Aleksandar Vučić nemzetközileg széles körű támogatást élvező, a teljes államapparátust maga alá gyűrő rendszerét a szerbiai diákok és velük párhuzamosan működű lakossági fórumok vezér nélküli mozgalma volt képes megdönteni. Ahogyan Losoncz Márk írásának első részében kifejtette, a jelenlegi folyamat egyik legnagyobb veszélye, hogy a változás puszta elitcserévé szelídül, amennyiben a mozgalmon belül a liberális-technokrata irányzat kerekedik felül. Arról sem szabad megfeledkezni, hogy Vučić rendszerének mélyen beágyazott hatalmi struktúrái nem tűnnek el automatikusan. A sajtóban gyakran visszatérő fordulat, hogy a szerbiai diákok lázadása „a semmiből jött”, ez azonban távol áll az igazságtól. Losoncz írásának második része a mozgalom 150 évre visszanyúló történelmi és társadalmi előzményeit tárja fel, megmutatva, milyen hagyományokra és politikai tapasztalatokra épül a mai ellenállás.

Az 1930-as évek végén egy részben titkos társaság jött létre Franciaországban, amely hierarchiák nélküli rituális közösségként működött. Az Acéphale („Fejetlen”) egyszerre volt a nyilvános folyóiratuk neve és az elnevezése a titkos társaságuknak, amely kifejezetten elutasította, hogy a legfőbb ötletgazdaként működő Georges Bataille mesterré vagy guruvá avanzsáljon, ahogyan minden egyéb alá-fölérendeltségi viszonyt is. A rituáléikat a Saint-Nom-la-Bretèche melletti erdőben, egy villámsújtotta tölgyfánál tartották, létrehozva egy közösséget, amelyet nem egy felülről kikényszerített hatalmat megtestesítő Vezér, hanem a közös élmények tragikuma és a létezés örömteli extázisa tartott össze.

A csoport az 1930-as évek végének Európáján végigvonuló vezérkultusszal (Führerprinzip, Il Duce, Sztálin) és tekintélyelvűséggel szállt szembe, amely egy torz „vallásos” élményt előidézve fosztotta meg a tömegeket az autonómiájuktól, azt hiposztazálva, hogy a sokaság majd a társadalmi piramis csúcsán álló Fej, a Vezér által egyesül.

A szenvedélyesen elvhű, affirmatív fejetlenség ezzel szemben az ellenállás és a szabadság radikális formáját jelenti.

Éppen ezért volt a számukra történelmi kulcspillanat XVI. Lajos lefejezése: hiszen ezzel az eseménnyel szembesült a társadalom önnön fenséges „ürességével” (hát még ha olvasták volna az Akasszátok föl a királyokat…). „Az ember megszabadul a fejétől, mint fogoly a börtönétől” (Georges Bataille), vagyis az emberi test eredendően anarchikus, nincs Központi Generálstábja (vö.). A kezében tőrt tartó akephalosz tehát nem egy undorító szörny a számukra, hanem a teljes felszabadulás szimbóluma – égő szíve és meztelenül elénk tárulkozó nemi szerve a szenvedélyt, az extázisra való képességét és erotikus voltát testesíti meg. A társaság célja az volt, hogy a fasizmus ellenében pusztán rideg érveléssel fellépő elemzésektől eltérően valódi létközösséget teremtsen meg. E csoport belátásaira építkezett aztán Pierre Clastres elemzése is az állam nélküli társadalmakról (La Société contre l’État – elkéne egy magyar fordítás!), amelyekben kimutatja, hogy a törzsi társadalmak aktívan és már előre védekeznek a kefalitással, a hierarchikus viszonyokkal szemben, vagyis ragaszkodnak hozzá, hogy a közösségeik Vezér(ek) nélkül maradjanak.

