Az összeesküvés-elméletek olyan jelentős szerepet töltenek be a politikai valóság alakításában, mint eddig talán soha. A magyar kormány rendre hivatkozik olyan összeesküvés-elméletekre, mint hogy „Brüsszel” és Soros György „migránsok” betelepítésével akarja meggyengíteni a nemzetek Európáját, amely maga is csupán változata Renaud Camus rasszista összeesküvés-elméletének, a „nagy felcserélésnek”. A tavaly januárban a washingtoni Capitolium épületét megostromló tömeg jelentős részét a QAnon-összeesküvés hívei adták, más részét azok, akik úgy gondolták, Donald Trump választási veresége maga is összeesküvés eredménye. A világjárvány nyomán összeesküvés-elméletek tömkelege terjedt el és vált a járványkezeléssel kapcsolatos közbeszéd és politika meghatározó elemévé. Mi rejlik ezeknek a jelenségeknek és a folyamatoknak a mélyén, honnan és miért ez a mély vonzódás a korszellemben az összeesküvés-elméletek iránt, és mit árul el mindez a számunkra a társadalmi és politikai valóságról?

Összeesküvések és elméletek

Valóságos összeesküvések természetesen léteznek, így a róluk szóló elméletek olykor igazak. Robert Catesby, Guy Fawkes és társaik valóban összeesküdtek, hogy 1605. november 5-én felrobbantsák a Lordok Házát, Adolf Hitler és társai valóban összeesküdtek 1923-ban, hogy végrehajtsák a sörpuccsot, és így tovább. Ám ahogy Quassim Cassam, a University of Warwick filozófusa megjegyzi, az „összeesküvés-elmélet” kifejezés, ahogyan azt ma használjuk, nem egyszerűen összeesküvésekről szóló elméletet jelent.^[1]

Az összeesküvés-elméletek nem a világ tárgyilagos, tényszerű leírására törekszenek, hanem egy világnézetet fejeznek ki – a világ történéseinek értelmezésére szolgáló keretrendszert adnak.

Az ilyen keretrendszereket nem a rendelkezésünkre álló tényismeretek, megfigyelések, adatok nyomán alakítjuk ki, hanem ezeket az ismereteket, adatokat helyezzük el a keretrendszeren belül, ha pedig ez nem sikerül, egyszerűen elvetjük őket, mint hamisakat. Az összeesküvés-elméletek nem alkalmazkodnak a világhoz, a világnak kell őhozzájuk alkalmazkodni. A világ eseményeit kell tudni elhelyezni az összeesküvés-elméletek koordináta-rendszerén belül, nem az összeesküvés-elméleteket a világ koordináta-rendszerén belül.

Sokatmondó, ahogyan például a laposföld összeesküvés-elmélet hívei – hiszen ez az elmélet is összeesküvés-elmélet: nem csupán arról szól, hogy a föld lapos, hanem arról is, hogy ezt a tényt a hatalmasok titkolják előlünk –, bár saját elképzeléseik szerint a tudományos módszer hívei, mikor egy-egy kísérletük azt a nem várt eredményt mutatja, hogy bolygónk a várakozásaikkal ellentétben mégis csak gömbölyű, jellemzően új kísérleti módszerek után kezdenek kutatni, semhogy levonnák azt a következtetést, hogy elméletük hamis.^[2]

A világnézet, amelyet az összeesküvés-elméletek kifejeznek a legalapvetőbb szinten politikai. Cassam odáig megy, hogy azt állítja: az összeesküvés-elmélet politikai propaganda. Nem csupán arról van szó, hogy az összeesküvés-elméleteket gyakran használják fel politikai célokra. Mikor Donald Trump azt állítja, hogy politikai ellenfelei összeesküdtek ellene, hogy elcsalják a választást, mikor Orbán Viktor Soros és Brüsszel összeesküvésére hivatkozik, nyilván saját politikai érdekeit igyekszik előmozdítani. Ennél többről is szó van azonban:

az összeesküvés-elméletekben politikai értékek, és a politikai cselekvés elvei fejeződnek ki.

