Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Miért jó, hogy van előválasztás?

Ahogy közeledünk a 2022-es választáshoz, egyre világosabban körvonalazódik két fejlemény a rezsim ellenzékével kapcsolatban.

Az egyik az, hogy létrejött egy viszonylag nagy választói tömb megszólítására képes, a korábbi ellenzék több generációját (2006 előtti baloldal, 2006 utáni új generációs ökobaloldali és radikális jobboldali ellenzék, 2010 utáni antiorbánista és centrista ellenzék első és második generációja) felölelő, a sokszínűség megőrzésére, a választói mobilizáció maximalizálására és az antiorbánizmus közötti kényes egyensúlyra törekvő választási koalíció.

Ennek része az előválasztás intézménye is, amiről még mindig nem tudunk mindent, de egyre több dolog kezd világossá válni. Az alábbiakban főleg erről szeretnék mondani néhány dolgot.

A másik fejlemény, hogy egyre világosabban látszik, hogy azoknak, akiknek nem megfelelő sem a Fidesz, sem ez az antiorbánista választási koalíció, lesz érdemi választásuk – nem is egy, hanem kettő. Persze egyik sem független teljesen az elmúlt tizenöt év politikájától, de mégiscsak mást kínálnak, mint a többiek.

A Mi Hazánk a régi Jobbik nosztalgiapártja. Célja a csalódott szélsőjobboldaliak megszólítása, összegyűjtése. Tisztábban, talán profibban is, a Vona-féle néppártosodási igények nélkül, ugyanakkor a régi Jobbik alapképletét megőrizve: az Orbán-rezsim megengedő és az antiorbánista ellenzék kérlelhetetlen ellenfeleként.

A másik az MKKP, amelyik viszont alapvetően ugyanannak a politikai generációnak a terméke, amelyik a Jobbikot és az LMP-t annak idején életre hívta, de ők a nyugaton (és térségünkben is itt-ott) meglepő sikerekre képes viccpárti, antipolitikai, antiestablishment politikai eszköztárat itthon hosszú ideig érdemi politikai siker nélkül alkalmazták.

Történetük nagy részében nem is alkottak valódi pártot, választásokon el sem indultak. Csak az utóbbi 5-6 évben jutottak el a politikai öntudatosodásnak arra a fokára, hogy nyugati mintáikhoz hasonlóan valódi politikai aktorként kezdjenek viselkedni. Ha a Jobbikot vagy az LMP-t valaki politikai kudarcnak tartja, érdekes kérdés, hogy mit gondoljon erről a két alternatíváról, amelyek, úgy tűnik, még mindig a 2006-os generáció kiinduló pillanatának politikai kihívásaira keresnek válaszokat, amikor az egyik a baloldalt tekinti fő ellenfelének, a másik pedig a politikaellenességre akar politikát alapozni. Röviden erre is vissza fogok még térni.

De térjünk vissza most az antiorbánista választási koalícióra és az előválasztásra! Mit gondoljunk erről a koalícióról, alkotórészeiről és magáról az előválasztásról? Három megfontolást szeretnék megosztani, amelyek esetleg másoknak is segíthetnek tisztázni a viszonyukat ehhez a különös képződményhez és ehhez az intézményhez.

1. Az ellenzék szervileg alkalmatlan a Fidesz politikájának másolására és ezt kezdi belátni.

Számomra messze az a legfontosabb ebben a történetben, hogy az ellenzék több mint húsz év után kezdi belátni, hogy képtelen másolni a Fidesz politikáját. Az antiorbánizmus, bármilyen további tartalmat is kapjon idővel, mostanra egyértelműen maga mögött hagyta a Fidesz által sikerre vitt megosztó, karizmatikus, autoriter, egyszóval, bonapartista elemekkel átszőtt politizálás majmolását, szembenézett saját szervezeti és kulturális sajátosságaival, és ennek megfelelő úton igyekszik eljutni a választási siker kapujába.

Hamis az a közhiedelem, hogy az ellenzékiek ugyanazt akarnák, mint amit a Fidesz, csak épp Orbán kezéből ragadnák ki a hatalmat.

