„Tamás Gáspár Miklós 2022 karácsonya előtt arra kért többünket, hogy válaszoljunk a Mércén hamarosan megjelenő szövegére, az Öt tanácsra. Azt remélte, talán lesz valami hatása, talán elkezdődik valami. Nekem egy év kellett, hogy a kérésének eleget tehessek.”

 

A szellem

---

A szellem – Hegel szerint – a magáért való, öneszméletre jutott gondolat, amelyet immár nem csupán a külvilág, a természet ingerei és benyomásai formálnak, hanem külső, természeti meghatározottságait megszüntetve – megszüntetve megőrizve – önmaga formálja saját magát. A szellem lényege így a külső meghatározottságoktól többé nem függő önformálás: a szabadság.^[1] Szabadság nem létezhet csak a szellemben – a szabadság nem a vágy és szenvedély felszabadulása a represszió alól, hanem a szubjektum tudatos, reflektált önmeghatározása.

A szellem szabad önformálása csak azáltal lehetséges, hogy önmagához képest külsővé válik, elidegenedik, önmagával mint másikkal, másik emberrel, emberi viszonyok egész struktúrájával kerül szembe, ezáltal válik önmaga számára adottá és így formálhatóvá – objektív szellemmé. A gondolat a személyközi viszonyokon, struktúrákon és intézményeken – mint amilyen az erkölcsiség, a moralitás és a jog –, az emberi interakciók antagonisztikus történeti kifejlésén keresztül jut öneszméletre. Ez azt is jelenti, hogy a szellem öneszméletre jutásának folyamata lényegileg van összekötve a társadalomfejlődés történeti folyamatával:

a szellem öneszméletre jutása egy konkrét múltból egy konkrét jövőbe tartó történelmi folyamat.

A tágan értett kultúrában, konvenciókban és intézményekben objektívvá váló szellem legmagasabb fokát a polgári jogállamban éri el, amelyben az egyes egyének mint szabad és észszerű lények állnak egymással szemben.^[2] Nem abban az értelemben, hogy minden egyes állampolgár önmagában megtestesítené a racionalitás és egyéni autonómia legmagasabb fokát, hanem abban az értelemben, hogy a polgári jogállamban az egyének viszonyait egy olyan intézményrendszer strukturálja, amely e viszonyokat objektíve mint a szabad személyek közti észszerű társulás viszonyait rendezi el. Ennyiben e jogrend „a megvalósult szabadság birodalma”.^[3]

Mindebből az következik, hogy a szellem munkája a szellem öneszméletre jutásának történeti folyamatában az egyes egyén számára közvetlenül nem adott: „a szubsztanciális szubjektivitás, az ész nem kormányoz, csak mélyről határozza meg a világ folyását, elismeretlenül, sőt: ismeretlenül.”^[4] A szellem a történelmi folyamat egészén, az egymásba fejlő társadalmi formációk ellentmondásainak feloldásán keresztül, nem pedig az egyes emberi elmében nyilvánul meg, mint cselekvésének mozgatórugója. Ez csak azokban a kivételes pillanatokban történik meg, amikor a szellem fejlődéstendenciái a történelmi helyzet partikuláris együttállásai folytán egybeesnek (és még itt is csupán: egybeesnek, nem azonosak) valamely egyén korlátos perspektívájával és önérdekével – az ilyen egyének, akik egyéni cselekedeteiken keresztül képesek tovalendíteni a szellem öneszméletre jutásának folyamatát: világtörténelmi egyének.

Ez azonban felvet egy súlyos problémát: ha ugyanis a világtörténelemben a szellem abscondita, rejtőzködő elemként van jelen, amely csak „mélyről határozza meg a világ folyását”, úgy felmerül a kérdés, hogy pontosan miként nyerhetünk bizonyosságot arról, hogy a világtörténelem csakugyan a szellem fejlődéstörténete – nem pedig háború, éhínség, zsarnokság, és átmeneti béke véletlenszerű folyamata? Ez a belátás még a világtörténelmi egyén számára sem adott, csakis a világtörténelemre észszerűen tekintő filozófiai reflexió számára, és még ennek is csupán retrospektíve, az események lezárulta és elemzése után – Minerva baglya alkonyatkor kel szárnyra.