Ezt világosan látjuk a Capitoliumot ostromló QAnon hívők, a tüntető vírustagadók esetében. De ugyanez igaz a laposföld-hívőkre is, akik „igazságuk” nyomában gyakran maguk mögött hagyják családjukat, barátaikat, közösségeiket, más hívőkkel együtt kivonulnak a közösség nyilvános tereiből, hogy azokra mintegy kívülről szórják átkaikat, ahogy az esszénusok hagyták hátra a züllött világot, mint a megváltó titkos igazságok egyedüli birtokosai. Mindkét esetben mélyen politikai cselekvésről van szó. Miféle értékek és miféle elvek fejeződnek ki az összeesküvés-elméletekben mint világnézetben? A válaszhoz mélyre kell ásnunk, a modernitás legmélyére.

A modernitás sötét mélysége

A modernitás az ész fényével akarta bevilágítani a természetet és a társadalmat. A tudományos forradalom – Kepler, Galilei és Francis Bacon forradalma –, a felvilágosodás ígérete a világot működtető rejtett mechanizmusok feltárása volt: a kísérleti módszer átláthatóvá, áttetszővé volt hivatott változtatni a természetet, a nyilvánosság, a szabad észhasználat pedig a társadalmat. Ám ahogy a modernitás fénye felvillan, árnyékok népesítik be a világot, kitudhatatlan sötétség emelkedik az ész fénykörén túl.

Persze már a középkor világát is áthatotta a rejtély és kitudhatatlanság, ám emögött szent rejtelmek álltak – a szentháromság, a szűzi fogantatás misztériumai (maga a sacramentum szó Tertullianusnál a görög müszterion fordításaként kerül bele a teológiai latinba a második században) – a világ kitudhatatlan, titkos, megismerhetetlen jellege, pusztán az e titkot irányító, gondviselő erők nagyságának, emberfeletti mivoltának bizonysága volt.

A modernitásban azonban vészterhes titkok lepik el a világot: a 17. század nem csak a modern tudomány, a felvilágosult filozófia születésének ideje, de a boszorkányüldözések időszaka is, az első jelentős nyugati tömeghisztériáé, amely tízezrek életébe került. Démonok és ördögök lepik el az erdők és pusztaságok ismeretlen és sötét mélyét, de a közösségeinket is: egyre terjed a gondolat, hogy olyan emberek élnek köztünk, akik titkos gyűléseken, boszorkányszombatokon hatalmas, sötét erőkkel szövetkezve törnek a romlásunkra.

Ebben az időben jelennek meg az első szóbeszédek a világot és a társadalmat átformálni igyekvő titkos társaságokról is. 1614-ben jelenik meg a Fama Fraternitatis, a – talán sosem létezett – Rózsakeresztes rend állítólagos története, amely előképül szolgál számtalan titkos társaságnak az Illuminátusoktól talán egészen a szabadkőművesekig.

Az összeesküvés-elmélet mint politikaelmélet

Mindez összefügg a középkor évezredes társadalmi rendjének felbomlásával, a földrajzi felfedezésekkel, a gyarmatosítással, a kitáguló világgal, a reformációval, a könyvnyomtatással, a politikai és gazdasági erőviszonyok átrendeződésével, a kapitalizmus megjelenésével. A modernitásban a világ nem csak megváltozik, átalakul, de maga a folytonos változás válik a világ nem szűnő jellemvonásává:

„Az összes szilárd, berozsdásodott viszonyok, a nyomukban járó régtől tisztelt képzetekkel és nézetekkel együtt felbomlanak, az összes újonnan kialakuló viszonyok elavulnak, mielőtt még megcsontosodhatnának. Minden, ami rendi és állandó, elpárolog”.^[3]

A megcsontosodott, rendies és állandó viszonyok felbomlásával létrejön a független, a sorsát önmaga alakító individuum modern ideálja, amely azonban mindinkább tőle független, személytelen erők – rohamos technológiai változás, demográfiai átalakulások, urbanizáció, világpiaci trendek, gazdasági válságok – uralma alá kerül, élete mindinkább alárendelődik a modern világot mozgásban tartó önjáró mechanizmusoknak. Az emberek számára „saját társadalmi mozgásuk dolgok mozgásának formáját ölti, amely mozgásnak ellenőrzése alatt állanak, ahelyett, hogy ők ellenőriznék.”^[4]

Az összeesküvés-elmélet ezt az ellentmondást igyekszik feloldani azáltal, hogy ezeket a strukturális kényszereket, személytelen erőket megszemélyesíti az összeesküvő háttérhatalom formájában. A strukturális alávetettség állapotában

az összeesküvés-elmélet azzal kecsegtet, hogy a környező világ mégsem személytelen erők vak hullámzása, hanem emberi tervezés, emberi cselekvés eredménye, az összeesküvők keze munkája.

