Sorsfordító választásra készül Kolumbia. A dél-amerikai államban május 31-én kerül sor az elnökválasztás első fordulójára, ahol a tét, hogy az ország történelmének első baloldali kormányzatát adó Történelmi Paktum (Pacto Histórico) szövetség folytathatja-e a 2022-ben megkezdett kormányzást, avagy a kolumbiai államot az elmúlt két évszázadban uraló jobboldali elitek térhetnek-e vissza a hatalomba. Az ország alkotmánya értelmében a leköszönő elnök, Gustavo Petro nem újrázhat, a baloldal részéről ezúttal Iván Cepeda mérkőzik meg az államfői székért, aki a felmérések szerint az első forduló favoritjának számít. Ha azonban Cepeda nem szerzi meg a voksok legalább 50%-át, úgy június 21-én második fordulóra kerül sor, ahol is a progresszív jelöltnek várhatóan valamely radikális jobboldali elnökaspiránssal kell megküzdenie.

A kolumbiai baloldal múltjáról és a hatalomhoz vezető útjáról, a Petro-kormányzat mérlegéről, Cepeda győzelmi esélyeiről és a jobboldali kihívókról, valamint az esetleges washingtoni beavatkozás veszélyeiről Donka Atanassova Iakimova szociológussal, a Történelmi Paktum országos politikai vezetésének tagjával és a bogotái városi tanács képviselőjével beszélgettünk. Az interjúra a Rosa Luxemburg Alapítvány által a brazíliai São Paulóban május 13-16. között megrendezett „Good Night, Far Right” című konferencia margóján került sor, amelyen a Mérce is képviseltette magát.

Kezdjük talán elsőként magával a kolumbiai baloldallal! Mit kell tudnunk történelmükről néhány évtizedes távlatban? 

Kolumbiában a társadalmi mozgalmak és a mindennapi társadalmi struktúrák építése, akárcsak az alapvető jogokért folytatott küzdelem, hosszú múltra visszatekintő, jelentős folyamat. Az országnak ugyanis hagyományosan olyan államapparátusa és kormányzatai voltak, amelyek sosem törődtek az emberekkel. A kolumbiai nép emiatt képessé vált arra, hogy saját párhuzamos struktúrákat, társadalmi intézményeket hozzon létre, amelyek révén hozzáférést biztosíthat magának a mindennapi életben szükséges alapvető jogokhoz, mint például az oktatás, az egészségügyi ellátás vagy a víz.

Ugyanakkor van egy rendkívül erős baloldali hagyomány is, egészen az 1920-as évekig, a Forradalmi Szocialista Párt (Partido Socialista Revolucionario, PSR) létrejöttéig visszanyúlóan. Ismétlődő tapasztalat, hogy nagyjából 10-20 évente mindig nyílt arra lehetőség, hogy a kolumbiai baloldal felépítsen magának egy erős pártot. Rendre akadt azonban két fő probléma.

A belső kihívás az volt, hogy sosem volt könnyű egységet teremteni a baloldal különböző és igen sokféle csoportja között. Az ország egyes régiói számos dologban eltérnek a gondolkodás- vagy az életmódjukat tekintve. A másik kihívás, hogy a politikai elit mindig is rendkívül erőszakos volt, és a történelem során rendre igyekezett szó szerint „eltüntetni”, azaz nem ritkán egyenesen meggyilkolni az ellenfeleit. A történelmünket sok szempontból meghatározza az elitek által táplált politikai erőszak, például mészárlások vagy felbérelt paramilitáris csoportok képében. Rengeteg tapasztalat van a 30-as, 50-es, 70-es és 80-as évekből egyaránt, hogy a paramilitáris osztagok miként tettek arról, hogy a baloldal és a népi mozgalmak képviselői ne férhessenek hozzá az intézményes politikai hatalomhoz, vagy hogy a földkérdéssel és a különféle alapjogokkal kapcsolatos társadalmi követelések ne kerülhessenek napirendre.

Kolumbiában tehát egy jelentős, ám bizonyos értelemben kegyetlen múltja van a baloldalnak, de az emberek kitartóak, kreatívak és képesek arra, hogy folytassák és erősítsék a küzdelmeiket még a legrosszabb pillanatokban is.