 

Marxizmus

---

 

Ez a probléma a hegeli történelemfilozófia utolsó nagy örökösében, a marxizmusban is fennáll. Marx úgy véli, a polgári jogállamot és általában a polgári társadalmat nem ismerhetjük fel szabad egyének észszerű társulásaként, mert bár a polgári alkotmány formálisan az egyéni szabadság eszményét intézményesíti, a polgári társadalom viszonyai – a tőkés termelési viszonyok – a szabadsághiány, a kényszer új formáit hívják létre: a tőke „reális absztrakcióját”, amely elvont társadalmi viszonyok formájában uralja életünk és döntéseink minden mozzanatát, gátat vetve egyéni törekvéseink és vágyaink valóságos kibontakozásának.

Csak ha végre felszámoljuk a társadalmi viszonyok és az egyén antagonizmusát jutunk el a társiasság észszerű rendjébe, amelyet Marx A tőke harmadik kötetében, ugyanúgy mint Hegel, a „szabadság birodalmának” nevez. Ám, hogy a fennálló kapitalista társadalom ellentmondásai észszerűen feloldhatók-e, és a történelem eljövendő folyamatában ilyenként feloldódnak-e, nem a marxi elméletből levezetett konklúzió, hanem – bizonyos értelemben – hittétel.

Legkésőbb az első világháborúval világossá vált, hogy a világtörténelmi egyén szerepét betölteni hivatott proletariátust a történelmi helyzet partikuláris együttállásai nem kényszerítik arra, hogy a kapitalizmus ellentmondásait egy észszerű és szabad társadalom irányába haladják meg. Ahogy Hegel és Marx legjelentősebb huszadik századi olvasója, Lukács György százéves könyvében megfogalmazta: a proletariátus csak akkor maradhat forradalmi szubjektum, ha – szemben a hegeli világtörténelmi egyénnel – forradalmi szerepének tudatában cselekszik. Ám az empirikusan adott munkásosztály nem rendelkezik ezzel az osztálytudattal, csak a munkásosztály helyzetére történetileg, filozófiailag és politikailag reflektáló élcsapat, a Párt rendelkezik vele. Így ezt az osztálytudatot be kell számítani a proletariátusnak, mintha az övé lenne, a Párt elhatározásait és cselekvéseit pedig a forradalmi proletariátus egészének kell tulajdonítanunk.

 

A történelem vége

---

 

A Párt mint politikai-filozófiai gondolat, és a szocializmus mint politikai-történeti erő megbukott. És a kihívás, amelyet a létezett szocializmus és annak minden gondolata – legalább ideológiai szinten – a nyugati polgári demokráciákkal szemben intézett, lényegi szerepet játszott abban, hogy a fasizmus poklának történeti tapasztalatából megszülethetett az az antifasiszta konszenzus, amely a második világháború után „minden nagy hatalmi-birodalmi tömbbel elfogadtatta elvben, hogy az emberi méltóság és az emberi jogok a pozitív jogtól függetlenül fönnállnak és megilletnek mindenkit tekintet nélkül nemzettagságára és egyéb hasonló determináltságaira.”^[5]

Ezt a konszenzust nem az elvhűség és a jóakarat alapozta meg, hanem a materiális önérdek, a hideg számítás, az elvtelen kompromisszum, az erőszakos represszió, az európai civilizáció jövője és globális súlyának megrendülése felett érzett szorongás. Mégis a háború utáni Európa számára semmi egyéb nem jelenthette az emancipatorikus gondolat kiindulópontját, mint éppen ez az antifasiszta gondolat – a gondolat, hogy a fasizmusban végződő, ám a fasizmus veresége után is fennálló modernitás meghaladása a jelenkor legsürgetőbb feladata. Ebben a gondolatban osztozott mind az európai – kisebb részben a teljes észak-atlanti – establishment és annak progresszív ellenzéke, a ‘68-as lázadóktól az autonomistákon és anarchistákon át a zöldekig.

Ha a huszadik században még létezett objektív szellem, úgy az antifasiszta konszenzusból kinövő emberijogi gondolat, és a köré épülő világrend volt az.

Ebben a gondolatban értette meg magát a kor – vagy legalább Európa –, ennek a gondolatnak a jegyében voltak képesek az európai társadalmak formálni önmagukat. A szocializmus jövőtlenségbe kövült vagy utópizmusba párolgott eszméjével szemben ez a gondolat volt az egyetlen, amely a században hegeli értelemben voltaképpeni történelemmé volt képes válni – a valóban létezett szocializmus történelmévé is –, folyamattá, amelyet résztvevői nem csak értelemteliként, de – igencsak hegeli módon – a szabadság öneszmélésének folyamataként voltak képesek látni, amely 1989 után a történelem végében, a szabadság birodalmában kulminálódhatott.

