A demokraták félidős győzelmét a visszatérő munkás, fiatal, latino és fekete szavazók, illetve egy gazdasági populista kampány hozta, a párt centruma mégis a mérsékeltek diadalaként akarja eladni.
A demokraták félidős győzelme, mint a politika általában, többváltozós sztori: Trump csapnivaló teljesítménye, a két inflációs sokk, a túltolt gyűlöletkampány és ICE-razziák, valamint az iráni háború a republikánus oldalról járultak hozzá. A másik oldalon a Demokrata Párt sok helyen friss és meggyőző jelöltekkel állt elő, politikusi minőségben ezúttal nem volt hiány. És nem utolsósorban a Demokrata Párt az átlagember pártjának képét mutatta, amely világosan beszél a gazdasági rendszer diszfunkcióiról és az oligarchiáról. Ennek a győzelemnek az értelmezése a politika folytatása más eszközökkel.
Ebben az értelmezési versenyben a fő kérdés az, hogy november 3-a a középutas mérsékeltség vagy az új demokratikus populizmus győzelme volt-e.
A választás másnapján a New York Times már világosan állást foglalt címlapján: a „mérsékeltek” nyertek a „radikálisokkal” szemben. A lap szerint a párt baloldala kapta ugyan a figyelmet, a kétkamarás többséget viszont azok a jelöltek hozták, akik a republikánusok felé billenő körzetekben „mérsékelt” alternatívát ígértek. Mások a párt újbaloldalának politikai innovációját látják benne: a demokratikus gazdasági populizmusra és a mély közösségépítésre épülő politikai formula sikerét.
Ez a vita a magyar politikatörténet felől is áthallásos, hiszen a régi ellenzék egyik fő törésvonala a középutas liberalizmusban és a gazdasági elitek ölelésében felolvadt régi baloldaliság (SZDSZ, DK, MSZP) és az alulról szerveződő, ezért kezdetleges új baloldaliság (LMP, Párbeszéd, Kutyapárt) között húzódott. Magyarországon ez a megújulási mozgalom nem tudta feloldani a baloldali ellenzék innováció/összefogás végzetes dilemmáját, így végül az egész ellenzék megsemmisült. Az Egyesült Államokban viszont az innováció áttört a párton belül, még ha nem is foglalta el a pártot.
Mivel hosszabb dolgozatról van szó, összefoglalással kezdem. A cikk hét szakaszból áll. Az első (Kik szavaztak?) kimutatja, hogy a demokraták a 2024-ben elveszített alacsony jövedelmű, fiatal, latinó és fekete szavazók csoportjait nyerték vissza. A második (Milyen jelöltek teljesítenek jól?) arról szól, hogy a mérsékeltek előnye eltűnik, ha az ellenfél erejét és a kampánypénzt is számoljuk. A harmadik (Ki számít mérsékeltnek?) és a negyedik (Ki találta ki az identitáspolitikát?) a centrista olvasat két átkeretezési műveletét mutatja be: az átcímkézést és a felejtéspolitikát. Az ötödik (Kinek a pártja a Demokrata Párt?) szerint a párt három évtizede elhagyta a munkásosztályt. A hatodik (Mi változott 2026-ban?) azt mutatja be, hogy 2026-ban a kampány a megélhetést jelölte meg tétként, a gazdasági elitet pedig ellenfélként. A záró szakasz (Kié lesz a győzelem?) a New Deal példáján mutatja meg, hogy
a tartós fordulat messze van, és azt a demokrata establishment és a liberális sajtó is gátolja. Ez az értelmezési csaták igazi tétje.
Kik szavaztak?
A demokraták a képviselőházi szavazatok országos összesítésében várhatóan 13 százalékponttal nyertek; félidős választáson 1974 óta egyik párt sem győzött ekkora különbséggel. Több mint negyven körzetet fordítottak át, a nagyjából 255 fős többségük 2008 óta a legnagyobb. A szenátusban jelen állás szerint nyolc republikánus helyet szereztek meg, Alaszka még függőben van, de ott is a demokrata jelölt vezet.
Kézenfekvő magyarázat, hogy a választók egy népszerűtlen elnököt büntettek. Trump valóban népszerűtlen: a CBS exit pollja szerint a szavazóknak pusztán 38 százaléka volt elégedett a munkájával, ami történelmi mércével is alacsony. Az AP felmérésében a szavazók kétharmada mondta, hogy Trump politikája rontott a gazdaságon. A háztartásokat két ársokk érte. A vámok évi ezer dollárnál többe kerülnek egy átlagos családnak, a februárban indított iráni háború óta pedig negyven százalékkal drágult a benzin. A háborút tízből hat szavazó hibának tartotta, a bevándorlási hatóság (ICE) razziái pedig azokat a közösségeket sújtották, amelyek két éve még Trump felé mozdultak – a 2024-es Trump-győzelemről itt írtam.
Ha az eredményt egy általános kiábrándulás okozta volna, akkor a demokraták előnyének minden társadalmi csoportban nagyjából egyformán kellett volna nőnie. Az adatok mást mutatnak.
