Ha megtekintjük a Partizán „Végigkövettük Vučić végnapjait a rendszerváltó diákmenetből” című összeállítását, akkor felfigyelhetünk egy részre, amikor Tóth Szilárd János elsüti a humorbonbonját, miszerint „vajon nem kellene-e a szerbeknek is egy Szerb Péter?” (a 33. perc 6. másodpercétől). Egy középkorú nő erre azt válaszolja, hogy

„Nem kell. Ideje, hogy végre ne legyen Vezérünk”, a mellette álló, hasonló korú társa pedig szintén rögtön rávágja, hogy „Azt gondolom, hogy nem. Talán a mi mentalitásunk más. A magyaroknak Vezér kell. Mi azt akarjuk, hogy a rendszer Vezér nélkül működjön”.

Anélkül, hogy a legkésőbb a második világháború utáni korszakra végképp anakronisztikussá lett nemzetkarakterológiákba belebocsátkoznánk, e cikkben a mélystrukturális összefüggések és a történelmi háttérfolyamatok megértésével kísérelünk meg magyarázatot adni erre a Szerbiában kialakult helyzetre. Az alapvető kérdés tehát: vajon miért nem volt szükség egy Vezérre, vagy pontosabban „A” Vezérre, egy olyan országban, ahol egyébként csaknem minden pártot a líderéhez kötnek már az 1990-es választások óta (az asszociációk azonnaliak, pl. Vajdasági Szociáldemokrata Liga – Nenad Čanak, Szerb Radikális Párt – Vojislav Šešelj, Szerbia Szocialista Pártja – Ivica Dačić stb.)? A párt, illetve a vezetők neve szervesen összefonódik egymással, sőt, a személyközpontúság már a szavazólapokon is megjelenik: az egyes pártok elsőszámú emberei egyúttal a pártlisták hordozói. Hogyan nőtt hát ki e hiperperszonalizált rendszerből mégis egy eltökélt vezérnélküliség?

A Mozgalom sokszínűsége

A szerbiai Mozgalom – az ifjú Lukáccsal szólva – formatartalmi motorja tehát az antikapitalista baloldal, amelynek számára, a közvetlenül demokratikus szerveződés mellett, a prioritást az olyasmik jelentik, mint – továbbra is: – az ingyenes oktatás, az antiimperialista ökológia (pl. a Rio Tintóval szembeni harc), az egységes iparpolitika, amely felügyeli a külföldi befektetéseket, vagy a munkajogi reform. Ez a szárny volt az is, amely január 24-én általános sztrájkot kezdeményezett.

Azonban, vegyük figyelembe, a szerbiai diákmozgalom egészében véve nagyon heterogén. Részesei az etnicista diákok, akiknek számára elsődleges az Oroszországgal való szövetség, illetve Koszovó megmaradása „a szuverén Szerbiában”. (A közvetlen demokrácia tanácskozó proceduralitása a sabornost gondolata révén hozzájuk is közel áll, illetve a legfőbb lehetséges találkozási pont velük az imperializmusellenesség, bár az övék igen egyoldalú tud lenni.)

Másfelől ott van a szerbiai diákmozgalom liberális szárnya, amely az 1870-es évekbeli szerbiai liberálisok óta nem sok lényegi újdonságot sütött ki: az államot semleges terepnek tekintve fetisizálják az intézmények jó működését, gyakorta követelik a törvények tiszteletben tartását (a törvények felülvizsgálata helyett), ők sürgették a leginkább a diákplénumok felszámolását a jelöltlista javára, kritikátlan hívei az EU-integrációnak (és közben hallgatnak arról, hogy éppen az EU Critical Raw Materials Actje erőlteti a Jadar-völgyi lítiumbányát), és a kispolgári bázisuk okán többségükben vakok a szociális követelményekre. Látványosan vonakodnak egyes szavak kimondásától: kapitalizmus, osztály, imperializmus. Az etnicizmus helyére nem valódi internacionalizmust, hanem – a globális események fényében egyre bizarrabbá váló – Európa-kultuszt helyeznek, a megtévesztően demokráciának nevezett, „jól működő” képviseleti kormányzást tekintik a megvalósítandó ideálnak, a balszárnytól vajmi keveset eltanulva a képviseleti rendszernek immár az egész emberiségre kiterjedő, szembetűnő válságát illetően.

