Mintha a DK-nak alapvetően az lenne a képe a parlamentről, hogy az zárt ajtók mögötti alkudozásokról, kompromisszumkereső aprómunkáról kell szóljon, nem a nyilvánosság előtt zajló politikai küzdelmekről.
Ez a győzelem attól szép, hogy a semmiből jött, mégis maradtak kérdések.
Az antiorbánizmus azért nem lehet „tartalmatlan”, mert ha az lenne, akkor azzal azt állítanánk, hogy nincs semmilyen kifogásunk a jelenlegi hatalomgyakorlással szemben.
Budapestet nagyrészt olyan politikai döntések formálták, amelyeknek több köze volt az önkormányzatok korlátozott anyagi lehetőségeihez, valamint a helyi gazdasági szereplők és az önkormányzati politikusok rövidtávú érdekeihez és a képzelőerő hiányához, mint egy 21. századi metropolisz lakóinak tényleges igényeihez.
A valójában egyáltalán nem fontos dolgok helyett el kellene képzelni és el is mondani, milyen világban szeretnénk élni, ehelyett a mostani, szabadságellenes, korrupt rendszer helyett.
Van abban valami igazán abszurd, hogy az őszintén szuverenista, nacionalista magyar rezsim ugyanakkor hamisítatlan gyarmati adminisztrációként viselkedik.
Elgondolkodtató, mennyi mindent köszönhetünk a modern egészségügynek, iskoláztatásnak, jóléti intézményeknek, a modern tudománynak, s hogy micsoda őrültség ezeket támadni.
Én, bevallom, azok közé tartozom, akik mérhetetlenül unalmasnak és megalázónak tartották a beszédet és azt gondolom, nagyrészt felesleges időpocsékolás foglalkozni vele.
Egy sereg riadt, tájékozatlan, az ügyről ellentmondásos információkkal rendelkező, eltérő vérmérsékletű emberből „MTA-t”, „szakszervezetet”, „tanárokat”, „devizahiteleseket” csinálni valójában politikai feladat.
Azonban egy posztorbánista átmenet nem elégedhet meg azzal, hogy restaurálja a késő kádár-kori és posztkádári oktatásügyet.