Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Argentínában elsöprő, Uruguayban keserédes győzelmet aratott a baloldal

Ahogy azt már szombati cikkünkben jeleztük, túl nagy meglepetésre nem kellett számítani a vasárnapi argentin elnökválasztáson, minden a papírforma szerint alakult, a baloldal négy év kihagyás után visszatérhet az elnöki hivatalnak otthont adó Casa Rosadába (Rózsa ház). A baloldal által 15 éve irányított Uruguayban szintén első helyen végzett a kormányzó Széles Front (Frente Amplio), ám itt szoros második fordulóra is sor kerül november 24-én.

82 százalék fölötti választói részvétel mellett (Argentínában kötelező a szavazás) a vasárnapi választások bizonyították: az argentin társadalomnak elege van a jobboldali gazdaságpolitikából.

A 2003 és 2015 között is kormányzó peronista baloldal ugyanis már az első fordulóban megnyerte az elnökválasztást, Alberto Fernández a voksok 48 százalékát szerezte meg – és ezzel már az első fordulóban győzött.

A cégvezetőből politikussá avanzsáló, 2015 óta kormányzó Mauricio Macri csak a voksok 40 százalékát szerezte meg. Az évtizednyi balos-populista kormányzás után hatalomba kerülő Macri a gazdaság rendebtételét ígérte annak nyitottabbá tételével és nemzetközi befektetések vonzásával. Ehelyett a macrismo 50 százalékot meghaladó éves inflációt, 30 százalék fölötti szegénységi rátát és az ország történetének legnagyobb, 56 milliárdos dolláros IMF-hitelét hagyta maga után.

A választások estéjén mind Fernández, mind Macri békés, kompromisszumkész hangot ütött meg, hétfő reggel már le is ülnek egy kávé mellett megbeszélni a stabil átadás-átvétel lebonyolítását. Ennek egyik magyarázata, hogy a peronista-antiperonista polarizációt nem engedheti meg magának az ország, a 100 milliárd dolláros szuverén adósság és erősen instabil gazdasági helyzet másfajta hozzáállás követel.

Mi az a peronizmus?

A koherensnek csöppet sem mondható argentin politikai áramlat nevét Juan Domingo Perón, az országot 1946 és 1955 között vezető, majd a hetvenes évek közepén háromnegyed évre – haláláig – újra elnöknek választott politikusról kapta, aki sokak szerint a modern populista politizálás egyik őstípusa. Perón társadalmi bázisát a munkásság és a népi rétegek adták, ám politikája nehezen beilleszthető a bal-jobb koordináta-rendszerbe. A társadalmi igazságosságot, gazdaság és politikai függetlenséget zászlajára tűző Perón olyan korporatista állammodellt vezetett, amely a tőke és munka viszonyát nem konfliktusosan, hanem az állam által mediálva képzelte el. A szegények és dolgozók felemelése mellett a nacionalizmus is erősen jelen volt politikájába.

Halála után a peronizmus még széttartóbb mozgalommá vált, amely erősen rányomta bélyegét az argentin politikára, képviselői mind a jobb-, mind a baloldalon megtalálhatók.

Emellett a Fernándezék győzelme – bár magabiztos – nem lett akkora, mint a felmérések előrevetítették. Az augusztusban rendezett országos előválasztásokon a baloldali jelölt több mint 17 százalékot vert Macrira, ez az előny mostanra 8 százalékra apadt, és a törvényhozási választásokon is a várakozáson felül teljesített a jobboldal.

A két tábor országprojektje közötti ellentét azonban így is nagyon látványos. Miközben Macri az eddigi politikájának folytatását, kvázi a megkezdett strukturális átalakítások beérését ígérte, addig Fernández az elmúlt négy évben újra megugrott szegénység csökkentését ígérte, és olyan válságkezelést, amelynek árát nem az átlagemberek fizetik meg. A nemzetközi piacok megnyugtatása érdekében jelezte: a 100 milliárd dolláros adósságállományt nem mondaná fel, de mindenképp újraütemezné a törlesztést.