Fölösleges kétségbe vonni, hogy a liberális szárny olykor hasznos szerepet játszott — hozzájárult a tömegbázis kiszélesítéséhez azzal, hogy a Mozgalom hívévé tette az EU-orientált középosztályt, védte maga is a polgári szabadságjogokat, és segített valamelyest semlegesíteni az etnicizmust –, azonban, ha a liberális szárny a folyamatok főszereplőjévé lesz, akkor a Mozgalom rendszerimmanens elitcserévé szelídülhet, amilyet már 2012/2014 során is láthattunk, amikor a népharag által elsodort „korrupt Demokratákat” a még inkább „korrupt Haladók” váltották fel.

Bár sokak meggyőződése, hogy a korrupció a fő probléma Szerbiában, a baloldal tudni véli, hogy a korrupció csupán felszíni tünet, s a mélyben a peremvidéki, tekintélyelvű ultrakapitalizmus és az extraktív tőkefelhalmozás szerkezeti logikájának a helyi szervilis-komprádor elitek által segített mechanizmusa működik.

A baloldaliak persze kevésbé absztraktul is meg tudják fogalmazni, hogy mi zavarja őket a liberális szárny esetében: ez a szárny ugyanis beerőltette a diákok – egyébként impozáns, 44%-ban nőkből álló – jelöltlistájára például Dejan Šoškićot, aki a Mozgalom lehetséges liberális-technokrata fordulatának a jelképe. A Szerb Nemzeti Bank korábbi kormányzójaként (2010–2012) ugyanis egy népnyúzó, ortodox és az IMF-hez szervilisen igazodó monetáris politikát képviselt – a standard neoliberális/neokonzervatív eszköztárat a „szakértői semlegesség” és az EU fetisizálásával társítva. Šoškić ráadásul kijelentette, hogy „a diáklista nem fog foglalkozni a kilencvenes évek egymástól eltérő narratíváival”, vagyis a véres háborús esztendők örökségével – a Szerbiában erős antifasizmus számára ez is aggasztó jel, hiszen szőnyeg alá söprésként, a felelősségvállalás elmaszatolásaként értelmezik.

A Mozgalom jövőjének tehát a legfőbb tétje: egy technokrata és népellenes, „szakértői”-menedzseri nyelvet beszélő elit helyett lehet-e esélye a népi, alulról jövő, a világrendszer centruma által megszabott követelményeknek legalább valamelyest ellenállni tudó kezdeményezéseknek?

Ha azt halljuk bármely „véleményvezértől”, hogy Szerbiában most a „putyinizmus” veszített, vegyük rögtön biztosra, hogy az illető semmit nem tud Szerbiáról, csak olcsó pontszerzésre akarja kihasználni az előállt helyzetet. (Arról nem beszélve, hogy a „putyinizmus” éppen olyan haszontalan és megtévesztő fikció, mint mondjuk a „titóizmus” vagy a „horthyizmus”.) Ugyanis Vučić, mivel – állami szubvenciókkal, munkajogi reformokkal stb. – a tőke számára felkínálta a mind brutálisabban kizsákmányolt munkásosztályt, tökéletesen megfelelt a „Külföldnek”, vagyis Szerbia külpolitikai orientációja négy pillérének: Kínának, Oroszországnak, az USA-nak és az Európai Uniónak, bár az utóbbi részleges kivétel. Pillanatnyilag ugyanis az EU számára kevésbé kívánatos egy ország, amelytől fél, hogy orosz trójai falóként fog működni végül, és ráadásul – így mondják – közben biztonságpolitikailag Kínához is szeretne tartozni. (A szélirány változásával Szerbia geopolitikai értékelése természetesen könnyen, pillanatok alatt módosulhat.) A Wikileaks-aktákból is tudjuk például, hogy a nyugati diplomaták hajlamosak szélsőségesen paranoiásak lenni: bár Szerbiában a döntő többség ellenzi az oroszokra kirótt szankciókat (elvégre Szerbia energiaügyileg is függ Oroszországtól) és csakugyan nem lényegtelenek a közös, ortodox-szláv hagyományok, a szerb nacionalizmus – mint már alapvetően a 19. század végétől is – felettébb óvatos az „Orosz Anyácskával”, amely nem egyszer cserben hagyta már, vagy könnyedén feláldozható eszköznek tekintette.

