A faji politika értelme

A Fidesz EP-választási kampánynyitó rendezvényén Szijjártó Péter ismét felemlegette azt a kormánypropagandából jól ismert közhelyet, amely szerint a közel-keletiek és afrikaiak Európába történő – állítólag tömeges – migrációját bizonyos brüsszeli és egyéb nemzetközi hatalmi elitek szervezik azzal a kimondott céllal, hogy népességcserét hajtsanak végre a kontinensen.

Ahogy a Magyar Hang és a Hungarian Spectrum újságírói helyesen megjegyzik, a kormány ezen sokat hangoztatott elképzelése lényegében nem egyéb mint a Renaud Camus francia provokatőr agyszüleménye, a „Nagy Felcserélés” néven ismert összeesküvés elmélet, amely szerint bizonyos globalista elitek (leánykori nevén a világzsidóság) a fehér és keresztény népesség felcserélését támogatják a nem fehér muszlim lakosság javára világszerte. Ez az az elképzelés, amelynek nevében az új-zélandi muszlimellenes terrortámadásokat is végrehajtották, és amely egyik szervező eleme a globális fehér felsőbbrendűségi terrorista mozgalomnak.

A Nagy Felcserélést könnyedén lesöpörhetnénk az asztalról mint rasszista, idegengyűlölő összeesküvéselméletet, amellyel szélsőjobboldali populista politikusok igyekeznek megfélemlíteni és saját rövidtávú politikai érdekeik szolgálatában mozgósítani a választópolgárokat. Ez igaz ugyan, de ha csak ennyit mondunk, akkor elmulasztjuk megérteni e fejlemények valódi jelentőségét – azt, hogy pontosan milyen következményekkel bír a Nagy Felcseréléshez hasonló elképzelések térnyerése, a migráció központi politikai kérdéssé válása[1] és ezzel párhuzamosan a fehér felsőbbrendűségi mozgalmak globális megerősödése; röviden: hogy mi a faji politika jelentősége a 21. században.

A rasszizmus értelmezései

A faji politika vagy köznapi nevén „rasszizmus” közkeletű polgári – mondhatni: fősodorbeli – értelmezése szerint a társadalomban mélyen eltemetett őstől örökölt, primordiális, törzsi félelmek és előítéletek lapulnak, melyeket a kellően gátlástalan politikusok a megfelelő demagóg retorika segítségével képesek kiaknázni. A faji politika ezen értelmezés szerint pusztán a világot egy fekete-fehér „mi-ők” megkülönböztetés mentén barátokra és ellenségekre osztó jobboldali populista retorika egyik alesete – mindegy, hogy e retorika a világot „népre és elitre”, „munkásokra és tőkésekre”, „keresztényekre és muszlimokra” osztja, a politikai stratégia lényege egy és ugyanaz.

A megoldás az ilyen típusú megosztó politika fenyegetésére a polgári felfogás szerint lényegileg a felvilágosítás. Fel kell számolni azokat a mélyről jövő félelmeket és tévhiteket, amelyekben a rasszista retorika táptalajra lelhet. Meg kell mutatni, hogy a rettegett „többiek” ugyanúgy teljes értékű emberi lények; a miénktől különböző nyelvük, kultúrájuk, szokásaik és bőrszínük semmivel sem teszi őket kevésbé értékessé „minálunk”.

A baloldal egy jelentős része lényegében egyetért a faji politika polgári elemzésével, de azt azzal a megfontolással egészíti ki, hogy a faji retorika felhasználása rendszerint egyfajta „elterelő hadművelet” a politikai szereplők részéről, melyet azért használnak fel, hogy elmossák a valódi érdekközösségek határait és ezáltal cselekvésképtelenné tegyék az egyébként lázadni képes elnyomott lakosságot. Mindaddig, amíg a másik bőrszínű szomszédom gyűlöletével töltöm az időmet és önmagamat egy homogén etnikai-faji közösség tagjaként képzelem el – melynek az engem kizsákmányoló gazdasági és politikai elitek képviselői is tagjai –nem ismerem fel érdekközösségemet elnyokmott, nem-fehér sorstársaimmal és nem tekintek elnyomóimra politikai ellenségként.

