Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Tényleg elrontják a pártok az előválasztást?

Az utóbbi napokban, ha jól érzékelem, felerősödtek az ellenzéki előválasztás alakulásával kapcsolatos negatív hangok. Korábban többen kifogásolták azt, hogy a választás túlságosan zárt, vagyis túlságosan a hat összefogó ellenzéki pártnak kedvez. Emellett az is felmerült, hogy az előválasztás módszere nem eléggé kreatív, nem ad lehetőséget arra, hogy a választók árnyaltabb módon fejezzék ki a véleményüket. Illetve, sokak félelmeit kifejezve, az is, hogy az előválasztást könnyű lesz manipulálnia a rezsim híveinek.

Az elmúlt napokban megjelenő kritikus hangok nem függetlenek ugyan ezektől a korábbi panaszoktól, de egy konkrétabb és aktuálisabb problémára fókuszálnak: arra, hogy az ellenzéki pártok sorra léptetik vissza egymással szembeni jelöltjeiket, és ez sokak szemében aláássa az előválasztás komolyságát.

Az alábbiakban nem az ellen szeretnék érvelni, hogy az ellenzéki pártok viselkedésével szemben valaki ellenérzésekkel viseltethessen. Több jó oka is lehet bárkinek arra, hogy ne szeresse ezeket a pártokat.

Egy dolog viszont szerintem biztos: a kölcsönös visszaléptetések logikus, előrelátható és egy bizonyos szempontból üdvözlendő fejlemények.

Mikor tehát valaki megpróbál méltányos, de őszinte ítéletet alkotni arról, hogy mennyire elfogadhatóak az elmúlt napok eseményei, szerintem érdemes ezt is figyelembe vennie.

A Mérce áprilisban készített videóinterjút Szabó Andrea, Böcskei Balázs, Róna Dániel, Szűcs Zoltán Gábor és Virág Andrea politológussal, melyben arról kérdezte a szakértőket, hogy mennyire tekinthetjük demokratikus folyamatnak – akár a jelöltek, akár a szavazó állampolgárok szemszögéből – az előválasztást.

Korábban már elmondtam a véleményem az előválasztás intézményével kapcsolatban. Ha valakit érdekel, ide kattintva elolvashatja. Azoknak, akik nem szeretnének ide-oda kattintgatni, hadd foglaljam össze röviden, mit írtam akkor:

  1. Az előválasztás mostani intézménye egy kényszermegoldás, amit gyűlölök, mert összekényszerít olyan pártokat, amelyeknek egy demokráciában, arányos képviselet mellett a választások előtt biztosan nem kellene együttműködniük, és leszűkíti az állampolgárok választási lehetőségeit.
  2. A kényszerhelyzetet az Orbán-rezsim tudatosan állította elő a választási rendszer manipulálásával, abban a reményben, hogy az ellenzéki pártok képtelenek lesznek valaha is megugrani ezt a szintet, részben mert a pártok maguk ellenérdekeltek, részben mert a választóik megbüntetnék őket az összefogásért. A rezsim elszámította magát: 2018-ra annyira falnak szorították túlhatalmukkal az ország felét, hogy ennek a félországnak nem maradt más eszköze, mint egy ellenzéki együttműködés.
  3. Az előválasztás mostani intézményének vannak értékei is: egyfelől radikálisan demokratizálja az ellenzéki politizálást, kihozza a politikát a pártelitek alkuinak világából, másfelől egymással való megegyezési készségre neveli a pártokat és a választókat. E két érték sokszor kerül konfliktusba egymással, de ez nem baj, hiszen ennek a konfliktusnak a megoldása minden működő politikai közösségnek az alapvető feladata.
  4. Ennek van egy kellemetlen következménye. Az ellenzéki előválasztás mezőnye és várható kimenetele nem olyannak látszik, amilyent az imáinkban kérnénk, hanem amilyenek az érintettek: a pártok, a civilek, az ellenzéki választók. Viszont, nem csak kellemetlen következményei vannak, de örömteliek is. Ugyanis, az ellenzék hívei sem külön, sem együtt nem tökéletesek, de együtt nemcsak erősebbek tudnak lenni, hanem a fenti két érték melletti elköteleződésük miatt mégiscsak egy kicsit jobbak is, mint voltak az előválasztás előtt.

Namármost, ha jól értem a legújabb kifogásokat, a pártok közötti alkukkal több baja is van azoknak, akik elégedetlenek. Egyrészt, visszalépést látnak benne a titkos, pártközi alkuk világa felé, ami önmagában is csúnya dolog, és egyébként már 2014-ben és 2018-ban sem segített a rezsim leváltásában. Másrészt, valamiért úgy gondolják, hogy az alkuk eltorzítják az előválasztási versenyt, szűkítik a kínálatot, és visszaveszik az ellenzéki politizálás demokratizálásában elért eredményeket. Harmadrészt, kontraproduktívnak is tartják, mert megnehezíti a megfelelő, esélyes jelöltek kiválasztását.