Szerbiában nem most találták ki az önrendelkezést

Hogyan konstituálódik a szerb(iai) nép? Vannak népek – mint a lengyelek – amelyek úgy tartják magukról, hogy a történelmük a náluknál nagyobb ellenségekkel való sorozatos ellenállásból áll, amely kiegészül a belső zsarnokoknak való szembeszegüléssel (mások önképe sokszor inkább a sérelmek és a veszteségek köré szerveződik, lásd a Mérce friss cikkét a magyarokról). A szerbek nemzeti mitológiájában ilyen szerepe van például az oszmán törökökkel vívott 1389-es rigómezei csatától kezdve az ellenük vívott 1804-es ún. első szerb felkelésig megannyi eseménynek. E példatárba tartozik az I. világháború, amelyről kevesen tudják, hogy szerb anarchista ihletésű forradalmárok robbantották ki, és amely háborúnak már az elején a kis szerb hadsereg megvívta az antant első győzelmét a ceri csatában, amit a kolubarai csatának a hősies ellenoffenzívából született győzelme követett. A világháború végére pedig a szerb nép – a mitológia pátoszteli nyelvével: – feltámadt az albán hegyeken át való Golgotaszerű visszavonulásából, és végül a rohamcsapataikkal a szaloniki fronton áttörték a központi hatalmak állásait. Ehhez vegyük hozzá, hogy a „jobb a sír, mint rabszolgának lenni, jobb a háború, mint a paktum!” [eredetiben sokkal jobban hangzik: bolje grob nego rob, bolje rat nego pakt!] jelszava nyomán – Európában egyedülálló módon – azonnal megszerveződött az antifasiszta partizánmozgalom, amely a teljes függetlenséget és az önálló államiságot szinte kizárólag önerőből érte el.

Vegyük figyelembe még, hogy Tito miként mondott nemet Sztálinnak 1948-ban, amikor a szovjet blokkon belül mindenki más kénytelen volt vakon beállni a Generalisszimusz által elrendezett sorba. És bizony, létezik hősi narratíva még az 1999-es a NATO-bombázásokról is, az infrastruktúrát pajzsként védő, magára kacagva célkeresztet rajzoló lakosság kitartásától az amerikaiak „láthatatlan” F-117-es bombázójának lelövéséig (az elkövető: Dani Zoltán – „elnézést, nem tudtuk, hogy láthatatlan!”, viccelődtek aztán a szerbek). Az oszmán-törökök kiverése, az Osztrák-Magyar Monarchia móresre tanítása, a náci Németország (és a vazallusainak) kiebrudalása, a nemet mondás Szovjet-Oroszországnak, az USÁ-val és a NATO-val szembeni kiállás – ha így állítjuk össze a listát, akkor mindez kétségkívül roppant impozáns.

No de … mielőtt belefeledkeznénk e nemzeti mitológia romantikájába, elevenítsük fel az örök destruktőr Miroslav Krležának tulajdonított ironikus mondatot is: „Ments meg, Uram, a szerb virtustól és a horvát kultúrától!” Akármint is van, az ellenállás vadregényes narratívái kiegészülnek még a zsarnokok meggyilkolásának vagy erőszakos eltávolításának történeteivel is. I. Sándor király és Draga királyné holttestét például a palota ablakán át dobták ki.

Karl Marx a Vera Zaszulicsnak írott nevezetes, 1881-es levelében azt fejtegette, hogy Oroszország talán átugorhatja a kapitalista fejlődést, ha a hagyományos földközösség és annak rendszere, az obscsina és a mir révén el tudja kerülni az eredeti tőkefelhalmozás véres, erőszakos folyamatát. A későbbi narodnyik–marxista viták során Plehanov arra az álláspontra helyezkedett, hogy az obscsina már bomlásnak indult és az orosz forradalom alanya kizárólag az urbánus ipari munkásosztály lehet, nem a parasztság. Csaknem teljesen azonos viták zajlottak le Szerbiában is, ahol felmerült annak lehetősége, hogy Szerbiának talán nem kell végigjárnia a nyugat-európai kapitalizmus és a vele járó strukturális elszegényedés útját, mégpedig az – igen, az obscsinára etimológiailag is rímelő: – opštinák mint helyi önkormányzati modellek, illetve a zadruga, a nagycsaládi közösség révén.