Megnéztem, hogyan változott a demokraták előnye jövedelem, iskolai végzettség, életkor, valamint etnikai csoport és nem szerint, előbb 2020 és 2024, majd 2024 és 2026 között: ezt mutatja a mellékelt ábra. Elöljáróban: ez az elemzés csoportokról, és nem visszaszerzett egyéni szavazókról szól, továbbá a változásokra koncentrál, nem szintekre. A republikánusok 2026-ban is 21 ponttal vezettek a diploma nélküli fehér szavazók körében, és a végzettség, az etnikai csoport és az életkor szerinti különbségek megmaradtak. Választást azonban a változások döntenek el.
A veszteség Trump második megválasztásakor, két éve a jövedelmi skála alján összpontosult. 2024-ben a demokraták előnye 10 százalékponttal csökkent az évi 50 ezer dollár alatti jövedelmű háztartásokban és 6 ponttal az 50–100 ezer dolláros sávban, a 100 ezer dollár fölöttiek körében viszont 3 ponttal nőtt. Reagan 1984-es újraválasztása óta Trump volt az első republikánus elnökjelölt, aki a munkásosztálybeli szavazók (az 50 ezer dollár alatti jövedelmű háztartások) körében több szavazatot kapott a demokrata jelöltnél. Sokan ekkor jutottak arra, némileg elhamarkodottan, de nem alaptalanul, hogy Trump etnikai határokon átívelő munkáskoalíciót épített.
Ez a koalíció két év alatt szétesett. 2026-ban a demokraták a két alsó sávban 18, illetve 17 pontot javítottak: a növekedés nagyobb volt a 2024-es veszteségnél, és ugyanazokban a sávokban következett be. A jómódú szavazók közben nem fordultak el a párttól. A 100 ezer dollár fölöttiek körében is erősödtek 5 ponttal, a gazdasági populizmus tehát nem csökkentette a jómódúak támogatását. Chuck Schumer, a szenátusi demokraták vezetője 2016-ban azt ígérte, hogy minden elvesztett nyugat-pennsylvaniai kékgalléros (munkás) demokrata helyére két mérsékelt republikánus érkezik Philadelphia kertvárosaiból (jobb módú, képzett, kiábrándult republikánusok). Ez a kertvárosi centrista, akit a megélhetésről és a milliárdosokról szóló kampány elriaszt, mítosznak bizonyult. Chuck, nyugodtan lehetsz bátrabb.
Életkor és etnikai csoport szerint szintén jelentős átrendeződés zajlott le. A 18–24 évesek körében a demokraták előnye 2024-ben 20 ponttal zuhant, ez volt a legnagyobb visszaesés a korcsoportok között, 2026-ban pedig 42 ponttal nőtt. A növekedés korcsoportról korcsoportra kisebb, a 65 év fölöttieknél 5 pont. Az etnikai csoport és a nem szerinti bontásban a fehér férfiak és a fehér nők körében 2024-ben szinte semmi sem változott. Bizonyos mérések szerint Trump 2024-ben a fehér szavazók körében még vesztett is (a 17 pontos előnye 15-re csökkent). Akkor Trump erősödése a latino férfiakra (34%) és a fekete férfiakra (6%) összpontosult. 2026-ban ez a két csoport dezertált: körükben nőtt a legtöbbet a demokraták előnye (27 és 23 százalékkal).
Ha azonosítható társadalmi csoportok hat éven belül kétszer változtatnak a szavazatukon, ráadásul jövedelem és életkor szerint jól rendeződő mintában, akkor ők az anyagi helyzetükre és megélt tapasztalataikra reagálnak. Kulturális értékek ilyen gyorsan nem változnak.
Az eredmény ezért nehezen egyeztethető össze Ronald Inglehart és Pippa Norris kulturális ellenreakcióról szóló tézisével, amely szerint a szélsőjobb egyre inkább az idősebb, fehér, alacsonyabb végzettségű szavazókat vonzza, akik elutasítják a fiatalabb nemzedékek progresszív értékeit. A kulturális ellenreakció hipotézisének 2024-ben csak a végzettségi adatok feleltek meg. 2026-ban a demokrata erősödés a végzettségi szintek között közel egyenletes volt, öt csoportból négyben 16 és 19 pont közötti.
Ez egybevág azzal, amit kutatócsoportommal közel kétezer tanulmány áttekintése után 2024-ben megállapítottunk: a gazdasági bizonytalanság a populizmus egyik meghatározó oka, a demokratáknak pedig munkásosztály-problémájuk van, amely a fekete és latino szavazókra is kiterjed. A gazdaság az egyik nagy tényező, de nem az egyetlen: a gazdasági helyzet, a kulturális megbecsülés és a politikai képviselet elvesztése együtt jár, ez a hármas leértékelődés. A tekintélyelvű populisták ereje, ahogy a 2024-es választás előtt írtam, azokból a szavazókból származik, akiket a globalizáció relatív gazdasági vesztesei közül nyernek meg az elkötelezett törzsszavazóik mellé a gazdasági nacionalizmus és a jobboldali kultúrharc kombinációjával.
A magyar tapasztalat ugyanezt mutatta, korábban. Már 2011-ben, a Jobbik áttörésekor azt írtam az azóta bezárt Hírszerzőn, hogy a rendszerváltás veszteseit a baloldalnak kell megszólítania: „Azok a politikai liberálisok, akik nem akarják tétlenül nézni, ahogy a neonácik a rendszerváltás veszteseinek milliós táborára ácsolt politikai otthonukkal elfoglalják a parlamenti patkó harmadát, azok álljanak ki bátran az esélyteremtő baloldali gazdaság- és társadalompolitika mellett.” A magyar tapasztalatra építve fogalmaztam meg azt Trump első győzelme után az azóta szintén megszűnt Political Critique oldalán, hogy a demokrata pártelit hibája volt lemondani a munkásosztályról, táborát etnikai és identitáspolitikai alapon újjászervezni, mert ez tette lehetővé a Trump-féle jobboldali populizmus sikerét.