Hol volt a fordulópont? Mi volt az a mérföldkő vagy folyamat, amely végül megnyitotta az utat a baloldal számára az intézményes politikai hatalom felé?

Ez egy többlépcsős folyamat volt. Fontos tapasztalat egyrészt 2006-ban a Demokratikus Pólus (Polo Democrático Alternativo, PDA) esete, amely megkísérelte egységbe tömöríteni a baloldalt és a társadalmi mozgalmakat. Ez egy igen nehéz időszak volt, Álvaro Uribe (2002-2010) elnöksége alatt, aki vezéralakja volt a már említett erőszakos kolumbiai eliteknek, és közeli kapcsolatokat tartott fent a jobboldali paramilitáris erőkkel. A Demokratikus Pólus kísérlete végül nem ért el sikert, részben a politikai vezetésen belüli, főként Gustavo Petro és a hagyományos baloldali pártok vezetői közti feszültségek miatt, részben pedig a kormányzati hatalom megszerzése stratégiai vitáinak okán. Ez tehát egy elszalasztott lehetőség volt, de nagyon tanulságos is.

A 2022-es győzelemhez vezető folyamat másik lényeges tényezője volt az a fajta politikai és vezetői tapasztalat, amelyre a baloldal képviselői a helyi intézmények, például az önkormányzatok és egyes, főképp az északi régiókbeli nagyvárosok irányítása során tettek szert. Maga Petro például Bogotá polgármestere volt, de a baloldal már őt megelőzően is adott két polgármestert a fővárosnak.

Emellett a kolumbiai baloldalon belül egy régóta húzódó vitás kérdés volt a kormány és a baloldali gerillaszervezetek [mindenekelőtt a Kolumbiai Forradalmi Fegyveres Erők, a FARC (Fuerzas Armadas Revolucionarias de Colombia) – NGM] közötti békefolyamat ügye. Voltak, akik a békefolyamat támogatása mellett foglaltak állást, míg mások elutasították azt, mondván, hogy a gerillák valójában terroristák, akikkel nem lehet tárgyalni. 2016-ban viszont békemegállapodás született az akkori Santos-kormány (2010-2018) és a FARC között, ami nemcsak a kolumbiai társadalom, de a mi szempontunkból is alapvető változásokat hozott. Egyfelől megszűnt az a korábbi probléma, hogy a politikai baloldalt sokan összekötötték a gerillákkal, és ezért nem engedték volna, hogy részt vegyünk a demokratikus életben. Másfelől az emberek rájöttek arra, hogy hiába ért véget – vagy legalábbis hagyott alább – a konfliktus a kolumbiai állam és a FARC között, a problémák mégis velünk maradtak: az éhezés, az egyenlőtlenségek vagy az emberi jogok kérdése.

Mindez változásokat indított el a 2010-es évek második felében: ismét előtérbe kerültek olyan ügyek, mint a földkérdés, az élelmiszertermelés, a parasztság helyzete, vagy a vidéken uralkodó egyenlőtlenségek. Ennek következtében a társadalmi mobilizáció is új erőre kapott. A paraszti és a diákmozgalmak különösen fontosak lettek, előbbiek bementek a városokba is, így nekik hála az ottani lakosság pontosabb képet kezdett kapni arról, hogy mi történik vidéken. Majd jött a Covid, és a járvány közepén, 2021-ben óriási mobilizáció kezdődött az ország több mint tíz nagyvárosában – köztük Bogotában és Caliban –, az akkor egyre erőteljesebb rendőri zaklatások és túlkapások ellen. A fiatalságnak meghatározó szerepe volt ebben a társadalmi mozgósításban.

