Ahogy közeledünk az általunk eddig ismert NER fináléjához (bármi is lesz az eredmény, egy korszak véget ért, ezt szerintem nyugodtan kijelenthetjük), érzem, hogy én is egyre türelmetlenebb vagyok. Ezzel szembesített egy nemrég megjelent, nem túl hosszú írás egy kiváló filozófustól, Alexandre Lefebvre-től: The Return of the Moral State (A morális állam visszatérése), amelynek témája Magyarország, illetve ennek kapcsán egy általánosabb politikai filozófiai probléma. Hadd idézzem a leadet:

„Magyarország nem csak egy illiberális állam. Ez egy állam egy morális küldetéssel.”

Őszintén megmondom, kis híján gutaütést kaptam, amikor elolvastam a szöveget. A szerző nagyon kedves ember, a Liberalism as a Way of Life (Liberalizmus mint életforma) című könyve pedig igazán lebilincselő olvasmány. Nem mondom, hogy mindenben egyetértek vele a liberalizmussal kapcsolatban (ha valakit érdekel, itt elolvashatja, miben igen, miben nem), de nem tagadom, hogy megfontolandó megfigyelései vannak. A Magyarországról szóló szövegével sem az volt a bajom, hogy az írás ne vetne fel érdekes kérdéseket, hanem az, hogy a koncepcióját alapvetően elhibázottnak éreztem. Hogy a 36 évvel ezelőtti Orbán Viktort parafrazeáljam: alkalmatlan tárgyon elkövetett elméletalkotási kísérletnek. Mire is gondolok?

Lefebvre tézise, hogy a NER-től nem idegen a korrupció és a tekintélyelvűség, de ezek a vonásai nem tudják megmagyarázni a rendszer stabilitását.

Ahogy ő fogalmaz: „De a kleptokrácia és a kényszer önmagukban gyenge magyarázatot adnak arra, miért stabil vagy vonzó egy rendszer. Nem magyarázzák a lassú, türelmes, költséges hosszú távú intézményépítést: az alkotmány újraírását, a közjog átalakítását, az oktatási rendszer újjáépítését, valamint a támogató értelmiségi réteg bőkezű finanszírozását. A lopásnak vannak ennél egyszerűbb módjai is.”^[1] Majd sorra veszi a rendszer ideológiai karakterét bizonyító vonásait az alkotmányozástól a nemzeti együttműködés nyilatkozatán át.

Lefebvre úgy véli, mindez azt mutatja, hogy a NER nem puszta „illiberalizmus”, hanem egy újfajta morális projekt képviselője: a NER az államhatalom segítségével az általuk képviselt értékek, életformák, a „jó élet” megvalósítására törekszik.

Ez volt az a rész, ahol ordítani lett volna kedvem.

Nem szeretném tagadni, hogy a NER-nek vannak valamiféle ideológiai karakterrel bíró vonásai. Nagyon könnyű lenne Lefebvre listáját több száz pontra bővíteni. Még azt is meg lehetne mondani, hogy mi adja ezeknek az ideológiai elemeknek a koherenciáját: mindegyik valamilyen módon antiliberális jellegű, tudatos eltávolodást jelent a rendszerváltás utáni liberális konszenzustól. Akkor mégis mi bajom van Lefebvre koncepciójával? Mindenekelőtt az, hogy

a kérdésfelvetése egy hamis dilemma: nem igaz, hogy a NER vagy kleptokrácia és kényszer elegyeként, vagy egy morális projektként, lassú, türelmes, költséges hosszú távú intézményépítésként lenne leírható.

Egyrészt, a NER-re egyáltalán nem a lassú, kitartó intézményépítés jellemző, hanem a hirtelen, erőteljes beavatkozások, a lendületesen elkezdett, majd félbehagyott vagy teljesen más irányba folytatott projektek. Most hirtelen az MTA-ügy jut eszembe, ahol elszakították a kutatóhálózatot az MTA-tól, amit aztán ELKH-ként, majd MKH-ként, majd HUN-REN-ként szerveztek újjá, majd szétszedtek két részre, és az egyiket egy egyetembe integrálták. De ember legyen a talpán, aki el tudja mondani, hogy egész pontosan hogyan változott a titkosszolgálatok vagy a környezetvédelem kormányzati felügyelete, vagy aki tudja, hogy a KIM az elmúlt tizenhat évben pontosan melyik minisztériumnak volt a rövidítése. Az alaptörvény is számtalanszor módosítva lett.

Ha van valami, ami abszolúte nem jellemző a NER-re, akkor az a szisztematikus építkezés. A barkácsolás annál inkább.

Magyarán: persze, hogy nem csak kleptokrácia és kényszer, de nem is egy egységes morális projekttel megtámogatott lassú építkezés.