Mindenesetre egy pillanatra se higgyünk a szerbiai liberális „ellenzékiek” és újságírók által is nagy előszeretettel terjesztett koholmánynak: Vučić nem „orosz báb”, dehogyis. Az IMF felügyeli a költségvetést, Szerbia – botrányos körülmények között – francia vadászgépekre szórta a pénzét, éppen mostanában (!!!) fogadott be egy izraeli dróngyárat, az amerikai – hírhedt – ohiói Nemzeti Gárdával gyakorlatozott a katonasága, stb., stb.

A szerbiai Mozgalom liberális szárnyán az EU-t sokan még mindig afféle angyali inkubátornak tekintik, mintha nem lettünk volna tanúi a 2008-as gazdasági és euróövezeti válságnak a maga brutális megszorító csomagjaival, vagy mintha csak nem létezne a mostani fegyverkezési őrület. Hogy az ezer egyéb bajról most ne is szóljunk. Mindenesetre, Szerbiából nézve, valódi viták kellenének az uniós csatlakozásról, nem pedig a csatlakozás – egyre groteszkebb hatást keltő – ájtatos fetisizálása.

A vajdasági magyar politika is megújulhat

Az 1994/1995 során eleve egy pénzügyi-korrupciós botrány (a „Hódi-ügy”) közepette létrejött Vajdasági Magyar Szövetség a kezdeteitől fogva leuralja a vajdasági magyar politikai színteret. Méltánytalanság volna nem elismerni, hogy a VMSZ pragmatikus-reálpolitikai hozzáállása az elmúlt 35 évben sok tekintetben gyümölcsöző volt (erről a történelmi VMDK-val való összehasonlításban itt), például a – nem teljesen problémátlan – Magyar Nemzeti Tanács megteremtését illetően, illetve ne habozzunk elismerni, hogy a Prosperitati Alapítvány – a sokak által vélelmezett visszaélésekkel együtt is – megannyi ember számára valódi segítséget jelentett.

A VMSZ közösség- és demokráciafelfogásával már a legelejétől fogva súlyos gondok voltak, ám a helyzet 2010 után, Orbán Viktor második hatalomrakerülésével kezdett elmérgesedni. Ennek jelképes pillanata az volt, amikor a Korhecz Tamás által vezetett MNT leváltotta főszerkesztői pozíciójából Pressburger Csabát, egyetlen napilapunk, a Magyar Szó főszerkesztőjét – ekkor kezdődött meg igazán a közmédia propagandasajtóvá silányítása. A Pásztor István és fia, Bálint, illetve Lovas Ildikó által fémjelzett korszakban a Fidesz–Haladó tengellyel való együttműködés lehetővé tette a hatalmi technológiák hiánytalan „tökéletesítését” és monopolizálását. Az elmúlt két évben ugyan a VMSZ-nek elvileg alkalma lett volna fokozatosan kihátrálni legalább a Haladókkal való, rendkívül szoros együttműködésből, azonban a görcsös hatalomféltés a realitásérzék elvesztésével párosult.

Pillanatnyilag a VMSZ-nek, bár a 35 év során felépített infrastruktúrája még létezik, a gondosan felépített kapcsolati tőkéjének értéke ugyancsak lenullázódott. A VMSZ még az utolsó pillanatokban is a diákmozgalommal szemben hergelt, azt állítva, hogy ez az elmúlt évek „egyik legnagyobb politikai átverése”. Nyitott kérdés, hogy a rohamosan közeledő MNT-választásokon a VMSZ-szel szemben fellépő Vajdasági Magyar Újrakezdés mire lesz képes.