A demokraták 2026-ban tehát visszanyerték azokat az alacsony jövedelmű, nem fehér és fiatal szavazói csoportokat, akiket 2024-ben elveszítettek Trumppal szemben. A diplomás, jól kereső réteg, amelyre a párt centruma három évtizede a stratégiáját építi, a legkevesebbet tette hozzá a győzelemhez. Ők is számítanak, de a gazdasági populista üzenetek úgy működtek az illiberális populizmussal szemben, hogy nem ijesztették el a jobb módúakat.
Milyen jelöltek teljesítenek jól?
Aki megmondja, mit jelent a győzelem, az dönti el, mi következik belőle. A hatalom egyik legfontosabb terméke a „józan ész” („common sense”), vagyis azok a fogalmak és magától értetődőnek tartott állítások, amelyekhez képest minden más esztelenségnek („non sense”) hat. Antonio Gramsci ezt a hegemóniáért folyó küzdelem részeként elemezte.
A „mérsékelt” és a „radikális” ilyen hegemón pozíciófoglaló fogalmak: aki kiosztja őket, az már a vita kezdete előtt előnybe kerül. A liberális olvasat a „mérsékelteket” emeli a „radikálisok” fölé, ezzel hallgatólagosan a Demokrata Párt establishmentjét védi a kihívókkal szemben.
A nyers adatokban első ránézésre tényleg az látszik, hogy akit a szavazók radikálisnak észlelnek, az szavazatot veszít. A párt establishment szárnyához tartozó washingtoni agytröszt, a Third Way számítása szerint a három baloldalinak besorolt szenátorjelölt átlagosan öt ponttal maradt el pártja ugyanabban az államban mért képviselőházi eredményétől (El-Sayed kettővel, a maine-i Troy Jackson tízzel), a mérsékeltnek besorolt jelöltek pedig öt ponttal fölötte végeztek. Mielőtt a keretezés lényegére térnék, két statisztikai tény, amely már magát ezt a különbséget is idézőjelbe teszi.
Egyrészt a „mérsékelt-radikális” különbség eltűnik, amint az összevetés figyelembe veszi a jelöltek helyzetét. G. Elliott Morris adatújságíró számítása szerint a szenátusban a mérsékeltség hatása gyakorlatilag nullára csökken, ha a modell kiszűri a republikánus ellenfél népszerűségét és ideológiáját: a texasi Ken Paxtont bárki megverte volna, Susan Collins pedig bármelyik maine-i demokrata ellen erős lett volna.
A pénz ugyanígy torzítja az összevetést: Eric Blanc, a Rutgers Egyetem munkaügyi kutatója szerint a gazdasági populista baloldali szenátorjelöltekkel szemben jóval nagyobb volt az egy főre jutó republikánus költési fölény, miközben a demokrata pártközpont milliói az establishment jelöltjeihez mentek. Floridában Angie Nixon jacksonville-i állami képviselő, aki progresszív programmal (mindenkire kiterjedő állami egészségbiztosítás, ingyenes gyermekfelügyelet, lakbérstop) meglepetésre nyerte meg az előválasztást, a pártközpont milliói nélkül is kevesebb mint három ponttal kapott ki republikánus ellenfelétől.
Másrészt a „mérsékelt-radikális” különbség évtizedek óta csökken.
Stephen Utych politológus kimutatta, hogy a nyolcvanas évek elején a mérsékeltnek számító jelöltek még világos előnyben voltak, 2012-re ez mindkét pártban nagyrészt eltűnt. Egy másik elemzés a 2024-es adatokat vizsgálva ugyanerre jutott: a mérsékelt jelöltek nem szereztek kimutathatóan több szavazatot a párt többi jelöltjénél. Röviden: ha volt is ilyen statisztikai különbség, mára ez elenyésző. Beszédes, hogy 2026-ban a képviselőházban a Demokratikus Szocialisták (DSA) jelöltjei és a Blue Dog-frakció tagjai (a konzervatív, többnyire vidéki körzetek demokrata képviselőinek 1995-ben alakult csoportja) egyaránt jóval a pártátlag fölött teljesítettek.
Ha a mérsékeltség önmagában alig vagy nem hoz szavazatot, akkor az a kérdés, kik és hogyan kereteznek.
A statisztikai összefüggéseknél jóval fontosabb kérdés, hogy ezek a modellek és a rájuk épülő fősodratú kommentáripar kit kódolnak „mérsékeltnek” és „radikálisnak”. A fősodratú keretezés két műveletre épül, az átcímkézésre és a felejtésre, mindkettő politikailag beszédes.
Ki számít mérsékeltnek?