A helyzetet fokozta, hogy az épp hatalmon lévő jobboldali elnök, Iván Duque (2018-2022) egy olyan új adóreformot lengetett be a Covid-válság alatt, amely a társadalom szegényebb rétegeinek az adóterheit is növelte volna. Az emberek viszont azt mondták, hogy nem hajlandók több adót fizetni, mert már így is rettentő nehéz helyzetben vannak. A 2021-ben  zajló társadalmi mobilizáció során a baloldal még országos sztrájkot is hirdetett az adóreform ellen, amely ugyan a járvány miatt nem volt teljesen hatékony, de mégis jelentős szereppel bírt. Hiszen a sztrájk és a csaknem 7 hónapon át tartó társadalmi felkelés megmutatta, hogy változás ment végbe, és az emberek immár elutasítják azt a politikai elitet, amely az elmúlt évtizedekben rendre rossz döntéseket hozott a nép kárára.

A 2021-es események során, illetve azok hatására pedig létrejött egy új baloldali egység a Történelmi Paktum formájában, amelynek elnökjelöltjeként Petro a második fordulóban, ha kevéssel is, de megnyerte a 2022-es elnökválasztást.

Mit tekinthetünk a Petro-kormányzat legnagyobb eredményeinek az elmúlt négy évből? Vannak-e olyan területek, ahol többet is lehetett volna tenni?

Az mindenképp elmondható, hogy voltak nehézségeink. Az egyik fő problémát a hagyományos politikai elit beágyazottsága jelentette: a kormányzatot és az állami intézményeket ugyanis mindig az elitek működtették, a saját érdekeiknek megfelelően. Meg kellett találnunk a módját annak, hogy miként tudjuk a meglévő állami és intézményi struktúrákat elkezdeni úgy használni, hogy azok immár a többség érdekében tett vállalásainkat szolgálják. A másik probléma az volt, hogy Petro úgy vélte: a hagyományos politikai elit egyes csoportjai – a liberálisok vagy a „nyitottabb gondolkodású konzervatívok” – részesei akarnak lenni a baloldal által kezdeményezett változásoknak. Az elnök emiatt helyet adott nekik a kormányzatban, méghozzá olyan fontos pozíciókban, amelyek a baloldal tervezett reformjaiban is kulcsszereppel bírtak, például a pénzügyi és oktatásügyi tárcák élén.

Majd másfél év eltelt úgy, hogy ezek a liberális és konzervatív miniszterek tulajdonképpen semmit nem csináltak. Petro sokáig arra törekedett, hogy a különféle politikai pártokkal megegyezésre jusson annak érdekében, hogy az országot közösen, az emberek érdekében fejlesszük. Idővel azonban kiderült, hogy a korábbi elit tagjai egyáltalán nem érdekeltek a kormányzat által tervezett változásokban, így a ciklus első másfél évét követően kivonultak a kormányból. Ez politikai válságot eredményezett, mivel gyakorlatilag egyedül maradtunk: a baloldal, a társadalmi mozgalmak és a Petro-féle vezetés. Az emberek pedig megértették ezt a helyzetet. Féltünk, hátha azt mondják majd, hogy „Alkalmatlanok vagytok, nem tudjátok, hogy kell ezt csinálni. Tűnjetek el!”, de ehelyett azt mondták, hogy „Oké, eddig nem hagyták nektek, hogy megvalósítsátok azokat a változásokat, amiket akartatok. Most viszont gyerünk!”

És az emberek elkezdtek kiállni Petro mellett, ami még számunkra is meglepő volt valamelyest, de ők is látták és tudták, hogy a régi elitek megpróbálták elszabotálni a reformjainkat. Szóval nekiláttunk végrehajtani őket egyedül. És a következő két és fél évben elkezdtünk eredményeket felmutatni.

Kisebb földeket tudtunk juttatni a parasztságnak. Nagyjából 150 000 új hallgatói férőhelyet hoztunk létre az állami egyetemeken, és lehetővé tettük, hogy ne kelljen tandíjat fizetni az állami felsőoktatási intézményekben. Előrelépést értünk el az állami nyugdíjrendszer kiépítésében, ami azért is fontos, mert az idősek jelentős hányadának szinte semmi megtakarítása nincs Kolumbiában. Az új reformok révén most már kapnak az államtól egy havi minimumjövedelmet, ami kis összeg ugyan, de ebből már meg tudnak élni.