Nem esetleges mellékkörülmény sem az Orbánhoz hasonló cezarista politikai vezetők hiánya (vagy legalábbis a hasonló ambíciókkal rendelkező politikusok eddigi kudarca), sem az ellenzéki szavazótábor értékrendjének, politikai lojalitásainak, a létező ellenzéki szervezeteknek a széttartó jellege.

A Fidesz szavazótábora sem homogén. A Fidesz szavazóinak zöme is békésen élné az életét egy olyan politikai rendszerben, amelyben demokratikus politikai erők kínálnának képviseletet számukra, a politikai győzelem esélyével.

A Fidesz kialakulása nem volt fátum, de fontos tény az is, hogy az ország fele hajlandó elfogadni, hogy egy autoriter rezsimben éljen, a másik fele viszont nem. Bármilyen motivációi is vannak az ellenzéki szavazók egyes, kisebb csoportjainak, összességében az országnak ez a fele az, amelyik nem fogadja el az Orbán-rezsim kínálta politikai kereteket. Ez tette sokáig lehetetlenné, hogy érdemi sikereket érjenek el, holott nincs sehol megírva, hogy ilyen feltételek mellett lehetetlen a rezsimet megdönteni.

Az antiorbánista ellenzék a választási koalícióval és az egész országra kiterjesztett előválasztással lényegében ezt a két igényt – az antiorbánista választóknak a politikai pluralizmus iránti elemi igényét és a rezsimmel szembeni makacs elutasításukat – igyekszik összehangolni. Remélhetőleg sikerrel. 2019 őszén, egészen reménytelen helyzetben ez már fontos részsikereket hozott. Bízom benne, hogy így lehet 2022-ben is.

2. Őszintén sajnálom, hogy az ellenzék egy táborba van kényszerítve, de ez csak bizonyos mértékig probléma.

A legőszintébben mondom: nagyon rossz, hogy az antiorbánista ellenzék létrejött. Jobb szeretnék arányos választási rendszert, gyenge, törékeny koalíciókra épülő kormányokat, erős regionális és helyi önkormányzást. Jobb szeretnék joguralmat. Erős érdekképviseleteket. És nem csak én sajnálom ezt a mostani helyzetet. Az ellenzéki szavazók is sajnálják, és sajnálják maguk a pártok is.

Éppen az a meghatározó vonása ennek a tábornak, hogy nem tekinti magát egyetlen tábornak. A 2006 előtti baloldal élénken emlékszik még Gyurcsány Ferenc működésére (és vice versa). A 2006-os új generációs ellenzék a kétblokk-rendszerre. Az MSZP meg a DK az új generációs ellenzék makacs ellenkezésére 2010 után mindenféle együttműködéssel szemben. A momentumosok nyilván maguk sem gondolták, hogy előbb kell ebbe a táborba besorolniuk, mintsem hogy a magyar politika meghatározó szereplőjévé válhatnának.

Csakhogy, minden jel szerint egyetlen ellenzéki párt sincs abban a pozícióban, hogy domináns szereplő legyen rövid távon ezen az oldalon, és a maga javára tudja maximalizálni az ellenzéki szavazatok számát. Ilyen körülmények között

az előválasztás nem csak ésszerű kompromisszumnak tűnik, de az ellenzék hagyományos pártszerveződési modelljének alternatíváját is nyújthatja azáltal, hogy akkora tömegű ellenzékit mozgósít, amekkorára más formákban az ellenzék nem képes. És olyan legitimációs forrást biztosít a közös jelölteknek, amilyet a háttéralkuk eddig nem tudtak, s nem tudtak a választáson kamikázeszerűen egymásra indított ellenzéki jelöltek sem.

A kulcs itt az, hogy az ellenzéki politizálásnak a sokféleség megkerülhetetlen ténye manapság, viszont a sokféleségre nem csak egyféle válasz lehetséges. A háttéralku és a külön indulás is válasz, csak nem túl hatékony válasz.

