Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Tényleg csak egymást ostorozva lehet szeretni ezt a hazát?

A Momentum elnöke a Magyar Hangban jelentetett meg egy zavarbaejtő publicisztikát, amelynek központi tétele – ha jól értem – az, hogy a rendszerváltás utáni politika nagy bűne, hogy nem békét és nemzeti egységet teremtett, hanem kihasználta és tovább mélyítette a meglévő árkokat a maga kisszerű érdekei kedvéért. Hogy egy bántalmazott társadalmat hozott létre, ennek pedig az alternatívája az egymásra való odafigyelés, egymás értékeinek tisztelete, az összeférhetetlennek mondott értékek közös képviselete, és ezáltal a nemzeti egység megteremtése lenne.

Azért mondom a szöveget zavarbaejtőnek, mert a szöveg központi tézise és a szöveg legtöbb állítása, valamint főbb retorikai megoldásai között nehezen feloldható ellentmondás feszül. Hogy ne áruljak zsákbamacskát:

a szöveg egyáltalán nem adja jelét annak, hogy odafigyelne másokra, tisztelné mások értékeit vagy képes lenne összeegyeztetni különféle értékeket.

Ez sok olvasónak feltűnt és – érthető módon – eléggé felingerelte őket. Nem mondom, hogy nem találkoztam olyan emberrel, akinek tetszett az írás, de az ő olvasói tapasztalataikat, bevallom, nem tűnik úgy, hogy alátámasztaná a szöveg maga. Persze, elismerem, hogy ha valaki azt gondolja, hogy a velünk egyet nem értőket akkor értjük meg, ha az „önzés és gyarlóság”, „torz megfelelési kényszerből adódó ellenszenv”, „történelmi bűn”, „sugárzó kisebbségi komplexus” kontextusaiban beszélünk róluk, illetve olyan állításokat teszünk, hogy „nem értették,” , „lenézték”, „tönkretették”, „lerángatták a mocsokba”, és így tovább, akkor persze lehet szeretni az írást, és lehet azt gondolni, hogy vezet kiút ezen a cikken keresztül a bántalmazás kultúrájából a nemzeti egységig, de én, bevallom, szkeptikus vagyok ezzel kapcsolatban.

Lehet persze azt is gondolni, hogy hosszú és nemes tradíciója van a magyar kultúrában a mennydörgős, ostorozós hangvételű, de hazaszeretetből eredő kritikáknak (gondoljunk mondjuk Adyra), de tudni kell, hogy az ilyen kritika mindig pártos, elfogult és kombattáns, úgymond: árokásó.

Minimális empátiával ezért be lehetne látni, hogy a rendszerváltás utáni rosszízű viták nem csekély része éppen ugyanebből a mennydörgős, ostorozó hangvételű, de hazaszeretetből eredő kritikák iránti vonzalomból fakadt.

Kis képzelőerővel ezért, szerintem, azt se olyan nehéz belátni, hogy bárki, aki maga is hasonló hangvétellel kezd neki a nemzetegyesítésnek, az jó eséllyel csak folytatja azt a mintát, amelyet meghaladni szeretne. Miért? Azért, mert ez a szerepfelfogás és ez a hangvétel azt feltételezi, hogy a világ tele van macskajancsikkal, de szerencsére mi, akik beszélünk, valamiféle külső és magasabbrendű pozícióból tekintünk le a világra, elfogulatlanul és hitelesen. Márpedig ennek a szerepfelfogásnak és a hangvételnek a sikere azon múlik, hogy a többiek (nehezen megérthető okból) hajlandók lesznek elfogadni, hogy ők bizony macskajancsik, mi viszont náluk jobb emberek vagyunk. Hogy is történhetne ez? Az egyik lehetőség, hogy hirtelen megvilágosodnak, a másik, hogy erővel rájuk tudjuk kényszeríteni, hogy elhiggyék, amit mondunk. Feltéve, hogy a legtöbb ember nem szereti magát macskajancsinak tartani, másokat meg magánál sokkal jobb embernek, az első lehetőség elég valószínűtlen, a második viszont inkább politikai nyomásgyakorlást igényel a részünkről, mint azt, hogy igazunk legyen.