És itt van a munkaügyi reform is. Az Uribe-korszakban a munkásoktól elvették a túlórapénzt és az éjjeli műszakok után járó extrabért. Ezeket visszaadtuk. Sikerült rendezni  a pályakezdő orvosok bérezésének ügyét is, akiknek karrierjük elején kötelező egy év gyakorlatot végezniük, de eddig ezért egyáltalán nem kaptak fizetést. Most már kapnak. Javítottuk emellett a rendőrök és katonák bérhelyzetét is, és közben visszavágtuk a kongresszusi képviselők fizetését, akik azelőtt rendkívül sokat kerestek.

Az ellenzéki többségű Kongresszus alapvetően nem akarta, hogy a reformjaink közül bármelyik is átmenjen a törvényhozáson. Próbálták blokkolni ezeket, de mi képesek voltunk utcára vinni az embereket, a társadalmi mozgósítás révén nyomást gyakoroltunk több ízben is az ellenzékre, amely így meghátrált. Voltak azonban olyan esetek is, amikor a Kongresszus helyett kormányzati döntésekkel, elnöki rendeletekkel igyekeztünk megvalósítani az ígéreteinket. Ezzel volt egy olyan probléma, hogy az Alkotmánybíróság több esetben vitatta ezek törvényességét, és a jogi csatározások időről időre megnehezítették a dolgunkat.

De mindezek ellenére számos dolgot el tudtunk érni 2022 óta. És azt is elmondtuk az embereknek, hogy négy év nem elegendő, több időre van szükségünk ahhoz, hogy megváltoztassuk mindazt, amit az elitek előttünk 200 éven keresztül csináltak: adjanak nekünk még időt annak érdekében, hogy megvalósítsuk, amit az előző négy évben még nem tudtunk.

A Történelmi Paktum mostani elnökjelöltje Iván Cepeda. Mit kell tudnunk róla, illetve az ő korábbi politikai tevékenységéről? Miért ő a megfelelő jelölt arra, hogy továbbvigye ezt a történelmi projektet?

Iván Cepeda nagyjából 15 éve szenátorként tevékenykedik, de a múltban lett ismert, hogy a Kolumbiában zajló, sok évtizedes belső fegyveres konfliktus áldozatainak egyfajta vezére volt. Azoké az embereké, akik elvesztették a gyermeküket, a családtagjaikat vagy a tulajdonukat ebben a háborúban, vagy mondjuk vidékről a városokba kellett menekülniük bármiféle garancia nélkül. Ő ezeket az áldozatokat képviselte, mindig is a frontvonalban volt, legyen szó akár az idevágó törvényalkotás szorgalmazásáról, akár  a konfliktus áldozatait támogató civil kezdeményezések elindításáról.

Olyasvalakinek ismerik őt, aki őszinte, és nem mellesleg sosem volt érintett semmilyen fajta korrupcióban. Emellett Cepeda általánosságban is rendkívül érzékeny és fogékony az emberek problémái iránt. Azt hiszem, ezek a szempontok együttesen teszik őt ideális jelöltté a Történelmi Paktum és a kolumbiai baloldali projekt számára.

De megemlítendő az alelnökjelöltje, Aida Quilcué is, aki már sok éve a kolumbiai őslakos mozgalom tagja. 2008-ban részt vett abban a 10 napos menetben, amelyet az ország déli részéből szerveztek Bogotába, azzal a céllal, hogy felhívják a figyelmet a szenvedésre, amit ez a belső fegyveres konfliktus okoz a déli régiókban élőknek. Mi több, Aida Quilcué szemtől szemben beszélt Uribe elnökkel arról, hogy békét akarnak, mert a háború csak szenvedést hoz a déli területek lakóinak. Uribe persze nem törődött a kérésével, a párbeszéd számára nagyjából abban merült ki, hogy a gerilláknak és a baloldaliaknak mind meg kell halniuk. Később, a fővárosba szervezett menetet követően Aida Quilcué férjét meggyilkolták, és őt magát is megpróbálták megölni.

Egy hihetetlenül erős nőről van szó, aki szilárdan meg van győződve arról, hogy a Történelmi Paktum által elindított változást és reformokat végig kell vinnünk, mert az embereknek több egyenlőségre, több igazságra és jobb jövedelmekre van szüksége. Ő a hétköznapi, egyszerű emberek megszemélyesítője.