Kezdjük az átcímkézéssel. A New York Times beszámolójában mérsékelt mindenki, aki konzervatív államban nyert, nem hívják Abdulnak, és nem Bernie Sanders nyílt szövetségese. Így kerül a centrista szenátusi frakció erősítői közé James Talarico, aki Texasban azzal győzött, hogy a republikánusok és a demokraták egyaránt annak a gazdasági tévhitnek foglyai, amely szerint a gazdagok gyarapodása automatikusan lecsorog a társadalom többségéhez. Talarico elutasította az egyik legnagyobb adományozónak számító Izrael-lobbi (AIPAC) pénzét, a győzelmi beszédében pedig a milliárdos osztálynak küldött nem épp baráti üzenetet. A fent említett Third Way a mérsékeltek közé sorolja az ohiói Sherrod Brownt, aki évtizedek óta a szabadkereskedelmi egyezmények és a Wall Street egyik legismertebb szenátusi bírálója. A demokrata szenátorjelöltek 78,1 százaléka kampányolt 2026-ban a milliárdosok ellen, két évvel korábban mindössze 18,8 százalékuk; a szenátusi versenyt megnyerő demokrata jelöltek mindegyike elitellenes, gazdasági populista kampányt folytatott, szemben a három vesztes jelölttel, akik kampányukban nem említették a milliárdosokat.
Ha a „mérsékeltek” a baloldal üzenetével nyertek, akkor a program győzött, a címke pedig keveset mond arról, amit a jelöltek képviselnek.
A Blue Dog-frakció megduplázódása sem a régi centrum visszatérése. A megfogyatkozott frakciót 2023 óta a Washington állambeli Marie Gluesenkamp Perez és a maine-i Jared Golden társelnökként szervezte újjá: új tagokat toboroztak, és a hagyományosan mérsékelt platformba helyi, populista javaslatokat vittek. Gluesenkamp Perez, egy autószerelő-műhely társtulajdonosa, a saját szakmájából csinált programot: azért a törvényért kampányol, amely kötelezné a gyártókat, hogy a gazdák és a független műhelyek maguk javíthassák meg a megvásárolt gépeket és autókat. Ezzel és a megélhetési kampánnyal harmadszor nyert egy Trumpra szavazó körzetben.
A Blue Dogok most megválasztott tagjai között van Sam Forstag montanai tűzoltó, aki azzal kampányolt, hogy mindkét párt politikusai magára hagyták a dolgozókat, és ötszázalékos vagyonadót javasolt az egymilliárd dollár fölötti vagyonokra. Forstagot és két másik új képviselőt egyszerre támogatta a Blue Dogok és a Progresszív Frakció kampányszervezete, ami a hagyományos „mérsékelt-radikális” frakciólogika szerint elképzelhetetlen lett volna. Egy konzervatív vidéki körzet jelöltje más szimbólumvilágban kampányol, mint egy manhattani jelölt: a politikájuk ugyanakkor látványosan összeér egy baloldali gazdasági populista platformon.
Ez a baloldali gazdasági populista platform népszerű.
Hogy a milliárdosok ne írhassák a gazdaság szabályait, vagy hogy a globalizáció veszteseket termelt, növelte az egyenlőtlenséget és leépítette az ipart, mind józan ésszel belátható, többségi álláspont, amely mögé a 2020-as évekre a közgazdász szakma jó része is felsorakozott. Maine-ben, Michiganben és Texasban a választók többsége támogatta a milliomosok pótadóját, a mindenkire kiterjedő állami egészségbiztosítást és az adatközpont-építés felfüggesztését, a 15 dolláros minimálbért pedig több mint kétharmaduk. Ugyanez a program republikánus államokban is nyer, ha a párt helyett a kérdés van a szavazólapon: Floridában 2020-ban a választók 61 százaléka szavazta meg a 15 dolláros minimálbért, miközben Biden 48-at kapott, Missouriban 2024-ben 58 százalék a minimálbér-emelést és a fizetett betegszabadságot, míg Harris mellett 40 százalék tette le a voksát.
Amikor a szavazói eloszlás centrumában gyökeres változást akaró szavazók vannak, akkor a centrum összemosása a mérsékeltséggel félrevezető politikai művelet. A párt baloldali populista szárnya Bernie Sanders óta olyan ügyeket tűz napirendre, amelyeket a választók többsége támogat, amelyek mögé a közgazdaságtudomány is felzárkózott, és amelyeket az üzleti elit, a két párt establishmentjét fogva tartó donorosztály és a liberális sajtó mégis elgondolhatatlan „radikalizmusnak” címkéz. Még az el nem kötelezett, független szavazók sem a mérsékelt középutasság politikáját követelik, sokan közülük a teljes elitből kiábrándultak: a New York Times és a Siena tavaszi mérésében a szavazók 43 százaléka egyik párttal sem volt elégedett, és négyötödük szerint a gazdasági és a politikai rendszer gyökeres változtatásra szorul. A globális polikrízis korában a választók körében Bernie a józan észt képviselő centrista.
Ha már átcímkézés: a történeti összehasonlítás talán még többet mond. Dwight Eisenhower republikánus elnöksége alatt a legfelső jövedelemadó-kulcs 91 százalék volt, Richard Nixon pedig 1974-ben munkáltatói kötelezettségre épülő általános egészségbiztosítást javasolt. Halkan jegyzem meg, hogy a huszadik század során az amerikai gazdaság abban az időszakban teljesített a legjobban, amikor az adók a legmagasabbak voltak. Amit ma a New York Times és Chuck Schumer köre „szélsőséges radikalizmusnak” minősít, az néhány évtizede jobbközép közhely volt. Így változik a „common sense”. A küzdelem tehát azon folyik, hogyan állítja be az establishment sajtó azokat, akik ezeket a kérdéseket napirendre teszik: aki a népszerű javaslatot radikálisnak tudja láttatni, az annak képviselőjét is megválaszthatatlanná teszi.