A Momentum elnökének a szövegben megemlített példaképei sem kifejezetten nemzetegyesítőek ebben az értelemben, vagy csak nagyon áttételesen. Bismarck, ahogy a szöveg is említi, sikerrel egyesítette Németországot, de ehhez tudni kell, hogy a német egyesítés mint projekt eléggé a levegőben lógott.

Bismarck igazi politikai teljesítménye nem maga az egyesítés volt, hanem az egyesítés módja: felülről, monarchikus modellben, porosz dominanciával, autoriter kormányzattal, militarista szellemmel, az egyesült Németországot a világháború felé vezető útra állítva.

Bismarck csak nagyon lazán tisztelte a törvényeket, diplomáciában rezzenéstelen arccal hazudott, belföldön pedig a katolikusok és a szociáldemokraták nagy ellensége volt. Margaret Thatchernek is sok érdeme van, de vitán felül a modern brit történelem legmegosztóbb személyiségei közé tartozik. A rendkívül nehéz természetű Széchenyi végigvitatkozta (és veszekedte) a reformkort, a szabadságharc kitörésekor pedig félreállt.

Teleki Pál sokoldalú érdemei mellett a Horthy-rendszer két tragikus tévedésének elkövetésében is súlyos felelősséget visel: Magyarország végzetének a náci Németországéhoz kötésében, és a tömeggyilkosságba forduló antiszemita őrület elszabadításában. Öngyilkossága, labilis idegrendszerén kívül, annak is bizonyítéka, hogy még ő is tisztában volt vele, hogy politikája nem vezet sehova, csak szószegésbe, hullarablásba, pocsék nemzetté válásba (ezeket a kifejezéseket ő maga használta). Legalább öngyilkos lett, igaz.

Csakhogy nem minden politikai öngyilkosság egyformán tiszteletreméltó: vannak, mint mondjuk a Nero császár zsarnokságával dacoló Thrasea Paetus, akik példát mutatnak az öngyilkosságukkal, mások, mint mondjuk Hitler, gyáván elmenekülnek a felelősségrevonás elől. Hogy ezen a skálán Teleki Pál öngyilkossága hol helyezkedik el, nem is olyan könnyen megmondható, éppen Teleki életútjának ellentmondásai miatt. Nyilván nem volt egy Hitler, de nem is volt egy Thrasea. De nagyrészt politikai ízlés kérdése, hogy miként ítéljük meg ennél közelebbről Teleki politikáját.

Nekem tulajdonképpen nincs bajom azzal, ha valaki megosztó személyiségeket érez magához közel politikailag. De ha így van ezzel az illető, akkor azt is érdemes látnia, hogy a rendszerváltás sok bűne közül a nemzeti egység megteremtésének elmulasztása aligha a legsúlyosabb. Én nem érzem magam, a Momentum elnökével ellentétben, nemzeti liberálisnak, csak olyan (az átlagnál tagadhatatlanul baloldalibb) liberálisnak, akinek gyerekkora óta szenvedélye a történelem (a magyar történelem is), és a nemzeti történelem nyelvét az anyanyelveként beszéli, mi több, aki könyvet írt arról, hogy Antall József politikai gondolkodásában milyen fontos, félreértett és alulértékelt szerepet játszott a nemzeti történelem. Nagyra értékelem Antallban, hogy (sok, nyilván vitatható nézete mellett) nagyon világosan látta, hogy

a politika alapvetően nem az egyetértésről, hanem a teljesen másként gondolkodó, egymással ellentétes érdekű szereplők közötti élhető kompromisszumokról szól

(ebben egyébként a Momentum elnöke által nagyra értékelt Bismarck is egyetértett volna Antallal). Arról, hogy a politikai közösség tagjainak nem kell szeretniük egymást, arról, hogy nem kell mindenben egyetérteniük, nem kell közös érdekeiknek lenniük, hanem csak úgy hozta a történelem, hogy kénytelenek közös megoldásokat találni közös problémákra. Ehhez persze nyilván kell erő is, mert senki sem szeretne alulmaradni politikai vitákban. Kell bizonyos belső integritás is, mert, ha nem akarunk semmit, akkor miért is politizálnánk? Kell képzelőerő is, hogy ne ragaszkodjunk makacsul egyetlen lehetséges megoldáshoz. És kell empátia is, hogy ne vegyük semmibe a többieket. Így születhetnek kompromisszumok.

