon belül tartani a feldolgozási lánc által generált plusz érték egy részét. Sőt mindezt kínai együttműködéssel képzelte el. Igaz, Morales ezt az elképzelését sem követte igazán következetesen, de még így is kihívást jelentett arra a gyarmatosítás óta érdemben nem változott gazdasági mechanizmusra nézve, amely a nyersanyagokat és természeti erőforrásokat kitermeli a periférián, de a feldolgozást már a centrumban végzi el, és így a gazdasági tevékenység profitja is itt képződik meg. Ez a kitermelési mód a periférián csupán egy vékony, de szupergazdag és aránytalanul befolyásos oligarcharéteget eredményez, azoknak a csoportját, akik a nyersanyagok eladását bonyolítják, a társadalom széles többsége pedig ezekből a javakból sem részesül.

Bolíviában ez az oligarcharéteg főként az európai származású fehérek közül kerül ki, így az osztálykülönbségek és a faji hierarchiák egymásra épülnek. Morales elűzése után a szélsőjobboldal elsősorban épp az őshonos többséget emancipáló szimbolikus-politikai vívmányok ellen intézett támadást, megkérdőjelezve az őshonos nép jogát a közügyekben való részvételhez.

Ellentétben Hugo Chávez venezuelai országlásával, Evo nem számolta fel saját mozgalmi bázisát, a különböző tömegszervezetek meg tudták őrizni az autonómiájukat, és nagyrészt ez magyarázza, hogy a szélsőjobboldali offenzíva ellenében számottevő erőt tudnak felmutatni a Morales-évek társadalompolitikai vívmányainak védelmében. A mostani mozgalmi koalícióban olyan nagy szervezetek is helyet foglalnak, mint a COB szakszervezeti konföderáció, amely sosem volt Morales koalíciójának része, de a napokban csatlakozott az őshonos ajmarák között nagy tiszteletnek örvendő Felipe Quispe is, aki 2005-ben Evo ellen indult az elnökválasztáson, és kormányzását „indián arcú neoliberalizmusként” ítélte el. Most úgy nyilatkozott, ez a harc nem Evoról, hanem a puccsista rendszer megdöntéséről szól. (A mozgalom történetéről és Morales kormányzásáról itt írtunk bővebben.)

A puccsisták tehát mindeddig a legjobbat hozták ki az erős bolíviai népi mozgalmi közösségből.

A tervük feltehetően nem ez volt. A nyáron készült közvélemény-kutatások elsöprő többsége Morales kiszemelt utódjának, Luis Arcenek az előnyét mutatták, de stagnáló/csökkenő számai egy második forduló lehetőségét is felvetették. A kormányzat úgy számolhatott, az idő nekik dolgozik, és minél tovább halasztják a választásokat, annál tovább erodálódik a baloldal tábora.

Az is szerepet játszhatott, hogy az ideiglenes elnök, aki maga is indul a választásokon, csak a 15 százalékos tartományban mozog, harmadik-negyedik helyen, Arce és a jobboldali Carlos Mesa mögött.

A közgazdász végzettségű Luis Arce Evo Morales kormányaiban gazdasági és pénzügyminiszterként tevékenykedett, így neki is nagy szerepe volt az újraelosztó gazdaságpolitika gyakorlatba ültetésében. Karizmája azonban jelentősen elmarad Moralesétől. (Fotó: Flickr / Casa de América)

A mostani tiltakozások mindenesetre jelenleg nem sok jót jelentenek a puccsista politikai erők számára. Ha tiszta demokratikus megmérettetésre kerül sor, nehezen elképzelhető olyan forgatókönyv, amelyben bármelyik képviselőjük is megnyerné a választásokat.

Az egyetlen forgatókönyv, amelyben hatalmon maradhatnak, az az erőszak még széleskörűbb alkalmazása, vagyis a diktatúra bekeményítése. A mozgalmakat képviselő Kawsachun rádiócsatornának adott interjújában Morales pár napja arról beszélt, értesülései szerint a bolíviai hadsereg két fegyverekkel megrakott repülőt kapott az Egyesült Államokból, és egy második puccsra készül katonai-civil kormányzat bevezetésével.

Ezt a forgatókönyvet szorgalmazza egyébként a támogatottsági listák végén kullogó Camacho is, aki azért kifogásolta a választások elhalasztását, mert csak októberig tolták, nem pedig meghatározatlan időre.

A jobboldal tehát konkrétan gúnyt űz a bolíviai demokráciából és a társadalom jólétéből. Ami különösen gyomorforgató, hogy mindezt a demokrácia jelszavai alatt, a magát „szabad világnak” mondó USA és nyugati országok helyeslése mellett – Washington érdekeit képviselő OAS a most zajló demonstrációkat is elítélte – teheti.