Ez a baloldali felfogás elítéli a polgári gondolkodás felvilágosító válaszát mint puszta „identitáspolitikát”, jóllehet saját válasza épp úgy felvilágosító jellegű – az „osztálytudat” létrehozása – csak épp a felvilágosítás célja itt lerántani a leplet a faj és kultúra hamis vagy politikai szempontból irreleváns kategóriáiról és rámutatni, hol fekszenek az érdekközösségek valódi határai – jelesül osztálykülönbségek mentén. A cél tehát röviden: a faji politikát felváltani osztálypolitikával.

Az osztálytudat létrehozásának felvilágosító stratégiája szerkezetében számos egyezést mutat a rasszizmus ellen irányuló polgári felvilágosító megoldással: a módszer mindkét esetben a hamis tudatalakzatok – faji félelmek – felváltása igaz vélekedések összességével. Csak

míg a polgári elképzelés szerint a megvilágítandó igazság minden ember bőrszíntől és kultúrától független egyenlő értékére vonatkozik, addig az osztálytudat felvilágosító stratégiája szerint az érdekközösségek valódi határaira.

Egyik felfogás sem világítja meg azonban kielégítően a faji politika funkcióját a jelenlegi világtörténelmi helyzetben. Kétségtelenül jelen van a társadalomban egy mélyről jövő bizalmatlanság és félelem a „más”-sal, az ismeretlennel, a „nem magunkfajtákkal” szemben, és azok, akik a félelem és ellenségesség politikájával kívánnak hatalomra szert tenni, könnyedén lovagolhatják meg ezeket az érzelmeket. De miért épp ezeket az érzelmeket, miért most, miért épp ebben a faji keretben? Ahhoz, hogy erre választ kapjunk, mélyebbre kell merülnünk a politika lényegének megértésében.

A radikális idegenség politikája

Hannah Arendt nyomán azt mondhatjuk, hogy politikáról ott beszélhetünk, ahol egymástól különböző, idegen emberek egymással mint egyenlők kénytelenek társulásra lépni.[2] A politika tere ott nyílik meg, ahol emberek a család, rokonság és törzs ismerős keretén kívül, épp ezért egymásnak ismeretlenül és régről örökölt, hagyomány által szentesített hierarchiák keretein kívül, tehát egyenlőkként kénytelenek egy közös világot együttesen belakni. Bár Arendt ezt a politikafelfogást antik gyökerűnek tartja, legnyilvánvalóbban a modernitás politikai fogalmi keretét írhatjuk le vele: az egyenlőség képzete legkésőbb a francia forradalomban válik a modern politika szervező elvévé.[3]

A konzervativizmus ebben az értelemben mindig is politikaellenes – és így antimodernista – volt; célja az emberi társadalom – az idegenek társadalmának – ismerőssé és bensőségessé tétele azáltal, hogy felszámolja a politikai közösség tagjainak idegenségét és ezzel összefüggő egyenlőségét. A konzervativizmus a politikai közösséget öröktől való, vagy régről ismert és a hagyomány által szentesített hierarchiák felállításával („visszaállításával”, „újbóli jogaiba helyezésével”) igyekszik otthonossá tenni.

A konzervativizmus mint olyan nem ellenséges az e hierarchiák alján található embercsoportokkal – nőkkel, rabszolgákkal, faji és nemzetiségi kisebbségekkel – szemben. Elismeri részesedésüket az emberi társadalomból, „társadalmi tagságukat” – jóllehet csupán csak a társadalmi hierarchia egy alsóbb szintjén –, azt, hogy mélyen integrálódtak a társadalom materiális és szimbolikus rendjének újratermelésébe – akár az állatok. Amíg „a helyükön maradnak” nem tör ellenük, sőt bizonyos embertelen nyájassággal is viseltet irántuk; elismeri, hogy bizonyos státuszuk, rangjuk van a teremtés rendjében – csak épp e státusz alacsonyabb a társadalmi hierarchia csúcsán lakókénál.

A faji politika szöges ellentétben áll mind a modernitás arendti értelemben vett politikájával, mind a konzervatív felfogással. A faji politika célja ugyanis sem az egyenlőségalapú társadalom megteremtése és a társadalmi hierarchiák eltörlése, sem pedig e hierarchiák létrehozása vagy „újrateremtése”;

a faji politika hatályon kívül helyezi a társadalmi hierarchia, a hatalom társadalmon belüli és társadalmak közötti megosztásának egész kérdését – a politika egész terét ehelyett egymással szemben álló és egymással a túlélésért vakon küzdő puszta természeti entitások harcára redukálja.

