Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Demokratikusak-e a pártalkuk az előválasztásban?

Ma Magyarországon a demokratikus politika csak a demokrácia újrateremtéséért folytatott politika lehet. Ezért a demokratikus politikai cselekvések és döntések értékelésében és megítélésében mindig két szempontot kell egyszerre és egyenlő súllyal szem előtt tartanunk:

Mennyiben járul hozzá az adott döntés vagy cselekvés a fennálló autokratikus keretek megváltoztatásához (kormányváltás)? Mennyiben és miként járul hozzá egy új, egy jobb demokratikus politika és politikai kultúra megteremtéséhez (rendszerváltás)?

Vagyis nem csupán azt kell szem előtt tartanunk, hogy a demokratikus politikai szereplők a kormányváltás leghatékonyabb stratégiáját követik-e, hanem azt is, hogy milyen az a demokratikus politika és politikai kultúra, amely tetteikben, megszólalásaikban és döntéseikben testet ölt.

Ebből a szempontból kell megvizsgálnunk azt a kérdést is, helyesen járnak-e el az ellenzéki pártok, mikor az előválasztás mechanizmusát mintegy megkerülve, annak elébe menve egymás javára léptetik vissza jelöltjeiket, illetve az előválasztás kimenetelét zárt ajtók mögött megkötött pártalkuk segítségével befolyásolják.

Meg kell értenünk nem csak azt, hogy ezek a pártdöntések milyen módon befolyásolják az ellenzék várható választási szereplését – „a választási matekot” –, hanem azt is, hogy bennük a demokratikus politika milyen felfogása, milyen alapelvei tükröződnek és valósulnak meg, és hogy ezeket választópolgárként elfogadhatónak tartjuk-e.

Az előválasztásnak azáltal kellene demokratizálnia a választási folyamatot, hogy az ellenzéki pártok összehangolt választási taktikájának kialakításában teret enged a választói döntésnek. Ám ahhoz, hogy e választói döntés valóságos, ne pedig csak látszólagos értékkel bírjon, egyrészt kellő számú adekvát – egymástól különböző és különböző okokból vonzó – opció között kell megszületnie, amelyekről a választóknak megfelelő információval kell rendelkezniük.

A visszalépések és pártalkuk azonban nem csak szűkítik a választók rendelkezésére álló „kínálatot”, de ráadásul felmentést adnak az ellenzéki szereplőknek elképzeléseik, programjuk ismertetése és nyilvános vitában történő megvédése alól, amely felszínre hozhatja ezek gyengeségeit, és adott esetben akár módosításukat is kikényszerítheti. A pártalkuk és visszalépések tehát aláássák az előválasztás demokratikus funkcióját.

Az erre az érvre adható – szerintem – legmeggyőzőbb válasz szerint ezek a visszalépések és pártalkuk egyrészt a szűkös párterőforrások miatt kialakult kényszer eredményei, és érdemben nem befolyásolják az előválasztás kimenetelét – a pártoknak ugyanis leginkább eleve esélytelen jelölteket áll érdekében visszaléptetni –; valamint más módon hozzájárulhatnak az előválasztás demokráciajavító tendenciáihoz.

Az előválasztás ugyanis nem csak azáltal  segíti elő a demokratikus politikai kultúra újrateremtését, hogy nagyobb teret enged a közvetlen népi részvételnek, de azáltal is, Szűcs Zoltán Gábort idézve, hogy „egymással való megegyezési készségre neveli a pártokat és a választókat. E két érték sokszor kerül konfliktusba egymással, de ez nem baj, hiszen ennek a konfliktusnak a megoldása minden működő politikai közösségnek az alapvető feladata.”

Úgy gondolom, a pártalkuk antidemokratikus voltát hangsúlyozó és az ezt vitató álláspont is rejt magában érdemi meglátást, ám a teljes képet egyik sem adja ki.

Kétségtelenül igaz az, hogy a politikai döntéshozás – legyen szó akár közpolitikai döntésekről, akár a választási küzdelemben meghozott döntésekről – demokratikus mivoltát nem érdemes kizárólag abban mérnünk, hogy az állampolgároknak hány döntés kapcsán nyílik lehetőségük közvetlenül akaratot nyilvánítani, és hogy e döntések során hány és miféle lehetőség közül választhatnak.