Bár manapság a liberális történészek „kollektivizmussal”, sőt, „totalitarizmussal” és „ruszofíliával” vádolják, Svetozar Marković úgy tekintette e társadalmi formákat az eljövendő agrárszocialista társadalom lehetséges alapköveinek, hogy individualitás és közösségiség harmóniáját tartotta a megvalósítandó eszménynek, és közben számot vetett a múltbeli alakzatok problémás aspektusaival (mint amilyen a patriarchátus), és valójában az oroszoktól is tartotta a tisztes távolságot.

Amint Oroszországban, úgy Szerbiában is a későbbi dogmatikus marxisták – mint Tucović – elutasították azt, amit ők agrárpopulista illúziónak véltek, és maguk is a városi munkásságra fókuszáltak.

A történet azonban ezzel nem ér véget. Az 1948-as Tito–Sztálin szakítás után a jugoszláv vezetés – különösen Edvard Kardelj teoretikus elméje – keresni kezdte a „bürokratikus államszocializmussal” szembeni alternatívát, és ennek érdekében visszanyúlt az állam elhalásának marxi koncepciójához, valamint a helyi közösségi gyökerekhez. Ennek nyomán alakult ki az a községi rendszer, amely – a később az 1956-os magyar forradalom munkástanácsai számára is kiemelt mintának számító – jugoszláv önigazgatás (samoupravljanje) területi alapsejtjévé vált. Integrálta a gyári munkástanácsokat, az iskola- és egészségügyi tanácsokat, valamint a lakossági önszerveződést. Kardelj elképzelése szerint a helyben megtermelt többletérték egy részét megtartó opština volt az a szint, amelynek keretében az egyén nem csak holmi hon- illetve szavazópolgár, hanem termelőként és a helyi közösség közvetlen tagjaként gyakorolja a hatalmat. Mondani sem kell, azóta sok idő eltelt.

Mára ugyan az opština elvesztette a régi funkcióinak jelentős részét, ám az, hogy én például a zborok során – vagyis a lakossági fórumokon (amelyek egyébként nevesítve vannak a szerb alkotmányban is, hiába keretezték őket a Haladók és a VMSZ-esek valamiféle bűncselekményként) – a temerini opština közvetlen közelében vettem részt újra és újra az ihatatlan temerini ivóvíz minőségével, a szeméttelep tűzeseteivel, a helyi infrastrukturális hiányosságokkal és a helyi politikusok korrupciós ügyeivel foglalkozó tanácskozásokon, illetve a petíciós szövegeink egyikét-másikat magának az opštinának nyújtottuk be, a WhatsApp csoportok az egész községre kiterjedtek, és az élő megbeszélések egy részére az egész opština területéről érkeztek résztvevők…

Nos, mindebben kifejeződött a vágy, hogy a központosított állami felügyelet alatt működő, puszta helyi önkormányzattá silányított opština visszakapjon valamicskét az egykori fényéből, vagy legalábbis a rá irányuló autentikus vágyakból valami teljesüljön.

Az opština értelme ennyiben az, hogy a bürokratikus állam és a tőkés piac közötti „harmadik utas”, participatív opció. Temerinből – amelyet a régióban mindenki a világ közepeként ismer – indult el tudomásom szerint az a kezdeményezés is, amelynek célja az, hogy a községek szerepe országos szinten megváltozzon, és hogy a nagyobb részvételiség általánosan formalizálva-intézményesítve legyen.