A „megválaszthatóság” diskurzusa a címkézés egyik leghatásosabb és egyben legkevésbé tudományos eszköze. El-Sayedről a párt vezetői az előválasztás alatt kihirdették, hogy vele elvész a michigani szenátusi hely; Schumer szerint annak a Haley Stevensnek volt a legjobb esélye, aki a kampány végére elárulta a saját pártja jelöltjét és átállt a republikánusokhoz. Ennyit a centrum eredményességéről. El-Sayed Stevens ellenében is nyert, közel hat pontot verve republikánus ellenfelére.
A megválaszthatóságot előre nem lehet mérni, a róla alkotott ítélet pedig kimutathatóan torz: a választók ahhoz igazítják, kit támogatnak, a nőket és a nem fehér jelölteket megválaszthatatlanabbnak hiszik, holott ugyanolyan arányban nyernek, a lemaradónak mondott jelöltről pedig kevesebb információt keresnek. Az érv így önbeteljesítő jóslatként működik a kihívókkal szemben. A Jacobin szerzői 2020 óta írják, hogy hittételről van szó; 2026 megadta hozzá az ellenpróbát.
A módszer régi és nem Amerika-specifikus. Huszonhárom éve, a cancúni WTO-csúcs elleni tüntetések után Csillag Gáborral a Népszabadságban elemeztük, hogyan intézi el a sajtó és a politika a globalizációkritikai mozgalmat: az „antiglobalista” címkével, amely ellen az érintettek kezdettől tiltakoztak, és a „kőhajigáló huligán” képével, miközben a Nobel-díjas közgazdászoktól a sportcipős aktivistákig terjedő mozgalom a szabadkereskedelem korlátlan elsőbbségét és a zárt ajtók mögötti döntéshozatalt bírálta. Azt állítottuk, hogy a szélsőségesként való megbélyegzés a rendszerkonzerválás egyik leghatékonyabb eszköze. Akkor az „antiglobalista” volt a címke, ma a „radikális”, „hard left” vagy hasonlók.
Ki találta ki az identitáspolitikát?
A keretezési háborúkban a fősodratú vonal második művelete a felejtés. Az átcímkézés a győztes jelölteket sorolja át a centrumhoz, a felejtés a centrum saját múltját tünteti el, és a kultúrharcos identitáspolitikát rátolja az osztály- és elosztáspolitikát hirdető baloldalra.
A liberális establishment ma az identitáspolitikai radikalizmus alternatívájaként szeret tetszelegni, holott az identitáspolitikát mint választási stratégiát a neoliberális centrum találta ki, az újraelosztás helyettesítésére. A párt a kilencvenes évektől arra épített, hogy a nem fehér szavazók növekvő arányából és a diplomás kertvárosokból összejön a többség, ha a párt megszólítja az identitásukat, az elosztás és az osztály kérdését pedig félreteszi. John Judis és Ruy Teixeira 2002-es könyve adta a demográfiai érvet: a demokraták sikerre vannak ítélve mivel a fehér amerikaiak aránya fogy.
Nancy Fraser filozófus ezt nevezte „progresszív neoliberalizmusnak”. Thomas Piketty „Brahmin baloldalként” írta le azt a jelenséget, hogy a liberális intézményeket működtető, szakértői pozíciókat elfoglaló diplomás réteget összetartó kulturális identitáskérdések kiszorították az elosztási kérdéseket. Ez a folyamat a hetvenes évekre nyúlik vissza, amikor a fordista termelési mód válságával válságba kerültek a szakszervezetek és az újraelosztás jóléti állami intézményei is; a posztmodern fordulat válaszként a politikában is a kultúrát helyezte a materiális osztálykérdések elé.
Trump győzelmei után a véleményformálók egy része szakított a kulturális progresszivizmussal, és a baloldalt tette felelőssé érte. Ruy Teixeira, a demográfiai stratégia egyik szerzője 2024 őszén már arról írt, hogy a progresszív pillanatnak vége, és a „progresszívek” hibájának nevezte a merev identitáskereteket. A stratégia eredetéről hallgatott. Ezra Klein, a liberális fősodor egyik legbefolyásosabb szerzője ugyanígy járt el: előbb a polarizációról írt könyvében határolódott el a progresszív identitáspolitikától, majd a „bőség” programját kínálta a „szocialista baloldal” és a „populista-tekintélyelvű jobboldal” alternatívájaként.
Ez a felejtéspolitika lehetővé teszi, hogy a centrista liberálisok elhatárolódjanak saját korábbi politikájuktól, és közben semmit se engedjenek a gazdasági populista baloldalnak.
Egy kalap alatt utasítják el a „woke”-ot és a „radikális baloldalt”, hogy a gazdasági populista kihívókat feltartóztassák. Közben átveszik a jobboldal „anti-woke” diskurzusát, amely a baloldalt „kulturális marxizmusként” írja le, és összemossa a megélhetési programot a kulturális radikalizmussal: a nemsemleges mosdó így lesz ugyanaz a „radikális” ügy, mint a minimálbér-emelés.