Másrészt, az a tény, hogy valamiféle (ti. antiliberális) koherencia igenis van a NER politikájában, nem igazán támasztja alá, hogy maga a NER egy egységes projekt ideológiai szempontból. Ugyan, miért kellene elhinnünk, hogy Rogán Antal, Hoffmann Rózsa, Pálinkás József, Lázár János, Palkovics László, Schmidt Mária, Bóka János, Lantos Csaba, Matolcsy György, Nagy Márton, Martonyi János, Szijjártó Péter, Balog Zoltán, Navracsics Tibor, Fellegi Tamás, Habony Árpád, G. Fodor Gábor, Mráz Ágoston, Lánczi András, Orbán Balázs, Simicska Lajos (hogy néhány, a maga területén a NER bizonyos szakaszaiban fontos szerepet betöltő embert említsek) ugyanannak az ideológiai univerzumnak a lakói, és az általuk képviselt közpolitikák egyetlen projektnek, vagy legalább egymással összemérhető, egymással kompatibilis projektek részesei? Magyarán: hiába nem csak kleptokrácia és kényszer, de nem is egy egységes morális projekt.

Harmadrészt,

Lefebvre koncepciója teljes mértékben ignorálja azt a tényt, hogy a NER mindenekelőtt egy hatalmi projekt, amelynek középpontjában a politikai hatalom megszerzése áll.

Nagyon sok minden, ami intézményépítés a NER-ben, mindig is bevallottan a politikai versengésre gyakorolt hatása miatt volt fontos. A NER által használt ideológiai referenciák nagy része is közismerten egy könyörtelenül tudatos politikai logika részeként jelent meg a politikai kampányokban. Konkrétan Habony Árpád és Arthur J. Finkelstein munkásságára gondolok itt. És

a NER egyik fontos jellemzője, a gazdasági erőforrások fölötti politikai kontrollra törekvés is legalább részben ezzel magyarázható: a magyar politikatörténetben páratlan politikai kampánygépezet erőforrásigénye minden korábbit felülmúlt.

Magyarán: nem kleptokrácia, nem kényszer, de nem is morális projekt, hanem könyörtelen politikai logika.

Negyedrészt, Lefebvre koncepciója nyilvánvalóan egy szelekciós hibán, válogatási torzításon is alapul. Láthatóan sok olyan emberrel beszélt, akik ideológiai vállalkozók a NER körül. Nekik természetesen érdekükben áll koherens ideológiai sztorit elmondani a NER-ről, de ebből még nem következik, hogy hinni kéne nekik. Ez nem őszinteségi kérdés, hanem strukturális probléma. Sokan akár őszintén hihetnek is abban, amit mondanak. Nem kétlem, hogy Orbán Balázsnak vagy G. Fodor Gábornak mindig is volt valamiféle ideológiai mondanivalója (habár pl. G. Fodor Gábor mindig is azt gondolta, hogy a politika logikája nem morális jellegű). Azt sem kétlem, hogy bizonyos szakpolitikáknak van erősebb ideológiai karaktere (mondjuk a családpolitikának), amíg másoknak alighanem kevésbé.

Mert mi lenne az akkumulátorgyárak Magyarországra vonzásának vagy az oktatáspolitika hajtűkanyarjainak a köze a „jó élethez”?

És főleg, ki gondolhatja komolyan, hogy a NER Rogán Antal, Simicska Lajos, Mészáros Lőrinc vagy Pintér Sándor által képviselt oldala bármilyen összefüggésbe hozható bármiféle morális projekttel, pláne a „jó élettel”? A NER egyszerűen túl nagy és túl heterogén ahhoz, hogy egyetlen morális projekt leírhassa.

Ötödrészt, Lefebvre teljes mértékben ignorál két politikatörténeti kontingenciát. Az EU-s pénzek Magyarországra áramlásából fakadó példátlan pénzbőséget a NER első 12 évében, amihez fogható lehetőséget egy stabil rezsim kiépítésére magyar politikai elit nem kapott (talán Károly Róbert alatt az aranybányák termelésének felfutását lehetne ehhez hasonlítani), és soha nem is fog kapni. Valamint a NER miatt ellentmondásosan megvalósult generációváltást a magyar politikában, ami egyrészt az MSZP-SZDSZ koalíció végzetes meggyengülését és új generációs pártok belépését jelentette 2006 és 2010 között, majd a régi baloldal hosszú agóniáját, és az egyre érkező alternatívák felmorzsolódását a NER mesterségesen eltorzított politikai viszonyai között.

Ha mindehhez még hozzávesszük a NER illiberális vonásait is, igazából nem marad semmi szükség Lefebvre koncepciójára ahhoz, hogy megmagyarázzuk a NER-t és stabilitását. Ha félretesszük az általa felvázolt hamis dilemmát, akkor egészen más valóság lesz az, amit meg kell magyaráznunk. És ahogy látom, a rendelkezésre álló (népszerű és tudományos) magyarázatok igazából éppen elegendőek ehhez. Lefebvre állításával ellentétben nem arról van szó, hogy a liberálisok nem értik. A NER-nek egyébként sem csak liberális magyarázatai vannak, de a liberális magyarázatok is meglehetősen jól működnek, ami azt illeti.

Ha minden igaz, április 13-án majd egy másik Magyarországon fogunk ébredni. Jobb vagy rosszabb lesz, én ugyan meg nem mondom. Mindenesetre alapvetően más lesz, és ez eleve sokat le fog vonni Lefebvre cikkének érdekességéből. De azért talán nem gond, ha addig is emlékeztetjük magunkat, hogy eddig sem a diagnózissal volt elsősorban a baj.