A fajpolitika mai formájában a 19. század szcientista, tudományos rasszizmusának örököse, amelynek voltaképpeni célja – még leginkább mitizált és átmagasztosított formáiban is – a politika besorolása a populációbiológia alá: a politikai szubjektum puszta biológiai szubjektummá alakítása. Ezt a biológiai szubjektumot a faji politika mindig is a biológia és a természet sajátosan modern fogalmi keretrendszerében gondolta el, amely szerint a természet a világmindenségnek a civilizációval szemben álló, ellenséges ámde kiaknázandó, vad ámde feltérképezendő és megszelídítendő terrénuma.

Ez a felfedező és a gyarmatosító viszonya a természethez, aki ezzel a civilizáción kívüli térrel – és az azt benépesítő megannyi emberi és nem emberi létezővel – mint puszta külvilággal, meghódítandó és kiaknázandó vagy legyőzendő erővel áll szemben. A természet világát megannyi hatalomra törekvő, azt gyarmatosítani igyekvő lény lakja, egymással kibékíthetetlen antagonisztikus ellentmondásban – a természet minden eleme csak a másik kárára tud élni. A „legrátermettebb túlélésének” szociáldarwinista jelszava[4] a természeti létezőket megannyi magányos Robinson Crusoe-ként gondolja el, aki egy ellenséges, vak és vad erőktől hajtott világgal szemben küzd a túlélésért.

A fajpolitika nem egyéb mint ennek az elképzelésnek a kiterjesztése a politika egész terére; a politikai szubjektumnak mint biológiai, puszta természeti szubjektumnak az elgondolása. A fajpolitika az emberi együttlétezés világát – a társadalmat és az emberiséget – ilyen a túlélésért küzdő biológiai szubjektumokkal népesíti be, amelyek egymással szemben puszta természeti erőkként tételeződnek. A faji politika számára a „másfajú” emberek nem „alacsonyabbrendűek” abban a konzervatív értelemben, hogy valamely természettől adott hierarchia alján állnának – egyszerűen puszta természeti erőként állnak szemben velünk és mi ővelük;

a szemünkben semmiféle státusszal nem bírnak, egyszerűen vannak, akár a szélviharok vagy az erdő vadjai, amelyek ellen leleménnyel vagy erőszakkal meg kell védenünk magunkat.

A politikai szubjektumnak puszta biológiai szubjektumként való tételezése révén a fajpolitika teret nyit egy sajátos politikai normativitásnak – a radikális idegenség politikai normativitásának. Az ember a radikálisan idegennel szemben nincs alávetve az erkölcs vagy az igazságosság kötelességeinek; a radikálisan idegennel szemben az embernek minden eszköz megengedett, amely puszta túlélését biztosítja. A világ és benne a társadalmi együttlétezés a fajpolitika számára grandiózus túlélőshow – épp úgy, ahogy Bear Gryllsnek nem kell számot vetnie azzal, vajon méltányos és egyenlő elbánásban részesíti-e a túlélése érdekében felhasznált és elpusztított növényeket és állatokat, épp így a fajpolitikai szubjektumnak – a „keresztény Európának”, a „fehér fajnak”, „Magyarországnak” – nem kell számot vetnie azzal, hogy méltányosan és emberségesen jár-e el a vele szemben létére törő, puszta természeti erőként feltűnő, „másfajú” emberek sokaságával.

A faji politika lényege a radikális idegenség politikai normativitása. Az emberi együttlétezés közegében történő cselekvés alapszabályainak és vezérlő normáinak átírása a puszta természeti erőkkel szemben álló, az életéért küzdő biológiai lény viselkedését irányító normák mintájára. A faj, a népességcsere, a demográfiai változás, a járvány, az idegen és különös testek, melyek tömegével áramlanak felénk – mindezek a retorikai eszközök arra irányulnak, hogy megteremtsék a politikai szubjektumnak mint az ellenséges természet világába vetett puszta biológiai szubjektumnak a képzetét.