Mi a helyzet a jobboldallal? A közvélemény-kutatások alapján úgy fest, hogy Cepeda ellenfele egy esetleges második fordulóban két markánsan jobboldali elnökaspiráns, Paloma Valencia és Abelardo de la Espriella közül kerülne ki. Ők a jobboldalon belül milyen frakciókat képviselnek? Melyikük lenne az ideálisabb ellenfél Iván Cepeda számára egy potenciális második fordulóban?

Jelenleg valamennyi felmérés szerint az első helyen állunk, az adott közvélemény-kutatástól függően 40-45% környékére mérik a támogatottságunkat. A második helyért verseng a két  említett jobboldali jelölt, közülük Paloma Valencia képviseli a „tradicionálisabb” erőket és eliteket. De la Espriella egy ügyvéd, aki nagyon sok jobboldali paramilitáris jogi védelmét látta el, de olyan korrupt személyekét is, akik bűnszervezetekhez vagy drogkereskedőkhöz kötődnek. Ő ma a jobboldali pártok egyik legnagyobb reménysége Kolumbiában, az új vezért látják benne.

Kettejüknek együttesen olyan 35-38%-uk van, de mi igyekszünk elérni, hogy már május 31-én, az első fordulóban győzelmet arassunk. A második forduló kockázatos számunkra, mert könnyen megeshet, hogy több szavazó áll be a második körbe jutó jobboldali jelölt mögé.

És hogy ki lenne a szerencsésebb ellenfél? Valencia és De la Espriella valahol ugyanannak az éremnek a két oldala. Azonban Paloma Valencia személye talán alkalmasabb lenne a jobboldal számára ahhoz, hogy magukhoz csábítsák azokat, akik szimplán csak Petro ellen akarnak szavazni. Sok ember ugyanis egyetért a baloldal elképzeléseivel, és szimplán csak nem kedveli Petrót, aki gyakran kifejezetten extravagánsan viselkedik. Hozzá képest Valencia egy kiegyensúlyozottabb, „mérsékelt jobboldali” jelöltként pozicionálhatja magát, holott valójában Álvaro Uribe pártjának, a Demokratikus Centrumnak (Centro Democrático, CD) az indulójaként egyáltalán nem tekinthető mérsékeltnek. És mögötte kétségtelenül ott áll Uribe.

Eközben De la Esprielláról, a „maffiaügyvédről” elképzelhető, hogy több ember számára sem lenne szimpatikus, mert sokan azt gondolhatják róla, hogy „őrült”, túl extrém és felelőtlen, ráadásnak ott van az igencsak sötét múltja. Tehát ha sor kerülne egy második fordulóra, úgy lehetséges, hogy ő volna az ideálisabb ellenfél.

De ahogy mondtam: mindent meg kell tennünk azért, hogy már az első fordulóban győzzünk. Ha pedig második fordulóra kerülne végül sor, nem számít, ki lesz a jobboldali kihívó, mindenképp nyernünk kell. Mert ha nem nyerünk, akkor a jobboldal várhatóan le fog bontani mindent, amit eddig elértünk. A kolumbiaiak ugyanakkor igen erős politikai öntudattal rendelkeznek, tudják, hogy mit akarnak és mit nem. És látják azt is, hogy ez a mostani kormányzat az első, amely vállalta a kockázatot, hogy olyan döntéseket hozzon, és olyan lépéseket tegyen, amilyeneket az emberek már évekkel ezelőtt elvártak volna. Én hiszek a kolumbiaiak politikai öntudatában, és abban, hogy segítenek nekünk megnyerni ezt a választást.

A térségben viszont azt látjuk, hogy a jobboldal az utóbbi 1-2 évben újra lendületben van. Erősen konzervatív, néhol szélsőjobboldali erők győzedelmeskedtek a tavalyi választásokon Ecuadorban, Bolíviában, Chilében és Hondurasban. Van-e kiemelt jelentősége ebben a kontextusban a mostani kolumbiai elnökválasztásnak, különösen az év végi brazil választásokat megelőzően?