Igazi politikai közösség ott van, ahol azt, amit akarunk, nem csak erővel, csalással, hazugságokkal lehet elérni, hanem olyan kompromisszumokkal is, amelyeket jó eséllyel nem mindenki egyformán szeret, de amelyek lehetőleg senkit sem aláznak meg. Hívhatjuk ezt nemzeti egységnek, de csak akkor, ha tudjuk, hogy egy ilyen nemzeti egységbe nagyon sokféle konfliktus belefér. Vannak politikai kultúrák, amelyekben a politikai kompromisszumok akkor működnek, ha a közösség tagjai úgy érzik, hogy alaposan végigbeszéltek mindenféle lehetőséget, és a lehető legjobb megoldás született. Más politikai kultúrákban a kompromisszumok a nyílt politikai versengésnek nagyobb teret engednek. De mindkétféle politikai kultúra létezhet stabil liberális demokráciában is.

Ezért sem hiszem a Momentum elnökével egyetemben, hogy a magyar politika elmúlt 30 évének nagy veszekedései csak a kisszerű és rövidlátó politikai elit korlátoltságából és jellemtelenségéből következtek. Abban sem értek vele egyet, hogy a 2010-es újabb rendszerváltásért a teljes magyar politikai elit egészének kellene kollektív felelősséget viselnie. Már csak azért sem, mert nem biztos, hogy jó dolog attól tenni függővé egy politikai berendezkedés sikerét (mert azért Bismarck vagy Thatcher kétségkívül nem voltak átlagemberek), hogy képesek-e átlagfeletti képességű, önmagukon túllépni tudó figurák a hatalomhoz férni, és kiszorítani onnan a percemberkéket.

A liberális demokrácia ideálja szerint valahol mégiscsak az lenne jó, ha az többé-kevésbé átlagos emberekkel is többé-kevésbé jól el tudna üzemelni.

A gyakorlat persze ennél komplikáltabb, de ez más kérdés. Viszont az biztos, hogy a nagy államférfiak és -nők politikája, ami mellett a Momentum elnöke hitet tesz, az mindenekelőtt a nagy emberek politikája és mint ilyen, velejéig romantikus, antidemokratikus (és mélyen antiliberális is).

Éppen ezt – a diagnózis átgondoltságának hiányát – látom a fenti szöveg legnagyobb gyengéjének. Ennek része az is, hogy a politikai ellenfelek hibáinak patologizálása, a mennydörgős-ostorozó retorika naivitása, a nemzeti egység illúziója, és a nagy emberek iránti vonzalom okozta eltorzított perspektíva mellett a szöveg tartalmilag néha egészen ijesztő tájékozatlanságot és empátiahiányt sugall.

Egy dolog különösen zavart, hadd zárjam ezzel: ez pedig a népi és urbánus szembeállítás naiv és félrevezető rávetítése a rendszerváltás utáni magyar politikára. Élére állítva: nem, a rendszerváltás utáni magyar politika nem volt népi és urbánus törésvonal mentén szétváló.

A népi-urbánus megkülönböztetés mindig csak nagyon korlátozottan volt alkalmas a magyar értelmiség belső törésvonalainak leírására, és a rendszerváltás körüli magyar értelmiségen belül ez végképp marginális diskurzus volt.

Ha valakit érdekel, hogy nézett ki a magyar értelmiség ebben az időszakban, az olvassa el Szalai Erzsébet, Csizmadia Ervin, Körösényi András, Bozóki András vonatkozó munkáit. A magyar értelmiség és a belőle kinövő új politikai elit mindig is megosztottabb volt, hogysem egy kényelmes népi-urbánus dichotómia alapján le lehessen írni. Egy szöveg, amelyik ostorozza az árokásó mentalitást, igazán nagyobb erőfeszítéseket is tehetett volna, hogy ne egy ilyen alapvetően torz prekoncepció alapján próbálja értelmezni a rendszerváltó magyar politikát. Kár, hogy nem tette.