A jugoszláv önigazgatás – amely egykoron baloldaliak millióinak fantáziáját mozgatta meg, Pekingtől Párizsig – forrásai sokfélék. Benne van például Marxnak a párizsi kommünről szóló elemzésében és a Tőkében is megfogalmazott önkormányzatiság-fogalma („szabad termelők szabad társulása”), habár az „önigazgató vállalat”, ez a jugoszláv koncepció kissé problémás elképzelés az eredeti eszme szemszögéből. Ennek a gondolatnak is fontos katalizátora volt a Sztálinnal való szakítás, amikor a jugoszlávoknak plasztikusan másféle ideológiát kellett kialakítaniuk. Ráadásul a korábban a spanyol polgárháborúból visszatérő sok jugoszláv harcos is liberter eszmékkel felvértezve érkezett haza (lásd minderről az első, igazán szisztematikus könyvet, Vladan Vukliš könyvét, sőt, a partizánháború Népfelszabadító Bizottságai is a háború során az alulról szerveződő, embrionális testületekből nőttek ki.

Aztán az 1948-as fordulat után az önigazgatás bevezetésével megélénkült az anarchista eszmék iránti érdeklődés (Kropotkin, Bakunyin, Daniel Guérin műveit lefordították és megvitatták [Guérin nemrégtől magyarul is hozzáférhető!]), ráadásul ez az anarchista szál összecsengett a szerbiai munkásmozgalom egy korábbi fázisával (Mira Bogdanović a nevezetes, úttörő monográfiájában kimutatja az 1903 és 1914 közötti szerbiai munkásmozgalomról, hogy a részesei többségükben anarchisztikus hajlamúak voltak, ellenálltak a párt általi kontrollnak; ez egy időben zajlik azzal, hogy Magyarországon Szabó Ervin a forradalmi szindikalizmus jegyében utasította el a szociáldemokráciát – a szerb-magyar kapcsolatok számottevőek voltak, lásd pl. a Pesten elhunyt Krsta Iskruljev esetét). Összességében tehát a spanyol CNT 1936–39-es kollektivizációi és önigazgatási modelljei a jugoszláv internacionalista brigadistákon keresztül közvetlenül is hatottak a jugoszláv modellre.

A mozgalom motorja

Jellemző, hogy Enver Hoxha azt vetette Jugoszlávia szemére, hogy ott „az anarcho-szindikalista elméletek virágzanak”. Hogy milyen igaza volt! És hogy miért terjedt el az elmúlt évek liberális belgrádi médiájában, majd jelent meg Pásztor Bálint, a Vajdasági Magyar Szövetség elnökének beszédeiben és a Vajdasági Magyar Plénum retorikájában is, hogy a diákmozgalomnak fontos alkotóelemét képezik az anarchisták és a „marxisták” képezik, sőt, hogy talán ők a Mozgalom motorja?

Nos, ez nem puszta stigmatizáló szóbeszéd volt, hanem csakugyan ezt a szerepet töltötték be az elejétől a végéig, a belgrádi egyetemfoglalások nélkülük el sem kezdődhettek volna.

Szerbiában a konföderációként működő Anarchoszindikalista Kezdeményezés (ASI) 2002 óta létezik (ha a rednews ismét működni fog, a velük készített interjúm újra olvasható lesz), és 2004 óta tagja a legrégebbi, megszakítás nélküli, 1922 óta működő nemzetközi konföderációnak, a Nemzetközi Munkásszövetségnek (IWA-AIT), amely az I. Internacionálé liberter szárnya közvetlen szellemi és szervezeti örököse, az 1936-os spanyol forradalom legnagyobb forradalmi-nemzetközi háttere. Tudván, hogy módszereik a közvetlen akció (action directe) és a közvetlen demokrácia, már nem is olyan meglepő, hogy miért ezek voltak a diák- és össznépi mozgalom alapvető szerveződési formái is: egyetemfoglalás, közvetlen nyomásgyakorlás, horizontális szerveződés, zborok és plénumok. Az anarchisták voltak azonban természetesen a Mozgalomnak az a része, amely leginkább ellenezte a parlamentáris választásokon való részvételt – e téren taktikai engedményre kényszerültek. És egyáltalán, számos radikális baloldali vélekedik úgy, hogy a diákmozgalom bizonyos értelemben kudarcot vallott, mert a társadalmi bázisát csak részlegesen tudta kiterjeszteni a munkásosztályra – pedig például az egyébként sok tekintetben problematikusabb 2000 október 5-öt megelőzően hatalmas sztrájkok voltak, amire a mintegy 7000 kolubarai – a rendőrökkel összecsapó, a szerbiai áramszolgáltatást kontrolláló – bányász általános sztrájkja rakta fel a koronát. Most sokan aggódnak, hogy a változások általános pátosza közepette a plénumok és zborok, vagyis, a lakossági fórumok valójában végül maradéktalanul beolvadnak a „jogállami-szakértői” technokráciába, és a létrehozott tanácskozási szisztéma végül teljesen zárójelezi az osztályok és a kizsákmányolás kérdését. Nehéz megtalálni a középutat a cinikus realizmus és a plénumromantika között.