Mégis, a biológiai – faji – fogalomkészlet explicit használata valójában mellékes. A radikálisan idegen megjelölhető biológiailag, kulturálisan, vallásilag vagy földrajzilag idegenként.

A keresztény Európáért való félelem ugyanúgy faji politika, ha a keresztény európait úgy fogja fel, mint a puszta biológiai létéért az ellenséges és vad természeti világgal szemben küzdő, vagy általánosabban: mint a radikálisan idegennel szemben álló szubjektumot.

A faji politika lényege tehát a radikális idegenség politikai normativitása, célja pedig a politika terének e normativitás mentén történő átstrukturálása. A Nagy Felcserélés faji hisztériája, az etnikai homogentiás elvesztése fölötti egzisztenciális félelmek felkorbácsolásának célja nem pusztán egy „mi-ők” határvonal meghúzása és nem is pusztán a figyelem elterelése a „valódi problémákról”. A cél egy sajátos politikai normativitás életbe léptetése – egy olyan politikát megtagadó politika életre hívása, amelyben az igazságosság, az emberiesség, a természetjog, az egyenlőség elvei többé nem juthatnak felszínre, mert immár mindannyian a vadonban a túlélésért küzdő hajótöröttek vagyunk, vadállatokkal és tőlük alig különböző vademberekkel körülvéve, és most az életünk a tét.

Miért?

A világunk mérhetetlen egyenlőtlenségek, hatalmi különbségek, elnyomás és kizsákmányolás világa. E világot megannyi különféle, a bolygó egészét átszövő gazdasági és politikai rendszer tartja mozgásban, melyek biztosítják a hatalom egyenlőtlen megosztását, a kizsákmányoltak kiszolgáltatottságát, a globális gazdaság szakadatlan újratermelését és az általa termelt javak olyan elosztását, amely az alávetetteket a helyükön tartja, a hatalmasok vagyonát és hatalmát pedig tovább növeli.

A  világrend számára azonban szakadatlan kihívást jelentenek mindazok, akik nem hajlandók vele együttműködni. Akik nem fogadják el a helyet, amely a rendszer egészén belül nekik jutott; akik nem fogadják el e világrend alaptételét, hogy ők, az alávetettek eszköztelenek a világ hatalmasaival szemben, hogy a születési helyük, a nyelvük, a bőrszínük, a kultúrájuk, az osztályhelyzetük egyetlen megadott helyhez láncolják őket a globális hatalmi hierarchiák termelésének és újratermelésének rendjében, amelyből nem áll hatalmunkban kitörni; akik át igyekeznek lépni a hatalmi hierarchiák, gazdasági, politikai, társadalmi és geopolitikai struktúrák által kijelölt szigorú határokat.

E határátlépők megfékezése, a hatalomnélkiülek hatalmának kordában tartása kulcsfontosságú a világrend fennmaradása érdekében.

A határátlépés, az ellenszegülés, a nemet mondás ezen egymással összekapcsolódó és egymást erősítő aktusai jelentik a rendszer válságát.

E válság megfékezése erőszakot, az erőszak pedig legitimációt igényel. Mert az emberek lelkében nem csak félelem és idegengyűlölet lakik, hanem megértés, együttérzés, a szenvedés feletti borzalom, emberség és igazságérzet is. Ezeket pedig a hatalom birtokosainak erőnek erejével kell kiégetniük belőlünk, ha el akarják érni, hogy tétlenül nézzük embertársaink megkínzatását, amely nélkül a kizsákmányolás, alávetés és elnyomás rendje nem volna fönntartható.

Ez a radikális idegenség fajpolitikájának célja a jelenkori társadalomban: elérni, hogy politikai létezésünk egy olyan normativitás – a politikai szubjektivitás egy olyan formája – köré szerveződjön, amely szerint a többi emberi lény immár nem idegen, aki azonban embersége folytán egyenlő velünk és egyenlő igényt formál a föld gyümölcseire és arra, hogy velünk együtt alakítsa ki közös együttélésünk feltételeit, hanem radikálisan idegen, puszta természeti erő és erőforrás, amelyet a túlélés érdekében minden további nélkül alávethetünk saját érdekeinknek – meghódíthatjuk, kiaknázhatjuk, vagy ha ellenünk tör, erőszak tárgyává tehetjük.

