Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Európa felfegyverzése elé

Lehet-e hinni egyszerre egy nagy sereg egymással látszólag összeférhetetlen dologban? Mondjuk a szabadságban, akkor is, ha tudjuk, hogy az emberek egy sereg összebékíthetetlen dolgot, néha egyenesen hülyeségeket akarnak, hogy a szabadság korlátai néha nem a jóindulaton múlnak, hanem strukturálisak és elmozdításuk ára néha igazán fájdalmas? És mondjuk a békében, tudván tudva, hogy sosem volt a világ egészen biztonságos hely mindenki számára, a pacifisták számára végképp nem, s hogy néha úgy tűnhet, vannak fontosabb dolgok is, mint a puszta túlélés? Hogy van, hogy néha elvekért, néha szeretteinkért, néha nagyobb közösségekért kellhet felelősséget vállalnunk, áldozatot hoznunk? Akár a végső áldozatot is?

Vagy lehet-e komolyan hinni az emberek egyenlő méltóságában, akkor is, ha tudjuk, hogy valójában sosem mérjük egyformán az embereket, s bár erre sokszor a tudatlanság vagy az önzés az indokunk, de sokszor egyszerűen csak az, hogy jobban kötődünk szeretteinkhez, a barátainkhoz, otthonunkhoz, hogy a közvetlenül látott szenvedés jobban felkavar, mint ami tőlünk távol esik. És ha azt is érezzük, hogy egy olyan világban élünk, ahol bizony a saját életünk viszonylagos kényelme és biztonsága azon alapul, hogy mások életét, méltóságát valahol tőlünk távol nem veszik ugyanúgy figyelembe, mint amit a magunkéval kapcsolatban elvárnánk?

Lehet-e hinni a demokráciában, akkor is, ha az ember tudja, hogy a ma demokráciának nevezett, történetileg esetleges módon kialakult politikai berendezkedés messze nem biztosít a politikai közösség összes tagjának biztonságot és egyenlő politikai jogokat, és ha, amikor az ember tartósan alulmarad a politikai küzdelmekben, úgy érezheti, sok esetben joggal, hogy ez a rendszer nem méltányos, nem igazságos, nem eléggé demokratikus?

Lehet-e hinni egy olyan nemzetközi rendben, amely nem anarchia, nem az erősek akaratának rákényszerítése a gyengébbekre, hanem széles körben elfogadott alapelvekre, normákra, szerződésekre és nemzetközi szervezetekre, és az e nemzetközi rendnek elkötelezett országok együttműködésére épül? Akkor is, ha a valóságban mindig vannak országok, amelyek semmibe veszik ezeket az elveket, normákat, mások a kedvükre manipulálják őket, s még azok az országok is, amelyektől joggal várnánk el, hogy e nemzetközi rendszernek alappilléreiként szolgáljanak, cinikusan kijátsszák a szabályait?

Igen, őszintén meg vagyok róla győződve, hogy ezekben mind egyszerre lehet hinni, és ez akkor is így van, ha a világ nem is éppen így működik a valóságban (annál rosszabb a világnak, nem?), és akkor is, ha időről időre tragikus választásra kényszerülünk közöttük.

Ukrajna csütörtök óta egy kiprovokálatlan külföldi invázió áldozata. Az ukrán nép azóta szenved, és mivel az orosz agresszió első hulláma kínos kudarcba fulladt, minden okunk meg van feltételezni, hogy a szenvedéseik csak fokozódni fognak, mert az az ország, amely nem átallott elindítani ezt az inváziót, nem fogja megtartóztatni magát a legförtelmesebb eszközöktől sem, hogy rákényszerítse akaratát a kisebb, gyengébb félre. Nagyvárosokat bombáz, ágyúz, ostromol az orosz hadsereg, Ukrajna népe pedig ellenáll. Százezrek pedig menekülnek a háború elől. Igen, ez ennyire egyszerű jelenleg. Gonosz minden orosz ember? Dehogy. Hibátlanul működött az ukrán állam vagy mentes volt minden visszásságtól az ukrán közélet az agresszió előtt? Ugyan! És mégis,

az orosz invázió egy birodalmi álmokat kergető diktátor agyában született, indokai mind hazugak vagy elfogadhatatlanok, az eszközei felháborítóak, az ukrán nép ügye pedig kétségbevonhatatlanul igazolt.