A populista baloldal régóta az identitáspolitika ellen érvel: Sanders 2016-ban és 2024-ben is azzal kampányolt, hogy a demokraták nem építhetnek kultúrharcra. Két héttel Trump első győzelme után Bostonban kimondta: „Nem elég azt mondani, hogy nő vagyok, szavazzatok rám.” A liberális sajtó egy része ezért támadta is. A populista baloldalnak soha nem ez volt a fő ügye, de a populista jobboldallal ellentétben sosem érvelt a „woke” ellen, sosem tagadta a kulturális jogkiterjesztés politikáját.
Ehelyett amellett érvel, hogy a kulturális befogadás programja akkor működik a legjobban, ha világos osztály- és elosztási politikára épül.
Ezekre a materiális kérdésekre kell választ adni, és akkor a kulturális jogkiterjesztés programja is továbbvihető.
Kinek a pártja a Demokrata Párt?
Az egyéni jelöltek címkézésénél és teljesítményénél fontosabb a közösség identitása.
Egy párt politikai meghatározását a kampányainak összessége adja: kihez beszél, kit nevez meg ellenfélként, és elhiszik-e neki. Ebben a tekintetben gyökeres változást hozott a 2026-os félidős választás.
Bill Clinton volt az első igazán neoliberális demokrata elnök, de eleinte még a kampányában ő is a munkásosztályhoz beszélt. 1992-ben a gazdaságról és az elfelejtett középosztályról szóltak az üzenetei. Ő volt az utolsó demokrata elnök, aki még Nyugat-Virginiát is megnyerte, és ő volt az utolsó, aki a diploma nélküli fehér szavazók többségét is elhozta. A kommunikációjában megvolt a plebejus ösztön, és eleinte hittek neki. Kormányon viszont a piacnak kedvezett: a szabadkereskedelem, a pénzügyi dereguláció és a jóléti állam megnyesésének elnöke lett, és ez a neoliberális fordulat meggyengítette a párt hagyományos bázisát. Az ipari körzetekben a szavazókkal együtt a szakszervezeti és a helyi politikai vezetők rétege is felbomlott, vagyis ezzel az a közvetítő szervezet, amely a pártot a munkásosztályhoz kötötte.
A minta Barack Obamával megismétlődött. Obama 2008-ban a remény és gyökeres változás szelíd populizmusával nyert. 2012-ben is még az 50 ezer dollár alatti jövedelműek hatvan százaléka rá szavazott, Nyugat-Virginiának viszont már minden megyéjét elvesztette. Obama esete tanulságos, mert a pénzügyi válság közepette gazdasági populista üzeneteivel jelentős felhatalmazást kapott a változtatásra. A baloldali programot megtartani tudó érdemi társadalmi ellenhatalom hiányában ugyanakkor a győzelem irányát a pártestablishment határozta meg: a kampány önkénteshálózatát feloszlatták, a kormányzás pedig a piacnak kedvezett. Obama a bankokat megmentette, a házukat elvesztő adósokat nem, a fő műve egy piaci alapú egészségbiztosítási reform.
Hillary Clinton 2016-os kampánya a neoliberális identitáspolitika legtisztább formája volt. A Wesleyan Media Project elemzése szerint a Trumpot támadó hirdetéseinek nagyjából kilenctizede Trump moralitásáról szólt (hello O1G), és csak egytizede a politikájáról. Még Bill Clinton is azt sürgette a 2016-os kampány alatt, hogy a stáb dolgozzon ki gazdasági üzenetet a munkásszavazóknak, különösen azoknak, akik az előválasztáson Sandersre szavaztak. Hiába. A vezető stratégák legyintettek: egy öregedő politikus rögeszméjének tartották, aki nem hajlandó elfogadni a párt új választási térképét. A zseniális tanácsadók novemberben Michigant, Wisconsint és Pennsylvaniát is elvesztették.
Ez a progresszív neoliberális stratégia a gazdasági üzenetet átengedte Trumpnak, akinek a protekcionizmusa, az új munkahelyek és a külföldi örökháborúk befejezésére vonatkozó ígérete vonzó volt a demokraták maszatolásával szemben. A Demokrata párt 2020-ban és 2024-ben a demokrácia védelmével, 2022-ben az abortusszal kampányolt. A Trumpból való kiábrándulás még utoljára megmentette ezt a középutas pártelitet, és Biden javára kell írni, hogy a párt baloldalával is hajlandó volt eleinte együttműködni, amiből egy-két előremutató kezdeményezés is kijött. A párt azonban nem hajtott végre érdemi korrekciót, és 2024-ben visszatért oda, ahol Hillary Clinton abbahagyta. Kamala Harris hónapokig számot sem mondott a minimálbér-emelésről, és csak a kampány utolsó két hetében állt ki a 15 dollár mellett; a kampány az összetartozás üres üzenetére és a Liz Cheney-vel közös körútra épült, abban bízva, hogy a Trumpból kiábrándult mitikus közép átáll. A közép akkor már rég a gyökeres változás pártján volt, és ezt Trump jobban értette. 2024-re Trump a nem fehér, alacsony jövedelmű szavazók körében is jelentősen erősödött, 2025 júliusában pedig a Wall Street Journal felmérésében a szavazók 63 százaléka volt rossz véleménnyel a Demokrata Pártról, ami 1990 óta a legrosszabb érték. Innen sikerült felállni egy év alatt.