A baloldali szerzők tévednek, mikor a faji politikát pusztán „elterelő hadműveletként” írják le. A fajpolitikának ugyanis központi szerepe van a globális és helyi társadalom legkiszolgáltatottabb és legkizsákmányoltabb rétegeinek emberi mivoltuktól való megfosztásában – legyen szó távolkeleti munkásokról, a határon éhező migránsokról vagy magyarországi cigányokról – amely nélkül nem valósulhatna meg alávetésük a kizsákmányolás és elnyomás globális és lokális rendszereinek.

Fischer Ádám téved, mikor arra hív fel minket, hogy a kazánt cigány alkalmazottjára rágyújtó Pócs Jánosban ne a rasszistát, hanem a tőkést lássuk. Azt írja, „nekünk – szocialistáknak – nem szabad minden energiánkat felőrölnünk a parttalan identitáspolitikai csatározásban, ugyanis annak hívószavai – rasszizmus, szexizmus – hallatán a vitában álló felek olyan görcsösen merev pozíciókat vesznek fel, ami ellehetetleníti egymás motivációinak a megértését.” Ez a helyzet teljes félreértése, amely elmulasztja megérteni azt a folyamatot, amelynek során a tőkés kizsákmányolás és alávetés maga mindinkább faji jelleget ölt. A globális rendet fenntartó erőszakrendszert a radikális idegenség fajpolitikai normativitása nem csupán legitimálja, de strukturálja is.

A kazánba zárt dolgozó egyszerre cigány és munkás és e két leírás egymással lényegileg összefügg.

A rasszizmus, vagyis a fajpolitika térnyerése hátterében nem csupán tudatlanság és előítélet áll, de az nem is puszta ideológiai figyelemelterelés. A faj kérdését nem szabad puszta „identitáspolitikaként” félredobnunk. A faji politika 21. századi térfoglalása a globális erőszakrendszer struktúraváltozásának előjele. Azt jelzi, hogy a kizsákmányolás és alávetés rendje mindinkább azoknak a típusú erőszakgyakorlatoknak és ideológiai struktúráknak a mentén fog kirajzolódni, amelyek ma a faji fenyegetést jelentő „migránsok” éheztetésének és jogtalan bebörtönzésének, a fehér keresztény kultúrára veszélyt jelentő muszlimok elleni terrorakcióknak képezik az alapját, de amelyek mindinkább beépülnek nem csak a politikai retorikába, de a politikai intézmények normálműködésébe is.

A baloldalnak ezzel a tendenciával szemben nem szabad tétlennek maradnia. Nem elégedhet meg a minden emberi élet – bőrszíntől, vallástól, kultúrától független – egyenlő státuszának igenlésével (jóllehet, ez sem volna kevés, és a baloldal jól tenné, ha a burzsoá maníroktól való puszta undora miatt nem minősítené mindezt kritikátlanul „identitáspolitikának” és nem fordítana hátat az egyetemes emberiesség eredendően baloldali eszméjének). Ennél tovább menve

a baloldalnak fel kell mutatnia az egyenlőkként, szolidaritásban való együttlétezés valóságos, gyakorlati formáit – úgy a személyes és helyi szintű közösségépítés, mint pártpolitikai programírás és politikai hálózatépítés területén.

A baloldalnak a fajpolitikával szemben egész politikai életét olyan módon kell megszerveznie, hogy az az emberi együttlétezésnek ne mint kibékíthetetlen és szükségképpen egymás elpusztítására vagy kizsákmányolására ítélt erők végeérhetetlen harcának, hanem mint az egyenlők testvériségének a képét mutassa fel.

[1] – Erről lásd az én szövegemet és Melegh Attila értekezését az Új Egyenlőségen.

[2] – Hannah Arendt, „Introduction into Politics,” in The Promise of Politics (New York: Schocken Books, 2005), 94–96.

[3] – Ha másnak nem, higgyük el Laclaunak és Mouffe-nak. Ernesto Laclau and Chantal Mouffe, Hegemony and Socialist Strategy (London: Verso, 1985), 152 skk.

[4] – Elvégre a kifejezést Herbert Spencertől és nem Darwintól származik.

Címlapkép: MTI/Illyés Tibor
Olvass tovább!