Tovább súlyosbítja a helyzetet, hogy ha igazán meg akarjuk érteni a rendszerváltás során kialakuló töréseket, nem elég csak ezekre a kisebb-nagyobb csoportokra gondolni, mert van itt még egy, keveset emlegetett, de annál fontosabb dolog: a rendszerváltó elitet nagy mértékben befolyásolta ‘56 emléke (ez a sokak számára sokféle, de sokaknak rendkívül intenzív formatív tapasztalat). A rendszerváltás nagyrészt az ‘56-tal kapcsolatos tabuk ledöntésén keresztül zajlott, milliók szeme láttára és őszinte megdöbbenésére.

S ami még ennél is pikánsabb: maga ‘56 szereplői is, de a rendszerváltás során alakuló pártok is, a rendszerváltó tárgyalások résztvevői is nagy mértékben kontinuitást vállaltak a koalíciós idők örökségével. Ezt ma már nem értjük igazán, de a kisgazdák és kereszténydemokraták direkt örökösei voltak a koalíciós pártoknak (emellett az MSZMP/MSZP két koalíciós párt direkt örököse volt), a Parasztpárt örökségén osztozott az MDF és a Néppárt, a szociáldemokraták pedig próbáltak, sikertelenül, bekerülni a parlamentbe. Az 1946. évi I. törvény fontos mintaadó szerepet töltött be a politikai vitákban, a földkérdés ugyanennek a kornak az örökségeként került ismét elő, és így tovább. Tamás Gáspár Miklós nem alaptalanul írta, hogy a rendszerváltó pártok egytől egyig a Horthy-rendszer baloldali ellenzékének és a koalíciós korszaknak az örökösei (Búcsú a baloldaltól).

Mindebből pedig az következett, hogy a rendszerváltás utáni időszak politikai konfliktusait egy generációsan és ideológiailag meglehetősen tagolt politikai elit termelte ki magából. Érdekes kérdés, hogy hogy lett ebből az a kétblokk-rendszer, amely 1998-tól 2010-ig meghatározta a magyar politikát, de nem tűnik túl plauzibilisnak, hogy népi és urbánus ellentét lett volna ennek az oka. (A tipikus politológusválaszok amúgy a polarizáció mellett a választási rendszerrel és az új pártok belépését nehezítő magas belépési küszöbbel hozzák ezt kapcsolatba, nem annyira a népi-urbánus ellentéttel, de persze mit tudhatnak a politológusok a politikáról.)

Ilyen felületesség mellett aztán nem csoda, ha olyasmiket kell olvasnom, hogy

„A népi–urbánus vitában az urbánus politikusok tönkretették a »nemzet« szót a magyar nyelvben, mivel soha nem értették a magyar néplelket, sokkal inkább szerettek volna a nemzetközi elitekhez tartozni. Tévesen azt hitték, hogy a nemzetközi elitet nem egyes nemzetek elitjei adják – akik egyébként igenis büszke patrióták –, vagy esetleg az a kép élt a fejükben, hogy ezen nemzetek elitjei magasabb rendűek nálunk. Ezeket pedig úgy próbálták túlkompenzálni, hogy egy ugari népként kezdtek tekinteni a saját nemzetükre. Az urbánus politikusok egyszerre nézték le saját nemzetüket, és egyszerre nézte le őket a nemzetközi elit. Torz megfelelési kényszerből eredő ellenszenv ez, nem több. Ebből ered az, hogy a 2010 előtti baloldali kormányok képtelenek voltak azonosulni, képtelenek voltak mit kezdeni a nemzet fogalmával.”