Kevéssé ismert, hogy a Szerb-Horvát-Szlovén Királyság legelső demokratikus, helyhatósági választásain a Jugoszláv Kommunista Párt áttörő sikert ért el. A királyi kormányzat nem volt hajlandó átadni a hatalmat sem Belgrádban, sem Zágrábban, majd fél év leforgásán belül törvényen kívülre helyezte az egész pártot. Innentől kezdve 1941-ig szigorú illegalitásban és földalatti mozgalomként működtek, aminek a konspiratív fegyelme a II. világháborús partizánharcuk egyik legnagyobb szervezeti előnyévé vált. A kettő között a Mozgalom egyik tartópillére a diákmozgalom lett, ugyanis az egyetemek – különösen a Belgrádi Egyetem – a kommunista mozgalom legfontosabb (félig) legális menedékhelyeivé váltak: az egyetemek területére a királyi rendőrség nem léphetett be szabadon.

Számos diáksztrájk volt, véres harcokat folytattak az Orjunához hasonló fasiszta csoportokkal, a Belgrádi Egyetemről több tucat szocialista diák utazott el a Franco-féle fasizmus ellen harcolni, a rendőri erőszakban meggyilkolt Žarko Marinović pedig a Mozgalom szimbólumává vált… Ekkor nevelkedett ki a későbbi partizánmozgalom „elitje”. A forrongások a középiskolákra is kiterjedtek (ekkoriban égette el a Jugoszláv Királyság zászlaját a varaždini ferences gimnázium udvarán Losoncz Nándor nagyapám is). A szocialista diákmozgalom aztán 1968-ban éledt újra a piacorientált reformok bevezetését követően és egyúttal a pártbürokrácia ellenében, olyan radikális tapasztalatokkal együtt, mint például a Belgrádi Egyetemből létrehozott „Karl Marx Vörös Egyetem” – amely a valódi önigazgatásra és az igazi, demokratikus szocializmusra törekedett (lásd erről Boris Kanzleiter átfogó monográfiáját). Ami meg a későbbieket illeti, a századvég legnagyobb diáktiltakozása a 117 napos 1996/97-es volt, amelybe azonban – a korra jellemző körülmények miatt – rengeteg mélyszerb etnicizmus is vegyült. Milošević drákói egyetemi törvénye hozzájárult később a jelentős részben egyetemistákból álló Otpor (Ellenállás) megalakulására, erre azonban 2000. október 5-ének szövevényes kudarca miatt nem szívesen emlékezünk vissza. (Erről a kudarcról lásd.)

A mai diákmozgalom valódi előzménye a 21. században a 2006-os, amely a tandíjak drasztikus emelkedése és az önköltséges képzések elterjedése nyomán, az ún. bolognai reformok ellenében tört ki.

Ekkor már a diákok blokád alá vontak épületeket, illetve közvetlenül demokratikusan – plénumokon keresztül – szerveződtek.