A demokratikus részvétel természetét nem szabad a piaci fogyasztói döntés analógiájára elgondolnunk, ahol a fogyasztó feladata, hogy saját privát preferenciái alapján kiválassza a kínálat legvonzóbb darabját, és ahol úgy az egyes fogyasztó, mint a piac szabadságának és funkcionalitásának elsődleges fokmérője, hogy a fogyasztó milyen széles kínálatból, hányféle termék közül választhat.

A demokratikus politika komplex folyamat, amelyben a közvetlen népi akaratnyilvánítás, a közösségi mérlegelés, a deliberáció, a megvitatás, a nyilvános párbeszéd, a képviselet, az intézményi (pl. bírói) felülbírálat együttes működése, egymásra hatása alakítja ki a politikai közösség közös életének arculatát.

Ebben a folyamatban a demokratikus állampolgár feladata nem minden esetben a közvetlen akaratnyilvánítás; olykor akkor látja el legjobban feladatát, ha teret enged képviselői – vagy leendő képviselői – közti egyeztetésnek. Különösen igaz lehet ez akkor, ha a politikai közösség által megvalósítandó cél olyan komplex taktikai problémák megoldását is szükségessé teszi, mint hogy hogyan bontható le egy több mint tíz éve fennálló, megszilárdult autokratikus rendszer, és újítható meg a közösség politikai élete.

Ezen a ponton azonban résen kell lennünk. Mert bár igaz, hogy a demokratikus politika számos különféle intézmény és szereplő interakciójában megvalósuló komplex folyamat, korántsem mindegy azonban, hogy milyen ennek a folyamatnak a természete. A demokrácia néphatalom – ezért e komplex politikai folyamat csakis annyiban demokratikus, amennyiben célja és működési elve, hogy biztosítsa a „nép”, azaz a politikai közösség minden tagjának jogait arra, hogy egyenlő társszerzői legyenek a közösség politikai életét meghatározó elveknek és szabályoknak – az általuk belakott közös világnak.

A demokratikus politikában a választók és a pártok nem két külön politikai erőt alkotnak, amelyek egymással szemben igyekeznek érdekeiket érvényesíteni, és olykor kompromisszumra kényszerülnek. A képviselők ugyanis a választók megbízottai, akik ilyen módon egy alárendelt pozíciót töltenek be, és számadással tartoznak a választóknak, feladatuk pedig elsődlegesen az, hogy a választópolgárokat – a politikai döntéshozás komplex folyamatában a nevükben eljárva és értük cselekedve – segítsék és támogassák a néphatalom gyakorlásában. Ez az a szerepkör, amelyre az ellenzéki pártok – egy demokráciában: minden politikai párt – igényt tart, és magatartását is ennek megfelelően kell igazítania.

Az emberben munkáló zsigeri realizmus természetesen tiltakozik, mondván: a demokrácia és a képviselet sehol a világon nem így működik. Ahol demokratikus intézmények egyáltalán valamilyen módon működnek, a választott képviselők rosszabb esetben de facto politikai arisztokráciát alkotnak, amelynek tagjai a közvélemény tudatos manipulálásával tartanak fenn kvázi-oligarchikus hatalmat. Az állam foglyul ejtésétől pedig mindig csak a hatalommegosztás, a joguralom és a politikai kultúra bástyái védenek úgy-ahogy. Jobb esetben pedig politikai vállalkozóként működnek, akiknek célja a politikai piac monopolizálása, semmi esetre sem a választópolgárok „szolgálata”.

Mindez kétségtelenül igaz, amin aligha csodálkozhatunk, tekintve a jelenkori polgári demokrácia arisztokratikus és elitista történeti gyökereit. Mindez azonban teljesen lényegtelen. Most ugyanis nem arra vagyunk kíváncsiak, hogyan működnek a jelenkori polgári demokráciák, hanem arra, milyen demokratikus politikát, milyen politikai kultúrát szeretnénk felépíteni magunknak. Ez nem politológiai, hanem politikai kérdés, amelyről nem a politikai folyamatok szemlélőiként, hanem résztvevőiként kell döntenünk.

A magyar demokrácia megújításáért – újbóli létrehozásáért – folyó küzdelem résztvevőiként pedig antidemokratikusként kell felismernünk minden olyan pártalkut és döntést, amelynek végső célja csupán a regnáló autokratikus politikai elit leváltása egy plurálisabb, versengőbb, és a polgári demokrácia értékei iránt névleg elkötelezettebb elitre. Amely  magát azonban továbbra is hatalmi elitnek tudja, megbízotti és alárendelt mivoltát látszatnak, „nemes hazugságnak” tartja, amelynek célja a köznép pacifikálása, a species libertatisnak, a „szabadság látszatának” (Cicero) megteremtése.