Ezzel egyúttal az összeesküvés-elmélet megteremti az ellencselekvés lehetőségét is: ha a világot titkon munkálkodó társaságok irányítják, akkor a világ irányítható – a vezetés visszaszerezhető tőlük.

Pontosan ezt a logikát látjuk érvényre jutni az elmúlt évszázadok egyik legpusztítóbb összeesküvés-elméletében: a zsidó háttérhatalom elméletében. Eszmetörténeti közhely, hogy a zsidó alakja különösen a 19. század végi és 20. század eleji antiszemita diskurzusban azokat az elidegenítő és kizsákmányoló modern kapitalista viszonyokat hivatott megszemélyesíteni, amelyeket a társadalomkritikai gondolat, a szocializmus és a marxizmus tesz elemzés és kritika tárgyává, és amelyekre válaszul létrejönnek nem csak a baloldal forradalmi mozgalmai, de a fasizmus mint egyszerre modern és antimodern forradalmi mozgalom is.

Az összeesküvés-elmélet formát ad azoknak a félelmeknek, szorongásoknak és balsejtelmeknek, amelyek a modern embert az általa létrehozott embertelen világ viszonyai között kísérik. Egyúttal azonban meg is teremti a politikai cselekvés keretét: egy olyan keretet, amelyben a felszabadulni vágyó emberi akarat csupán más emberi akaratokkal áll szemben – az összeesküvőkével –, emberi akarattal, amely tehát formálható, meggyőzhető, kényszeríthető vagy elpusztítható szemben azokkal az emberközi és társadalmi viszonyainkat minden rétegükben átható személytelen strukturális erőkkel, amelyek a modernitás elidegenedett viszonyai között éppen olyan megváltoztathatatlannak tűnnek, mint a természettörvények.

Elsötétedés

Mindez azonban nyitva hagyja a kérdést, hogy miért tett szert napjainkban az összeesküvés-elmélet sajátos politikai jelentőségre. Miben különböznek napjaink összeesküvés-elméletei a modernitást végigkísérő összeesküvés-elméletektől? Nancy Rosenblum és Russell Muirhead nemrég megjelent könyvében amellett érvel, hogy napjainkban egy újfajta konspirációs gondolkodás válik meghatározóvá a politikában.^[5]

A hagyományos összeesküvés-elméletek jellemzően szokatlan, nehezen megmagyarázható jelenségekre, eseményekre kerestek választ: hogyan lehetséges, hogy Németország elvesztette az első világháborút? A zsidó háttérhatalom mesterkedése az ok! Hogyan lehetséges, hogy az Egyesült Államok elnökét csak úgy agyonlőjék a nyílt színen? A CIA volt bűnös! Hogyan volt lehetséges a szeptember 11-i terrortámadás? Belső munka volt!

Az új konspiratizmus – Rosenblum és Muirhead szerint – másként működik. A cél itt már nem a szokatlan és értelmezhetetlen megmagyarázása. A jelenkor összeesküvés-elméletei olyan teljesen hétköznapi dolgokat igyekeznek titkos háttérhatalmak mesterkedésével megmagyarázni, mint hogy miért veszít el egy népszerűtlen elnök egy rosszul kezelt világjárvány és gazdasági válság közepén egy választást, hogy miért menekülnek tömegek háború sújtotta közel-keleti országokból Európa felé, vagy – mint a laposföld-hívők esetében –, hogy miért kel fel a nap.

Az új konspiratizmus gyakran még csak explanandumot, megmagyarázandó jelenséget sem igényel: a 2016-os amerikai elnökválasztás során kapott szárnyra a szóbeszéd, hogy Hillary Clinton egy pizzázó alagsorából működtet egy pedofil emberkereskedő hálózatot. Utalt erre valaha bármi? Volt bármilyen esemény, jelenség, amit ezzel az összeesküvés-elmélettel kellett megmagyarázni? Természetesen nem. Magyarország kormánya – a 2022-es választásokkal egyidőben megtartott –népszavazást kezdeményezett a gyermekek szexuális és nemi identitásának tudatos átformálására irányuló törekvések ellen. Utalt bármi is arra, hogy ilyenfajta törekvések léteznek? Természetesen nem. A hagyományos összeesküvés-elméletek természetesen nem tűnnek el – a világjárvánnyal kapcsolatos öszeesküvések többségében hagyományos mintázatokat követnek például –, ám gyakran keverednek és egybeolvadnak az új konspiratizmus különféle formáival. Mire utal mindez?

