Múlt héten, még erősen az első történések sokkja alatt, de már érzékelve az első reakciókat és a kialakuló diskurzus irányát, elkezdtem írni egy cikket, ide a Mércére azzal a címmel, hogy „Hét megfontolás azoknak, akiket érthetően felkavarnak a legújabb közel-keleti események”. Végül nem írtam meg, részben, mert az események olyan sebességgel követték egymást, hogy hiábavalóság lett volna naprakésznek próbálni lenni, másrészt, mert olyan elszomorítónak találtam azt, ahogyan tágabb környezetem tagjai közül sokan reagáltak, hogy elment a kedvem az írástól. Végül mégis elhatároztam, hogy, ha nem is fejezem be a cikket, leírok három dolgot, afféle mementóként, hogy ne mondhassák majd ezekre a napokra visszanézve, hogy ilyesmiket nem gondolt senki. Nem fogom túlmagyarázni az álláspontom, de igyekszem világos lenni.

Az egyik az, hogy természetesen mélységesen megdöbbentett és felháborított a Hamász akciója. Nem hiszem, hogy életem folyamán valaha is elfogadhatónak találtam volna a kifejezetten a békés civilek elleni támadásokat, a kínzást, a gyilkosságokat, a megfélemlítést, és ez most sincs máshogy. Akkor sem helyeslem, ha ezek mintegy „járulékos veszteségként” kísérnek katonai műveleteket, de teljességgel érthetetlennek, kegyetlennek és semmilyen érvvel nem menthetőnek tartom olyankor, amikor egy műveletnek nincs is más célja, mint ezek.

Lehetne (és bizonyos helyzetekben hasznos is volna) ezeket az érzéseimet megpróbálni mindenféle érvekkel alátámasztani, lehetne finomítani is, elmondani, mi a különbség bizonyos helyzetek között. De nem gondolom, hogy nagyon szükséges lenne. És bevallom, kifejezetten kellemetlenül érzem magam olyan emberek társaságában, akiknek ezek az érzések nem maguktól jönnek.

Nem gondolom, hogy történelmi analógiák felidézése, az izraeli-palesztin viszonyok részletekbe menő elemzése, a globális hatalmi struktúrák feltárása érdemben meg tudná változtatni azt, hogy a kegyetlenség kegyetlenség, a szenvedés az szenvedés, a civil az civil.

Mindez azt is jelenti számomra, hogy minden más esetben is, amikor azt látom, hogy civilek szenvedik meg a fegyveres konfliktusokat, akkor azon felháborodom, és elfogadhatatlannak tartom. Ez egy olyan mérce, amit nemcsak valamely népnek tartok fenn vagy csak bizonyos helyzetekre, hanem általában véve is érvényesnek gondolom.

A másik, hogy számomra nemigen van az izraeli és a palesztin nép helyzetének jelenlegi problémáira semmilyen más elfogadható megoldás, mint amelyik mindkét nép összes tagja számára biztosítja a szabadságot, a békét, a biztonságot és a jólétet. Ez egy alapvetően kozmopolita és liberális álláspont, és sokak számára valószínűtlen mértékű optimizmust sugall. Lehet.

Nem vagyok vak mindazokra az akadályokra, amelyek e jövő elérése előtt állnak. Nem vagyok teljesen naiv, sem teljesen hülye. Tisztában vagyok vele, hogy nem ugyanazok a lehetőségei egy high-tech hadseregnek, mint egy milíciának. Azt is tudom, hogy az elnyomottak nem szentek. Értem, hogy a politika nem légüres térben zajlik, hogy nem lehet bármit elérni csak azért, mert szeretnénk. Csak annyi alapom van erre, hogy seregnyi példája van annak a világban, hogy emberek anélkül képesek békében élni egymás szomszédságában, hogy biztonsági kerítések, drónok, rakétavédelmi rendszerek, mindenre kiterjedő megfigyelési rendszerek, stb. garantálnák, hogy ne torkolljon a viszonyuk népirtásba.

Nincs semmi, amiből az következne, hogy a palesztinok vagy az izraeliek alapvetően különböznének a világ többi népétől. Ezért szerintem hosszabb távon semmi sem zárja ki, hogy ugyanaz elvárható legyen az itt élő emberek számára is, amit mások máshol napi rendszerességgel, mint a világ legtermészetesebb dolgát, élvezhetnek. Számomra ezért az olyan egyoldalú megoldások, mint az abszolút biztonságra törekvés minden más érdek rovására, vagy a másik nép létezéséhez való jogának tagadása magától értetődően elfogadhatatlanok. Továbbá az is elég logikusnak tűnik számomra, hogy ezek a megoldások valószínűleg naivak és kontraproduktívak is (igen, egy gonosz cél is lehet naiv).

A harmadik dolog pedig az, hogy bár természetesen tisztában vagyok vele, hogy egy ilyen kérdés megvitatásakor nem minden álláspont egyenértékű: vannak ostoba és téves; okos, de téves; rosszindulatú és téves; jóindulatú, de téves stb. álláspontok, s vannak nyilvánvalóan elfogadhatatlan nézetek is, de nem nagyon tudok mit kezdeni azzal az időnként inkvizítori dühhel, az időnként az erkölcsi tévedhetetlenség magasából leereszkedve előadott álláspontokkal, amelyek eluralták a vitákat a helyzetről. Hiszen legyünk őszinték: a legtöbbünk valószínűleg téved a helyzet megítélésében, elvégre egy több évtizede megoldatlan helyzetről van szó, amelyet a legtöbbünknél sokkal okosabb, sokkal tapasztaltabb és sokkal nagyobb hatalommal rendelkező emberek sem tudtak megoldani.

Emiatt én egy kicsivel több empátiát várnék egymás iránt. Nem azt, hogy az emberek mindenben egyetértsenek. Nem is azt, hogy ne irritálja őket a másik álláspontja. Nem is azt, hogy ne lehessen bizonyos álláspontokat teljességgel elfogadhatatlannak, egyes álláspontok képviselőinek rosszindulatát tűrhetetlennek tartani.

Csak azt, hogy egymást álláspontját ne túlnyomó többségében annak lehetséges legrosszindulatúbb értelmezése alapján és egymás teljes morális és intellektuális lenullázásával lehessen megítélni.

És amit még ennél is fontosabbnak tartok: hogy az egyet nem értés egyik forrása az, hogy ez egy komplex probléma, és érthető módon nem mindenki ugyanazt az elemét emeli ki. Nincs is ezzel semmi baj, amíg észben tartjuk, hogy

ezek a kérdések egymással összefüggenek, de nem redukálhatók egymásra.

A Hamász brutális támadásának, az arra adott izraeli válasznak, a Netanjahu-kormány politikájának, a Hamász gázai szerepének (legitimitásának), az izraeli konfliktus évtizedes történetének, a palesztinok és izraeliek jogainak, a békéhez vezető lehetséges utaknak stb. a megítélése egymástól nem független kérdések, de nem is magától értetődő az összefüggésük. Ennek köszönhetően lehet valaki több különböző féllel szemben is kritikus, több különböző féllel szemben is empatikus anélkül, hogy magától értetődően felháborítónak kellene lennie az álláspontja olyanok számára, akikkel nem ért egyet, de akik maguk nem képviselnek triviálisan ostoba és/vagy gonosz álláspontot. Egy rettenetes tragédia történt, nem kéne trivializálnunk az áldozatok szenvedését azzal, hogy a helyzetértékelésről folytatott vitákban a velünk egyet nem értőket gyilkosozzuk le.