Ami viszont a legkevésbé kívánatos: az, hogy az „önmagunkról való rendelkezés” voltaképpen pesti kézi vezérléssel történjen, ha nem tudunk magunkkal dűlőre jutni.

Másrészt viszont szinte ugyanazzal küzd a közösség, mint amit a 90-es évek elején többen megfogalmaztak, politikusok és értelmiségiek egyaránt, csak ezúttal kiélezettebb, drámaibb a helyzet: mutathat-e egy ilyen kicsiny mikroközösség kifelé egységet és erőt úgy, hogy közben belül teret ad a nem pusztán lózungként szolgáló pluralizmusnak, a valódi sokszínűségnek?

A vészharangok kongatása már régen nem elég: a vajdasági magyar közösség – mi itt a szórványban még erőteljesebben érezzük: – egyre inkább eltűnőben van. Miközben pedig mindennek titkát szinte senki nem meri vagy tudja vagy akarja kimondani: a fő ellenség nem a szerb etnicizmus vagy a „rosszul működő intézmények”, hanem a tőke brutális elszívó és pusztító ereje. Vajon milyen esélyei lehetnek egy sorvadó peremvidéki mikroközösségnek egy ilyen globális környezetben? Márpedig úgy tűnik, apokaliptikus korunkban az emancipáció vagy teljes – vagy semmilyen.

Mindenesetre iszonyat fájdalom egy szertefoszlani indult közösség mindennapjait élni, amelynek nem csak demográfiailag gyérül, hanem ezzel együtt a kulturális terei is – szemben az egykori virágzással – érezhetően eltűnőben vannak. Az év legnagyobb vesztesének eddig – kétszeresen – a VMSZ tűnik, amiből háromszoros leégés is lehet a végére. Ebben az egészben azonban maga a közösség szenved – pusztul – a leginkább.

Szerbiában nem egy új Vezér kapott esélyt

Kétségtelen, a magyarországi és a szerbiai változások között megannyi hasonlóság van (az Orbán- és Vučić-rendszer párhuzamairól részletesen írtam itt), sőt, Magyarország példája néhányak számára csakugyan motivációforrás volt Szerbiában. A hasonlóságok mellett azonban ugyancsak szembetűnőek a lényegi különbségek – ezek genezisét és szerkezetét igyekezett dióhéjban összefoglalni ez a cikk.

Szerbiában ugyanis egy akefális, Vezér nélküli Mozgalom győzedelmeskedett, abban a (poszt)fasizálódó korban, amelyben Donald Trump, Xi Jinping, Vlagyimir Putyin és mások nevével van tele a világsajtó.

(És a vezérmánia Magyarországon nem enyhült, hanem – ki hitte volna? – tovább súlyosbodott.)

De vajon képes lesz-e a szerbiai Mozgalom a közvetlen demokráciának a rendszerszintű átalakulás lehetőségét magában rejtő csíráit széleskörűen és maradandóan kiterjeszteni? Évekkel ezelőtt arról írtam, hogy a szocialista Jugoszlávia egy „excesszus” volt, vagyis volt benne egy lényegi többlet, amely azt üzeni, hogy a kelet-európai peremvidék „tranzíciós” nyomorúságán és az uniós kényszerpályákon túl létezhet a valódi emancipáció iránti vágy is. Nem azért volt kivételes és kiemelkedő, mert gazdaságilag fenntartható vagy követendő mintának számított vagy számít (bár a mai kínai gazdasági modell Kornai János mellett a jugoszláv önigazgatástól tanulta a a legtöbbet), hanem mert a puszta létezésével és a folytonos, belső önbírálatával megkérdőjelezte a tőkés modernizáció kizárólagosságát, felmutatva egy alternatív – bár kudarcba fulladt – történelmi kísérlet lehetőségét. (Egyébként, bár ennek az okai bonyolultak, Szerbiában a legnagyobb a szocialista Jugoszlávia iránti nosztalgia a térségben, kb. 80 százalékos.)