Nem akarom azt állítani, hogy egyik kifogásnak se lenne alapja. Persze, hogy van alapjuk. Mindegyiknek.

A pártok átláthatatlan, ellenőrizhetetlen, elszámoltathatatlan alkudozásai már 2010 előtt is sok bajt okoztak: az MSZP és Fidesz dominálta kétblokkrendszer nélkül sose születnek meg az új generációs ellenzéki pártok 2006 után, amelyek mind a szocialistákat, mind a Fideszt elutasították, a Fidesz sem erősödik meg, az MSZP sem használódik el olyan könnyen, és a centrális erőtér se jön létre. 2010 után pedig az ellenzék gyengeségének fenntartásához is hozzájárultak, hiszen az ellenzéki pártok egymás közötti alkui átláthatatlan, pad alatti rugdosódás eredményeként vezettek egy olyan 2014-es választási kudarchoz, ahol a választók jelentős része a Fidesz ellen szavazott, a végeredmény mégis fideszes kétharmad lett és a 2018-as katasztrófához, ahol legalább a kétharmad elkerülhető lett volna minimális koordinációval.

Igaz, nem csak a pártok voltak ezért felelősek, hiszen a kifejezetten ellenzéki választók még 2018-ban is a Jobbikot és az LMP-t jutalmazták különútjáért, és az akkor még inkább különutas Momentum is szép eredményt ért el. Az csak a 2018 áprilisi sokk után dőlt el, hogy a rezsim túlhatalma, az ellenzéki választók effektív képviseletének hiánya nem fog más utat hagyni a választók számára, mint valamiféle ellenzéki koordináció kikényszerítését.

Viszont pont emiatt érdemes kicsit óvatosnak is lenni a vehemens kritikával. A mostani helyzet alapvetően különbözik a 2018 előttitől. A rezsim is autokratikusabb, a pártok is sokat tanultak (egyúttal gyengültek is), a választói elvárások sem ugyanazok már.

A visszaléptetések nyilván arra tett kísérletek a pártelitek részéről, hogy a maguk javára befolyásolják az előválasztás eredményét, de erre van egy sereg jó okuk. És nem csak az, hogy de hát végül is erre való egy párt: arra, hogy a lehető legjobb eredménnyel szerepeljen a politikai versengésben a választói támogatás elnyeréséért.

Érdemes azt is figyelembe venni, hogy az előválasztás intézménye nagyrészt annak a ténynek köszönhető, hogy a pártok mostanra túl gyengék ahhoz, hogy a megsemmisülés veszélye nélkül politizáljanak, ugyanakkor megkerülhetetlen tényei az ellenzéki politizálásnak, hiszen kiderült, hogy bármiféle pártokon kívüli alternatíva (mint amilyen például a Milla is volt) zsákutca.

Márpedig ez azt jelenti, hogy a pártoknak mérlegelniük kell, milyen módon vesznek részt a versengésben. Logikus volt minden lehetséges helyen jelöltet indítani, hiszen ezzel demonstrálni tudták az elszántságukat, erejüket és mint a farktollukat széttáró, magukat illegető hím pávák, csábítgatták maguk felé a választók és a közvélemény figyelmét. Ugyanakkor az is világos, hogy egy sereg helyen alig van olyan párt, amelyik eséllyel tudna jelöltet állítani, néhány olyan helyen pedig, ahol kettőnél több párt is meglehetősen erős, egy bizonyos ponton túl már szintén fölös erőforráspazarlás egy harmadik jelöltet versenyben tartani, mert a valóban szegény és gyenge pártoknak az aktivistákra, szórólapokra, plakátokra, ötletekre stb. szüksége lenne máshol.

Ez kétségkívül szűkíti a pártok részéről az előválasztási kínálatot, de semmilyen módon nem vonja vissza az előválasztásnak azt a vívmányát, hogy az a választókra bízza az esélyes jelölt kiválasztását.

Senki sem kötelezhető (az ellenzéki pártok sem), hogy esélytelenül induljanak.

Bár személy szerint rokonszenvezem az ókori görögök által feltalált eljárással, a sorsolással mint a tisztségviselők kiválasztásának legdemokratikusabb módjával, amely véletlenszerűen választja ki az összes állampolgár közül a tisztségek betöltőit, ezzel a véleményemmel egy kisebbséghez tartozom, és az előválasztás sem sorsolás, hogy mindenki legalább matematikai esélyt kapjon a sikerre.

Bevallom, én sem szívesen neveznék be mondjuk egy streetfighting bajnokságba csak, hogy ne vádolhassanak azzal, hogy eltorzítom a sportágbeli versengést azáltal, hogy taktikai megfontolásból (miszerint nem akarom alaposan megveretni magam) mások javára visszalépek. Ez a vicces analógia, persze mint minden analógia, sántít, tudom. Talán nem is egészen méltányos, de szerintem így is rámutat arra, hogy a pártalkuk nem feltétlenül ördögtől valók és nem összeegyeztethetetlenek a politikai versengés tisztességével.