Fogalmam sincs, kik ezek az „urbánus politikusok” (kizárásos alapon az MSZP és az SZDSZ környékén vélem őket felfedezhetőnek) és mit jelent „megérteni a magyar néplelket”, azt se tudom, kik a „nemzetközi elitek”, de két dologban biztos vagyok. Az egyik, hogy a magyar progresszív hagyomány nagy múltra tekint vissza, és elenyésző kivétellel meglehetősen szenvedélyes affirmatív viszony fűzi a nemzet fogalmához. Aki olvasott már Hajnóczyt, Kossuthot, Adyt, Jászit, aki ismeri mondjuk Bibó István, Litván György vagy Szabó Miklós munkásságát, az tudja, miről beszélek. A másik, hogy ennek a progresszív hagyománynak nem ‘90 után lett része az elmaradottságtudat vagy a status quo szenvedélyes ostorozása, hanem több mint 200 éve, az is biztos.

Az „ugari” fordulat is vajon honnan ismerős? Adytól, persze. Ugyanő mondta azt is, hogy „Magyar bolyba sodort léttel sírom el, hogy nincs magyarság.” Ismerős? Hogy hogy tudja Gelencsér ezt a hagyományosan szenvedélyesen kritikus hangot lenézésnek nézni, az viszont nem egyszerű kérdés. Lehet, persze, ezt a hangnemet sértőnek találni, csak hát ugye pont a Momentum elnökének írása van tele meglehetősen sarkos kijelentésekkel, erős minősítésekkel, ami felveti a kérdést, hogy akkor pontosan mi is a baja a progresszív hagyomány hangvételével. Nekem egyébként van bajom ezzel a hagyománnyal (amelyhez valamelyest mégis tartozónak érzem magam), de ez a bajom ugyanaz Ady, Jászi, Szabó Miklós (e hagyomány képviselői) és Gelencsér Ferenc (e hagyomány kritikusa) esetében is:

egymás megalázásából, kompromisszumképtelenségből nehezen lesz politikai közösség.

Tudom, persze, hogy amit a Momentum elnöke leírt, az sokak számára megélt személyes tapasztalat, ha nem is túl árnyalt leírása annak, amilyen Magyarország volt a 90-es években. Én ezt a tapasztalatot (az összes sérelemmel együtt, ami felhalmozódott) a maga helyén teljesen elfogadhatónak érzem. Viszont kicsit sajnálnám, ha valaki, aki olyan szerencsésnek mondhatja magát, hogy 1990-ben született, és még annyit se kellett átélnie ezekből az évekből, mint nekem – aki tévénéző kisgyerekként majd kiskamaszként néztem végig –, nemhogy azoknak, akik felnőttként küzdötték és szenvedték végig ezeket a sorsfordító éveket, ennyire ne legyen képes empátiát mutatni azok igazságai, tapasztalatai, értékei, eszményei iránt, akik a maguk gyarlóságai ellenére is végigcsinálták a rendszerváltást.

Nem voltak Bismarckok (hál’istennek), de én hajlamos vagyok emberi tisztességet és jószándékot látni olyan különböző emberekben mint Antall József, Göncz Árpád, Bod Péter Ákos és Békesi László, Botos Katalin és Kósáné Kovács Magda, Szabó Miklós és Szabad György, Solt Ottila, Ungár Klára és Csehák Judit. Nem egyformán kedvelem őket, a felelősséget sem egyformán osztom szét közöttük, de nem is ez a lényeg, hanem annak felismerése, hogy mi mind, így együtt, olyan sokféle emberként kell hogy közösen megoldjuk a problémáinkat.

Címlapkép: Felszabadulási emlékmű (Mikus Sándor, 1970) a budapesti Memento Parkban. Eredetileg a rákosszentmihályi Hősök terén állították fel Mikus Sándor szobrászművész alkotását a felszabadulás huszonötödik évfordulóján, 1970-ben. Az egész alakos, olajágat tartó nő kb. kétméteres bronz szobra az 1956. október 31-én lerombolt szovjet emlékmű helyére készült. Az alkotást a rendszerváltás után lebontották és a Mementó Parkba került. A elbontott emlékmű megüresedett helyére a millecentenárium évében a honfoglaló vezéreket ábrázoló fa szoborcsoport került. (Fotó: Kocsis Árpád / Mérce)