Normális, hogy az emberek határozottabb döntéseket akarnak látni a baloldali kormányoktól. Néhányuk azonban nem volt képes megfelelni ezeknek az elvárásoknak. Úgy vélem, ez volt a helyzet Argentínában is, ahol a progresszív kormány nem igazán tudott eleget tenni a társadalom igényeinek, emiatt az emberek csalódtak, és kitárták az ajtót valami más előtt. Persze, ami bejött az ajtón, az a lehető legrosszabb választás volt, de ilyesmi előfordul…

A másik dolog, hogy a nemzetközi jobboldal rengeteg pénzt, illetve anyagi erőforrást mozgat Latin-Amerikán belül. Nagyon sok stratégiai erőforrásunk van, például a víz, az energiahordozók vagy az ásványkincsek, amelyek miatt a jobboldali erők úgy érzik, muszáj kontrollálniuk a régiót. Ezeknek a nemzetközi jobboldali pénzmozgásoknak a keretében igen jelentős pénzek jutnak el Kolumbiába is. Múlt héten például arról jelentek meg hírek a sajtóban, hogy De la Espriella tízszer annyit költött eddig a kampány során, mint mi. Ez egy óriási összeg, és fogalmunk sincs, hogy pontosan honnan érkezhet, de annyi biztos, hogy az országon kívülről jön.

Nem kérdés, hogy Trumpnak és elvbarátainak fontos, hogy a jobboldal győzzön Kolumbiában, úgyhogy mindent be is vetnek ennek érdekében. De Luláék számára is kiemelt jelentőségű, hogy odahaza ők győzzenek, sőt, nemcsak Brazíliának, hanem az egész kontinensnek létfontosságú, hogy a következő négy évben a baloldal vezesse az országot. Mert ha nem ők, akkor a szélsőjobboldal. Ma ez a realitás Latin-Amerikában, nincs középút. Vagy a progresszívek a baloldalon, vagy pedig egy nagyon-nagyon radikális szélsőjobb. Azt gondolom, ez mindenekelőtt amiatt történik, mert az emberek tisztában vannak vele, hogy ezek a mostani történelmi pillanatok a döntésekről szólnak, és neked is ki kell venned a részed ezekből a döntésekből: itt állsz, vagy pedig ott. Van földed, vagy nincs földed. Megvéded a vizedet, vagy sem. Kiállsz a dolgozó emberek tisztességes bérezése mellett, vagy sem.

A történelem olyan pillanatát éljük, amely sok szempontból igen kegyetlen, hisz látjuk, mi történik Gázában, Iránban vagy Venezuelában. De egyúttal olyan időszak is ez, amikor lehetőség van arra, hogy valódi változások menjenek végbe, éppen ezért okosnak és kreatívnak kell lennünk. Ha ott vannak mögötted a társadalmi mozgalmak, a társadalmi erő, az emberek politikai-társadalmi öntudata, és mindezek mellett még a kormányzati hatalom is, akkor rengeteg mindent el tudsz érni. A kormányzati hatalom viszont önmagában nem elegendő.

Az előző válaszodban már utaltál rá, de mekkora esélyt látsz arra, hogy a Trump-kormányzat valamilyen módon beavatkozik az elnökválasztásba, a kolumbiai jobboldalt segítendő? A közelmúltban napvilágra került Hondurasgate-botrány például egy kifejezetten riasztó előjel ennek kapcsán.

A Hondurasgate mindenképp riasztó előjel, nem csupán azért, mert a mögötte állók célzottan a közvélemény manipulálását tervezték, hanem amiatt is, mert a választási rendszereink nagyon sebezhetőek. Kolumbiában igyekszünk elérni, hogy a választásokért felelős szerv, a Nemzeti Választási Tanács (Consejo Nacional Electoral, CNE) tegye minél átláthatóbbá a választási folyamatot és a szavazatszámlálás menetét. Ezt azonban egyelőre nem tették meg sem nekünk, sem bármely más pártnak Kolumbiában.