A keretezési csaták tehát arról szólnak, hogy kinek a pártja a Demokrata Párt: kinek az érdekeit képviseli, és kit nevez meg ellenfélként. Erre a kérdésre 2026-ig a progresszív neoliberalizmus adta a választ: az ő meghatározásukban a Demokrata Párt a piacok, a diplomás kertvárosok és a kisebbségi identitások pártja.
Mi változott 2026-ban?
Trump csapnivaló kormányzati teljesítménye sokat segített, ám döntő volt az is, hogy 2026-ban a Demokrata Párt szinte minden irányzatában gazdasági populista programot vett át: a megélhetés mellé a gazdasági elit és az oligarchia bírálata került. A párt fordulata mérhető. Az október közepi adatok szerint a demokrata szenátusi hirdetések első témája a megélhetés volt (23 százalék), utána az egészségügy költsége (18) és az energiaárak (16) következtek; a korrupció 13, a kampányfinanszírozás reformja 10 százalékukban jelent meg. Az abortusz, a 2022-es félidős kampány egyik fő témája, nem került az első tízbe. A republikánus hirdetésekben az adók után a transzellenes támadás volt a második téma (14 százalék). 2026-ban a republikánusok kampányoltak identitáspolitikával.
A jelöltek is megváltoztak. Jared Abbott, a Center for Working-Class Politics kutatója a Jacobinban összeszámolta, hogy a következő kongresszusban 21 demokrata lesz, aki a politika előtti pályája legalább felét munkásosztálybeli állásban töltötte, a mostani 12 helyett. A tíz új tag között van favágó, vasszerelő, tűzoltó, pincérnő és ápoló, és kilencen republikánus helyet nyertek el, vagy vezetnek ilyen körzetben. A billegő körzetekben induló kilenc újonc többsége a gazdaságpolitikában progresszív programmal kampányolt, a vagyonadótól a mindenkire kiterjedő állami egészségbiztosításig.
A választók hallották is, amit a párt mondott. A Data for Progress közvélemény-kutató felmérésében 78 százalékuk hallotta a demokrata jelöltektől, hogy a milliárdosoknak több adót kell fizetniük, 71 százalékuk azt, hogy a nagyvállalatok a profitjukért emelik az árakat. A centrista üzenetek kevesebbekhez jutottak el: a határ védelméről 42, a republikánusokkal való együttműködésről 37 százalék hallott. Texasban a választók húsz ponttal jobban bíztak Talaricóban, mint republikánus ellenfelében, hogy szembeszáll a nagyvállalatokkal és a gazdagok érdekcsoportjaival. Talarico teológushallgató, Jackson favágó, El-Sayed orvos: a hitelüket részben az adja, hogy nem a régi pártot képviselik. A hitelességi többlet tehát a gazdasági populista üzeneté és az új jelölteké volt, a deficit pedig az örökségével küszködő centrista establishment vezette párté. A győzelmet olyan politikai identitás hozta, amelyet az establishment hosszú évek óta aktívan blokkolt, és amelyet a saját nevében nem is tudna hitelesen képviselni.
A 2026-os győzelem tehát részben a pártidentitás cseréjéből született. A demokraták három évtizeden át kampányoltak a mitikus középnek, kormányon a piacnak kedveztek, a gazdasági üzeneteket átengedték Trumpnak, és nem akarták elfogadni, hogy a fennálló gazdasági-politikai renddel szembeni elégedetlenség valós és legitim.
2026-ban a párt először nevezte meg következetesen a gazdasági elitet ellenfélként, és ezt olyan új jelöltek mondták, akiknek a választók elhitték. Az eredmény egy etnikai határokon átívelő koalíció, amelyet az osztály és az újraelosztás politikája hozott létre.
Az amerikai baloldal egy évtizede ezt javasolja, és azóta hallgatja, hogy ezzel nem lehet választást nyerni. Jó reggelt.
Kié lesz a győzelem?
A párt baloldala Ro Khanna képviselőtől Alexandria Ocasio-Cortezig hosszú évek óta új New Dealt követel. A New Deal-párhuzam több szempontból is tanulságos. Franklin D. Roosevelt 1932-ben 57 százalékkal nyert egy költségvetési egyensúlyt ígérő programmal, azaz nagyjából ugyanazzal, amivel a korábbi republikánus adminisztráció elmélyítette a válságot. A felhatalmazás a cselekvésre szólt, kész terv nem volt mögötte. Miért nem jutott Roosevelt mégsem Obama sorsára, miért lett ebből szociáldemokrata intézményi forradalom?
A New Dealt, a korábbi olvasatokkal szemben, nem a progresszív középosztály vitte keresztül, bár volt benne szerepe: a reformer jogászok és közgazdászok a törvények szövegét adták, az erőt egy évtizedek alatt felépült társadalmi bázis. Ennek a bázisnak két forrása volt. Az egyik az agrárpopulizmus: a Populista Párt az 1890-es években a bankok, a vasúttársaságok és a monopóliumok ellen szervezte a farmereket, és a programját 1896-ban a Demokrata Párt vette át William Jennings Bryan elnökjelöltsége alatt, a populisták pedig beolvadtak a demokratákba. A Szocialista Párt később ugyanabban a délnyugati régióban erősödött meg, ahol korábban a populisták szervezkedtek: 1912-ben Eugene Debs, az amerikai szocializmus legismertebb alakja, Oklahomában a szavazatok 16 százalékát kapta. Ezt a baloldali vidéki hagyományt a párton belül a rasszista déli agrárelit túlsúlya elnyomta, de a bázis megmaradt, készen arra, hogy egy progresszív populizmust támogasson.