Ez a törekvés  pusztán újratermelné a politika 21. századi patológiáit, amelyek a demokrácia jelenkori válságához és az autokratikus populizmus felemelkedéséhez vezettek: a néphatalmi intézmények kiüresedését, a posztdemokráciát, amelyben a demokrácia puszta színházzá, a képviselet pedig puszta performansszá válik.

Az előválasztást megkerülő pártalkuk tehát olyan politikai elképzeléseket és gyakorlatokat fejezhetnek ki, éleszthetnek újjá, honosíthatnak meg és normalizálhatnak, amelyek végső soron megkérdőjelezik a demokratikus politika néphatalmi logikáját. Diszfunkcionális demokráciát eredményeznek, ezáltal pedig megkérdőjelezik az ellenzéki erők elkötelezettségét a demokratikus politika megújítása mellett, azaz éppen azt a célt nem valósítják meg, amelynek eléréséhez a választópolgárok segítségét, támogatását és felhatalmazását kérik.

Különösen így van ez, ha ezek a pártalkuk és döntések olyan tágabb politikai magatartásmintákba illeszkednek, amelyek egyértelműen antidemokratikus irányba mutatnak. Gondolhatunk itt Tóth Csaba ellenzéki támogatására Zuglóban, vagy arra a tényre, hogy mindenféle demokratikus és erkölcsi norma szerint elfogadhatatlan módon, a Jobbik megszavazta a kormánypárt homofób és transzfób törvényjavaslatát.[1] Ezek a döntések és eljárások akkor sem tükröznek a valóságos demokrácia, a néphatalom melletti igazi elköteleződést, ha a „választási matekra” hivatkozva hozzák meg őket.

Fontos azonban, hogy mindezek alapján ne helyezkedjünk dogmatikus álláspontra. Ahogy írtam, a demokratikus politika ma Magyarországon a demokrácia újjáélesztéséért folytatott küzdelem egy autokratikus hegemónnal szemben, ebben a küzdelemben pedig az előválasztásnak kulcsszerepe lehet. Politikai naivitásról tenne tanúbizonyságot, ha a közvetlen választói döntéshozást megkerülő minden választási taktika és pártalku miatt az előválasztást, mint bukott intézményt kategorikusan elvetnénk. De szűklátókörűek lennénk, ha azokat kizárólag a választás végső eredménye felől értékelnénk.

Ahogyan ma küzdünk az autokrácia ellen, meghatározza, hogy milyen demokráciát építhetünk holnap. Ha már ma belenyugszunk, hogy a legtöbb, amit a névleg demokratikus politikai erőktől várhatunk, hogy nem az autokrácia és gyűlöletkeltés zászlói alatt, hanem a demokrácia roskatag díszletei közt törekednek a politikai hatalom kisajátítására úgy egymással, mint az állampolgárokkal szemben, akkor hogyan remélhetjük, hogy holnap létrehozhatunk egy életerős és az autokratikus áttörésnek ellenállni képes demokráciát?

Nem bízhatunk vakon sem az ellenzéki pártok jószándékában, sem abban, hogy a politikai kényszerhelyzet magától a valóságos demokrácia ügyének képviselőivé teszi őket. Ezt az ellenzéki pártok magatartása napról napra világosabbá teszik. Nem lehetnek illúzióink afelől, hogy ezek a pártok elsődlegesen saját politikai hatalmuk maximalizálásában érdekeltek, míg mi választópolgárok a saját demokratikus politikai hatalmunk jogaiba helyezésében, a politikai egyenlőség megvalósításában, a valóságos néphatalom intézményeinek kiépítésében.

Ahhoz, hogy az előbbi érdek ne uralja le a másikat, az szükséges, hogy mi magunk is reflektáljunk a politikai helyzetre, az ellenzéki pártok magatartására, és hogy minden lehetséges fórumon nyilvánvalóvá tegyük, hogy támogatásunk korlátos és feltételekhez kötött: mégpedig alapvetően ahhoz a feltételhez, hogy e pártok egy valóban demokratikus politikai megújulás ágenseiként járjanak el.

[1] – Hiszen a demokrácia mint néphatalom előfeltételezi a polgárok – beleértve a szexuális és nemi kisebbségek tagjait is – egyenlő státuszát a társadalomban.