„Minél nemesebb valamely dolog a maga kiteljesedettségében, mondja egy héber szerző, annál iszonytatóbb pusztulásában […] Épp így a kultúra és a felvilágosodás. Minél nemesebbek felvirágzásukban, annál visszataszítóbbak pusztulásukban és romlásukban.” – írja Mendelssohn Kantéval párhuzamosan született felvilágosodás-esszéjében.^[6] Az antifasiszta-emberjogi gondolat – a huszadik század végi liberális demokrácia alapgondolata – még ereje teljében is inkább volt naiv mint nemes, ha nem egyenesen álszent és hazug – de legalábbis vak arra, hogy milyen is pontosan az a világ, amelyet a nevében építenek. Pusztulásában azonban minden másnál iszonytatóbbá válik.

 

A sötétség ideje

---

 

A baloldalon szokás kritikával illetni Fukuyama híres tézisét a történelem végéről. Szokás „a történelem végének végéről”, a „történelem újraindulásáról” beszélni. Ez tévedés. Taubes írja a Nyugati eszkatológiában: „Miként a történelem a szellem közege, úgy a szellem is a történelem közege. A történelem csak a szellemben nyeri el lényegét. Szellem és történelem kölcsönösen feltételezi egymást.”^[7] A történelem nem indult újra: ha a történelem vége véget is ért, ami a helyébe lépett, nem a történelem volt, mert benne nem nyilvánult meg többé szellem.

A történelem vége véget ért, hogy helyet adjon a sötétség idejének.

Szabad, tudatos, reflexív önformálás, amely úrrá lesz, igába hajtja és racionális irányításnak veti alá külső meghatározottságait – ez a szellem lényege, ez a „szabadság birodalmának” ismérve akár a hegeli jogállamként, akár a marxi kommunizmusként, akár liberális demokráciaként gondoljuk el azt. Az így felfogott szellem a huszonegyedik században megszűnik a politika, a társadalmi együttlétezés célja és szervezőelve lenni. A helyét átveszi a szellem önfelszámolása, visszasüllyedése önnön külső meghatározottságaiba, az alámerülés a szellemtelenség sötétségébe.

Ez nem azt jelenti, hogy a huszonegyedik század domináns társadalom- és politikaformáló személyiségei és mozgalmai ostobák. Azt jelenti, hogy hitelét veszti az emberi társadalmak külső meghatározottságai fölötti tudatos, racionális kontroll, és vele az észszerű, szabad önformálás lehetőségének gondolata. A politika ehelyett megadja magát ezeknek az esetleges, külső meghatározottságoknak: nemzetiség, etnikum, faj, a földrajzi elhelyezkedés esetlegességei („geopolitika”, „Európa”, „Nyugat”), a világgazdaság hullámverései. A politika célja és mértéke az e meghatározottságok által diktált kényszerpályák kitapintása és – lehetőleg botlások nélküli – bejárása.

Etnicizmus, etnarchia, posztfasizmus – mindennek csupán megjelenési formái. Bennük a politika lemond az ész univerzális elveiről, hogy helyette a partikuláris irracionális homályába zsugorodjon vissza: az általános elvek üres ködképnek bizonyulnak az itt és most, a konkrét, a partikuláris realitás követelményeivel szemben. Mikor például felmerül a kérdés, hogy mivel tartozunk embertársainknak – legyenek azok menekültek, vagy háborús agresszió áldozatai a szomszédunkban –, a mércét csakis a lehető legszűkebben vett „érdek” határozhatja meg.

„Egy bogár is megvédi a területét, ez a legtermészetesebb dolog a világon.” – Valami ilyesmit kommentelt valaki néhány éve egy cikkem alá, amelyben a bevándorlás etikai dilemmáit taglaltam. Ezek vagyunk mi, a világ nemzetei, káposztaleveleink fölött őrködő bogarak egy kiszáradó veteményesben. Ész, eszmék, szabadság – mindez átadta helyét a táplálkozás és peterakás vak szükségszerűségének.

Mindez korántsem a jobboldal sajátja. A baloldal is rég elvesztette kevéske hitét eszméiben, vezérelvének rég a gazdasági és társadalmi valóság feltárását, az e valóság konkrét partikularitásai által diktált szerepek hű betöltését tette meg.

A fennálló renddel szemben állni a baloldal számára rég nem azért kell, mert ezt követeli a szabadság, az egyenlőség, a testvériség, az ész, az eszme, a szellem, hanem mert itt, a világrendszer félperifériáján, a tőke-munka viszonyrendszerének hálóiba csavarodva ezt kell felismernünk szűken vett önérdekünkként. E viszonyrendszerek feltérképezése képezi a baloldal önmegértésének alapját, a politikai cselekvés mértékét.