A másik forrás a munkásság. Az Egyesült Államok a 19. század végén nem volt lemaradva Nyugat-Európától a munkásszervezkedésben, és a korszak legvéresebb munkaharcai közül több itt zajlott, az 1877-es vasutassztrájktól az 1894-es Pullman-sztrájkig. Amiből később világszerte május elseje lett, az is egy vérbe fojtott chicagói szakszervezeti tüntetés volt. Ezek a hagyományok aztán különböző csatornákon át eljutottak a New Deal-koalícióba. Robert La Follette 1924-es harmadik pártos kampánya jelzés volt a demokratáknak. Ezt a kampányt a szocialisták és a szakszervezetek együtt támogatták, és La Follette 16,6 százalékot kapott. Emellett a nagyvárosi pártgépezeteken és Al Smith 1928-as katolikus elnökjelöltségén keresztül a bevándorló munkásság is megérkezett, amely akkor állt át a demokratákhoz.
A közvetlen áttörést az állami nyitás és a mozgalom kölcsönhatása hozta.
Roosevelt első törvényei 1933-ban kimondták a szervezkedés jogát, a szakszervezetek pedig kihasználták ezt. Egy éven belül sztrájkhullám indult az országban, és a kormány balról is nyomás alá került: a vagyon újraelosztását követelő mozgalmak milliókat mozgattak meg. A szakszervezeti szervezettség egy évtized alatt megháromszorozódott, és a szervezett munkásság lett a párt legfontosabb mozgósítója. Erre válaszul született 1935-ben a szakszervezeti jogokat garantáló Wagner-törvény, a társadalombiztosítás és a gazdagok adója. A választási győzelmet a válság hozta, a kormányzás tartalmát, a New Deal irányát viszont a szervezett baloldal határozta meg.
Ettől a konstellációtól távol áll a Demokrata Párt, de a 2026-os balra tolódás mögött szintén évtizedes gyökerű társadalmi mozgolódás áll. Jó példa Arizona, amely sokáig republikánus fellegvárnak számított, mára viszont inkább a demokraták felé húz. Ez a fordulat nem pusztán demográfiai átrendeződés eredménye. A LUCHA nevű szervezet a 2010-es bevándorlóellenes törvény elleni tiltakozásból jött létre, és a bevándorlóellenesség elutasítását bérköveteléssel kapcsolta össze. A megélhetési program az etnikai csoportokat is megszólítja, mert körükben az átlagosnál magasabb az alacsony jövedelmű bérmunkások aránya.
2016-ban, amikor Trump megnyerte az államot, a szervezet által kezdeményezett népszavazáson a választók 58 százaléka megszavazta a minimálbér emelését 8 dollárról 12-re és a fizetett betegszabadságot. A mozgalomkutatók ennek a szervezői bázisnak tulajdonítják, hogy a demokraták 2018-ban szenátusi helyet, 2020-ban elnökválasztást nyertek Arizonában. Idén a kilenc arizonai képviselőházi körzetből eddig ötöt a demokraták nyertek meg, a korábbi három helyett. Előbb jött az anyagi követelés és a szervezet, utána a választási többség.
Kicsiben tehát vannak jelei egy New Deal-szerű fordulatnak, az országos térképen azonban a demokraták ennek a folyamatnak továbbra is csak az elején tartanak, bár előrefelé haladnak.
Épül a szervezett társadalmi bázis: a DSA több mint ötven jelöltje nyert, a szenátusba új populista szenátorok kerültek, a szakszervezetek társadalmi támogatottsága 71 százalék. Az út azonban hosszú, és ha a kormányzás lehetősége újra megnyílik, ez a társadalmi ellenerő még nem elég robusztus ahhoz, hogy tartsa az irányt, szemben az 1930-as évekkel.
Az akadályok nagyok. Hiányzik a tömegszervezet, a szakszervezeti szervezettség tíz százalék körüli, a szenátusi többség a hatvan szavazatos küszöb alatt marad. A politikai lehetőségstruktúra is változhat, hiszen a Fehér Házban 2029 januárjáig Trump ül a vétójogával, és van még ideje tesztelni egy új politikai irányt. További nehézség az üzleti elit. A technofasiszta platform-milliárdosok, a kriptoipar, a fedezeti alapok és a fosszilis tőke, vagyis az amerikai üzleti elit kulcsfontosságú csoportjai ma közelebb állnak a szélsőjobbhoz, mint valaha: Elon Musk egymaga 474 millió dollárt költött erre a kampányra. Roosevelt idején az üzleti elit egy része még hajlandó volt az alkura a baloldallal.
Ezek közé az akadályok közé tartozik a Demokrata Párt régi establishmentjének ellenállása is, amely, mint láttuk, a győzelem másnapján megkezdődött. A New York Times fent idézett cikke ennek az ellenállásnak a része, és a következő hetekben sok hasonló követi majd. Ezek az írások a győzelem értelmezéséért folyó küzdelem részei, és így érdemes olvasni őket. A következő két évben az dől el, kié lesz a 2026-os győzelem értelmezése, mert abból lesz a 2028-as program.
A munkásosztály visszajött a demokratákhoz. Maradni akkor fog, ha kap is valamit.