Fernández jó jelöltválasztás volt a baloldal számára, ugyanis a hosszú ideig a jelöltségre esélyesnek tartott exelnök, Cristina Fernández de Kirchner sokkal erősebben polarizálja a társadalmat, és a gazdaság szereplői is jobban bíznak Fernándezben. Ráadásul CFK több korrupciós ügyben érintett – ahogy egyébként Macri is.

Kirchner mindenesetre alelnökként tér vissza, és sok elemző szerint a háttérben ő fogja a szálakat kézben tartani.

Mostani győzelmük azonban jelzi, hogy a baloldal csökkenő latin-amerikai szerencséje megfordulóban van, és a kontinens legfontosabb államaiban – Chilében, Kolumbiában és Brazíliában – uralkodó neoliberális jobboldal most ellensúlyt kap Latin-Amerika harmadik legnagyobb gazdaságában.

A szomszédos Uruguayban szintén nyert a baloldal, amely itt azonban másfél évtizedes kormánypozícióból indult neki a mérkőzésnek. Daniel Martínez, a kormányzó pártszövetség jelöltje 40,4 százalékot szerzett, így a második fordulóban kell megmérettetnie magát november 24-én.

Bár legsikeresebb kihívója, a jobboldali Nemzeti Párt (Partido Nacional) színeiben induló Luis Lacalle Pou a maga 29,8 százalékos eredményével jelentősen lemarad Martíneztől, utóbbi mégsem lehet nyugodt a második forduló előtt. A jobboldali pártok jelöltjei ugyanis együttesen több szavazatot kaptak. A konzervatív Colorado Párt jelöltje 12,9 százalékot, a nemrégiben alapított szélsőjobboldali Cabildo Abierto (Nyílt Fórum) pedig picivel több mint 11 százalékot szerzet.

A második fordulóba be nem kerülő két jobboldali párt jelöltje már a választás estéjén megüzente támogatóinak: a második fordulóban voksoljanak Lacalle Pou-ra. Utóbbi maga is jelezte, amennyiben nyer, koalíciós kormányzásra készül, az őt támogató többi párt bevonásával. Hiába végzett másodikként Lacalle Pou egyébként a győztesek örömével beszélt urnazárás után, ráadásul utolsóként szólalt fel a jelöltek közt, ami hagyományosan a győzteseknek kijáró hely.

Bár mind gazdasági, mind politikai szempontból szabad, stabil és szolidáris ország, az elmúlt időszakban jelentősen megnövekedett a bűnözéséi ráta az országban, és a szomszédos Argentína és Brazília válságai a gazdaságára is kihatással voltak.

A rendpárti retorikát használó jobboldal előretörése így nem meglepetés, ahogyan az sem, hogy minden tizedik választópolgár az „uruguayi Bolsonaróként” emlegetett szélsőséges ex-katonatisztre, Guido Manini Ríos-ra szavazott. A szigorú, fegyveres rendőri fellépést szorgalmazó, illetve a hetvenes évekbeli katonai diktatúráról pozitívan nyilatkozó politikussal a szélsőjobboldal felkerült az uruguayi politika térképére.

A választással egyidőben népszavazást is tartottak a rendőrség hatásköreinek bővítéséről, illetve az erőszakos bűncselekményekre kiszabható büntetések szigorításáról, ez azonban nem szerezte meg a választók többségének támogatását, így elbukott.

A november 24-i második forduló előtt komoly kampányvitákra lehet számítani Uruguayban, ahol Martínez baloldali programjával szemben a privilegizált politikuscsaládból származó Lacalle Pou (apja volt államfő, anyja volt szenátor) pedig a megszorítások szükségessége, illetve konzervatívabb társadalompolitika (pl. a fűlegalizáció és melegházasság visszafordítása) mellett fog kampányolni.

(via El País)

Olvass tovább!