Az előválasztás remélhetőleg hatékonyabb válasz, de ez csak az egyik előnye ennek a megoldásnak, a másik, hogy az előválasztás kísérlet arra, hogy a politikai sikerre törekvést, egyéni ambíciót összeegyeztesse azzal a belátással, hogy muszáj valamelyest együtt is működni egymással. S teszi mindezt hangsúlyosan demokratikus módon.

Az előválasztás kicsiben ugyanis pontosan ugyanaz, mint egy demokratikus versengés az egész országban: bizonyos szereplők elindulnak, a győzelem reményében, de annak elfogadásával, hogy a vereség nem teszi az egész együttműködést illegitimmé. Ez az, amit a hattéralku mint politikai eszköz a jelek szerint nem tudott pótolni ezen a politikai oldalon, a külön indulás pedig a választásokra tolta rá ezt a terhet, s így egyszerre garantálta a vereséget és az ellenzékbe vetett bizalom csökkenését.

3. Bár bizonyos mértékig ez a mostani pártelitek konzerválási kísérlete is, de egyúttal kinyitja és demokratizálja is az ellenzéki politizálást.

Ezzel együtt, nem tagadom, amikor a rezsimpárti média roncsderbinek titulálja az antiorbánista ellenzék működését, nem könnyen tudok vele vitatkozni. Igen, a mai ellenzék a maga sokféle irányzatával jobban hasonlít egy szétzilált, lerongyolódott, napok-hetek óta csak alkalmilag ételhez jutott kuruc szabadcsapatra, mint egy jól szervezett reguláris haderőre.

Vannak tagjai, akikért lehet őszintén lelkesedni. (Nem akarok senkit megsérteni, amikor megemlítek néhány nevet, akiknek a viselőjét kifejezett rokonszenvvel figyelem, de éppen azért mondok neveket, mert fontosnak tartom, hogy ne feledjük, az ellenzék nem arctalan massza, hanem céljaikért küzdő egyénekből áll. Olyanokból mint mi magunk. Ugyanezért korlátozom magam mindössze 5 névre. Más-más okból, de őszinte rokonszenvvel figyelem Baranyi Krisztina, Orosz Anna, Soproni Tamás, Szabó Tímea vagy Tordai Bence működését, ahogy sokan másokét is). Vannak, akikre talán remegő gyomorral gondol az ember. Másokról csak semmi se jut az eszembe. De ez egy adottság, amivel együtt kell élni.

Az egy dolog, hogy az ellenzék szegény, sokszor megvert, az erősebb és gátlástalanabb ellenféllel küzd. De emellett az ellenzék a jelek szerint nem tud és talán nem is akar kinevelni karizmatikus vezetőket, akik gatyába tudnák őket rázni, és hatékony politikai gépezetté formálhatnák őket. És a jelek szerint a választóik sem vágynak erre mindennél jobban.

Az ellenzék viharvert, leharcolt, szedett-vedett, belső veszekedésekbe, kölcsönös vádaskodásokba könnyen forduló politikai imázsa részben arról is szól, hol élünk, és kik vagyunk. Az egész ország, mármint, nem csak az ellenzék.

A kérdés, hogy akarunk-e jobbak lenni? S ha igen, az előválasztás és az előválasztás által is jelzett integrációs folyamat vajon alkalmas-e arra, hogy kicsit jobbak legyünk? Én azt gondolom, igen, akarhatunk jobbak lenni, és az előválasztás erre alkalmas eszköz, amennyiben elfogadjuk, hogy a demokrácia nem a szentek és a zsenik, hanem a magunkfajta többnyire jót akaró, de a jóról többnyire meglehetősen homályos fogalmat alkotni tudó, tökéletlen átlagemberek terepe. Ha így tekintünk rá, akkor az előválasztás magában hordozza a lehetőséget, hogy kicsit jobbítson rajtunk és a világunkon.

Igen, ennek része az is, hogy konzerválja a mostani pártelitek hatalmát azáltal, hogy alapvetően az ő szervezeti erőforrásaikra épül, és értelemszerűen ezeknek az erőforrásoknak a meglétét jutalmazza. De hát mi ennek az alternatívája? A Mi Hazánk? Az MKKP? Hát őket már most is lehet választani.