Illetve hát kétségbe lehet vonni, mert persze mindenről lehet vitatkozni. Véget nem érő vitákat lehet folytatni a Spanyol Köztársaságról, az 1938-as Csehszlovákia, az 1939-ben elfoglalt Lengyelország hibáiról, lehet kritizálni Dániát, Norvégiát, Franciaországot és Nagy-Britanniát, sok tekintetben jó okkal. De ettől még a helyzet ezeknek az országoknak az esetében is meglehetősen egyszerű lett, mikor a náci Németország megtámadta őket (vagy amikor a nácik támogatták a helyi fasisztákat). Jobb lett volna békében élni? Szabadságban? Egy mindenki által elfogadott nemzetközi rendben? Hát persze. De nem lehetett. A világ nagyon sok tekintetben rosszabb hely lett a háború végére, és igazán senki sem mondhatja, hogy „megérte”. Ezek a választások olykor egyszerűen nem így adódnak.

Most sem az a kérdés, hogy jobb lenne-e visszatérni a múlt csütörtök hajnal előtti világhoz. Nem lehet. Nem is az a kérdés, hogy nem kellett volna-e korábban többet tenni azért, hogy február 24-e ne következzen be. Hogyne kellett volna. Hogy mit, az a rövidtávú teendők szempontjából közepesen érdekes és nagyrészt megválaszolhatatlan kérdés. Persze, fognak még róla vitatkozni a nemzetközi kapcsolatok szakértői, politikusok, újságírók és újságolvasók, mert nem mindegy, milyen tanulságokat fogunk belőle levonni hosszabb távon. S mivel nem lesz rá egyértelmű válasz, fognak róla még sokat vitatkozni a történészek is. Ha ugyan lesznek még történészek, mire ennek az egésznek vége lesz. Egy dolog azonban biztos: a háborút Putyin Oroszországa indította, és Ukrajna az áldozata.

Vannak járulékos veszteségek is: a világgazdaság a koronavírus-járvány után újabb hatalmas ütést kap, Európa viszonylagos békéjének vége, az EU-ban egyértelműen háborús hangulat alakult ki, elterelődik a figyelem a világ más részeinek súlyos problémáiról, illetve a továbbgyűrűző negatív hatások sújtani fogják őket hamarosan. Az orosz-ukrán háborút kísérő nemzetközi konfliktus szédítő tempóban eszkalálódik. És ne legyen félreértés: ezért is Oroszország a felelős. Háborújának Európa védtelensége és tehetetlensége egy nagyon fontos előfeltétele volt. Hát, attól félek, ez most meg fog változni.

Ne legyenek ugyanakkor illúzióink, a világ attól nem lesz biztonságosabb és jobb hely, ha Németország egymaga ugyanannyi pénzt fog költeni hadseregre, mint Oroszország, és ha a német politika mostantól egy erős európai védelmi szervezet kiépítésén dolgozik majd.

És persze, sajnos, alighanem mást nemigen fognak tudni tenni. Sőt, indokolt kritikák ide vagy oda, talán tényleg éppen ez lesz a helyes dolog, ami tenniük kell. Csak, ahogy próbáltam írni az elején: néha a helyes dolgok is tragikus veszteségekkel járnak. Egy állig felfegyverzett Európa, egy új katonai szuperhatalom pedig mindenképpen tragikus veszteség lesz. Egyrészt, mert minden euró, amit egy európai hadseregre költünk, egy euróval kevesebb egy békésebb világ építésére. Másrészt, mert minden új tank vagy repülő vagy rakéta egy európai hadseregben a világ más országait hozza egy tanknyival, repülőnyivel vagy rakétányival rosszabb helyzetbe Európához képest, további fegyverkezést provokálva. És ez a két dolog még messze nem a legrosszabb azon lehetőségek közül, amelyekhez ez a megváltozott német hozzáállás vezethet.

Félreértés ne essék. Nem kívánom a háborút. A háború már itt van, és, ahogy szokta, felfal egész városokat, népeket. Nem kívánom a háború kiszélesítését sem. Szélesedik az magától, percről percre. Ha hinnék valami természetfelettiben, most biztos imádkoznék, hogy legyen béke. Így csak a döbbenet maradt, hogy mindez megtörténhetett, az együttérzés az áldozatokkal, a szenvedőkkel, az igazságos ügyüket védelmezők támogatása, és a remény, hogy azok az őrültek és gonosztevők, akik mindezért felelősek, eltéríthetők még attól, hogy mindent nukleáris hamuval borítsanak be.

Kiemelt kép: Ratyinszkij Vjacseszláv / Unian