Nem kétséges, hogy az ilyen alkuknak van politikai kockázata. Az egyik a rossz sajtó, ami alááshatja az előválasztás legitimitását. Ám én, ahogy mondtam is, nem tartom igazán indokoltnak, hogy kétségbe vonjuk az alkuk miatt az előválasztás legitim voltát.

A pártok visszalépései, más pártok jelöltjeinek támogatása csak annyit érnek, amennyire ezt a választók tudomásul veszik majd. Ha követik pártjaik felhívását, akkor végül is nem történt más, mint hogy a pártok mégiscsak relevánsak maradtak valamennyire a politikai versengésben, ha meg nem követik, akkor meg végül is annyira irrelevánsak, hogy az elindulásuk se biztos, hogy sokat változtatott volna a helyzeten.

Márpedig a helyzet az, hogy amíg van a választóknak érdemi választási helyzete, addig máris előbb vagyunk, mint voltunk 2014-ben vagy 2018-ban.

És sajnos, az sem feltétlenül ássa alá a legitimitást, ha bizonyos kerületekben a pártok nem tudnak egynél több jelöltet előkaparni. Tele az ország no-go zónákkal az ellenzék számára, ahogy az autokráciákban már megszokott. Az előválasztás ezen a helyzeten nem feltétlenül tud segíteni, de ha már egy helyen segít a sokból, akkor már jobb helyzetben vagyunk, mint 2014-ben vagy 2018-ban voltunk. Sőt, ha csak ott demokratizálja az ellenzéki politizálást, ahol az ellenzék eddig is erősebb volt a semminél, már az is előrelépés.

A politikai alkuk másik politikai kockázata szerintem lényegesen fontosabb. Erősen szkeptikus vagyok azzal kapcsolatban, hogy a pártok képesek – a rendelkezésre álló erőforrásaikra támaszkodva – kínos hibák nélkül megtalálni azokat a jelölteket, akiket érdemes versenyben tartani és akiket jó eséllyel nem baj visszaléptetni.

Mentségükre legyen mondva viszont, hogy a választók sem 2014-ben, sem 2018-ban nem adták annak a jelét, hogy drámaian elégedetlenek az ellenzéki pártokkal. Sőt, 2014-ben, 2018-ban is a széttöredezett, gyenge ellenzék mellett tették le a voksukat. 2014-ben ráadásul az így szavazók a Fidesz szavazótáboránál lényegesen nagyobb embertömeget tettek ki. 2018 már jelentősen más helyzet volt, hiszen addigra az autoriter rezsim politikai gépezete szép lassan ledarálta az ellenzéki nyilvánosság intézményeit, kivéreztette az ellenzéki pártokat. Mégis, a különutas Jobbik, LMP és Momentum is jól szerepeltek. Viszont, figyelemreméltó módon 2019-ben a választók szépen jutalmazták az önkormányzati választáson az együttműködést is, ami azt mutatja, hogy az ellenzéki választók igényei maguk sem változatlanok.

Sőt, az ellenzéki pártok tévedéseinek mintázatai sokkal jobban hasonlítanak a választói vágyak mintázataira, mint azt szeretnénk hinni. Az ellenzéki pártok pedig a jelek szerint sokkal jobban odafigyelnek a választói igényekre, mint az elsőre látszik.

Amire az ellenzék eddig képtelen volt, az nem az, hogy odafigyeljen a választókra, hanem, hogy összehangoljon két igényt egyszerre: az ellenzéki szavazók sokszor széttartó igényeit és a Fidesszel szembeni hatékony koordináció kényszerét, ami nélkül az első igény kielégítése mit sem ér.

Én összességében tehát, miközben a magyar helyzetet tragikusnak látom, elvégre az elmúlt három év folyamatos lejtmenet volt az autokratizáció folyamatában, korántsem vagyok olyan kritikus az előválasztás alakulásával kapcsolatban, mint sokan mások. Nem gondolom, hogy az előválasztás legitimitását érdemes lenne kétségbe vonni, az alkuk pozitív hatását a későbbi jelöltek megválasztási esélyeire már több joggal lehet szkepszissel figyelni.

De közben érdemes észrevenni a pozitív jeleket is. A Fudan projekt elleni tüntetés például a szó legjobb értelmében egy az eddigiekben példátlan méretű előválasztási kampányesemény volt, ahol a leginkább baloldali politikai irányzat két jelöltje is klasszikus politikai kampánybeszédet tartott, okosan és teljesen tisztességesen egyensúlyozva a saját értékrendjük igényei, a pártok feletti országos szempontok és az előválasztási versengés igényei között. Ez máris olyan üdítően újszerű pillanat volt, ami ebben a formában aligha történhetett volna meg az előválasztás nélkül. Szóval nemcsak a kételkedésre, de az óvatos reményre is van ok.