(Később a Vučić-rendszerből többen a horvát titkosszolgálat importjának minősítették a blokadőrök „szakácskönyvét” avagy kuharicáját, holott az a Balkákon nemzetközi utakon terjed, Ljubljanától Tiranáig.) A jelszó immár öntudatosan antikapitalista és szociális élű volt: „ingyenes oktatást mindenkinek!”. A 2011 őszén kirobbant, hasonlóképpen működő mozgalom még több egyetemi karra terjedt ki, és az egyik vezérelv ismét a tandíjak azonnali eltörlése volt (a magyar olvasónak egy ínyencség: a belgrádi Bölcsészkar blokádját Tamás Gáspár Miklós nyitotta meg, akit akkor hívtam el először Szerbiába – a diákok imádták). Ha megtekintjük az akkori diákmozgalomról készült lejárató filmet, azt láthatjuk, hogy az anarchista ASI mellett a Marks21 nevű trockista szervezetet teszik felelőssé a blokádokért.

Anélkül, hogy belemennénk a részletekbe: a 2011-es mozgalom óriási tapasztalata sem veszett el, ellenkezőleg. Napjaink Szerbiájában is megannyi – nevezzük őket így, kissé esetlenül: – „marxista” vesz részt a küzdelmekben az anarchistákkal vállvetve. Ennek az egyik lecsapódása, hogy tektonikus mozgások indultak meg a szerbiai baloldalon. Az olyan álbaloldali szervezetektől eltekintve, mint Szerbia Szocialista Pártja vagy a NATO-támogató Zöld Baloldali Front, létrejöttek olyan erők is, amelyek felkelthetik a baloldaliak érdeklődését. Az egyik az Inicijativa za demokratski socijalizam, vagyis a Kezdeményezés a Demokratikus Szocializmusért, amelyben viszontláthatjuk a Rosa Luxemburg Alapítvánnyal éveken át együttműködő – a kapitalizmust megreformálni óhajtó – jobboldali szociáldemokratákat. A másik pedig a Partija radikalne levice, azaz a Radikális Baloldal Pártja, amely az előállt helyzet nyomán a Sahra Wagenknecht-féle BSW-nél is balrább, egy explicitebben antikapitalista irányba tolódhat. Hogy mindebből a megfigyelők egy része miért nem látott szinte semmit, annak talán az az oka, hogy távol maradtak a belgrádi magszervezetektől, vagy kizárólag az egyszólamú liberális médiát (n1, nova) követték az alternatív jellegűek helyett, vagy egyszerűen nincsen szeizmográfjuk a lényegi ideológiai különbségek érzékelésére. Ám – némi messianisztikus pátosszal szólva: – akinek volt szeme: látott; akinek volt füle: hallott.

E kulcsfontosságú előzmények ismeretében teljesen tarthatatlan az a, külső és távoli szemlélők által gyakran hangoztatott állítás (legutóbb Tarr Zoltán bejegyzésében láttam), miszerint a Mozgalom a „semmiből” jött létre.

Egy ilyen tézis nem csupán a történelmi tényeket hagyja figyelmen kívül, hanem a szerveződés mélyebb logikáját is – vakság a történelemre. Az e cikkben részletesen ecsetelt sokrétű történelmi háttér mellett az előkészületek szerves részét alkotta ráadásul a 2012 és a 2024-es őszi újvidéki tragédia közötti időszakban lezajló hét nagy tüntetéshullám is. És egyikükban-másikukban, mint például a lítiumbányászat elleni megmozdulások során, az antikapitalista jelszavak rendkívül fontos szerepet töltöttek be.

Összességében véve tehát a diákmozgalom mostani győzelmét sok-sok évtizednyi társadalmi törekvés előzte meg. Akkor sem túloznánk sokat, ha azt mondanánk: másfél évszázadnyi. Komplex társadalmainkban akkor lehet sikeres az ellenállás, ha türelmes, hosszú távú építkezésre képes és felkészült a váratlanul nyíló politikai lehetőségek megragadására. Ezért szokták néha hosszú menetelésnek is nevezni.