A szellem, mint tudatosan önformáló gondolat, mint ész, ezen a ponton megszűnik: „Ha nem az érvényes, ami észszerű, azaz nem létező (hanem a létező), akkor a mindenkori létező az érvényes, tehát az ítélet, különösen a morális ítélet: lehetetlen.”^[8] Ahol az ítélet lehetetlen, a reflexió, és így a tudatos önformálás – a szabadság – is lehetetlen: a szellem fölolvad külső meghatározottságaiban, ahelyett, hogy úrrá lenne rajtuk, és ezáltal megszüntetve megőrizné őket. Az észszerű érvényét veszti a léttel szemben. Beáll a sötétség.

 

Távoli fények

---

 

E sötétségben a szellem pislákoló, távoli fény. Nem a világot mélyről meghatározó, abscondita princípium, hanem túlsó pólus – a világtól már-már egészében idegen, a konkrét partikularitásaira hullott, önmaga látszatára redukálódott világba be nem illeszthető, emberietlen (dezantropomorf), különös. A szellem többé nem objektíválódik a történelem konkrét folyamatában, hogy mélyről kormányozza az emberiséget a szabadság birodalma felé.

Ahhoz, hogy a szellem túléljen, ki kell emelni az elrejtettségből, tudatos reflexió tárgyává kell tenni. Mindez nem történhet meg a múlt század tömegmozgalmainak keretein belül – ezek ma visszahullottak a sötétségbe. A szellem ma ott élhet, ahol a gondolat tudatos önformálásának, a gondolat felszabadításának külső meghatározottságai alól – a szabad gondolatnak tehát – tere lehet:

„a bíróságok (például a „láthatatlan alkotmány” fönnkölt formájában), a céhes és céhen kívüli művészet, tudomány, filozófia kommunikatív csoportkezdeményei, a nem kormányzati szervezetek (NGO-k), köztük is a szociális védelmi, emberi jogi, nővédő, kisebbségvédő (beleértve mind az etnikai, mind a nemi, mind a politikai kisebbségvédő), környezetvédő – törvényhozási választásoktól idegen – csoportok”.^[9]

Az Öt tanácsot egyesek úgy olvasták, mint felhívást a visszavonulásra: „műveljük filozófiai kertjeinket”. Mások szerint az írás a mozgalmat, a többséget, a tömegek kizáró, a demokratikus ellenzék liberális elitizmusához való visszatérésről árulkodott, amely mintegy az emberek feje fölött, filozófusok és elit civilek belső tárgyalásain keresztül szándékozná előre vinni a köz ügyét. Úgy gondolom, mindkét elképzelés téves.

Amit itt TGM leír az, ami a lukácsi Párt, a szellem öntudatát hordozó szubjektum itt és most még egyáltalán lehet – mozgalom nélkül, forradalom nélkül, a sötétség idejében. A tömeg, a mozgalom, a többség nem a filozófus elitista előítélete miatt marad ki a képből, hanem mert a tömeg és a többség nem önmagában számít, hanem csakis annyiban, amennyiben a szellemet hordozza, amennyiben a szabadság és nem a sötétség ágense. Ennek – mint azt Marx és Lukács is jól tudta – meghatározott feltételei vannak: csak bizonyos történelmi helyzetekben igaz. Amikor a tömeg, a többség, a mozgalom a reakció, a sötétség előmozdítója, épp úgy nem tarthat igényt a szövetségünkre, ahogyan a reakció más erői sem.

És mégis ez a program nem a visszavonulás programja, nem arra hív fel minket, hogy kertjeinket művelve őrizzük és ápoljuk a szellem veszélyeztetett, gyönge virágait, várva és vágyva, hogy a szárazságok és viharok elmúltával újra termékeny talajba vethessük magjait. Nem, amire az Öt tanács felhív minket az a legkomolyabb számvetés és politikai munka mindazzal, amivé a mozgalom, az emberiség egyetemes felszabadításának programja vált, és amivé itt és most válhat.

Ezt a munkát a tizenkilencedik század végén, a huszadik század elején talán a mozgalmi tömegpolitika napi küzdelmein keresztül kellett elvégezni – ahogy Rosa Luxemburg, Lenin és Lukács is gondolta (meglehet, már akkor is helytelenül) –, ma azonban a tömegpolitika napi küzdelmeiben nem rejlik kiút a sötétségből: a fennálló rend objektív struktúrái közepette ezek a küzdelmek csak a szellemtelenség, a doxa mélységeibe ránthatnak le. Az egyetemes emberi emancipáció feladata, amely változatlan maradt, ma azt diktálja, hogy mindezen túlhaladva, a túlsó pólushoz elérve értsük meg, miként virradhat fel újra a szellem napvilága.