A szerbiai nép Mozgalmának baloldali szárnyára természetesen legyinthetünk is mondván, hogy „naiv utópisták”, illetve cinikusan elkönyvelhetjük, hogy egy „multipolárissá váló” világrendetlenségben csakis kudarcot vallhatnak. Ráadásul nem csak a jelöltlistát állították össze végül, hanem például minisztereik is lesznek.

A hierarchizált minták helyreállhatnak, a diákok – és mellette a baloldali szervezetek – jelentősége pedig elhalványulhat. És Vučić visszatérése, kétségtelenül, valódi veszélyt jelent, különösen azért, mert rendszere a NER-nél is jobban összefonódott a mélyállammal.

Szerbiában a „maffiaállam” nem pusztán egy elhibázott politilógusi metafora volt (hiszen, mint Tamás Gáspár Miklós rámutatott, a Fidesz rendszerében maga az állam vált bűnszervezetté, egy „szervezett felsővilággá”, nem pedig a hagyományos értelemben vett maffiának az államba való behatolásáról volt szó), hanem érzékelhető, mindennapi valóság. Akármint is van, egy ilyen rendszer esetében, tágabban – akár globálisan – szemlélve a dolgokat, aligha lehet elég a hidra egymás után kinövő fejeit levágni; magán a monstrum testén kell végérvényesen győzedelmeskedni.

De, ha eltekintünk e valós veszélyektől, tekinthetjük a Mozgalmat előörsnek is, vagyis szó szerint avant-garde-nak, amely elénkvarázsol valamit egy lehetséges jobb, élhetőbb jövőből. Mint prefiguratív politikai közösség.

Tölgyessy Péter nem véletlenül hozza fel újra és újra – nagyívű – és rettegéssel teli – elemzéseiben, hogy az antikapitalista baloldal világszinten feltámadóban van. A kedvenc példája New York polgármestere, de a következőben talán Berlin polgármesterét is felhozza majd, tavasszal pedig Mélenchon elnökké választásáról értekezik majd? Ki tudja, bár ezek csak halovány rózsaszín, a kapitalizmust igazából megmenteni kívánó reformisták, a rendszer utolsó mentsvárai, még ha ezt a rendszer – még – nem is tudja róluk. Ám ha ez az évszázad is – Rosa Luxemburg híres szavaival – a szocializmus és a barbárság viaskodása lesz, csak ezúttal egy sokkal kevésbé torz emancipációs projekttel, akkor a megújult díszletek közepette érdemes odafigyelni, hogy hol vannak most a világrendszer kitüntetett láncszemei.

Ratibor Trivunac, a posztjugoszláv anarchizmus szerb üstököse a kultikus beszélgetőműsorában, az Osmatračnicában azt nyilatkozta, hogy ami most Szerbiában történt, annak hasonló értéke lesz, mint az oroszok számára az 1905-ös forradalom főpróbája volt. Mellesleg, Julian Assange, a WikiLeaks alapítója is azt nyilatkozta pár éve, hogy „Szerbia az az ország, ahol a jövő elsőként történik meg”.

Ha csak egy kicsinyke igazság is van mindezekben a gondolatokban, akkor vigyázó szemeteket Belgrádra és Szerbiára vessétek.

Mindenesetre a tömegek ünnepelnek. A megfélemlítés nem sikerült. No de… látott már valaki olyat – talán patetikusnak tűnik, de kérdezzük meg mégis – az emberiség történetében, hogy egy diákmozgalom ilyen hosszan szerveződve, ilyen kitartással ilyen fényes győzelmet aratott volna? Miközben Ivica Dačič, Szerbia Szocialista Pártjának mindenkori elnöke – a parlamentből való kiesése miatt – elsírja magát a TV-stúdióban, a háttérben egy valódi szerbiai baloldal készülődik. A győzedelmes modell már megvan – formából tartalom, tartalomból forma. Ám a voltaképpeni küzdelem csak ezután kezdődik el.