Igyekszünk minél inkább rálátást szerezni a rendszer működésére annak érdekében, hogy a CNE ne nyissa meg a lehetőséget semmilyen választási manipuláció előtt. De számítunk arra, hogy az eredmények egy részét megkísérlik manipulálni. Négy évvel ezelőtt például 500 000 szavazat tűnt el a Történelmi Paktumra leadott voksok közül, amivel öt szenátusi helyet próbáltak meg elvenni tőlünk. Nem ez lenne tehát az első alkalom.

Mindenesetre aggódunk, mert ha győzelmet aratnánk az első fordulóban, úgy az ellenfeleink várhatóan azt mondanák, hogy manipuláltuk a választási rendszert, hiszen mi vagyunk a kormány. A valóság ugyanakkor az, hogy a kormánynak nincs semmilyen hozzáférése a választási rendszerekhez, csakis a Nemzeti Választási Tanácsnak. Akkor is kényes helyzet állna elő, ha nagyon közel lennénk az első fordulós győzelemhez szükséges 50%+1 szavazatarányhoz, tehát kapnánk például 49%-ot, de nem tudnánk teljes bizonyossággal megerősíteni, hogy valóban 49%-on állunk-e, vagy esetleg a választási szervek megpróbálják elvenni tőlünk a győzelmet.

A másik jelentős aggályunkat azok a pénzügyi támogatások jelentik, amelyeket az országon kívüli szereplők juttatnak bizonyos jelölteknek. Ez Kolumbiában nem legális, de ennek ellenére is zajlik. Ahogy már említettem, a jobboldali kampányok nagyon sok pénzt kapnak, valószínűsíthetően külföldről. Vannak erre bizonyítékaink, de sajnos nem elégséges számban.

A harmadik vészjósló jel a potenciális washingtoni beavatkozást illetően egy Kolumbia és Ecuador között nemrégiben történt incidens, amelyben gyanítjuk, hogy az Egyesült Államok keze is benne lehetett. A két ország határán nagyjából két hónappal ezelőtt sor került egy fegyveres akcióra, amelyben néhány ember életét is vesztette. Mikor a hatóságok megvizsgálták a helyszínt, rábukkantak olyan, a támadásban használt fegyverekre, amelyeket alapvetően sem a kolumbiai, sem az ecuadori fél nem használ – egész pontosan észak-amerikai drónokra. Szóval tartunk attól, hogy közvetlenül a választást megelőzően Washington megkísérelhet valamilyen belső instabilitást vagy határincidenst előidézni.

Zárókérdés. A beszélgetésünk apropóját ugyebár a Rosa Luxemburg Alapítvány „Good Night, Far-Right” konferenciája adja itt, São Paulóban, Brazíliában, ahol is a szélsőjobboldal elleni baloldali fellépéssel kapcsolatos lehetséges stratégiákat vitattuk meg. Hogy értékeled a konferencia jelentőségét?

Úgy vélem, ez a konferencia rendkívül fontos, mert ma azt látjuk, hogy a fő nemzetközi intézményes eszközök és rendezőelvek (pl. az ENSZ) válságban vannak, és nem képesek betölteni azokat a szerepeket, amiért eredetileg létrehozták őket. Nagyon sok a félelem és a kétség a világ számos részében, hogy most mitévők legyünk.

Ez a konferencia pedig jó lehetőség az eszmecserére, hogy emberek különböző országokból összegyűljenek és beszéljenek egymással, és megértsük a jobboldali pártok és vezetők stratégiáit, hiszen ezek a világon csaknem mindenütt hasonlóak. Manipulálják és félrevezetik az embereket a társadalmi lét működését illetően, és hazudnak a baloldali pártok elképzeléseiről. Ugyanezt a diskurzust látjuk a világban mindenfelé.

Itt jobban megérthetjük mindezt, és közösen módot találhatunk arra, hogy fellépjünk e jelenségekkel szemben. És talán tér nyílik számunkra ahhoz is, hogy megtudjuk, ki mit csinál a saját országában, milyen reformjaink, javaslataink és stratégiáink vannak. Hogy tanuljunk egymástól, és lássuk: nem vagyunk egyedül.