 

Alkony és napvilág

---

 

De felvirradhat-e a szellem napvilága? Nem hiszem. A szellem – és vele a történelem – gondolata, hogy az emberiség a történelem vészterhes folyamatán keresztül végül elnyeri önmagát és világát, úrrá lesz meghatározottságain és felszabadul a tiszta önformálásra, képességei mindenoldalú kifejlesztésére. Ez a gondolat – Hegelnél és Marxnál, de még Lukácsnál is – épp úgy a szabadság, mint az uralom gondolata: a gondolat, hogy minden, ami nem az ember – ami nem az ember voltaképpeni lényege: a gondolat –, vagyis a világ, a természet, a társadalom, a történelem folyamatában az ember részévé, az ember szabad önkifejezésévé válik – egyúttal tehát uralma alá kerül.

Ha ezt a társadalomnak a jogállam intézményein (Hegel), a természetnek a technológián, a termelőerőkön (Marx), vagy mindkettőnek az elidegenedésmentes társadalmi viszonyok közvetítésén (Lukács) keresztüli uralmát értjük, úgy TGM meg akarta haladni ezt a gondolatot. Számára a szabadság birodalma minden pozitivitás megszüntetésének birodalma: nem a civilizáció kiteljesedése, hanem a civilizációnak – mint az uralom, a kizsákmányolás, az elnyomás, a tekintély helyének – felszámolása a valóságos szabadság elnyeréséért, ahol nem marad más: „Csak emberek.”^[10]

És mégis, ahol „csak emberek” maradnak, ott a világ megszűnik, az emberi elnyeri világát mint önmaga részét, mint saját szabad önformálása tárgyát. Minden pozitivitás megszűnik, hogy minden a szabad önformálás mulandó, de legalábbis átformálható objektuma legyen, ám ezáltal az ember uralma alá is kerüljön. A szellem gondolata kiiktathatatlanul hordozza magában ezt az uralmi logikát. A szellem napvilágát akarni annyi, mint az ember uralmi jogát visszakövetelni önmaga, történelme, és a világ fölött.

A sötétség ideje tanúságot tesz a világ uralhatatlanságáról. A világ, és benne a társadalmi formák folytonos egymásba fejlése, ökológiai, klimatikus, geológiai viszonyai közt – mindez nem az ember önelnyerésének, a szellem önmagához jutásának terepe, hanem az ember iránt közömbös, érdektelen folyamatok összessége, amelyekkel szemben csupaszon és sebezhetően állunk. A szellem viszaperlése a sötétségtől, a történelem újraindítása – a történelemé, amely a szellem közege – lehetetlen, a rá való kísérlet hübrisz. A szabadság birodalma mint a szellem napvilága nem virradhat fel.

És mégis marad más választás, mint megadni magunkat a rajtunk kívül és velünk közömbösen szemben álló világnak, külső meghatározottságainknak. Van más választás mint megadni magunkat a sötétségnek. A sötétség túloldalán valóban távoli fények derengenek. Ez azonban nem a szellem fénye, nem a szellem napvilága.

Az ember közvetlenül adott világa a sötétség, a doxa, vak, reflexió nélküli – és így szabadság nélküli – világa. Ami vele szemben felfénylik, valóban emberietlennek, különösnek, dezantropomorfnak tűnik – és mégis, ennek elnyerésével önmagunkat nyerjük el, a túlsó pólus elérésével önmagunkhoz jutunk. Önmagunkhoz jutni azonban nem jelentheti többé a világ elnyerését, a szellem napvilágát – csak önmagunkat nyerhetjük el: egymást. Egy világban, amely uralhatatlannak bizonyult, a szabadság immár csak az uralom feladásában, és az egymáshoz való szabad viszony elnyerésében állhat.

Önmagunk szabad formálása helyett egymásban – nem mint az objektív szellem móduszaiban, de egymásban, mint teljes értékű egyénekben – találni meg a szabadság lényegét, nem a formálásban és elsajátításban, hanem a megértésben, a törődésben, a szolidaritásban – ez az emancipatorikus gondolat megértésének feladata a sötétség idejében: „gyógyítva és építve, szabályozva és az életet transzparensen tervezhető, a görög (arisztotelészi) értelemben vett barátságra támaszkodó lépéseket kieszelve, tudatosan gondolkozva a tudományos, esztétikai, erotikus, mitologikus kultúra kibontásán, fölhagyva az öncélúan durva csatakereséssel, ütközéssel, viadallal.”^[11]