A hagyományos összeesküvés-elmélet az értelemkeresés gyakorlata, ennek megfelelően a bizonyítékok, a jelek, a nyomok aprólékos számbavétele, magyarázati sémák kínos részletességgel való kidolgozása jellemzi. Ha kiforgatott és eltorzult formában is, de a hagyományos összeesküvés-elmélet a felvilágosodás szellemének örököse. Belső logikája a modernitás logikája: fényt igyekszik vinni a sötétségbe, el akarja oszlatni az árnyékokat.

Az új konspiratizmus, amelyről Rosenblum és Muirhead beszél azonban egy másik logikát követ: az antimodernitás logikáját.

Az antimodernitás logikája – Burke és de Maistre óta – azon alapul, hogy az ember társadalmi és politikai létezésének egészét leküzdhetetlen és meghaladhatatlan sötétség hatja át, amelyen az ész fénye nem hatolhat keresztül. Ebben a sötétségben nincs magyarázat, értelem, igazolás, párbeszéd, megértés – vak erők feszülnek egymásnak, igazolhatatlan hagyomány, megérthetetlen előítélet, a hatalom nyers akarása. A modernitás programja, a felvilágosodás így szemfényvesztés; a politika egyetlen legitim célja a sötétség uralása.

A politika terében a kimondott szó valójában nem hordoz értelmet, nem alapja az egymás kölcsönös megértésén alapuló, a közös terének együttes formálására irányuló kommunikatív cselekvésnek, a demokratikus politikának – a szó csupán vak eszköze a sötétség uralásának. A sötétségben az egyes egyének és csoportok nem képesek megértőn egymás felé fordulni, emberi arcuk láthatatlan marad, mindannyian magukba záródó sötét monászok, amelyek célok, értelem és eszmék nélkül küzdenek és buknak el. A történelem vége után ez a sötétség válik a világpolitika meghatározó szervezőelvévé. Ez fejeződik ki a posztfasizmusban, az entoanarchizmusban, az újjobboldal előretörésében és az új konspiratizmusban egyaránt.

A hagyományos konspiratizmus azáltal igyekezett uralma alá hajtani a világ zabolátlan történéseit, hogy értelmet talált a látszólag megérthetetlen, megmagyarázhatatlan események mögött. Az új konspiratizmus ezzel szemben azáltal törekszik uralomra, hogy a társadalmi élet minden területét átitatja azzal a balsejtelemmel, hogy kitudhatatlan, megérthetetlen összeesküvések sora hálózza be a közös egész terét, amelyben ezért a demokratikus politika megvalósíthatatlan, az egyetlen politikai fegyver a nyers erő marad.

Hogyan lehetséges küzdeni e konspiratizmus ellen? Az a társadalmi diskurzus, amely e konspiratizmust egyszerűen intellektuális problémaként kezeli, az összeesküvés-hívőket pedig szimplán mint ostobákat ítéli el, figyelmen kívül hagyja a konspiratizmus problémájának politikai karakterét. Az emberek nem pusztán azért fordulnak összeesküvés-elméletekhez, mert nincs elégséges hozzáférésük hiteles információkhoz – vagy a közösségi média révén túl sok hiteltelen információhoz van hozzáférésük –, hanem mert egy olyan társadalmi valóság lakói, amely életükre fenyegető, sötét, megérthetetlen erőként borul, amelyben a társadalmi valóság bevilágítása a nyilvánosság, a szabad észhasználat és a demokratikus politika fényével elérhetetlen vágyálomnak tűnik csupán.

Az összeesküvés-elméletek politikai hatalma ellen nem polgártársaink kioktatásával és szellemi lekicsinylésével kell küzdenünk, hanem meg kell teremtenünk egy olyan felszabadító demokratikus politika lehetőségét – úgy a társadalmi képzeletben mint a materiális valóságban –, amelyben a politikai közösség tagjai bízhatnak abban, hogy képesek a közélet hathatós formálására, hogy a titkok napvilágra kerülnek, hogy a hatalom mindenki számára nyilvánosan igazolható. Egy olyan demokratikus politika lehetőségét kell megteremtenünk, amelynek fénye elől a modernitás és antimodernitás démonai és ördögei végre visszamenekülnek a pokolba.

Sorozatunk megjelenését a Rosa Luxemburg Stiftung támogatta.