Akkor talán a „Titokzatos Ismeretlen, Aki Mégis Biztos Jobb, Mint Akik Most Politizálnak”? Őszintén kétlem, hogy ilyenből túl sok lenne. Olyasvalakik nyilván léteznek, sokan is akár, akik lehetnek akár jobbak is, mint akiket a pártok háttéralkukban maguk találnának. Nekik viszont az előválasztás elsőre épp megfelelő alkalom arra, hogy bizonyítsák, hogy nem csak elméleti lehetőségként léteznek, nem csak az emberek imáiban, hanem a valóságban is.

Az előválasztás intézményesítésével az ellenzék, bár magára is vigyáz, mégis példátlan mértékben demokratizálja a magyar politikát. Ha ez nem tiszteletreméltó és megőrzendő érték, akkor nem tudom, mi az.

Végül, essék még szó az antiorbánista koalíción kívüli ellenzékről. Aligha árulok el titkot, ha bevallom, hogy a Mi Hazánk számomra minden szempontból vállalhatatlan, szélsőjobboldali párt, kész istencsapása. Mindezzel együtt is, nagyon izgalmas kérdés, hogy mire lesz elég nekik a Jobbik-nosztalgiára alapozó politika meghirdetése.

Vajon mennyi volt a régi Jobbik támogatói között az effektív szélsőjobboldali, akik most végre szemérmeskedés és magyarázkodás nélkül szavazhatnak a saját hitvallásuk szerint, és mennyi a kétblokkrendszerrel elégedetlen ember, akik számára a régi baloldal volt kevésbé tolerálható.

S persze az is érdekes kérdés, hogy miként fogja ez az antiorbánista ellenzék esélyeit befolyásolni? Ez utóbbi kérdés ugyanakkor számomra kevésbé fontos, mint az előbbi, mert a rezsim valódi ellenzéke szempontjából a Mi Hazánk olyan külső körülmény, amivel számolni kell ugyan, de csak úgy mint a jégesőre: körültekintően kell mozogni, vigyázni magunkra, de nem tehetünk úgy, mintha bármit tehetnénk az eső ellen.

Az MKKP némiképp másfajta kihívást jelent. Amellett, hogy azt gondolom, a párt eddigi története arra utal, hogy ez sem egy újabb vagy több sikert ígérő alternatíva, mint a 2006-os politikai generációk más pártjai, s azt is gondolom, hogy ha nem is értek velük egyet mindenben, de legalább nem szorul össze tőlük a gyomrom, mint a szélsőjobboldaliaktól, az MKKP számomra valódi kihívást jelent.

Mert módszereik, célkitűzéseik nagyrészt összeegyeztethetőek az antiorbánista politizálás módszereivel és céljaival, és teljesen logikus lett volna, ha egy előválasztáson elindulnak, és ahol tudnak, igyekeznek nyerni is. Hogy egyelőre úgy tűnik, ez nem így lesz, az egyszerre fenyegeti a rezsim ellenzékének céljait és mutatja meg azt, hogy egyáltalán nem problémátlanok azok a keretek, amelyek között ez a választási koalíció alakul.

Ha egy ilyen lelkes közösség, ennyi passzivistával nem meri a részvételével legitimálni ezt az együttműködést, az mutatja, hogy van itt egy probléma, amit egyelőre nem sikerült megoldani. S ki tudja, talán soha nem is lehet megoldani.

Persze, ha valami csoda folytán 2022 után a magyar politikai rendszer demokratizálódna, erre esetleg nem is lenne szükség, mert végre jó lelkiismerettel külön indulhatnának, akik nem akarnak összetartozni. Addig viszont, aki azt mondja, hogy az MKKP nem egy egyszerre morális és pragmatikus kihívás az antiorbánista projekt számára, az nem érti, ami velünk történik. Még inkább nem érti, mire van a legnagyobb szükségünk: egy sikeres, de egyúttal demokratikus irányba mutató válaszra az autokrácia jelentette kihívással szemben.